Magyarország a meg nem valósult ígéretek földje, hiszen az ország az EU tagállama és a lelkes „jogígérgetés” jegyében szinte az összes, az akadémiai szabadsággal összefüggésbe hozható nemzetközi emberi jogi dokumentumot ratifikálta. Ráadásul ez az ország egy olyan földrajzi régióban, Kelet-Közép-Európában található, ahol a „jogígérgetés” jegyében a legtöbb alkotmányban helyet kapott az akadémiai szabadság. Így az alapjogként nemcsak a mostani Alaptörvényben szerepel, de már az államszocialista alkotmányunkban is ott volt.

Az emberi jogok, köztük az akadémiai szabadság nem pusztán nemzetközi dokumentumok által használt varázsszavak, szlogenek, sekélyes retorikai eszközök, hanem olyan eszmék, amelyek akkor működhetnek, ha azokkal az emberek, így az akadémiai kutatók, egyetemi oktatók is készek azonosulni velük és azokért küzdeni.

Az akadémiai szabadság elveszejtése a 2010-es autoriter fordulat után fájdalmasan gyorsan és a legtöbb esetben az akadémiai közösség nagyobb ellenállása nélkül ment végbe.

Még a CEU sem mutatott szolidaritást kezdetben a magyarországi akadémia szféra kormányzati támadás alatt álló intézményeivel, hanem csak akkor kezdett ellenállásba és egyúttal tárgyalásokba a NER kompatibilissé válásról, amikor a rendszer megtalálta őket (is). Végül mit volt mit tenni, Bécsbe költözött. A történet különösen fájó fejezete, hogy az alapítványosodás azaz az egyetemek többségének kormányzati kontroll alá vonása a Színház- és Filmművészeti Egyetemet leszámítva jelentősebb vagy bárminemű ellenállás nélkül zajlott le, és az átalakulásokat az egyetemek szenátusai megszavazták.

Részben belső okai vannak annak, hogy mindez így alakult, hiszen Magyarországon sok kutató úgy kívánja megőrizni akadémiai szabadságát, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyja intézménye autonómiájának kérdését. Nemegyszer megesett, hogy az emberi jogokról, a jogállamiságról és a demokráciáról publikáló jogászok némák maradtak, amikor az akadémiai intézményük autonómiája került veszélybe, vagy éppen pozíciót vállalva segédkeztek a részben uniós pénzekből felduzasztott Nemzeti Közszolgálati Egyetem létrehozásában.

Jogtudósok között még soha senkinek nem diszkreditálta a tudományos életben való részvételét a kormány által ellenőrzött egyetemen betöltött vezető pozíciója, vagy a Nemzeti Közszolgálat Egyetemen esetenként óratartás nélküli az intézmény-akkreditációt segítő kutatóprofesszori státusa. Az akadémiai diskurzus inkább arról szól, hogy sajnáljuk őket, mert milyen nehéz, morálisan megterhelő lehet például dékánhelyettesnek, intézetvezetőnek, vagy tanszékvezetőnek lenni egy megszállt egyetemen.

Az ellenállásnak a nemzetközi tudományos életben való részvételt lehetővé tevő szintjét viszont az akadémiai élet szereplőinek egy jelentős része megtartotta magának. Így tanulmányokat írnak a magyarországi demokrácia hanyatlásáról, esetleg keseregnek a bírói függetlenség megnyirbálásán, vagy épp rácsodálkoznak a társadalmi ellenállás hiányára. Nemzetközi konferenciákat rendeznek a nyugati akadémiai elit részvételével. Mindeközben továbbra is publikálnak olyan hazai folyóiratokban, ahol dokumentáltan politikai cenzúra működik (ez persze nem veszélyezteti az adott folyóirat akadémiai besorolását).

Sok genderkutató nyugodott bele abba, hogy továbbra is publikálhatnak vagy taníthatnak a genderről, de létre kell hozni ehhez egy Családtudományi Központot, mindeközben akkreditált egyetemi program lesz a „családtudomány”. (A családtudomány a társadalmi nemek mesterszakok ellehetetlenítésével, az azokkal szembeni kormánypropagandához kapcsolódóan erősödött meg Magyarországon.) Hogy egy másik példát említsek, sok tudós (többen közülük megélhetési szempontok miatt) továbbra is pályázik kutatási pénzre társadalmilag fontos témájával a nemzeti kutatási alapoknál, még akkor is, ha az alapot közvetlenül a kormány ellenőrzi. Vagy sokan még akkor is elhessegetik maguktól azt a gondolatot, hogy lemondjanak egy már elnyert pályázatról, amikor a kormányzat már ténylegesen is beavatkozik a kutatási pénzek elosztásába.

A Kelet és Nyugat közötti az akadémiai kutatási forrásokhoz való hozzáférés amúgy is aránytalan, és még aránytalanabb a globális Észak és a globális Dél közötti.

Aránytalanságok az országon belül is vannak, Magyarországon a források elosztása is – nem meglepő módon – azokat kedvezményezi, akik a kormánypárt által elfoglalt intézményekbe mennek vagy kerülnek. Vagy legalább egy állást ilyen intézményben fenntartanak. Az állami egyetemnek megmaradt ELTE-n például a tanársegédek és adjunktusok a garantált bérminimum alatt keresnek, azaz, ha nincs más, mondjuk már gyarmatosított egyetemen lévő állásuk, nemhogy tegyük fel az akadémiai szabadságról írt szövegük nyelvi lektorálását, hanem az áramszámláikat és a fogorvosi költségeiket sem tudják kifizetni. Amúgy is időigényes dolog például féléven keresztül a szakmegszüntetések ellen tüntetni, elveszi attól az időt, hogy a magyarországi jogállamiság helyzetéről referált folyóiratban egy cikket publikáljunk.

Persze mutogathatunk arra, hogy a külső korlátja a rendszernek éppúgy nem működött, mint a belső. Említhetjük példaként a strasbourgi bíróságot, amely azzal kevéssé látszik foglalkozni, hogy az emberi jogok az Európai Emberi Jogi Egyezménye szellemében csak a demokratikus társadalmakban élvezhetők. A bíróság nem látja például a választás szabadságának a sérelmét ott, amikor a határon túl magyarok között politikai aktivisták gyűjtenek szavazatokat, vagy épp a szavazatokat élelmiszerboltok pénztárainál lehet leadni. Az emberi jogi uniós ügynökségek mint az Alapjogi Ügynökség vagy a Frontex teljesítménye elkeserítő, talán semmi nem foglalkoztatja őket jobban annál, mint hogyan lehet a kormányzattal való konfliktust elkerülni, a félelem pedig nem az az érzés, amiből valódi alapjogvédelem sarjadhat. A kormányzati befolyás alá vont egyetemek Erasmus-források és a Horizon-kutatások elvonásával való fenyegettetése is jó eséllyel megoldódik majd oly módon, hogy esetleg miniszterek helyett más fideszes politikusok ülnek majd a politika által megszállt egyetemek kuratóriumaiban. De tegyük gyorsan hozzá, ha magunkat nem akarjuk megmenteni, mások sem fognak.

A magyar akadémiai közeg már most is jól azonosul a helyzettel. Vannak közös történeteink, amin nevethetünk, például hogyan csinált a kormányzat jogszabály-módosításokkal egy kézilabda-edzőből professzort és rektort. Van közös nyelvünk is, a kormányzat által immár közvetlenül is felügyelt pályázati rendszert egymás között szemérmesen továbbra is OTKA-nak hívjuk, a politikailag cenzúrázott kiadványokat folyóiratoknak, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat intézeteit továbbra is akadémiai intézeteknek, az „alapítványosított” intézményeket pedig egyetemeknek. Mintha mi sem történt volna. Magunkat pedig tarthatjuk ellenálóknak, és esetleg messzire tekintve néha a globális dél problémáin is elmerenghetünk.