Az egyebekben kiváló riporter, Kácsor Zsolt a Népszava lapjain olyan cikket írt 1848. március 15-éről, amilyet az elmúlt évtizedekben (évszázadban?) nem olvashattunk. 

„1848. március 15-e után pár nappal Pesten óriási tömegtüntetésre került sor, ám a nép, az is­ten­adta nép ekkor már nem a szabadságot, békét és egyetértést óhajtotta (miképpen a nép, ha őt kérdezik, ezek közül egyikre sem nagyon tart igényt, legfeljebb a markát tartja), hanem a nép azt óhajtotta, hogy most, miután kitört a forradalom, hadd szabadjon végre ütni a zsidót.”

Majd úgy folytatta:

„Zsidóellenes demonstráció zajlott le Pesten, a résztvevők száma alig maradt el a 15-én utcára vonult, állítólag tízezer fős tömegtől. A demonstrálók dühe azért irányult a zsidók ellen, mert az igaz ugyan, hogy 15-én a lelkes fiatalok a respublika nevében az osztrákoknak mentek neki, de a nép, az istenadta, erősen hiányolta a 15-i megmozdulás mozzanatai közül a szokásos zsidóverést.”

Létezik természetesen az állításnak cáfolata a népszerűsítő, ismeretterjesztő történelem és a történettudomány szintjén is. A hagyományos történettudomány az antiszemita zavargást nem emeli ki környezetéből, főleg nem úgy, hogy a huszadik században rárakódott jelentéstartalmak eredetét sem teszi egyértelművé. Tehát az 1848-as forradalom és szabadságharc értékeléséhez annak teljes egészét át kell tekintenünk, a meghozott törvényektől és hadi cselekményektől egészen annak társadalmi és kulturális következményeinek összességéig. Ez alapján készíthetünk mérleget – a 19. századi társadalom kontextusában – az antiszemita pogromokról.

Egy ilyen mérleg – Kácsor Zsolt érzelemvezérelt írásával ellentétben – azzal a tanulsággal jár, hogy

az 1848 előtti időszakhoz képest az addig alávetett néptömegek minden tagja jogkiterjesztésben és több szabadságban részesült. A magyar zsidókat is beleértve.

Csupán a törvények szintjén: 1849. július 29-én, Szegeden, a forradalmi kormány az utolsó órában egyhangúlag kimondja a magyar zsidóság emancipációját a háborúban szerzett érdemeire, és az emberi egyetemesség eszméire hivatkozva.

Mindezt a forradalmat és szabadságharcot leverő Habsburg-ház és osztrák kormány először el is veti, a pesti zsidóságot pedig megsarcoltatja. Ez minden korról szóló könyvben és tankönyvben benne van. Mindazt pedig, amit a forradalmi kormány terve szerint már 1849-ben be kellett volna vezetni – azaz a zsidók egyenjogúságát – a Habsburg-házzal kiegyező új, dualista kormány csak 1867-ben mondja ki, tehát 18 évvel később.

A zsidóellenes zavargásokról kis magyar lázadástörténet című sorozatunk keretében megjelent, 1848-at feldolgozó cikkemben magam sem írtam semmit. Nem mintha tagadnám ezek megtörténtét vagy szerepét, ugyanakkor olyannyira nem jellemzőek a forradalom menetére, hogy a kezdetben külön zsidó és nem zsidó nemzetőr-ezredek is csupán átmeneti jelenségek. Az antiszemitizmus kérdése a legutóbbi évtizedek történetírásában mégis sokféleképpen felmerült.

Létezik az irányzat, amely a zsidóság magyar nemzetőrségben és honvédségben kiemelt „hazafias” szerepével csupán a zsidóellenes zavargásokat kívánta elkendőzni. A másik végletben pedig létezik persze, aki csupán zsidóellenes zavargásnak láttatta a teljes népfelkelést. A két véglet között pedig születtek a témának igényes feldolgozásai is, mint például Miskolczy Ambrus tanulmánya Horn Ede 1848-as forradalmi zsidó mozgalmáról. A zsidóság kétértelműnek tűnő helyzete is a 19. század tipikus terméke, ami a felvilágosodásról, demokratizmusról és a zsidógyűlöletről is sokkal többet elárul, mint amit a felületes feldolgozások át tudnának adni.

Ami valójában történik a márciusi forradalom alatt, az nem egyedül Magyarországra jellemző: Bécsben, ahová 1848-ig be sem léphettek zsidók a régi jó, osztrák-magyar rendszerben, újonnan kivívott szabad mozgásukat előbb ugyancsak felháborodás, ijedelem, a változástól való félelem kíséri.

Ezt azonban nem a forradalom szigorúan vett erői idézték elő: azok a forradalmak, amelyek ebben az évben történtek, ugyanis egytől egyig az újkori „keresztény Európában” történnek. A manapság sokat idealizált, újkori „keresztény Európa” országai pedig kivétel nélkül, egységesen és súlyosan zsidóellenesek: a kora-újkori Velence gettóitól a 18. század racionalista „zsidómentes városaitól”. A forradalmat kísérő zsidóellenes jelenségek tehát a kor mindennapjaihoz tartoztak. A hétköznapokhoz, amiket a forradalom éppenséggel felrúgott.

Éppen úgy mint a royalisták

Kácsor szelektív és érzelmek fűtötte írásához hasonlót ugyan még tényleg nem olvastam (noha Hermann Róbert és Kádár Gábor eseménytörténeti összefoglalója ismert, de a zsidóellenes zavargásokat is igyekeznek kontextusukban magyarázni), az érvelés viszont ismerős. Ilyesmit a forradalom leverése, és a kivégzések, akasztások és vérbírói ítéletek közepette Kádár János és a szovjet tankok propagandistái állítottak, egy másik forradalomról.

Számtalanszor hangzott el 1956-tal kapcsolatban is: antiszemita zavargásokká fajultak Nagy Imre és naiv, radikális értelmiségi barátainak szép tervei. Nem is a magyar gyári munkás lázadt, hanem a „nyilas söpredék”, a „lumpenproli”, aki magától még ennyire sem lenne képes. „Horthy zsandárjai” és „az amerikaiak” (a dollárbaloldal?) hangszóróval irányították őket a háttérből.

Persze megérteném én azt is, ha a szerző nem szimpatizálna a proletárokkal és utcaseprőkkel, azaz a „sprickoló tömegekkel”, akik az addig szépen, békés polgári reformmal kecsegtető Sztálin utáni olvadást nem akarták kivárni.

De amikor ugyanez az érv, a rabló, fosztogató csőcselék mint 1848 fő eseménye és mondanivalója jelenik meg, az egy fokozattal mégis rosszabb:

ez ugyanis, látszólag sima antiorbánista indulatból és a „népben” való csalódásból már valójában, tudtán kívül, a modern, polgári magyar állam egészét veti el mint tévedést.

De másról is szól ez az írás: mind Orbán és rendszere, mind pedig az azt megelőző évek kiüresítették a forradalmak és a liberalizmus eszméjét. Már Medgyessy és Gyurcsány balliberális rendszerei is Deák Ferencet, valamint a kiegyezést tartották eszményképnek (holott számomra az autoriter kapitalizmus első korának és forrásának tűnik). De a Fidesz-KDNP-re, más néven Orbán Viktorra mint politikai hatalomra is jellemző, hogy inkább az ellenforradalmat szereti ünnepelni minden forradalmi évfordulón. Hiszen a nemzetközi, polgári jogegyenlőséget és „világszabadságot” akaró 1848-ról éppen úgy emlékezik mint a dualizmus magyar kormánypártja (a nemzet születése), és 1956 szocialista forradalmáról pedig úgy mint Kádár (antikommunista keresztény-nemzeti lázadás), csak éppen pozitív előjellel.

A „Menjünk vissza Ázsiába!” adys nekikeseredése szól Kácsor publicisztikájából is: csak éppen Ady gunyorossága hiányzik belőle. Ennek megvan az oka. A manapság divatos „szembenézés-irodalmat” sokan használják. Történelmietlen és etikátlan azonban egyes elemeit kiemelve arra használni a „szembenézés-trendet”, hogy a forradalmakat, és a nyomukban kialakuló modern magyar államot magát vessük el, ítéljük mítosznak, hogy végül csak a kiegyezés, a kompromisszum és a kapitalista „fejlődés” (mint a valóságostól eltérő „ipari forradalom”) maradjon meg mint haladó erő.

A Népszava publicisztikájának a lap történetében így nem is akad párhuzama, sőt, az 1848-ról szóló összes értékelés közül is csak a királypárti konzervatív szubkultúra egyes szellemi termékei jutnak eszembe. Esetleg a forradalom elől arisztokratákat menekítő Vörös Pimpernel, a magyar március 15. elől Angliába menekülő Orczy Emma bárónő regénye.

Mert mélyen cinikus és ultrakonzervatív világkép az, ami a népet, és így a forradalmat tartja teljesen alkalmatlannak bármiféle változás elérésére.

Kívánjuk-e Metternichet Petőfi helyett, levethetjük és sutba vághatjuk-e az emberi szabadságot mint rossz és divatjamúlt kabátot?

Ezeket a kérdéseket veti fel Kácsor korszellemet kifejező publicisztikája. 

Ez is a felvilágosodás dialektikája

A konzervativizmus a legfiatalabb modern politikai elképzelés, ahogyan arról TGM ír egy helyen, hamisítatlanul a felvilágosodás gyermeke ez is, Kácsor Zsolt itt kifejtett eszméi is csupán Edmund Burke-öt lábjegyzetelik. Burke, aki rémülettel nézte végig Angliából az 1789-es francia forradalmat, először fogalmazza meg a konzervatív eszméket, amelyeket őutána „természetesnek” és „őstől valónak”, több ezer évesnek képzelnek el. Burke és követői figyelmeztetnek: a forradalom az „isteni rend” felforgatása, esemény, amelyben az ember „istent játszik”, és mint a görög drámákban, ezért a bűnéért bűnhődik. „A forradalom felfalja saját gyermekeit” – szól a közismert bölcsesség.

Ezeket a gondolatokat, azaz a konzervatív filozófia summáját mindenki ismeri. Elfelejtettük azonban Theodor Adornót és Max Horkheimert, akik a maguk korában igenis feleletet adtak Burke és szerzőnk aggodalmaira is. A Felvilágosodás Dialektikája, még 1941-ben sem szól másról, csak erről. Az érvelés lényege – amit lényegében a modern történettudomány is igazolhat – annyi: a felvilágosodás történelme során kitermeli az abszolút emberi szabadságra és egyenjogúságra válaszul a szabadság abszolút tagadását és az emberek hierarchiáját. Mindez azonban nem érvényteleníti és főleg nem teszi elérhetetlenné a dialektika pozitív oldalának megvalósítását. A 21. században ez ugyanígy igaz: az antifeminizmus azért erősödik, mert a nyugati világban a nők egyre szabadabbak, és ezt az emberek egyre nagyobb része fogadja el, ezzel radikalizálva az egyenjogúság ellenzőit. A bevándorlóellenesség mindennél hangosabb, mert összességében a nyugati világban még sohasem zavart ilyen kevés embert: a fiatalabb generációkra mindez még inkább igaz. És hasonlóképpen: a homofóbia mindennél látványosabb, mert össztársadalmi szinten a szexuális kisebbségek elfogadása nem állt még ilyen magas szinten. A változások mindig kitermelik a radikális és hangos kisebbséget. 

És ami még ennél is fontosabb: Indiától Kanadáig újra egyre többet hallunk a munkások szervezkedéséről is: egyre több és hosszabb sztrájk, egyre gyakoribb lázadás az elviselhetetlenné váló körülmények, a szabadidő hiánya, a munkába való, végleges belerokkanás ellen. Nézzünk csak szét jelen pillanatban is Franciaországtól Maharástra államig.

A baj persze akkor történik, ha a radikális és hangos kisebbség politikai hatalmát biztosítani tudja, és akkor, ha a társadalmi változás hívei nem tudják megvédeni eszméiket, és a reakció végül autokráciát, tiltások sorozatát és társadalmi elnyomást tud alkalmazni ellenük.

Horkheimer és Adorno már 1941-ben az antiszemitizmus és forradalom, valamint modernitás kapcsolatáról is elgondolkodtak. Úgy fogalmaztak, megkapóan hasonló módon Hannah Arendthez, hogy noha az európai keresztény kultúra az antijudaizmust, a babonás vallási türelmetlenséget mindig magában hordozta, az antiszemitizmus, tehát a zsidóság nem vallás, hanem származás szerinti kirekesztése a modern polgári társadalom jellemzője. Ahogy ez például a Telex hasonló témájú áttekintéséből ki is derült. Ezt a problémát a felvilágosodás, a forradalmak és a baloldal híveinek sem ajánlatos tagadnia. A kialakuló kapitalizmus mélységes önellentmondásainak egyik legélesebb példája az, ahogyan a tőkés iránt érzett gyűlölet számos alkalommal mint „a zsidók” iránti gyűlölet fogalmazódik meg: New Yorktól egészen az Orosz Birodalom keleti határvidékéig.

Adorno és Horkheimer mindezt nem magyarázza ki, nem bagatellizálja, még ha válaszukat az utókor kritikája nem is tartja tökéletesnek.

Ők úgy látták viszont, hogy a modern antiszemitizmus elsősorban antiszocializmus és felvilágosodásellenesség: a „nemzetközi zsidó” tévképzete a nemzetközi, demokrata forradalmárok ellen születik meg, a „zsidó bankár” antiszemita képe a szocialisták tőkés-ellenességét hivatott ellensúlyozni.

Éppúgy, ahogyan a fasizmus is mint a szocializmus beszédmódját adaptáló, erőszakos ellen-szocializmus jelentkezik az orosz forradalom után.

A Felvilágosodás Dialektikája szerint az ok az, hogy mindezek a modern változások és mozgalmak egyszerre mindennél szükségesebbek és mindennél rémisztőbbek is. És valóban: a forradalmak első lépése mindig az addigi központi hatalom időleges lebontása. A forradalmi rend legnagyobb feladata a viszonyok teljes megváltoztatása és teljesen új rendbe szervezése, ezt tették Kossuthék is 1848-ban. A forradalmak ellenzői azonban mindig és mindenkor magának a változásnak a – sokszor elborzasztó – folyamatát kockázzák ki, emelik ki környezetéből, hogy arra mutatva bizonyíthassák: lám, ez még rosszabb, mintha láncainkat tudomásul véve nem is mozdulnánk, hiszen úgy talán nem ver szájon minket a gazda.

Pedig bizony szájbaver, éppen ezért a forradalom, avagy szervezett forradalmi mozgalom hiányában a lázadás mindig megjelenik ott, ahol a kizsákmányolás elviselhetetlenné fokozódik. Az antiszemitizmus sokszor mindent átható, modern jelenségét kiemelni a modernitás, tehát az újkor folyamatából: ez lényegében a társadalmi forradalom hiábavalóságára, a nép „eredendően rossz” jellegére való utalás, annak bizonyítási kísérlete. Ami pedig azt jelenti, hogy az elképzelt haladás, avagy társadalmi béke útja mindig csupán békés reformok útján lehetséges. Mindez viszont láthatatlanná teszi: éppen a szűk körű megegyezések, politikai paktumok és békés reformok idézik elő azokat a többség számára kibírhatatlanná váló gazdasági és társadalmi viszonyokat, amelyekben egy lázadás, vagy esetleg forradalom elkerülhetetlenné válik.

Az pedig, hogy szervezett, vagy szervezetlen formában kezdődik-e mindez, csupán rajtunk múlik.