Valentin-nap környékén a legtöbb reklámfelületet elborítják a szívecskés, habos-babos, romantikus-erotikus hirdetések. Az elmúlt évtizedekben lassan megszokottá váltak a szerelmeseknek, pároknak címzett reklámok, de az utóbbi időben egyre nagyobb teret kapnak az egyedülállóknak, azon belül a szingli nőknek címzettek is. A szív alakú bonbonok és plüssök mellett a szexi fehérnemű, erotikus játékok marketingje is egyre inkább célozza meg a szólóban ünneplőket.

A self-care piac elsődlegesen a szépségipar részeként indult, és az elmúlt években egy sor további termékkel és szolgáltatással bővülve – a designer házipapucstól a személyre szabott étrendkiegészítő-csomagokig – 2020 végére észvesztő ütemben 450 milliárd dolláros üzletté nőtte ki magát. Nem meglepő tehát, hogy a fehérnemű- és szexjáték-forgalmazók is részben erre a stratégiára építik mostanában a marketingjüket: randizzunk magunkkal, szexeljünk magunkkal, és vegyünk meg mindent, ami teljesebbé teheti az élményt. Ahogy a fiatalok (kb. 20-40 évesek) körében csökken a tartós kapcsolatban élők aránya, és sokan nem is keresnek aktívan párt, ez a célcsoport a közeljövőben feltételezhetően csak növekedni fog.

Ahhoz, hogy egy szexjáték szingli életmódtermékké avanzsálhasson, alapvetően két fő marketingüzenetre van szükség: az egyik, hogy a rendszeres önkielégítés elengedhetetlen az egészséges és kiegyensúlyozott élethez, a másik pedig, hogy ennek sikeressége és eredményessége mérhető. Ez utóbbi teszi lehetővé, hogy a termékek teljesítményét összehasonlíthassuk, és el lehessen adni mindig valami újabbat és jobbat. Jelenleg a szexjátékok esetében gyakorlatilag az egyetlen ilyen paraméter az elérhető orgazmusok száma és erőssége, az élményjelleg, ha úgy tetszik – ebben próbálnak egymásra licitálni a gyártók.

A vásárlói érdeklődés fenntartásához emellett sugallni kell azt is, hogy létezik nem elég és nem elég jó orgazmus, mindenképpen a mennyiség és minőség fokozására kell törekednünk, ha jót akarunk magunknak. A piaci üzenetek mentén a maszturbálás gyakorlatilag teljesítményversennyé vált,

hiszen ha a kiegyensúlyozott élet elengedhetetlen részeként állítjuk be a gyakori és intenzív, lehetőleg önálló programként létező önkielégítést, akkor aki ezt bármilyen okból nem teszi vagy nem kívánja, könnyen úgy érezheti, hogy elrontott valamit, kimarad valamiből.

Megkonstruált vágyaink

A női szexuális élvezet tudománya még napjainkban is igen ingatag lábakon áll: a „legendás” G-pont létezése egyre inkább vitatott, a csikló valódi méretéről csak néhány éve értesült a nagyközönség, a hüvely és a vagina idegvégződéseinek számát tavalyig nem ismertük, és a női népesség 5-15% mindeközben sosem élt még át orgazmust. Szintén stabilan tartja magát a statisztika, amely szerint a heteroszexuális együttlétek csak 50-60%-ában élvez el a női partner is, míg a férfiak esetében 95%-os a siker.

A mainstream pornó térhódításával ez az arány várhatóan továbbra sem fog javulni, az elsődlegesen hardcore tartalmakból tájékozódó kamaszok gyakran a szex gépiesült, erőszakos ábrázolásaival találkoznak először, amelyben elvész bármi olyan, ami egy aktust emberivé tenne. A pornó alapvetően képtelen két (vagy több) ember kapcsolódásának ábrázolására, összetevői jobbára a mechanikus szervmozgás és az erőszak. Még a magukat feministának nevező pornográf tartalmak esetében is igaz, hogy a pornó a szexualitást egy – jobbára penetratív – aktussal, az aktust pedig az orgazmusra törekvéssel teszi egyenlővé, a nézők számára nem tesz hozzáférhetővé semmilyen komplexebb intimitást vagy érzékiséget.

A pornónak nem szándéka az egészséges szexualitás bemutatása, tulajdonképpen nem is egy önmagában álló árucikk, célja elsősorban a nézése által elérhető orgazmus, maszturbációélmény eladása, nem a konkrét tartalomé. Itt is él a „többet, nagyobbat, erősebben” elv, amely a fogyasztókat egyre brutálisabb és kártékonyabb tartalmak felé tereli, miközben a női „önkielégítés” egyre inkább válik egy férfiaknak címzett extrém látványossággá. A nézőkért folytatott versenyben a pornó azt sugallja, hogy a minél nagyobb, minél több tárgy szükségszerűen nagyobb élvezetet is eredményez, hiába jár ez a színfalak mögött (és néha egyenesben, a műsor részeként is) súlyos sérülésekkel, és akár maradandó fizikai vagy mentális egészségkárosodással. Mire a nézőhöz ér az anyag, a hosszadalmas felkészülés erotikus performansszá, a sérülés a hatalmas gyönyörért vállalt apró kellemetlenséggé zsugorodik, aki pedig képtelen tartani a tempót, az könnyen elveszíti a közönségét.

Míg az egyik oldalról a nőket célzó marketing bocsátja áruba a szexuális élvezetet, a másik oldalról ömlenek a nőket és a női szexualitást tárgyiasító tartalmak.

A pornó és a self-care álruhájában parádézó szextárgyipar kereszttüzében az orgazmus árucikké vált és elinflálódik.

Nem segít a helyzeten, hogy a kortárs nőmozgalmak egy része még mindig a szexuális felszabadulást látja az optimalizált önkielégítésben. A 90-es évek során a részben a harmadik hullámos feminizmus által hirdetett „szexuális felszabadulás” igét meglovagoló média – ideértve az akkor virágkorukat élő női magazinokat, filmeket vagy épp a Szex és New York-jellegű sorozatokat – a női szexuális kiteljesedés csúcsát abban látta, ha az ember a lehető legtöbb partnerrel, a lehető legváltozatosabb szexuális élményeket szerzi. Ez a kép mára gyakorlatilag egy partner nélküli, egyszemélyes fantáziává desztillálódott. Nincs többé a történetben férfi, akinek meg kellene felelni, akit ki kellene szolgálni, a fókusz – elviekben – kizárólag a nőn és az ő érzésein van.

Ez a felszabadulásvízió azonban sajnos sok sebből vérzik. Nem veszi figyelembe a folyamat piaci jellegét és a pornókultúrával való általános összefonódását sem, ráadásul ez a fajta „szexuális wellness” eleve csak a középosztálybeli vagy annál jobb anyagi helyzetű nők számára elérhető. A szextárgyipar jómódú célcsoportjához képest pedig jóval erősebben szenvedik meg a nők szexuális tárgyiasítását az alsóbb osztályok, hiszen jobbára ez utóbbiak közül kerülnek ki a szexiparban használt prostituáltak, pornósok.

Mi a normális?

A kapitalizmus működésének egyik fontos jellemzője, hogy eltagadja az egyének életére, életminőségére, boldogulására gyakorolt rendszerszintű hatásokat, a legtöbb probléma esetében az individuális felelősséget hangsúlyozza. A kiégés, a szorongás, a depresszió és egyéb testi és lelki zavarok mellett nem jelentenek kivételt ezalól a szexuális élettel kapcsolatos gondok, feszültségek sem. A fogyasztásalapú megoldás mantrája, hogy mindenki a maga szerencséjének vagy éppenséggel élvezetének kovácsa, ami – főleg egy, a szexhez hasonlóan még mindig valamennyire tabusított témában – ahhoz vezet, hogy az emberek teljesen magukra maradnak a problémáikkal.

Azon nők számára, akiknek nehézséget okoz felszabadultan élvezni a szexet, a piac elsődleges válasza gyakorlatilag a fenti pornós fantázia. Ha valaki nem él át megfelelő intenzitású és gyakoriságú orgazmust, az csak azért lehet, mert az illető még nem találta meg a legjobb terméket hozzá – így a megoldáshoz a vásárláson keresztül vezet az út. Az egyéni örömökre fókuszáló marketing is nehezen tud csak elszakadni a hagyományos pornós-sztriptízes képi világtól. A tartalmak vagy az elit férfiklubok imázsát idéző, diszkréciót jelezni hivatott arany-fekete-bordó színekben pompáznak, vagy habos-babos rózsaszín Barbie-színvilággal és a szexjátékkal pózoló, hagyományosan vonzó modellekkel operálnak leginkább. (Ez alól félig-meddig kivételt képeznek egyes, nem heteroszexuális közönséget célzó oldalak és gyártók.)

Az egyéni szexuális felszabadulás esztétikája kísértetiesen hasonlít a nők tárgyiasításának képi eszköztárára, azt sugallva, hogy az öntárgyiasítás az, ami végső soron meghozza a vágyva vágyott kielégülést – hiszen ki is tudhatná jobban, hogy mire vágyunk, mint a piac és pornóipar?

Mindezek után nem meglepő, hogy társadalmunkban elvárás, hogy mindenkit érdekeljen a szex, mégpedig nagyon, hiszen teljes iparágak bevétele múlik ezen, többek között még a gyógyszeriparé is. Egyre többet hallani az úgynevezett hipoaktív szexuális zavarról, ami azt jelenti, hogy az érintettek nem éreznek kellő mértékű szexuális vágyat, érdeklődést a mindennapjaikban, és ez a hiány számukra zavaró, megnehezíti az életüket.

Bár az Amerikai Pszichiátriai Egyesület kézikönyvében szerepelnek a hipoaktív szexuális zavar diagnosztikai kritériumai, az Egyesült Királyság egyészségügyi szolgálata nem ismeri el a betegség létezését. Előfordulását illetően is megoszlanak a vélemények. Egy 2013-as tanulmány szerint az „alacsony” szexuális érdeklődés a női népesség 43%-át érinti, és ezen belül 10% szenved hipoaktív szexuális zavarban. Amióta viszont a „betegségre” létezik gyógyszeres kezelés, megugrott azon publikációk száma, amelyek a hipoaktív nők számát jóval magasabbra becslik, azzal a kiegészítéssel, hogy sokszor az érintettek maguk sincsenek tisztában azzal, mennyire megnehezíti az életüket ez az állapot.

Nem véletlenül nevezik a jelenséget más kutatók pénzéhes patologizálásnak, amely a gyógyszereladások növelését próbálja elérni az alacsony libidó betegségként kezelésével.

Az egészséges szexualitás mértékéről és jellegéről, valamint hogy kinek mitől mennyire kellene felizgulnia, valójában nincs általános tudományos és orvosi konszenzus, így nehéz meghatározni, mi is a túl alacsony.

A pornóipar támogatói előszeretettel hangoztatják, hogy a pornó alkalmas lehet arra, hogy az addig ismeretlen vágyainkat felszínre hozza, kihasználva, hogy testi reakciót viszonylag könnyű kiváltani szexuális tartalmak bemutatásával, még akkor is, ha azok durvák, erőszakosak, és éppenséggel köszönőviszonyban sincsenek az alany saját értékrendjével és vágyaival. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a pornó feloldotta volna azt, ami addig meggátolta a nézőt a szex élvezetében, és bármilyen felszabadulást eredményezne. Az orgazmusok száma valójában nem egyértelműen függ össze a szexuális élvezet, élmény minőségével. Mivel azonban a piacnak csak előbbi problémára van válasza, az uralkodó dinamika a szexualitásukkal küzdők egyre extrémebb irányba való terelgetése marad.

Amíg viszont a szexuális érdeklődés hiányát tekintjük az alapvető patológiának, és megoldási kísérleteinknek is ez áll a központjában, nehezen lehet érdemi eredményre jutni.

Annak, hogy valaki nem élvezi a szexet, vagy éppenséggel idegenkedik a szexualitástól, számos lelki oka is lehet, ideértve korábbi traumákat, testképzavart, szégyenérzetet. Ezek jellemzően nemcsak az érintett szexuális viselkedését, hanem a teljes életminőségét érintik, így a szexfókuszú kezelés elhibázott is lehet. Az ilyen mentális blokkok, szorongások feloldásában nincs az a szexjáték, erotikus kellék, vagy éppen dildós portréfotózás, ami önmagában segítene. Sőt, a teljesítménykényszerré váló orgazmushajhászás, az üzenet, hogy aki nem a szexualitást helyezi az élete középpontjába, azzal valami baj van, csak tovább fokozhatja a szexhez kapcsolódó szorongásokat.

Bár az utóbbi időben megjelent néhány kritikai összefoglaló, illetve önsegítő könyv, amelyek alapvetően inkább saját magunk megismerése és az óvatos kísérletezés fontosságára helyezik a hangsúlyt, ez a megközelítés egyelőre nehezen veszi fel a versenyt a szexuális teljesítményverseny szólamaival. Természetesen az, hogy ha valaki a szexualitása lehetőségeivel, határaival kísérletezik, egyáltalán nem probléma, és fontos, hogy a társadalom ne ítélje el és szégyenítse azokat a nőket, akik örömüket lelik a változatos nemi életben.

Ennek a kísérletezésnek azonban egy felszabadult, örömteli viszonyból érdemes indulnia, amely megalapozza, hogy ha valami nem jó, akkor azt felismerjük és vissza tudjunk vonulni biztonságos határaink közé – amihez mind a biztonságérzet megléte, mind határaink ismerete elengedhetetlen. Így lehet csak elkerülni a teljesítményszorongást, hogy ne erőltessünk olyasmit, ami kellemetlen, attól félve, hogy különben kudarcot vallottunk mint szexuálisan felszabadult nő, mint saját magával és az egészségével törődni próbáló ember.

Fontos együtt feldolgozni azt is, hogy honnan érkeznek a szorongások, mely társadalmi dinamikák azok, amelyek szégyenbe vagy kétkedésbe taszítanak, és hogyan tudnánk ezeket egymást segítve lebontani, hiszen valójában nagyon sokan osztozunk hasonló élményekben.

A testünkhöz és a szexualitásunkhoz való kiegyensúlyozott, örömteli viszonyt nem a sokadik játékszer, a pornóipar vagy a Valentin-napi akciós összepasszoló csipke fehérnemű szett fogja elhozni nekünk. Egy ilyen viszonyért meg kell dolgozni, sok odafigyelést és türelmet kíván, amiben a kapitalizmus és a pornóipar nem fog támogatni bennünket.