Kőszeghy Ferenc: A mozgalom posztszocialista időszakával kapcsolatban az egyik legfontosabb állításod, hogy a rendszerváltás után a Fidesz bekebelezte a táncházmozgalmat, és a jobboldali hegemónia kiépítésének részévé tette. „A táncházmozgalom a népi kultúra mozgalmi megújításából a konzervatív középosztály politikai mozgósításának terévé vált” – írja könyvedről szóló recenziójában Szarvas Márton a Fordulat 30. számában. Mi tette lehetővé ezt a bekebelezést, és hogyan történt?

Mary N. Taylor: Ha a hegemónia kérdéséről gondolkodunk, akkor fontos tudatosítanunk, hogy a táncházmozgalom résztvevői anélkül is részévé válhatnak a Fidesz-rezsimet támogató tágabb tömbnek, hogy teljes mértékben beépülnének a „Fidesz-projektbe”. Itt egy pillanatra érdemes visszatekinteni a két világháború közötti népi mozgalomra amely látszólag szemben állt a Horthy-rendszerrel. Valójában azonban a népiek a horthyistákkal közösen alkottak egy hegemón etnonacionalista tömböt.

Bár a két világháború közötti népi mozgalom tagjai ellenzékinek tartották magukat, és szemben álltak Horthy neofeudális osztálypolitikájával, a mozgalom számos írójának retorikája (és ideológiája) mégis hozzájárult az etnonacionalista konszenzushoz. Elég ha Németh Lászlóra gondolunk, aki valójában a numerus clausust támogató elképzelésekhez nagyban hasonlító dolgokat állított. Azt mondta például, hogy csökkenteni kellene a zsidók számát a kávéházakban, hogy nagyobb arányú legyen a „magyar” képviselet. Szóval a népiek hiába tekintettek magukra a Horthy-rendszer ellenzékeként, retorikájukat mégis értékelhetjük úgy, mint amely igazolta a zsidó és roma holokausztot, annak elkövetőit és azt lehetővé tévő hatalmi rendet.

Ebből is látszik, hogy a politikai személyiségfejlődés egy bonyolult és kifinomult folyamat, amelyhez hozzátartozik az is, hogy az emberek melyik közösséghez csatlakoznak, milyen elképzelésekkel és gyakorlatokkal találkoznak.

Egy hegemón tömb kialakulása nem csupán annyit jelent, hogy az uralmi rendszer mindent tevőlegesen bekebelez, bár jelentheti ezt is.

A Horthy-rendszer megpróbálta magába olvasztani a két világháború közötti népieket, és bár ők különböző módokon ellenálltak ennek, eközben ők maguk is hozzájárultak a közös érzékelés (senso commune) vagy közfelfogás etnonacionalista fordulatához.

A táncház és a politikai mozgósítás kapcsolatának szempontjából érdemes visszatérni a politikai identitás fogalmához. Az 1970-es évektől 1990-ig úgy tűnik, hogy sokféle ember képviseltette magát a táncházban. Természetesen nem voltak politikai pártok, amelyekhez tartozhattak és amelyekért harcolhattak volna, de sok táncházba járó ellenzéki érzületű volt, összekötötte őket valamiféle általános ellenérzés a kommunista pártállammal szemben egészen az 1990-es rendszerváltásig. Ekkor azonban már felmerült, hogy ki melyik politikai pártot fogja támogatni.

A könyvben azt a pillanatot ragadom meg, amikor a táncház visszatükrözi, sőt akár elő is segíti a magyar társadalom általános politikai polarizációját.

A 2000-2006-os terepmunkám során azzal találkoztam, hogy a liberálisok és a baloldaliak, valamint a zsidó származású emberek egyre kényelmetlenebbül kezdték magukat érezni azokon az általam „magyar táncházként” megnevezett táncház eseményeken, amelyek zenei-táncos repertoárja az úgynevezett „magyar táncokra” épül (szemben a roma, a délszláv, vagy akár a csángó táncházzal). Sokan közülük fel is hagytak a táncházba járással.

Azt figyeltem meg, hogy a táncházi környezetre jellemző implicit viselkedési szabályok miatt – ezekről az etikettekről korábban már beszéltem – a nacionalista viselkedés kritikája illetlenségnek számított. Ez azt jelentette, hogy ha valaki valami nacionalistát fogalmazott meg, valaki más pedig vitatkozott volna vele, vagy azt mondta volna, hogy „figyelj, ez nem oké”, akkor míg az eredeti megszólalót nem, őt viszont megszólták a többiek, hogy ne „politizáljon”. A könyvben arra a következtetésre jutottam, hogy azok, akik továbbra is jártak a táncházba, végül eltűrték az ilyen megnyilvánulásokat. Mivel az ellenvéleménynek kevés tere volt, bizonyos magatartásminták megerősödtek ebben a környezetben, ami kihatott a résztvevők táncházon kívüli viselkedésére is.

Egy ismerősöm, aki ebben az időszakban hagyta abba az úgynevezett „magyar táncházba” járást, nemrég, a könyvem megjelenése után felvetette nekem, hogy

lehetséges, hogy a Fidesz káderei direkt eljártak a táncházakba a kétezres évek elején. Ebből annyi biztos, hogy a polgári köröknek akadtak olyan tagjai, akik táncházba is jártak, és hogy a Fidesz törekedett a népi kultúra és a táncház szimbolikus kisajátítására, illetve, hogy a táncházközösség néhány fontos szereplője támogatta a Fideszt a néptánc és a népzene szimbolikus használatában, sőt voltak akik nyilvános rendezvényeken is a párt mellé álltak.

2004-ben és 2005-ben minden általam megkérdezett résztvevő azt mondta, hogy szerintük a legtöbb táncházlátogató Fidesz-szavazó. Persze tudjuk, hogy 2004-ben a Fidesz a kettős állampolgárság mellett kampányolt az erről szóló népszavazás idején (emellett szavazott nagyon sok táncházba járó is), majd 2010-ben kormányra kerülve be is vezették a kettős állampolgárságot. A táncházlátogatók népszavazással kapcsolatos véleményét és cselekedeteit figyelembe véve megérthetjük, hogyan találhatták magukat a Fidesz közelében egy ideig. Ráadásul úgy tűnik, hogy 2010 óta rengeteg támogatást kaptak a táncház intézményei. Az egykori Népművelési Intézet székháza teljes felújításon esett át, és mára a Hagyományok Házához tartozik, amely a táncházmozgalom egyik kiemelkedő fontosságú intézménye. Az épület 2014-es átadóján Orbán Viktor mondott beszédet.

De az is igaz, hogy sok év telt már el kutatásom óta, és idővel minden társadalmi mozgalom változik. A táncház egy nagyon decentralizált mozgalom, amely számos áramlatot képes magába foglalni. Nemcsak olyan irányzatoknak van helye benne, mint a roma táncház, amely egészen másképp működik, mint a magyar táncház, hanem minden táncházközegnek eltérő összetételű a közönsége is. Az is elképzelhető, hogy ma épp tanúi lehetünk annak, ahogy a táncházi intézmények kísérletet tesznek rá, hogy elhatárolódjanak a kormánytól, hiszen mindig is autonómnak tekintették mozgalmukat. A Fidesz államot elfoglaló eljárásai (Koltai Mihály szóhasználatát kölcsönvéve) azt eredményezik, hogy sok szervezet és magánszemély válik függővé az állami támogatásoktól, és így létfontosságú forrásokat kockáztatnak, ha lemondanak a Fidesz pártfogásáról.

Ráadásul bár a nemzeti értékek és a magyarságtudat fontosak a táncházi életben, nem biztos, hogy ezek táncházbeli variánsai pontosan illeszkednek a Fidesz-rendszerben képviselt változatokhoz.

Nem tudnám például megmondani, hogy a táncházlátogatók menekültellenesként jellemezhetőek-e. Nem lennék meglepve, ha egyesek a menekültekkel is, és nem csak a határon túli magyarokra vállalnának szolidaritást, mivel sok kedves, vendégszerető embert ismertem meg ott. A táncházközösségekben láttam hajlamot arra, hogy a régióban oly elterjedt etnikai és kulturális keveredés ellenére csoportokat abszolútnak és élesen lehatároltnak tekintsenek, ami megerősíti a nemzetről alkotott esszencializáló elképzeléseket, de nem feltétlenül vezet menekültellenességhez. Ráadásul a táncházlátogatók általában nem a leggazdagabb emberek, és sokan – legalábbis azok közül, akikkel kutatásom során találkoztam – a rendszerváltás óta azt érzik, hogy a leszakadó társadalmi csoportokhoz tartoznak. Így ha a táncházmozgalom része is annak a hegemón tömbnek, amely a Fideszt hatalomra juttatta és hatalomban tartja, attól még nem biztos, hogy ez így is marad.

Nekem is vannak barátaim, akik táncházakat szerveznek, de ők épp a táncház autonóm változata mellette elköteleződő, általában ellenzéki emberek. Mindezek mellett azt hiszem, habár a táncház változik, mégis sok, a könyvedben leírt jelenség változatlan marad, amíg kapitalizmusban élünk. Például az, hogy a népi kultúra a kapitalizmusban eldologiasodik, elemei fetisizálódnak – olyan nemzetközi szervezetek segítségével, mint az UNESCO. Innen nézve a táncházmozgalom is egyfajta eldologiasító/fetisizáló gépezetként működik. Ahelyett, hogy valódi kapcsolatot építene ki a nép kultúrájával, inkább tárgyiasítja azt, a kulturális örökséget eladható tárgyakká alakítja. Hogyan zajlik ez a folyamat, és tudnál példákat mondani a táncházhoz kapcsolodó eldologiasodásra?

A könyvnek abban a részeiben, ahol a Fidesz felemelkedéséről írok, a kultúra (neo)liberális kormányzásának kialakulásáról is beszélek. Azt tapasztaltam, hogy a magyarországi jobboldalhoz kötődő politikai etnonacionalizmusban és a (neo)liberális örökségvédelem logikájában több a közös, mint azt elsőre gondolnánk.

Mindkét fajta nacionalizmus (a Fideszé vagy az UNESCO-modellben az örökségvédelemé) a kultúrahordozó csoportokat esszenciálisként és egymástól élesen elválóként kezeli, hiába egyértelmű, hogy a térség történetét sokkal inkább a keveredés és a migráció jellemzi.

Kutatásom során felfigyeltem arra, hogy az örökség és a hagyomány nyelve hogyan váltotta fel a művelődés nyelvét abban a diskurzusban, ahogyan az emberek a táncházmozgalomról beszéltek. A kulturális tárgyakat, helyeket és gyakorlatokat jelölő folklórt az 1970-es években elkezdte felváltani az örökség kifejezés az UNESCO-nál és más szervezeteknél. Ezt a folyamatot, amely neoliberális korszak terméke, örökségesedésnek (heritagization) nevezem.

Az örökségesedés a kormányzás olyan módja, amely kulturális javakat hoz létre, majd ezeket a javakat tulajdonosokhoz vagy haszonélvezőkhöz rendeli. Ennek a folyamatnak önmagában is eldologiasító hatása van. Egyrészt, mert egymástól élesen elváló, megkülönböztetett kultúrahordozó lakosságokról beszél, másrészt pedig mert ezen lakosságok „kultúráját” tárgyakként és tulajdonként érti.

Ez az esszencializáló felfogás, amely szerint vannak bizonyos emberek, akik etnikai hovatartozásuk szerint bizonyos gyakorlatok kizárólagos tulajdonosai, megnyitja az utat a kulturális gyakorlatok áruvá válása előtt. Ez a fetisizáció megnehezítheti a kultúra változó természetének felismerését, lehetetlenné teszi annak megértését, hogy a kultúra történelmileg kibontakozó, küzdelmek árán kivívott és változást elérni képes gyakorlatok összessége.

Az örökségesedés térnyerése többé-kevésbé egybeesik a neoliberalizmus világgazdaságbeli kialakulásának időszakával. A termelés fejlesztése és támogatása helyett a turizmus – növekvő iparága – kínálkozott a fejlődés útjaként a „lemaradottak” számára. Az örökségvédelmi megközelítések egyfelől a hagyományok megmentéséről, másfelől azok áruvá tételéről szólnak, a kettő ellentmondásos keverékét alkotják. Ez természetesen azt is jelenti, hogy a hagyományokat, megőrzésük nevében, átalakítják ezek a folyamatok.

Számomra ezt a folyamatot határhúzásként (production of boundaries) a legkönnyebb elgondolni. A táncház tudástermelése során az összegyűjtött, folyamatosan gyarapodó néptánc és –zene anyagot különböző etnikai csoportok szerint rendezi. Például azt mondják, hogy az ugyanabból a faluból származó táncnak ez a román, ez a magyar, ez meg a roma változata. Tehát miközben a táncház felismeri a keveredés, a csere és az együttélés (akár a barátságosság) történetét, mégis hajlamos olyan határokat húzni, amelyek megerősítik és legitimálják az abszolút különbségek gondolatát.

Ezt látjuk az UNESCO örökségvédelmi projektekkel kapcsolatos hivatalos eljárásokban is, például a legényes elnevezésű tánc körüli vitában. Amikor Románia kérte, hogy az UNESCO ismerje el a legényest mint a román örökség gyakorlatát, a kérelemben szereplő egyik videós bemutató anyaguk egyértelműen a tánc „magyaros formáját” mutatta. Magyarok és Magyarország UNESCO-képviselői tiltakoztak a tánc „magyaros formájának” románosítás ellen. A videón tényleg egy olyan változat szerepelt, ami ugyan megtalálható a mai Romániában, de az ottani magyarok szokták járni. És persze a tágabb értelemben vett régió legényes táncainak közös a formakincse, miközben a sajátosságok valóban térben is, időben is megkülönböztetik a táncosokat.

Rajtam kívül mások már észrevették ezt a problémát az UNESCO örökségvédelmi politikájával és ideológiájával kapcsolatban. Ahogy Thomas Hylland Eriksen mondaná, az UNESCO örökségvédelmi politikája a világot különálló kultúrák szigetcsoportjaként kezeli. Ez azt is jelenti, hogy nehezen ismeri fel és el azokat a gyakorlatokat, amelyek egynél több nemzetállam területén vannak jelen. A különálló tárgyak, az egymástól élesen elváló dolgok és kategóriák termelése nagyon hasonlít ahhoz a folyamathoz, amelyet Marx fetisizációnak nevezett.

Marx azt igyekezett megmutatni, hogy az áru nem különálló tárgy, hanem valójában olyan társadalmi viszonyok lenyomata, melyekre azért tekintünk tárgyként, mivel az áru fétisjellege láthatatlanná teszi az árut létrehozó munkát és így elhomályosítja értékének valódi forrását. Ehhez hasonlóan válnak láthatatlanná a létező kulturális gyakorlatok,

amikor olyan tárgyakat hozunk létre belőlük, amelyeket illeszkednek a nacionalizmusba, használhatunk bevétel- vagy akár profitszerzésre is.

Így a Fideszt jellemző sajátos nacionalizmus is egyértelműen kötődik a kapitalizmus jelenlegi szakaszához, etnonacionalista logikája sok tekintetben nem is áll olyan távol a (neo)liberális nacionalizmustól és annak sokféleséget megerősítő, létrehozó és előíró működési módjától, amely a pluralizmus érdekében határokat húz. Hiszen végső soron az etnoturizmusban az etnikum maga az áru.

A könyved végén élesen kritizálod a kortárs táncházmozgalomhoz kötődő tánctábor-turizmust. Érvelésed szerint ezeknek a táboroknak az a célja, hogy a kulturális egyediség érzetét állítsák elő, résztvevőik sokszor úgy érezhetik, hogy a globalizált világ peremén állnak, de valójában ez egy számukra előgyártott „perem”. Ráadásul az idegenforgalom erői átformálják a vidéki Erdélyt, megzavarják a valódi helyi életet. Szembetűnő, hogy azok a falusiak, akiket a tánctáborokban a kulturális értékek megőrzésének szimbólumaként mutogatnak, gyakran vendégmunkásként dolgoznak Magyarországon, ahol súlyosan kizsákmányolják őket. Értelmezhetjük-e Magyarország és Erdély kapcsolatát egyfajta posztmodern, turizmuson keresztül történő gyarmatosításként, ahol Magyarország nemcsak az erdélyiek munkáját, hanem a hagyományait is kizsákmányolja?

Valóban igyekszem bemutatni, hogy az etnonacionalizmus és az áruvá tétel folyamatai hogyan kapcsolódtak össze és milyen hatással bírnak Erdélyben, a táncházturizmus fő helyszínén. Azonban a célom nem a megsemmisítő kritika, hanem az elemzés, hiszen én is szívesen járok erdélyi falvakba, hogy megtanuljam a táncokat és megismerkedjek a népművészettel és a falusi emberekkel. Az úgynevezett autentikus népi kultúra felélesztésére épülő mozgalomnak szüksége van az autenticitás forrására, és a táncház számára ezt elsősorban az erdélyi falvak jelentik. A táncházmozgalom zenei és táncos repertoárjának nagy része erről a vidékről származik, ahol az 1970-es években még a mindennapi életben gyakorolták ezeket. Az 1970-es és 1980-as években ezekbe a falvakba zarándokoltak el a táncházak résztvevői: a falusiak vendégei lettek, tanultak tőlük, sőt a szocialista időkben, de utána is hiánycikkeket vittek nekik. Szék, ahonnan a mozgalom a táncház nevet kölcsönözte, talán a leghíresebb e községek közül.

Az 1990-es években Erdély-szerte tánctáborok jöttek létre, hogy keretet biztosítsanak ezeknek a falujárásoknak, ami a táncházturizmus fellendüléséhez vezetett. A hitelesség vonzza az embereket ezekbe a táborokba, de hogy mi számít hitelesnek, az újra és újra eldöntendő kérdés – és a néptánc-tanulás „hagyományos” formája nem a táborozás, továbbá a falusiak valódi gyakorlatai több okból is sokat változnak.

A táncházmozgalomnak munkát kellett fektetnie abba, hogy a falusiak fiatalabb generációi is megtanulják a hagyományokat. Habár a hagyományok átadása a falubeli idősek érdeke is, a falusi fiatalok is mostanra elsősorban a mozgalom intézményein és módszerein keresztül sajátítják el a népi kultúrát.

Ami a helyi élet felborulását illeti, ez a táncházzal és anélkül is megtörténik. Romániában a falusiak anyagi körülményei meglehetősen nehezek, és életüket a neoliberalizmushoz kapcsolódó folyamatok ma másképpen zavarják meg, mint egykor a román államszocializmus folyamatai. Bár lehet földbirtokuk, nagyon nehéz sikeres kistermelői gazdálkodást folytatni támogatási rendszerek nélkül. A magyar etnikumú falusiak további nehézségekkel néznek szembe, és mindezek miatt sok erdélyi faluból Magyarországra és más helyekre mennek dolgozni.

Mások, akár a vendégmunkásnak állók családtagjai, megpróbálnak olyan fejlesztéseket véghez vinni, amelyek segítségével érvényesülhetnek a turizmusban. Egyesek csak bekötik a csapvizet vagy a konyhakertjüket zöldségek helyett virágokkal ültetik be, másoknak viszont megvannak az erőforrásai ahhoz, hogy „népművészettel” vagy az autenticitás más jegyeivel díszítsék fel otthonaikat és olyan ételeket készítsenek, amelyeket a turisták elvárnak. Varga Sándor kitűnő leírása számot ad néhány olyan esetről, amikor a népi kultúrát feléleszteni kívánó mozgalom résztvevőinek preferenciái összetett módon hatottak a falusi életre.

A kérdésed utolsó, a gyarmatosításról szóló része fontos. Ebben a helyzetben sokféle, egymással bonyolult kapcsolatban álló folyamat zajlik, ezért át kellene gondolnunk, hogy a gyarmatosítás nyelvét akarjuk-e használni az itt vizsgált jelenségek leírásakor. Már a határon túli magyaroknak korlátozott magyarországi állampolgárságot adó 2001-es státustörvény idején is voltak, akik azt állították, hogy Magyarország „petit imperialista” állam lett, és gyarmatosító politikát folytat, különös tekintettel a határon túli olcsó munkaerőre. Mióta a Fidesz-kormány 2010-ben bevezette a kettős állampolgárságot, sok minden történt az erdélyi beruházásokkal kapcsolatban, amiről nem igazán tudok hozzáértően beszélni, de úgy vettem ki, hogy ez esetben is sok szereplő függ a Fidesztől.

Általánosabban megközelítve a kérdést az egyenlőtlen fejlődés fogalmáról beszélhetünk, amely a kapitalizmus fejlődésének legfőbb sajátossága. Vannak, akik ezt a belső gyarmatosítás elméleti keretében értelmezik, de mivel Erdély nem része Magyarországnak, és az erdélyi dinamikák egy része inkább a román államhoz kapcsolódik, ezért nem biztos, hogy érdemes használni ezt az elméleti keretet.

A tágabb, Magyarországot és Romániát is felölelő régióban azonban valóban éles különbségeket látunk a vidéki és a városi tőkefelhalmozás mértékében, és ez az olló csak tovább nyílt az államszocializmus bukása óta. Mindezek mellett is jogos az a meglátás, hogy a táncház legfontosabb gyakorlatai sokszor a kevésbé fejlett régiókból származnak, és épp a „fejletlenség” jellemzői váltak a táncházmozgalomban megőrzendő értéké. Erdély bizonyára célpontja mind a román, mind a magyar államhatalom asszimilációs és nacionalista stratégiáinak, ami azt is magyarázza, hogy miért vannak autonómia mozgalmak például Székelyföldön.

Milyen pozitív jövőképét lehet elképzelni a táncházmozgalomnak baloldaliként? Visszatalálhat-e a táncház a népi mozgalmi gyökereihez? A tánc közösségépítő ereje tagadhatatlan, de építhet-e egy Székról származó társas tánc olyan közösséget, ami nem a jobboldali hegemóniát, hanem a vidéki munkásosztállyal való valós szolidaritást erősíti? Találhatunk-e új módokat a kizsákmányolás helyett a szolidaritáson alapuló ellenhegemónia felépítésére?

Először is az ellenhegemónia sokféle formát ölthet, létrejöhetnek újabb jobboldali alakzatai is, mint ahogy ez a két világháború között történt, és liberális vagy akár baloldali ellenhegemóniák is. Ezek a lehetőségek szemben állnak egymással, de mindegyikre van lehetőség.

Egyetértek azzal, hogy a közös táncban megvan a lehetőség a közösségépítésre, de a kérdés az: milyen közösséget hoz létre, milyen értékekkel és gyakorlatokkal?

A táncházba járóknak sokféle motivációja van a részvételre, ezek közül a legfontosabb a tánc és a zene szeretete, valamint a táncházban megtapasztalt szórakozás és a társaság. Így nem vagyok biztos benne, hogy egy balkanyar hogyan jöhetne létre. A két világháború között sokan sokféle szervezeten keresztül vettek részt a falujárások gyakorlatában, és közülük csak néhányan váltak népi baloldalivá, elsősorban személyes kapcsolatokon vagy olyan szervezeteken keresztül, mint a népi kollégiumi mozgalom, az illegális Kommunista Párt, az antifasiszta sejtek, a Márciusi Front vagy a Parasztpárt. Ha feltételezzük, hogy ma is vannak baloldaliak a táncházlátogatók között, akkor az a kérdés, hogy ők hogyan tudják együttesen formálni ezeket a gyakorlatokat és elképzeléseket.

Még ha a táncházba járók vissza is nyúlnának mozgalmuk két világháború közötti népi mozgalmi gyökereihez, akkor is meg kellene birkózniuk azokkal az ellentmondásokkal, amelyek azt a mozgalmat kísérték – különösen a „nép” és a „nemzet” fogalmainak összefonódásával. Azaz újra kell gondolnunk, hogyan képzeljük el a nemzetállamot, és hogy kit foglal magában és kit zár ki a „nép” fogalma. A történelmi körülmények is megváltoztak, meg kéne találnunk a földreform, a kulturális elismerés és a választójog, azaz a népi mozgalom 3 fő követelésének mai megfelelőit. Tehát az is kihívás, hogy egy ilyen mozgalomban hogyan nézne ki a szolidaritás a „néppel” vagy a nép tagjai között.

A szegényparasztok és mezőgazdasági munkások helyzetére irányuló figyelem azt a kérdést is felveti, hogy kik ezek az emberek ma. A vidéki Magyarország „poszt-parasztjaira” súlyos gazdasági nyomás nehezedik, ami földjeik bérbe- vagy eladására kényszeríti őket, ez pedig földkoncentrációhoz és az olcsó munkaerő kizsákmányolásához vezet. A kizsákmányolt munkaerő jó része roma származású, a földbirtokos családok tagjai pedig gyakran önmagukat is kizsákmányolják. Kevés olyan embert fogsz találni, aki megtanítana egy szép dalra vagy táncra, olyanra biztos nem, ami táncházba való. De olyan emberekkel sem fogsz találkozni, akik népviseletet hordanának. Annak mi értelme lenne, ha a közös tánc érdekében vezetnénk be újra ezeket a gyakorlatokat? Nincsenek esetleg más közösségi gyakorlatok, amelyek összehozhatnak bennünket?

A két világháború közötti népi mozgalom arra ösztönözte a falujárókat, hogy dolgozzanak együtt a parasztokkal a földeken, bár valószínűleg nem jelenthettek túl nagy segítséget alkalmi látogatásaik során. Viszont a munka alapú megközelítés érdekes lehet számunkra, ha alternatívát keresünk az etnonacionalizmusra. A két világháború közötti népiek a mezőgazdasági munkásokért harcoltak, és nem csak azokért, akiknek volt földjük és akiket gyakran „parasztként” szoktak romantizálni (és akik közül sokan valójában dzsentrik voltak), viszont a romákat és a többi kisebbséget gyakran kihagyták a „nép” fogalmából.

Ez felveti a kérdést: van-e lehetőségünk arra, hogy a „nép” helyett „népekről” beszéljünk Magyarországon vagy akár a régióban?

Léteznek hagyományai a dunamenti népek vagy a Kárpát-medence népeinek harmóniájáról és a nekik járó igazságról szóló gondolkodásnak. A történelem során számos olyan föderációs kezdeményezés volt, amely megpróbálta kezelni a népek sokszínűségét ebben a régióban, ahol folyamatosan újabb és újabb nemzetállamok jöttek létre, melyek mindig igyekeztek eltüntetni vagy asszimilálni ezt a sokszínűséget.

A „nép” szó azonban felidézi az alávetett osztályok fogalmát is. Mi lenne, ha a „népet” olyan sokféleségként fognánk fel, amelybe beletartoznak a magyarországi etnikai kisebbségek, a szomszédos országokban élő magyarok, a parasztok és a munkások is? Magába foglalhatná a romákat, vendégmunkásokat és az őket foglalkoztató szegényparasztokat is. Benne lehetnének a szomszédos országok városi munkásai és parasztjai is. Még a munkanélkülieket és a migránsokat is ide érthetnénk. Ezek az emberek mind áldozatai a kapitalista kisemmizésnek, az etnikumról, a nemzetről és a fajról alkotott elképzelések okozta elnyomásnak, valamint persze saját kormányaiknak.

Ennyire sokféle néptömeg küzdelmek idején szokott létrejönni. Jó példa erre az, amikor 1998-ban Bolíviában az IMF iránymutatása szerint próbálták meg privatizálni az ivóvizet. Robert Albro, az esettel foglalkozó antropológus megmutatta, hogy az a cselekvő érdekközösség, amely megakadályozta az állami ivóvízhálózat, valamint az őslakosok és a parasztok által kiépített magánhálózatok privatizációját, plurális népi szubjektum volt, amely a kölcsönös elismerésen keresztül jött létre.

A táncház képes lehet arra, hogy részt vegyen egy ilyen új, baloldalibb népi mozgalomban. A táncházban nagyon mély szeretet van a népi hagyományok iránt, ez a kíváncsiság az idegen gyakorlatok felé nyitottá teszi a résztvevőket sok más népcsoport felé. Láttam táncházzenészeket bolíviai zenésztársakat felkeresni, közös zenei szókincset keresve. Láttam, ahogy a táncházba járó gádzsók (nem romák) megtanulják a roma csingerálás nevű táncot. Láthattuk, hogy a gádzsók roma táncházban való vendégeskedésének hatására elindulnak a nyitás és a csere folyamatai a megváltozó hatalmi viszonyok közepette. A roma táncházban a gádzsók nemcsak a táncot tanulhatják meg, de azt is felfedezhetik, hogy milyen vendégként részt venni egy olyan eseményen, amelynek romák a házigazdá. A nemzetközi néptáncnak a egy ideig volt divatja az amerikai és a brit baloldalon, és ez a divat legalább eszmeiségében kötődött ezen csoportok internacionalista politikájához.

De válhat-e a néptánc Magyarországon és a magyarok között a kölcsönös segítségnyújtás, az elismerés és a szolidaritás eszközévé?

Én örömmel járnék olyan táncházakba, ahol erdélyi, észak-afrikai, afgán, ex-jugoszláv vagy ukrán bevándorlókkal ismerkedhetek meg miközben megtanuljuk egymás táncait vagy akár új táncokat találunk ki. De vajon a táncházba járók akarnak-e?