A nyugati közvélemény és a nemzetközi média főárama szinte teljes egészében megfeledkezik a Globális Dél válságairól és konfliktusairól, miközben a Globális Északon zajló vagy azt közvetlenül érintő kihívásoknak rendre fokozott figyelmet szentel. E vakság a gyarmati múlt történelmi örökségének máig ható következménye.

Az orosz-ukrán háború és az azzal összekapcsolódó további kihívások (pl. a globális gazdasági válság, az Oroszországra kivetett szankciók vagy a NATO bővítése) immár sokadszorra világítanak rá e sajátos vakságra. Jobban meg kell értenünk a mai nemzetközi rendszer válságaival kapcsolatos kettős mércéket, és radikálisan máshogyan kell gondolkodnunk e kérdésekről.

Elfeledett válságok

Haiti, Kongói Demokratikus Köztársaság, Etiópia, Szomália, Jemen, Afganisztán, Mianmar… Mindössze néhány olyan ország, amelyek jelenleg is valamilyen súlyos – belpolitikai, gazdasági, katonai-fegyveres, humanitárius, környezeti vagy sokszor ezeket vegyítő – válsággal kénytelenek szembenézni.

Noha ezek közül több olyan is van, amely immár hosszú évek óta tart, e pillanatban is százezrek vagy milliók életét és biztonságát fenyegeti, illetve teljes régiók stabilitását veszélyezteti, a médiában és a nemzetközi – azon belül is leginkább a nyugati – közvéleményben mégsem értesülünk róluk olyan mélységben és rendszerességgel, ahogy az sok esetben indokolt volna.

Ám nem csak a médiáról van szó. E válságok ugyanígy elkerülik a releváns szereplők (nagyhatalmak, nemzetközi szervezetek stb.) figyelmét is; hiába várjuk a cselekvőképes aktorok – e problémák megoldására irányuló – erőfeszítéseit.

Az orosz-ukrán háború, amely 2022. február 24-én indult meg, ettől eltérően nagyon komoly figyelmet kap. Nemcsak arról van szó, hogy a kezdetektől fogva érkeznek beszámolók, vagy hogy az események mindvégig a nemzetközi közvélemény és média figyelmének középpontjában állnak, de számos ország és nemzetközi szervezet is komoly erőfeszítéseket tett és jelentős erőforrásokat mozgósított a szomszédunkban továbbra is tomboló fegyveres konfliktus kezelésére.

Mi lehet e különbség oka? A különböző magyarázatok kézenfekvőek. Ezek szerint a fő okok a következők: a háború földrajzi közelsége az európai, illetve általánosságban a nyugati államokhoz és szövetségeseikhez, Oroszország mint nagyhatalom közvetlen részvétele-érintettsége, a konfliktussal összefüggő további – olykor globális szintű – probléma (pl. energia-, menekült- és gazdasági válság), a háború államközi jellege és súlyossága.

Mindezek fényében akár természetesnek is mondhatnánk, hogy miután a világ jelentős része éppen Ukrajnára összpontosít, ez óhatatlanul figyelmet és erőforrásokat von el olyan válságoktól, amelyek tőlünk távoli országokban és régiókban zajlanak. Jóllehet ezek az érvek elsőre logikusnak és meggyőzőnek tűnhetnek, a valóságban nem reflektálnak arra a tényre, miszerint e krízisekhez már korábban, az orosz-ukrán háborút jóval megelőzően sem viszonyultunk súlyosságuknak megfelelően. Sem a nyugati világ, sem a nemzetközi média (ha egyáltalán viszonyultak hozzájuk bármilyen módon). A probléma tehát egyáltalán nem új keletű.

A felsorolt érvek gyenge magyarázóereje elsősorban abban keresendő, hogy a szóban forgó konfliktusok mögött sokkalta mélyebb, rendszerszintű, illetve történelmi gyökerekkel rendelkező okok állnak.

Közel sem véletlen ugyanis, hogy az írás legelején felsorolt államok mindegyike gyarmati ország volt egykoron és/vagy napjainkban is a kapitalista világrendszer perifériás – vagy a legjobb esetben is csak félperifériás – országait magában foglaló Globális Dél részét képezi.

A velük szemben alkalmazott kettős mércét, valamint jelenkori válságaikat övező szelektív nemzetközi figyelmet csakis akkor érthetjük meg igazán, illetve kizárólag abban az esetben tehetünk ellenük, ha egy olyan elmélet fényében vizsgáljuk meg közelebbről e kérdéskört, amely központi szerepet szán a gyarmatosítás történelmének és a kolonializmus máig továbbélő struktúráinak. Ez pedig nem más, mint a nemzetközi kapcsolatok posztkoloniális irányzata.

A nemzetközi kapcsolatok főárama

Az ok, amiért elsődlegesen a nemzetközi kapcsolatok (angolul: International Relations, rövidítve: IR) területe felől közelítek e problémákhoz, az azon meggyőződésem, miszerint az

e területen éppen hegemón szerepet betöltő narratíváknak és az IR különböző – egymással versengő – elméleti iskoláinak kiemelten fontos szerep jut abban, hogy a nagypolitika szereplői, illetve a nyilvánosság miként szemlélik a világot.

Habár sokan hajlamosak lehetnek azt feltételezni a nemzetközi kapcsolatok területéről, hogy itt mindössze egyetemi oktatók, kutatók és szakértők jórészt tét nélküli, kizárólag elméleti jellegű és csupán egy szűk tudományos közeg berkein belül folytatott vitáiról van szó, a valóság ettől mégis nagyban eltér.

Az IR aktuálisan uralkodó elméleti irányzatai ugyanis a vonatkozó szakértelmen és szakértőkön, tanácsadó cégeken (pl. think tankeken) és érdekérvényesítő szervezeteken keresztül a politikai elitekre és a döntéshozókra is kihatnak, rajtuk keresztül pedig a közvéleményt, a nyilvánosságot, társadalmaink gondolkodásmódját is formálják. Vagyis a gyakorlatban igenis komoly tétje van annak, hogy egy-egy időszakban a nemzetközi kapcsolatok mely iskolájának befolyása érvényesül erőteljesebben, hisz mindez a tudományos világon kívül a társadalmi valóság szélesebb területein is érezteti a hatását.

Ezért is kell tisztában lennünk azzal, hogy napjainkban az IR főáramát a neorealizmus és a neoliberalizmus alkotják, amelyek ún. status quo elméletek – ez azt hivatott kifejezni, hogy a szóban forgó irányzatok a felmerülő kihívásokat a fennálló rendszer keretei között, gyökeres változtatások végrehajtása nélkül kívánják kezelni.

Tény ugyan, hogy a két főáramú iskola között bizonyos kérdésekben mutatkoznak eltérések, illetve vitás pontok, a nemzetközi rendszer működésével és karakterével kapcsolatos kiindulópontjaik vonatkozásában azonban alapvetően egyetértés van köztük.

A legfontosabb ezek közül a főáramú IR képviselőinek azon tétele, hogy a nemzetközi kapcsolatok fő rendezőelve az anarchia, vagyis nincs egy felsőbb hatalom (pl. világkormány), amely az államokat korlátozná a versengésben és a hatalomért egymás ellen folytatott küzdelemben.

Mindebből egyúttal az is következik, hogy e főáram államközpontú, a kortárs nemzetközi rendszerben egyértelműen az államokat, s azokon belül is klasszikusan a nagyhatalmakat tekintik a legjelentősebb aktoroknak. Ráadásul az IR nagyelméletei az államokat hagyományosan zárt, homogén egységekként kezelik, ennek fényében pedig az egyes szereplők konfliktusainak (neorealisták) és együttműködéseinek (neoliberálisok) vizsgálatakor javarészt figyelmen kívül hagyják a belpolitikai és az állam alatti tényezőket.

Ehelyett arra összpontosítanak, hogy a különböző országok – az anarchikus nemzetközi rendszerben elfoglalt helyük szerint – milyen módon és milyen eszközökkel törekszenek arra, hogy érvényesítsék érdekeiket és garantálják maguknak például a biztonságot vagy a gazdasági prosperitást. A főáram két irányzata tehát máig meghatározó a nyugati, illetve angolszász (főként amerikai) külpolitikai gondolkodásban, ezáltal pedig a politikai eliteknek és a médiának a világról alkotott képében is.

Mindez már önmagában is segít közelebb kerülnünk a Globális Dél válságaival szembeni szelektív nemzetközi figyelem okaihoz. A főáramú IR elsősorban azon szereplőkkel (a nagyhatalmakkal) foglalkozik, amelyeknek törekvései, konfliktusai és együttműködései szerinte alapjaiban befolyásolják a nemzetközi rendszer aktuális mozgásait és folyamatait.

Ezzel szemben az olyan helyi válságok, amelyek nem érintenek közvetlenül nagyhatalmi szereplőket vagy nem jelennek meg bennük jól körülhatárolható nagyhatalmi érdekek, kívül esnek a neorealista és neoliberális irányzatok érdeklődési körén.

A posztkoloniális IR – és néhány alapvetése

Az IR posztkoloniális irányzata a nemzetközi kapcsolatok kritikai elméleteinek táborát erősíti. E kategóriába soroljuk mindazon irányzatokat, amelyek egyfelől kritikusan viszonyulnak a nagyelméletek állításaihoz, másfelől a felmerülő problémákat nem a meglévő keretek között, hanem azok megváltoztatásával kívánják orvosolni.

A posztkoloniális elmélet a 90-es években jelentkezett a nemzetközi kapcsolatok területén és nem csupán arra hívja fel a figyelmet, hogy miért leegyszerűsítő vagy félrevezető a főáramú IR megközelítése, hanem a kortárs nemzetközi rendszer működésének alapját is egészen másban látja.

Amíg a neorealista és a neoliberális iskolák az anarchiát tekintik az államközi kapcsolatok fő rendezőelvének, addig a posztkolonializmus azt állítja, hogy a ma ismert nemzetközi rendszer a gyarmatosítás történelmének terméke.

A posztkolonialisták ebből következőleg azon az állásponton vannak, hogy a kolonializmusra nem tekinthetünk úgy, mint egy már magunk mögött hagyott történelmi korra, helyette a mai nemzetközi rendszer struktúrájának alapkövét kell látnunk benne. Mindez az egykori gyarmatosító hatalmak és korábbi gyarmataik közti múltbéli és jelenkori viszonnyal együtt a főáramú elméletek eurocentrizmusának kérdését is behozza az IR-ba.

Fontos rögzíteni, hogy az eurocentrizmus fogalma nemcsak arra utal, hogy a nemzetközi kapcsolatok nagyelméletei aránytalanul Nyugat-Európa- (és USA-)centrikusak, hanem leginkább azt hivatott kifejezni, hogy

vizsgálódásaik során a főáramú IR képviselői olyan mércéket és értékeket univerzalizálnak, amelyek elsőre objektívnek hathatnak ugyan, ténylegesen azonban egy sajátos, európai fejlődési modellt tükröznek.

Ennek az egyik legjobb megnyilvánulása a neorealizmus és a neoliberalizmus államközpontú szemléletmódja. Amikor e nagyelméletek államokról beszélnek, akkor azok alatt konkrétan az európai értelemben vett modern nemzetállamokat (az ún. vesztfáliai államot) értik.

S miután a gyarmatok nem minősültek szuverén országoknak, továbbá az egykor gyarmatosított népeknek függetlenségük kivívása után is – a kolonializmus egyik örökségeként – rendre súlyos kihívásokkal kellett szembenézniük az államépítés terén, így története során a főáramú IR javarészt „figyelmen kívül hagyta” a világ egy jelentős részét. Azon esetekben pedig, amikor nem így tett, olyankor is legfeljebb az Egyesült Államok és a Szovjetunió hidegháborús konfliktusainak színtereiként foglalkozott a Globális Dél országaival.

De nem csupán arról van szó, hogy az eurocentrizmus kritikája révén a posztkoloniális elmélet képviselői felhívják a figyelmet a neorealisták és a neoliberálisok államközpontú megközelítésének tarthatatlanságára. A nyugati civilizáció sztenderdjeinek és értékeinek univerzalizálása – illetve objektív mérceként történő meghatározásuk a világ valamennyi népével és kultúrájával szemben – más területeken is legalább ilyen problematikusnak bizonyul. Ennek folytán e kérdés még egy lépéssel közelebb visz minket annak megválaszolásához, hogy miből ered a Globális Dél kortárs válságaival szembeni szelektív nemzetközi figyelem.

A posztkoloniális iskola alapvetéseivel összhangban a következőkben részletesebben is meg kell vizsgálnunk a gyarmatosítás történelme, a kolonializmus ideológiai öröksége, valamint az egykori gyarmattartó országok és volt gyarmataik között máig fennálló hierarchiák közötti kapcsolatot.

A gyarmatosítás ideológiai öröksége

Az IR posztkolonializmus tehát rámutat arra, hogy az eurocentrista megközelítés – az európai/nyugati sztenderdek általánosítása folytán – félrevezet bennünket, amikor más régiókról, kontinensekről vagy az aktuális nemzetközi rendszerről beszélünk. Arra a kérdésre, hogy miben is gyökerezik e szemlélet és miként befolyásolja mind a mai napig a világról való gondolkodásunkat, a gyarmatosítás korában képzett narratívák és diskurzusok adhatják meg a választ.

A gyarmatosítás folyamatának – melynek keretében a különböző európai országok rendszerint brutális kegyetlenséggel igázták le, és évtizedeken vagy akár évszázadokon át zsákmányolták ki Afrika, Ázsia és Latin-Amerika népeit – szüksége volt egyfajta ideológiai támaszra ahhoz, hogy a nyugati gyarmatosító törekvéseket legitimálja. Ez hívta életre azt a narratívát, amely az európai, fehér, keresztény civilizáció kivételességét és „felsőbbrendűségét” hirdette, egyfelől szembeállítva azt a világ többi részével, másfelől pedig azt hangoztatva, hogy azon népek, országok vagy kultúrák, amelyek nem felelnek meg a nyugati mércéknek, „barbárnak”, „civilizálatlannak”, „alsóbbrendűnek” tekintendők.

Mindez kiegészült azzal az állítással is, mely szerint a nem európai vagy nem fehér népek nemcsak hogy nem felelnek meg az önkényesen univerzalizált nyugati fejlődési pályának, de önerőből képtelenek is „felzárkózni” ahhoz.

Az így kialakított ideológiai keretezés lehetővé tette, hogy a gyarmatosító hatalmak kolonizációs tevékenységüket lényegében „civilizációs küldetésként” mutassák be, és olyan diskurzusokat képezzenek, amelyek révén imperialista törekvéseiket mind más országok, mind a gyarmati uralom alá hajtott népcsoportok számára igazolhatják.

Eszerint az európai országok tevékenysége Afrika, Ázsia és Latin-Amerika „fejletlen” és „barbár” népeinek „civilizálására” irányult, valamint azon „nyugati vívmányok elterjesztésére” (pl. felvilágosodás, szuverén nemzetállamok, kapitalista gazdaság), amelyek átvételére utóbbiak a gyarmatosítók bábáskodása nélkül képtelennek bizonyulnának.

A valóság természetesen köszönőviszonyban sem volt e feltevésekkel. A gyarmatosítás tényleges célja a gyarmatok emberi és természeti erőforrásainak kiszipolyozása volt a nyugati országok javára.

Az elnyomás és kizsákmányolás e szélsőséges – faji és civilizációs felsőbbrendűségről szóló diskurzusokkal igazolni próbált – formájának a világháborúk, az európai gyarmatosító hatalmak végleges meggyengülése és a 20. század második felének dekolonizációs, illetve felszabadító küzdelmei vetettek véget. Legalábbis formálisan.

A gyarmati rendszer felbomlása ugyanis nem hozta el a korábbi alá-fölérendeltségi viszonyok, valamint a kolonializmus által életre hívott narratívák és diskurzusok eltűnését. Ennek egyik legfőbb oka, hogy az elmúlt évszázadok során az európai hatalmak nem csupán saját fejlődési pályájuktól fosztották meg az egykor gyarmatosított földrészek népeit, hanem

olyan problémák tömkelegét hagyták maguk mögött az egykori gyarmatokon (pl. etnikai-vallási ellentéteket, mesterségesen életre hívott államokat, gazdasági nehézségeket), amelyek – a hidegháború konfliktusaival összekapcsolódva – alapjaiban határozták meg a volt gyarmatok lehetőségeit és nehézségeit a dekolonizációt követően.

A Globális Dél, illetve annak a kortárs nemzetközi rendszerben betöltött pozíciója egyértelműen a történelmi kolonializmus terméke. Mindez a gyarmatosítás korabeli ideológiai elemek továbbélésével közösen választ ad arra kérdésre, hogy egész pontosan miért „tűnnek el a szemünk elől” a Dél válságai, illetve miért szentelünk azoknak jóval kevesebb figyelmet a nagyhatalmi konfrontációkhoz vagy a Globális Északon zajló folyamatokhoz képest.

Itt érdemes rögzíteni, hogy e jelenség alatt elsősorban nem azt kell értenünk, hogy a főáramú média vagy a nemzetközi közösség tagjai egyáltalán nem foglalkoznak az említett kihívásokkal. A probléma sokkalta inkább az, hogy milyen alapossággal, részletességgel és folytonossággal, továbbá milyen mélységben és keretezésben jelennek meg e kérdések. Az egyenlőtlenségek és kettős mércék a leginkább e pontokon mutatkoznak meg.

Amikor a hírekben értesülünk egy-egy afrikai, latin-amerikai vagy ázsiai ország újabb fejleményeiről, akkor az jellemzően valamilyen terrorcselekménnyel, fegyveres incidenssel, botrányba fulladt választással, autoriter vezető jogsértéseivel, korrupcióval, etnikai/vallási összetűzéssel, környezeti katasztrófával vagy humanitárius krízissel (pl. éhezés) összefüggésben történik. A Globális Délen zajló folyamatokról és válságokról beszélve így mind a nyugati közvéleményben, mind a nemzetközi főáramú médiában visszaköszönnek azok a jól ismert gyarmati diskurzusok és újratermelődnek azok a kolonialista beidegződések, amelyek e térségek állítólagos „civilizálatlanságát”, „barbárságát”, „fejletlenségét” hivatottak igazolni.

Mindennek egyik legfőbb következménye, hogy a nemzetközi főáramú média

a társadalmaink széles tömegeiben alakít ki olyan képet, mely szerint a „nyugati civilizáció határain kívül eső” – avagy nem a Globális Északhoz tartozó –, illetve nem fehér többségű országokban élő népek, népcsoportok azért szembesülnek rendre ilyen problémákkal, mert egész egyszerűen „fejletlenek” és „képtelenek felzárkózni hozzánk”.

Hol kimondva, hol kimondatlanul e híradásokban mélyen ott gyökereznek a kolonializmus ideológiai maradványai, amelyek egyfelől ma is az európai fejlődési modell (pl. liberális demokrácia, tőkés piacgazdaság, erős és egységes nemzetállamok) sztenderdjei alapján törnek pálcát más népek és kultúrák felett. Másfelől pedig teljes mértékig figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a Globális Dél jelenkori nehézségei és áthidalhatatlannak tűnő problémái túlnyomórészt éppen az európai gyarmati uralom örökségei.

De e jelenségek további súlyos hozadéka, hogy lényegében naturalizálják az egykori gyarmati országokban zajló erőszakot és szenvedést, s ezáltal immunissá is teszik arra a Globális Észak társadalmait. E hozzáállás végső soron determinálja a nyugati közvéleménynek, a főáramú médiának, illetve a nemzetközi közösség meghatározó részének a Dél válságaival szembeni teljes vagy részleges érdektelenségét, közömbösségét.

Mindezek eredményeként immár jól kirajzolódik, hogy milyen rendszerszintű – a gyarmatosítás történelmével és annak máig továbbélő ideológiai elemeivel összefüggő – tényezők állnak a Globális Dél országainak kríziseit érintő szelektív nemzetközi figyelem hátterében, összevetve például az ukrajnai háborúval.

Hiszen míg a fegyveres konfliktusok, a humanitárius válságok, az éhezés és az emberi szenvedés hasonló formái az afrikai, ázsiai vagy latin-amerikai államok esetében „megszokottak”, „mindennaposak”, addig itt, a Globális Északon, azon belül is az európai kontinensen, a „civilizáció bölcsőjében” egyáltalán nem.

Míg az előbbi esetben a nehézségekért a Dél népei állítólag csakis önmagukat és „felzárkózásra való képtelenségüket” okolhatják, addig az ukrajnai emberek önhibájukon kívül, egy külső agresszor miatt kénytelenek szenvedni. Ebből következőleg utóbbiak megérdemlik szolidaritásunkat, tartós figyelmünket, fokozott segítségünket és erőfeszítéseinket, előbbiek azonban nem, vagy csak sokkalta korlátozottabb mértékben és formában.

A tény, hogy Kelet-Afrikában most is emberek tízmillióit fenyegeti az éhínség, hogy Mianmar immár két éve egy katonai diktatúra elnyomása alatt áll, vagy az, hogy Szíriában több mint tíz év elteltével sem ért véget a polgárháború – a sort pedig még hosszan folytathatnánk –, nem keltik fel a nyugati közvélemény és a főáramú média figyelmét vagy ha mégis, akkor csupán időszakosan, átmeneti jelleggel.

Ez persze közel sem jelenti azt, hogy e sorok szerzője sokallná vagy ellenezné az ukrajnai eseményekre fordított nemzetközi figyelmet, a háború miatt szenvedő tömegeknek nyújtott segítséget vagy a béke irányába tett erőfeszítéseket. Jelen cikk ehelyett ennek okaira kíván rámutatni, hogy feltárjuk, miért tarthatatlan az, hogy napjaink konfliktusait és válságait illetően aránytalanul kevés figyelem és szolidaritás irányul a(z egyelőre) még mindig nyugati dominanciájú nemzetközi rendszerben a Globális Délre.

Ahhoz, hogy mindez megváltozzon, elsőként a gyarmatosítás korából megörökölt narratívákat és diskurzusokat kell meghaladnunk, felismerve azt, hogy ezek miként tájékoztatnak félre bennünket az egykor gyarmatosított országok, régiók, kontinensek, illetve népeik valóságos viszonyairól.

Merthogy félretájékoztatják, s ezzel vakvágányra terelik a világról való gondolkodásunkat – legyen szó akár a nemzetközi kapcsolatokról, akár a társadalmi valóság más területeiről –, az biztos. A tényleges helyzet reális felméréséhez új vágányra kell állítanunk gondolkodásunkat is.

Gondolkodásunk vágányainak átállításához nyújt nélkülözhetetlen segítséget a posztkolonializmus szemléletmódja. Ám annak érdekében, hogy az ehhez kapcsolódó gyakorlati cselekvés irányvonalai is jobban kirajzolódhassanak, szükség van arra, hogy zárásként szót ejtsünk a gyarmatosítás és a kapitalizmus viszonyáról is.

Kapitalizmuskritika és nemzetközi szövetségek nélkül nem megy

A kolonializmus és a tőkés rendszer, avagy a gyarmatosítás és a kapitalizmus működése közti összefüggések feltárását mindenekelőtt az indokolja, hogy a gyarmatosítás természetesen távolról sem csak narratívák és diskurzusok képzéséről, vagy az Európán kívüli világ felett gyakorolt ideológiai hatalomról szólt. Ez utóbbiak mögött ugyanis materiális érdekek, a kapitalista rendszer logikája és folyamatai húzódtak meg.

A kapitalizmus működéséhez – vagyis ahhoz, hogy a tőke profitot termelhessen – alapvetően két dolog szükséges: minél kizsákmányolhatóbb munkaerő és minél olcsóbb természeti erőforrások. A kolonializmus folyamatát lényegében a kezdetektől fogva a születő kapitalizmus e dinamikája hajtotta, hiszen az előbb említett két tényező közül az európai gyarmatosító hatalmak az amerikai, afrikai és ázsiai kontinensek népeinek leigázása és kizsákmányolása révén mindkettőt biztosíthatták gazdaságaik tőkefelhalmozása érdekében.

A gyarmatosítás tulajdonképpen a kapitalizmus globális térhódításának folyamata volt.

S miután a gyarmatok – tömeges és olcsó munkaerejüknek és az európaiak által kisajátított erőforrásaiknak köszönhetően – a kezdetektől fogva az anyaországok nyersanyagtermelőiként és az Európában megtermelt áruk felvevőpiacaiként működtek, így végső soron maga a kolonializmus teremtette meg a ma ismert kapitalista világrendszert.

Azt a tőkés világrendszert, amely tengelyszerű munkamegosztása nyomán történetileg centrumra, félperifériára és perifériára tagolódik.

E centrum-periféria viszonyrendszerben ma is remekül tetten érhetőek a gyarmati rendszer formális megszűnése után is fennmaradó struktúrák, biztosítva ezzel a periféria államainak (vagyis a volt gyarmatok többségének) kizsákmányolását és függő helyzetben tartását a centrumországok (a korábbi gyarmatosító hatalmak) által.

E kapcsolat tehát kulcsszerepet tölt be abban, hogy a kapitalizmus működésében létfontosságú tőkefelhalmozás napjainkban is kielégítő módon folytatódhasson.

A tőkés rendszer és a gyarmatosítás történelmi, illetve jelenkori összekapcsolódása fényében nem lehet kérdéses, hogy a centrumországok – vagy tágabban véve a Globális Észak – rendszerkritikus-antikapitalista baloldal erőinek több téren is válaszolniuk kell azokra a kihívásokra, amelyekkel a kortárs tőkés rendszer és a poszt-gyarmati világ szembesíti az egyetemes emberi emancipációért küzdőket. Annak érdekében, hogy ezt megtehessék, a baloldal képviselőinek elsősorban két feladattal kell megbirkózniuk.

Az egyik, hogy – a posztkoloniális elmélet eszköztárára támaszkodva – olyan ellennarratívákat és ellendiskurzusokat kell képezniük és megjeleníteniük a Globális Észak társadalmaiban, amelyek segítenek végleg meghaladni a gyarmatosítás korából megörökölt és a nyugati civilizációs felsőbbrendűségről szóló ideológiai maradványokat. Mindez nem csupán azért fontos, mert hozzájárul ahhoz, hogy a centrumországok dolgozó osztályai újraértékelhessék helyüket a világban és még inkább láthatóvá, váljanak számukra a kapitalizmus globális szintű igazságtalanságai. Hanem egyúttal azért is, mert jelentősen átformálhatná a Globális Délről alkotott képüket, továbbá leküzdhetővé tenné azon ellentéteket, melyeket jelentős részben a „faji” és „civilizációs” diskurzusok szítanak a centrum és a periféria kizsákmányolt osztályai között.

A másik, fentivel párhuzamos feladat, hogy a nyugati rendszerkritikus-antikapitalista baloldal képviselőinek törekedniük kell egy új, átfogó nemzetközi mozgalom, illetve szolidaritás életre hívására a Globális Észak és a Globális Dél népei között. A szóban forgó baloldali erők ugyanis nem tekinthetnek az egykori gyarmati országok lakóira szimplán „szenvedő”, „segítségre szoruló”, „passzív” szereplőkként.

E szemléletmód nemcsak hogy nem helytálló, de már önmagában is egyfajta gyarmatosító attitűdöt termelne újra. Ehelyett egyenrangú és saját elképzelésekkel, stratégiákkal bíró félként kell kezelniük őket, akiknek sikereiből és küzdelmeiből mi magunk is értékes motivációt meríthetünk és tanulhatunk.

A rendszerkritikus baloldalnak tehát „meg kell találnia” a Globális Dél azon társadalmi szerveződéseit és rendszerellenes mozgalmait, amelyek szintén a társadalmi egyenlőség, az antikapitalizmus és az antiimperializmus talaján állnak, méghozzá annak érdekében, hogy szövetséget kössenek velük, valamint, hogy a periféria népeinek küzdelmeit a Globális Észak dolgozó osztályai számára is láthatóvá tegyék.

A Globális Dél válságait érintő szelektív nemzetközi figyelemnek, illetve a kolonializmus továbbélő struktúráinak problémái csakis abban az esetben orvosolhatók, ha a rendszerkritikus-antikapitalista baloldal képes a posztkolonializmust eszközként használva egy közös narratívában egyesíteni a Globális Észak és a Globális Dél kizsákmányolt osztályainak antikapitalista és antikolonialista küzdelmeit. A gyarmatosítás és a kapitalizmus egymással való szerves összefonódásából eredő kihívásokkal ugyanis kizárólag egy globális emancipatorikus mozgalom veheti fel a harcot.

Irodalom

McLeod, John: Beginning Postcolonialism. Manchester: Manchester University Press (2. kiadás), 2010.

Seth, Sanjay: Postcolonial Theory and the Critique of International Relations. In uő. (szerk.): Postcolonial Theory and International Relations: A Critical Introduction. Abingdon: Routledge, 2013, 15–31.

Sylvester, Christine: Post-Colonialism. In: Baylis, John és munkatársai (szerk.): The Globalization of World Politics: An Introduction to International Relations. Oxford, UK: Oxford University Press, (6. kiadás), 2014, 184–197.