„Begináztak, miért buliztál?

Megfogdostak, miért táncoltál?

Terhes lettél, miért szexeltél?

Megpofozlak, miért hergeltél?”

A triola gang nemrég megjelent, debütáló, Kislány című trapszáma remekül illusztrálja a nők felelősségre vonásának még ma is uralkodó mintázatait. Tamás Gáspár Miklós 2015-ben megjelent „Miért vagyunk feministák?” című írása is ehhez a – néha úgy tűnik, örökzöld – vitához szól hozzá.

Bár történt ezzel kapcsolatban az utóbbi években, évtizedekben elmozdulás, a nők szava még mindig kisebb súlyú (mert elfogultak, mert hisztisek, mert arrogánsak, mert humortalanok) a nők társadalmi helyzetére vonatkozó kérdésekben (is), mint ha ugyanazt férfiak fogalmazzák meg. Ez részben arra kell intsen minket, hogy ne a feministák érvei gyengeségének vagy stratégiájának kudarcának tekintsük, hogy ma még mindig elfogadott érvelés (ahogy TGM kiemeli, budapesti középosztálybeli közegekben is), hogy a nők alárendeltsége valami természetes dolog volna.

A nők szavának súlytalansága maga a probléma – és ebben a feminizmus különböző irányzatai is egyetértenek. De ez a tény a nemek egyenlősége mellett elviekben elkötelezett férfiakra is kiterjeszti a felelősséget: nektek is van teendőtök az egyenlőtlenségek lebontásában.

Lóránd Zsófia történész néhány éve felidézte a Férfiliga a Nők Választójoga Érdekében nevű szervezet 1910-es évekbeli ténykedését, ami a mai napig tanulságokkal szolgálhat. Lóránd szerint a nők jogai mellett kiálló férfiliga fő érdeme az volt, hogy

«[e]gyenesen úgy látták, hogy hasonlóan a jobbágyfelszabadításhoz, a választójog esetében is a hatalommal bíró férfiaknak kellene önszántukból lemondani előjogaikról: „olyanok vitték keresztül azt a felszabadítást, akik avval közvetlenül anyagilag tetemesen megkárosodtak, akik avval politikai hatalmukat önként csökkentették, akik azonban át voltak hatva annak a szükségességétől, hogy az emberi méltósággal össze nem férhető állapot végre-valahára megszüntessék. […] Már pedig az alkotmányosság, még kevésbé pedig a népképviselet fogalmával nem fér össze, hogy az állampolgárok nagyobbik felének semmi szava se legyen az ország ügyeinek intézésében és hogy róla mindig nélküle döntsenek.”»

Tamás Gáspár Miklós a fenti írásában (is) kiállt amellett, hogy

nincs baloldali politika feminizmus nélkül, nincs hiteles emancipációs ígéret a nők emancipációja nélkül – és hogy ez bizony a férfiak felelőssége is. Mert ők a szexuális morálra vonatkozó kettős mérce és a gondoskodási munka össztársadalmi alulbecsülésének haszonélvezői – és főleg: mert ők vannak a hatalmi pozíciókban.

Nem tolható minden a természetre vagy a kapitalizmus strukturáló hatalmára, igenis van egyéni felelősségük a mában, hogy személyes kapcsolataikban (társként, apaként, barátként, munkatársként, elvtársként) és a hatalmuk tereiben (társként, rendőrként, tanárként, orvosként, dramaturgként, főnökként, politikusként, újságíróként, stb.) érvényesítsék ezeket.

Lehetnek-e a férfiak a feminista mozgalom részei? Egyetértek azokkal a feministákkal, akik óvatosak ebben a tekintetben. Holly Lawford-Smith ausztrál filozófus egy közelmúltban megjelent könyvében például ezt úgy fogalmazza meg, hogy ha a férfiak egyenrangú tagjai a feminista mozgalmaknak, akkor pontosan ugyanannyi joguk van meghatározni azoknak a napirendjét.

Azonban ez magában hordozza utópia és realitás következményekkel terhes paradoxonát. Mondandónkat hitelesítendő és a vágyottat megjelenítendő, úgy kellene a mában élnünk, ahogy egy kívánatos világban szeretnénk: férfiak és nők egyenlőségben.

Csakhogy ha a mában – ami még egyenlőtlenségekkel teli – úgy viselkedünk, mintha ez a kívánatos világ már megvalósult volna, akkor előfordulhat, hogy a realitás valóságosan létező hatalmi viszonyai fogják alakítani az elnyomottak felszabadításáért küzdő mozgalmakat, azzal kapcsolatban, hogy mik a helyes követelések, a helyes ügyek, a helyes hangnem, a radikalizmus helyes mértéke. Így történhet meg, hogy férfiak – az egyenlőség nevében – rettenetesen macsó stílusban oktathatnak ki nőket arról, hogy hogyan kéne helyesen feministának lenniük.

De TGM – értelmezésem szerint – nem erre gondol, nem követel helyet magának a feminista mozgalomban. Lehet feministának lenni anélkül is. Szenvedélyes írása a férfiakhoz szól, és abból a meggyőződésből táplálkozik, hogy a férfiak is képesek racionálisan belátni, hogy igazságtalan társadalmi előnyeik vannak. És hogy a nők társadalmi hátrányait és alacsonyabb rendűségének hitét nem azért kell csökkenteni, mert a gazdaságnak, a gyerekeknek vagy a férfiaknak jobb lesz ettől, hanem azért, mert a nőknek jobb lesz. És ennek van önértéke.