„Az emberek mindig azt hiszik el, amire vágynak. Boldogan hagyják átverni magukat, hogy megkapják, amit akarnak. Az illúziót, hogy lehetnek valakik, hogy nincsenek egyedül, hogy van kiút ebből a pöcegödörből. És az illúzió drága mulatság… De még így is megéri.” (Kaméleon, magyar játékfilm, 2008, rendezte: Goda Krisztina)

Goda Krisztina filmjének e mottóban idézett kulcsmondatai akár a középosztályról, a középosztálybeliségről is szólhatnának. A középosztály és a középosztálybeliség egy illúzió – már csak az a kérdés, hogy kinek és miért éri meg ezt fenntartani.

„Oszd meg és uralkodj!”: az uralkodó osztály és uralkodó gondolatai

Érdemes visszatérnünk A német ideológiához, hogy lássuk: egy adott korszak uralkodó gondolatait akkor érthetjük meg, ha az uralkodó osztály gondolataiként, uralmukat biztosító ideológiákként fogjuk fel őket:

„Az uralkodó osztály gondolatai minden korszakban az uralkodó gondolatok, vagyis az az osztály, amely a társadalom uralkodó anyagi hatalma, az egyszersmind uralkodó szellemi hatalma is. Az az osztály, amely az anyagi termelés eszközeit kezében tartja, ezzel egyszersmind a szellemi termelés eszközei fölött is rendelkezik, úgyhogy ezzel egyszersmind azoknak a gondolatai, akik híján vannak a szellemi termelés eszközeinek, átlagban neki vannak alávetve.” (Marx–Engels [1845–1846] 1977: 45. – kiemelés az eredetiben.)

Ez az alaphelyzet. Ha mármost azt a kérdést tesszük fel, hogy milyen feladatot lát el és milyen haszonnal kecsegtet az uralkodó osztály számára, ha a (bér)munkát elvégző alávetett osztály egy része megkülönbözteti magát a munkásosztálytól, hogy helyette náluk érdemesebbnek, nevezetesen középosztálybelinek higgye önmagát, máris jobban értjük a középosztály képzetének uralmi szerepét (Antal 2020a, 2020b).

Ahogyan más esetben az „érdemes” és az „érdemtelen” szegények megkülönböztetésével (Gans 1992), itt középosztály és munkásosztály megkülönböztetésével, a tőkeviszony alávetett oldalán lévők erőinek megosztásával érhető el és biztosítható be az uralom.

E gondolatot tovább fűzve már Immanuel Wallerstein is felhívta a figyelmet arra, hogy e középosztály egy olyan állítólagos harmadik eleme az osztályszerkezetnek, amely a kizsákmányolás és az alávetés folyamatában alkalmas arra, hogy az uralkodó osztály általa ossza meg és uralja az alávetett osztályt, miközben elsajátítja annak többletmunkáját (az e többletmunka által megtermelt értéket, az értéktöbbletet).

A középosztály ideológiája eszerint egy eszköz az egymással antagonisztikus viszonyban álló osztályok küzdelmében, az „oszd meg és uralkodj!” játszmájában.

Wallersteint idézem:

„Ez azt jelenti, hogy van egy középső szint, amely részesül az alul lévők kizsákmányolásából, ugyanakkor osztozik az alsó szinten lévőkkel abban, hogy együtt vannak kizsákmányolva a felül lévők által. Az effajta háromelemű szerkezet alapvetően stabilizálóan hat, miközben a kételemű lényegileg azzal fenyeget, hogy szétfeszíti a struktúrát.

Nem azt állítjuk, hogy ez a három szint folyamatosan, minden pillanatban létezik. Pusztán azt, hogy a felül levők folyamatosan törekszenek e háromelemű szerkezet kialakítására és fenntartására annak érdekében, hogy megőrizhessék kiváltságaikat…” (Wallerstein [1975] 1979: 223.)

Másképpen fogalmazva:

„…azt állítom, hogy az osztályharc politikailag az uralkodó osztályok azon kísérlete körül forog, hogy létrehozzanak és fenntartsanak egy harmadik szintet ama kísérlettel szemben, hogy az elnyomott osztályok szétfeszítsék a valóságot, illetve annak észlelését.” (Wallerstein [1975] 1979: 224. – kiemelés az eredetiben.)

E harmadik szint tulajdonképpen egy ütköző sáv, egy „pufferzóna”, ami hozzásegíti a keveseket, hogy kizsákmányolják a sokakat és közben uralkodjanak felettük. Azért teszik vonzóvá az alávetettek körében a középosztály ideologikus koncepcióját, hogy a (bér)munkát ténylegesen elvégzők közül mind többen oda akarjanak tartozni, illetve eleve odatartozónak gondolják és vallják magukat – annak ellenére is, hogy ténylegesen továbbra is ők végzik el a (bér)munkát. Vagyis még annak ellenére is, hogy ténylegesen továbbra is dolgozók, (bér)munkások.

A középosztályt egy nagy és befogadó, jóléttel, szabadsággal és önrendelkezéssel jellemezhető közös és egyenlő térként rajzolják meg a számukra. Úgy festik le, hogy e középosztály egyenlőnek tűnjön a normalitással, a jó élettel. Az emberek ezt természetesen meg is értik, és mivel valóban szeretnének jól élni, elfogadják a középosztályt a jó élettel azonosító definíciót (Crăciun–Lipan 2020).

Ezért aztán ha meg kell fogalmazniuk, mit jelent a számukra a középosztálybeliség, akkor azt válaszolják, amit ilyenformán az uralkodó ideológia (az uralkodó osztály uralkodó gondolata) már előírt nekik és amit ők már megtanultak:

középosztálybelinek lenni annyi, mint „jól élni”.

Ki tanította meg nekik? Hadas Weiss már könyve bevezetőjében sorolja az ideológia intézményes forrásait: közpolitikai intézetek, tanácsadó cégek, agytrösztök, fejlesztési ügynökségek, PR- és marketingvállalkozások, központi és kereskedelmi bankok, pénzügyi és adózási tanácsadással foglalkozó cégek, nagyvállalatok.

És a nyomukban természetesen pártok, politikusok, beszédírók, politikai marketingesek, spin doctorok, pénzügyi és politikai termékek, illetve szolgáltatások értékesítői (Weiss 2019). Vagyis arról van itt szó, amiről már A német ideológiában is olvashattunk. Nevezetesen, hogy az uralkodó osztályon „belül az egyik rész az illető osztály gondolkodóiként lép fel (az osztály aktív konceptív ideológusaiként, akik ez osztály önmagáról táplált illúziójának kialakítását teszik fő megélhetési águkká), míg a többiek ezekhez a gondolatokhoz és illúziókhoz inkább passzív és receptív módon viszonyulnak, mert ők a valóságban az aktív tagjai az osztálynak és kevesebb idejük van ahhoz, hogy saját magukról illúziókat és gondolatokat alkossanak.” (Marx–Engels [1845–1846] 1977: 46.)

Márpedig az uralkodó osztály e gondolkodói egyáltalán nem kételkednek a középosztály létezésében. Gazdaságilag mindenekelőtt keresletet és piacot látnak benne, politikailag pedig elsősorban a parlamenti váltógazdaság, a liberális demokrácia társadalmi bázisaként tekintenek rá.

A politika oldaláról: a polgári demokrácia garanciájaként felfogott középosztály

Miben áll a középosztály fétis jellege és mi ennek politikai titka? Mindenekelőtt az, hogy Barrington Moore híres tételét – miszerint „Burzsoák nélkül nincs demokrácia.” (Moore 1966: 418.) – előbb csak a polgárokra és a polgárságra, majd a polgári középosztályra alkalmazták. Eszerint a középosztály, különösen pedig a széles és erős középosztály a demokrácia letéteményese, a szélsőséges politikai irányzatok megfékezésének garanciája, a polgári politika társadalmi bázisa és egyben eszménye (Lipset 1959, 1995 [1960]).

A középosztály polgári-kapitalista elmélete szerint a középosztály olyan társadalmi-politikai erő, amely kiáll a piacgazdaságnak és polgári demokráciának nevezett kapitalista osztályuralom mellett (Szalai 2020).

Egyúttal pedig ellenerőt támaszt a radikális baloldal antikapitalista erőivel szemben. Ezért magasztalják fel, remélik polgárosodását, növekvő erejét, szélesedését és mélyülését – és ezért élik meg kudarcnak, ha ez mégsem sikerül.

Ha e középosztályt sajnálatos módon túl szűknek, túl gyengének, nem kellően polgárosultnak vagy egyáltalán nem is létezőnek minősítik, akkor e gazdasági és politikai funkciókat hiányolva egy széles, erős és polgári-polgárosult „biztonsági-egészségügyi sávot”, „cordon sanitaire”-t kívánnak építeni munkások és tőkések közé. A polgári-kapitalista politikafelfogás lényegében ezt nevezi középosztálynak. Antal Attilának (2020a) tökéletesen igaza van: kérdéses minden olyan politika baloldalisága, amely úgymond „a középosztályt kívánja megszólítani”.

A gazdaság oldaláról: a középosztályként megnevezett piac és kereslet

A középosztály gazdaságilag és pénzügyileg piacot és fizetőképes keresletet jelent. Individualizált fogyasztókat, akik bekapcsolhatók a tőke vég nélküli felhalmozásának globális, nagyrészt pénzügyi közvetítőintézményeken keresztül zajló felhalmozásába. E középosztály az, amelynek „el lehet adni” diákhitelt, élet- és balesetbiztosítást, jármű- és lakáskölcsönt, magánnyugdíj-pénztári előtakarékosságot és kreditkártyát, jelzálog- és áruhitelt, magánegészségügyi és magániskolai ellátást, idősgondozási, ápolási és gondoskodási szolgáltatásokat, a gyerekek különóráit és táboroztatását – és e sor még hosszan folytatható volna. A piac keresleti oldala, ahol értékesíteni lehet e termékeket és szolgáltatásokat.

Ami ugyanis a képzelt középosztálybeli oldalán állandósult befektetést jelent, áldozat- és kockázatvállalást igényel, az a másik oldalon profitorientált szolgáltatás igénybevételét jelenti: nyereséget termel valaki másnak.

Erről szól az egzisztencia mennyiségi oldalának állandó számolgatása, esélyek és kockázatok, költségek és hasznok, nyereségek és veszteségek, előnyök és hátrányok, díjak és kamatok, árak és bérek, árfolyamok és hozamok, opciók és részesedések, járulékok és járadékok folyamatos mérlegelése.

Ami az egyik oldalon folyamatos beruházást jelent diplomák, lakások, tulajdonelemek, ingóságok és ingatlanok megszerzésébe, házasságok és párkapcsolatok működtetésébe, családi, baráti és kollegiális viszonyok ápolásába, megtakarítások és kölcsönök menedzselésébe, a test és a lélek egészségének megőrzésébe, illetve visszanyerésébe, az a másik oldalon üzlet, ami hozzájárul a tőke szüntelen felhalmozásához helyben és világszinten egyaránt.

A pénzügyi közvetítőrendszer kivirágzása és ezzel egyidejűleg a pénzpiacok kibővülése és globálissá terebélyesedése, a kapitalista világgazdaság hetvenes-nyolcvanas évek óta zajló financializációja tehát az elmúlt négy-öt évtizedben egyre sűrűbben szövött, finom hálóval vette körbe és vonta be a dolgozókat a tőkefelhalmozás globális rendszerébe.

Köznyelvileg e folyamatot neoliberális globalizációnak nevezzük, ténylegesen azonban e folyamat nem más, mint a kapitalista világrendszer hetvenes években kibontakozó válságának egyfajta „megoldása”, pontosabban a probléma eltolása-elhalasztása, a válság elodázása. Ez a tőkefelhalmozás és a nyereségtermelés folytatása más eszközökkel, a felhalmozás feltételeinek „térbeli-időbeli kiigazítása” (spatio-temporal fix – Harvey 2003; Arrighi 2004).

A világrendszerszintű tőkefelhalmozás ciklusának azon korszakában, amikor a reálgazdaság, azaz a termelés és a kereskedelem nyereségessége lecsökken, a tőke magasabb megtérülést keresve (és találva) a pénzpiacokra „menekül”. E hosszabb távon ciklikusan visszatérő időszak a financializáció korszaka; ekkor a pénzpiaci megtérülés feltornászott szintje „oldja meg”, pontosabban tolja-halasztja el a globális tőkerendszer válságát, hárítja el időlegesen a tőkefelhalmozás elől a korlátokat (Arrighi [1994] 2010).

A financializációhoz természetesen tőkebarát állami intézkedésekre is szükség van, mások mellett a pénzpiacok szabályozásának leépítésére (deregulációjára), e (pénz)piacok világszintű összekapcsolására és felszabadítására (globalizációjára és liberalizációjára), valamint a magánosításra (privatizációra), ami a profit magánelsajátítását (a tőke magánfelhalmozását) könnyíti meg (Brenner 2006, 2017).

A középosztályt – az így megnevezett bővülő (pénz)piacokat és növekvő keresletet –részint tehát az a folyamat alakította az elmúlt évtizedekben, amely a financializáció alig látható, finom szövedékével mind többeket hálózott és vont be a pénzpiacokon keresztül a tőkefelhalmozás globális körfolyamataiba.

E középosztálybeliek termelőként, de különösen fogyasztóként keresletet támasztanak, profitorientált szolgáltatásokat vesznek igénybe, ezzel pedig hozzájárulnak mások nyereségének előállításához, tőkéjének felhalmozásához.

A termelés, a tulajdon, a fogyasztás és a pénzpiacok folyamatai nem korlátozódnak egy-egy nemzetállam területére. E viszonyok a nemzetállami határokat teljes természetességgel keresztbe-kasul átszelő, transznacionálisan szerveződő, globális folyamatok. A tőkelogika immár rajtuk keresztül és általuk érvényesül – helyben és világszinten egyaránt. Arról, hogy Magyarországon kik építették ki és hogyan uralták a pénzügyi kapitalizmus intézményrendszerét, Sebők Miklós (2019) közölt a nemrégiben egy nagyon tanulságos monográfiát.

A tőkés világrendszer neoliberális globalizációja aláásta a hagyományos tisztviselő szakmákat és jelentős részüket bullshit munkákká fokozta le vagy tördelte szét (Graeber [2018] 2020). Ahogyan a hetvenes-nyolcvanas évektől előbb meggyengítette és szétforgácsolta a munkásosztályt, úgy valamivel később – de különösen 2008 után – a korábban stabilnak mutatkozó professzionális-menedzseri osztályt (a PMO-t) is ledarálta (Ehrenreich–Ehrenreich 2013).

Az eredmény a PMO polarizációja, a klasszikus tisztviselői feladatkörök nagy részének leértékelése. A PMO neoliberális átalakuláshoz jobban alkalmazkodni képes csoportjai is kiszolgáltatottabbá váltak (ezek inkább a menedzserek, ha a fogalomalkotás két összetevőjét vesszük alapul), a szakértelmiség (professionals) több csoportja, szakmájának-hivatásának alapja és az ehhez kapcsolódó ethos eközben jelentősen meggyengült.

E dezintegrációt előidéző logika ugyanaz, mint ami a (bér)munkások osztályának munka- és létfeltételeit is aláásta, csak immár a PMO-t érte utol (Ehrenreich–Ehrenreich 2013). E polarizáció és szétforgácsolódás a PMO-n belüli feszültségeket is alaposan kiélezte (Frost 2019; Winant 2019; Kyeyune 2020; Liu 2021).

A tőke e folyamatos felhalmozásra törekvő logikája összességében tehát nem változott meg a hetvenes-nyolcvanas évek óta. Pusztán annyi történt, hogy immár új formákban, új intézményeken, új viszonyokon és új folyamatokon keresztül is érvényesül (Harvey [1990] 2013). Nevezhetjük ugyan e korszakot későmodernitásnak, kései kapitalizmusnak, posztmodern kapitalizmusnak, pénzügyi kapitalizmusnak, neoliberális kapitalizmusnak, neoliberális korszaknak és másképpen is, a tőke alapvető logikája ugyanaz maradt.

A kapitalizmus hajlandó mindent megváltoztatni maga körül, hogy „motorja” – az érték és a tőke szüntelen felhalmozása mások kisemmizése által – érintetlen maradhasson.

Még ha újnak ható álruhákat ölt is magára, végső soron ez ugyanaz a kapitalizmus (Jameson [1991] 2010; Fisher [2009] 2020; Sebők 2019; Kiss 2021).

Ahogyan Wallerstein is írja:

„Túlzottan leegyszerűsítve, a kapitalizmus egy olyan rendszer, amiben a proletárok [által megtermelt] értéktöbbletet a burzsoák sajátítják el. Ha e proletár egy másik országban van a burzsoához képest, akkor az elsajátítás folyamatának egyik mechanizmusa az államhatárokon átívelő áramlások szabályozásának befolyásolása.

Ennek következményei az »egyenlőtlen fejlődés« mintázatai, amelyeket a centrum, a félperiféria és a periféria fogalmai foglalnak össze. Ezek az intellektuális eszközök segítenek nekünk elemezni a kapitalista világgazdaság osztálykonfliktusainak különböző formáit.” (Wallerstein 1979: 293. – Kiemelés az eredetiben.)

A középosztály ideológiája

Proletárok? Burzsoák? Nem avítt és elavult, a valóságról lekésett fogalmak ezek? Nem azok. A befektetéseiket egész életükön át, mindennapi életük minden szegletében menedzselő „wannabe középosztálybeliek” javarésze valójában ma sem más, mint bérből vagy fizetésből élő dolgozó.

Hiába tekintenek magukra befektetőkként, startupperként, saját brandjüket menedzselő, önfoglalkoztató vállalkozókként, ha végső soron elsődlegesen nem járadékból vagy profitból, hanem munkaerejük eladásából élnek.

Világszinten olyan (bér)munkások százmillióiról van itt szó, akiket ma sem túlzás proletároknak nevezni, hiszen lényegében nincsen egyéb termelőeszközük, mint tulajdon munkaerejük és munkaidejük, életerejük és életidejük, amit el tudnak adni.

E proletárok, akik magukévá tették a befektetésekre alapozott önrendelkezés kapitalista ideológiáját, hiába tekintenek magukra középosztálybeliekként, ettől még nem válnak azzá.

Ténylegesen sohasem voltak középosztálybeliek.

A pénzügyileg szervezett kapitalizmusban mindenkinek alaposan meg kell fizetnie ezért az illúzióért Ahogy a Kaméleon c. film mottóban idézett főszereplője is mondja: „…az illúzió drága mulatság…”. Kérdés csak az, hogy kinek éri meg fenntartani őket.

Irodalom

Antal Attila (2020a): A középosztály mint hazugság. Mérce, 2020. augusztus 23. https://merce.hu/2020/08/23/a-kozeposztaly-mint-hazugsag/

Antal Attila (2020b): A koronavírus és az Orbán-rendszer osztálypolitikája. Eszmélet, 32 (125): 7–17.

Arrighi, Giovanni ([1994] 2010): The Long Twentieth Century: Money, Power and the Origins of Our Times. London–New York: Verso Press.

Arrighi, Giovanni (2004): Spatial and Other „Fixes” of Historical Capitalism. Journal of World-System Research, 10 (2): 527–539.

Brenner, Robert (2006): The Economics of Global Turbulence: The Advanced Capitalist Economies from Long Boom to Long Downturn, 1945–2005. London–New York: Verso Press.

Brenner, Robert (2017): Introducing Catalyst. Catalyst, 1 (1). https://catalyst-journal.com/vol1/no1/editorial-robert-brenner

Crăciun, Magdalena – Lipan, Ștefan (2020): Introduction: The Middle Class in Post-Socialist Europe: Ethnographies of Its „Good Life”. East European Politics and Societies and Cultures, 34 (2): 423–440.

Ehrenreich, Barbara – Ehrenreich, John (2013): Death of a Yuppie Dream: The Rise and Fall of the Professional-Managerial Class. New York: Rosa Luxemburg Stiftung.

Fisher, Mark ([2009] 2020): Kapitalista realizmus: Nincs alternatíva? (Ford.: Tillmann Ármin – Zemlényi-Kovács Barnabás.) Budapest: Napvilág Kiadó.

Frost, Amber A’Lee (2019): The Characterless Opportunism of the Managerial Class. American Affairs, 3 (4): 126–139. https://americanaffairsjournal.org/2019/11/the-characterless-opportunism-of-the-managerial-class/

Gans, Herbert J. (1992): Mire szolgálnak az érdemtelen szegények? Avagy a legalsó osztály szerepe Amerikában. (Ford.: Léderer Pál.) Esély, 4 (3): 3–17.

Graeber, David ([2018] 2020): Bullshit munkák. (Ford.: Boross Ottilia.) Budapest: Typotex.

Harvey, David (2003) The New Imperialism. Oxford – New York: Oxford University Press.

Harvey, David ([1990] 2013): Rugalmas felhalmozás az urbanizáción keresztül: Megjegyzések az amerikai varosok „posztmodernizmusáról”. (Fordította: Bihari György és Jelinek Csaba.) In Jelinek Csaba – Bodnár Judit – Czirfusz Márton – Gyimesi Zoltán (szerk.): Kritikai városkutatás. Budapest: L’Harmattan Kiadó, 115–141.

Jameson, Fredric [1991] 2010): A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus kulturális logikája. (Ford.: Dudik Annamária Éva.) Budapest: Noran Libro Kiadó.

Kiss Viktor (2021): Kívül/Belül: Egy új politikai logika. Budapest: Napvilág Kiadó.

Kyeyune, Malcom (2020): On ‘Strasserism’ and the Decay of the Left. The Bellows, 2020. június 29. https://www.thebellows.org/on-strasserism-and-the-decay-of-the-left/

Lipset, Seymour Martin (1959): Some Social Requisites of Democracy: Economic Development and Political Legitimacy. The American Political Science Review, 53 (1): 69–105.

Lipset, Seymour Martin ([1960] 1995): Homo politicus: A politika társadalmi alapjai. (Ford.: Turai Tamás.) Budapest: Osiris Kiadó.

Liu, Catherine (2021): Virtue Hoarders: The Case Against the Professional Managerial Class. Minneapolis–London: University of Minnesota Press.

Marx, Karl – Engels, Friedrich (1977 [1845–1846]): A német ideológia (Részlet.). In uők.: Marx és Engels válogatott művei: 1. kötet. Budapest: Kossuth Kiadó, 74–128.

Moore, Barrington (1966): Social Origins of Democracy and Dictatorship: Lord and Peasant in the Making of the Modern World. Boston: Beacon Press.

Sebők Miklós (2019): Paradigmák fogságában: Elitek és ideológiák a magyar pénzügyi kapitalizmusban. Budapest: Napvilág Kiadó.

Szalai Júlia (2020): A nem polgárosuló középosztály: Az „államfüggőség” társadalmi konfliktusai a jelenkori Magyarországon. Budapest: Balassi Kiadó.

Wallerstein, Immanuel ([1975] 1979): Class Formation in the Capitalist World-Economy. In uő.: The Capitalist World-Economy. Párizs–Cambridge: Editions de la Maison des Sciences de l’Homme–Cambridge University Press, 222–230.

Wallerstein, Immanuel (1979): Class Conflict in the Capitalist World-Economy. In uő.: The Capitalist World-Economy. Párizs–Cambridge: Editions de la Maison des Sciences de l’Homme–Cambridge University Press, 283–293.

Weiss, Hadas (2019): We Have Never Been Middle Class: How Social Mobility Misleads Us. New York–London: Verso Press.

Winant, Gabriel (2019): Professional-Managerial Chasm: A Sociological Designation Turned into an Apithet and Hurled like a Missile. nplusonemag, 2019. október 10. https://nplusonemag.com/online-only/online-only/professional-managerial-chasm/