Hol találjuk a kapitalista rendszer ellenpólusait, a cselekvési és kitörési pontokat? Míg Marx ezeket az ellenpólusokat a rendszer belső lényegi ellentmondásaiban fedezte fel, a totális rendszerkritika a rendszeren kívül keresi, és sosem találja meg. Persze csak az olyan ellenpólusok hiányoznak, melyekben a rendszerkritika bízni tudna – eközben tele van a raktár olyan ellenpólusok közhelyeivel (spontán ellenállás, önszerveződés, reappropriáció, autonomizmus), melyeket mindenki valószerűtlennek tart, mégis, a dekadens kritika gyakorlatában folyamatos használatban állnak. Dehogyis könnyebb ma a világvégét elképzelni, mint a kapitalizmus végét – épp az a félelmetes, hogy az elmúlt 30 év kaotikus folyamatai után a rendszerkritika sokkal több (agyonhasznált) fogalommal bír a kapitalizmus lehetséges végeiről, mint magáról a kapitalizmusról, a létező világról, amelyben élnünk és cselekednünk kell.

Ma az egymástól szétvált és egyre inkább egymás konkurenseként viselkedő árutermelő és pénzügyi kapitalizmus alkotják egymás ellenpólusait, mivel kibékíthetetlenül ellentétes logikák szerint szervezik meg a tőkefelhalmozás – pénz-, kulturális és társadalmi tőkefelhalmozás – folyamatát. A pénzügyi kapitalizmus terjeszkedése ma nem támogatja a tőke allokációjával a termelő kapitalizmust, hanem (egyelőre nem világos, milyen mértékben) tőkét szivattyúz át a termelő beruházásoktól a spekulatív tőkepiacokra és a pénzügyi krachokat követő állami bankmentő programokra, ami aláássa a termelékenységet. A kapitalista rendszer meghasadt, ellenpólusa önmagán belülre került – ám ezt a strukturális átalakulást a totális rendszer elméletei egyszerűen kiiktatják a képből.

A politika mint spekulatív társadalmitőke-piac

Az alábbiakban a neoliberális korban piacosított képviseleti rendszerek egy alternatív, tőkepiaci modelljének sarokpontjait vázolom fel, és rámutatok, hogy a társadalmitőke-felhalmozás logikája hogyan vezet a demokráciát aláásó spekulációs buborékok kialakulásához. Ezt megértve juthatunk el mind az új baloldal perspektíváinak, mind a mai magyar politikai helyzetnek egy teljesebb megértéséhez.

1.

A társadalmi tőke felszabadulása („likvidizálódása”), a képviselet piacosodása. A ’70-es, ’80-as évektől megroppan a világháború utáni szociáldemokrata képviseleti rezsim, melyet „pártdemokráciának” hív a politikatudomány. Alapját az állampolgárok tömeges tagsága képezte nagy képviseleti szervezetekben (pártok, országos (nem helyi) civil szervezetek, szakszervezetek). Az írott sajtó – az újságírás otthona mindmáig – jelentős részben e szervezetekhez fűződő kapcsolataival definiálta magát, e szervezetek táborához szólt.

A 20. századi tömegdemokráciában az állampolgárság: szervezeti tagságot jelentett. A választó és választható polgárrá váló fiatal felnőtt magától értetődően lépett be a társadalmi környezetében jelen lévő szervezetekbe. A tagok – és családtagjaik – társadalmi tőkéje illikvid volt: ugyanazok a munkatársak, ismerősök, tagtársak alkották társadalmi kapcsolataikat életük során, ugyanazoktól várhattak elismerést, hovatartozás-érzést, közös cselekvési kereteket, támogatást.

Ahogy a ‘70-es évektől kezdve e szervezetek elvesztették vonzerejüket, a képviselet helyszíne áttevődött a népszerű média rendszerébe: képviselők és képviseltek nem egy közös szervezeti hierarchia tagjai voltak már, hanem termelők és fogyasztók egy szabad képviseleti piacon.

E nagy átalakulásnak egyik és jól ismert oldala az volt, hogy a politika és az újságírás „képviseleti termékei” (politikusok, szlogenek, programok, műsorok) egy szabad piacon forgalmazott szimbolikus árukká váltak. Ez azonban a képviselet piacosodásának csak az egyik oldala. A másik oldal az, hogy a nagy szervezetek felbomlásával megszűntek a stabil munkatársi, tagtársi kapcsolatok: felszabadult az a társadalmi tőke, melyet addig a lojális tagsági és követői körben a szervezetek gravitációs ereje stabilizált és „illikvid” állapotban tartott.^[1] A régi idők stabil társadalmi kapcsolatrendszerrel bíró „tagjai” helyett a posztindusztriális, neoliberális kor állampolgárai a saját társadalmi otthonukat – osztályukat, referenciacsoportjukat – kereső vándorokká, utasokká, „vagabondokká” váltak.

Ha a régi világ állampolgárának tipikus „lakhelye” a nagy szervezet (a gyár, szakszervezet, párt), addig a mai világ polgárának „lakhelye” a közösségi platform, ahol szinte bárkivel, bármikor létesíthet kapcsolatot. Ma a közösségi platformon elég egyetlen komment ahhoz, hogy a felhasználó új barátokra tegyen szert, ahol az emberek elismerést, bizalmat, közösségi identitást, kollektív cselekvési lehetőségeket cserélnek – a „likviddé”, adhatóvá-vehetővé vált társadalmi tőke legfontosabb alkotóelemeit.

A ‘90-es évek új társadalomelméleteinek mindegyike reflektált mindkét fenti alapvetően fontos folyamatra, melyekből az következne, hogy a posztindusztriális társadalom polgárának egy sor materiális és szimbolikus áru, és egy sor társadalmi csoport, törzs, szegmens közt kell választania és kialakítani egy személyes, fogyasztói identitást. A ‘90-es évek kulcs-narratívái szerint tehát: az identitások és életutak egyénivé válnak, a társadalom széttöredezik, a választások átmenetivé, kiszámíthatatlanná válnak, az állandó áru- és csoportválasztási helyzetbe hozott cselekvők állandóan reflektálnak, újraértékelik korábbi (hibásnak bizonyult) választásaikat.

Ehhez képest azt látjuk, hogy a politikai szekértáborok között valójában minden átjárás, „likviditás” megszűnt, sőt sokszor még a társas érintkezés is, miközben a „törzseken” belüli lojalitás újra megerősödik. A polgárok választásaikat nemhogy nem értékelik újra, de

nincsenek is a táborok között valós ideológiai különbségek vagy társadalmi törésvonalak – sem gazdasági preferenciákat, sem az identitáspolitikai preferenciákat tekintve.

Ezt az anomáliát mutatja ki az affektív polarizációkutatás, mely az elmúlt évtized legfontosabb fejleménye a politikatudományban. Számtalan példát lehetne felsorolni e jelenségre, talán a leglátványosabb az Obamacare esete az USA-ban. Obama egészségügyi törvénycsomagját, bevezetése óta, a demokrata szavazók egyhangúan támogatják, a republikánus szavazók egyhangúan elutasítják, a törvény teljesen polarizálja a két politikai tábort. Arra gondolhatnánk, hogy a két szavazótábor egymással teljesen ellentétesen gondolja el, milyen lenne az ideális egészségügyi rendszer: a demokraták a gondoskodó államra, a republikánusok a szabadpiacra bíznák az ellátást. Ám erről szó sincs, az Obamacare legfontosabb konkrét közpolitikai intézkedéseinek többségével mindkettő többnyire egyetért, például mindkét táborban 60-70% támogatottságot élvez az az intézkedés, hogy a magánbiztosítók ne utasíthassanak el korábbi egészségügyi állapot alapján jelentkezőket.

Az eset rávilágít, hogy

a létező baloldali társadalmi igények még akkor sem kapnak a súlyuknak megfelelő képviseletet a politikai folyamatban, ha közel kétharmados társadalmi konszenzust alkotnak.

Igaz, a törvényt a republikánusoknak még nem sikerült visszavonnia, de az egészségügyi rendszer baloldali rendbetételét, például az állami egészségbiztosítási rendszer bevezetését lehetetlenné teszi a fent bemutatott látszat-polarizáció, mely elegendő látszat-felhatalmazást ad az egyre szélsőségesebb jobboldalnak, hogy blokkoljon minden ilyen törekvést. Az állami egészségügy („Medicare For All”) politikáját a társadalom 55%-a támogatja, de a republikánus szavazóknak csak 28%-a – valójában lehetetlen megmondani, mit jelent ez a 28%, annak a fényében, hogy az Obamacare-t még ennél is kevesebb republikánus támogatta, miközben egyetértettek a lényegi elemeivel. Elutasítani az Obamacare-t, a Medicare For All-t semmilyen preferenciát vagy igényt nem jelent, nem jelent többet, mint feltűzni a Republikánus Párt kitűzőjét.

A társadalmaink totális politikai polarizációja tehát egy illúzió, mely nem valós törésvonalakat jelenít meg, mint amilyen volt annak idején a szekuláris és vallásos, vagy munkás és tőkés csoportok között.

Legfontosabb feladatunk ma épp az, hogy megértsük, mi mozgatja a mára jellemző fiktív, virtuális, a társadalom érték- és érdekviszonyaitól, vagyis a „társadalmi kereslettől” elszakadó polarizációs folyamatot. A társadalom politikai kettészakadását, törzsiesedését mint egy „spekulatív polarizációs” folyamatot kell tehát értelmeznünk – melynek fő motorja abban áll, hogy a választók mindenáron meg akarják találni saját „társadalmi otthonukat” egy olyan társadalomban, melyben sem az osztályok, sem a foglalkozási vagy vallási nagycsoportok nem jelentenek referenciapontot annak eldöntésében, hogy kik közé (nem) tartozunk.

2.

Az első részben kifejtettem, hogy a népszerű média és politika rendszerei ma egyszerre működnek szimbolikus árupiacként, ahol a képviseleti termékek mint fogyasztó igényeket kielégítő/megteremtő áruk versengenek, és társadalmi tőkepiacként, ahol ugyanezek a termékek mint a polgárok csoporthovatartozását megjelenítő „társadalmi tőkeeszközök” versengenek. A képviseleti „termékek” (személyiségek, műsorok, pártok, politikai tettek) tehát egyszerre áruk és tőkeeszközök. Egyszerre bírnak egy „használati értékkel” a polgár-mint-fogyasztó számára, mely érték azt fejezi ki, hogy a termék mennyire képviseli a polgár érdekeit, értékrendjét, ideológiáját, és ugyanakkor bírnak egy „társadalmi tőkeértékkel” is, mely azt fejezi ki, hogy a termék többi fogyasztója (akik kinyilvánítják, hogy az adott termék képviseli az ő érdekeiket, értékrendjüket, ideológiájukat) mennyire értékes társadalmilag a polgár-mint-tőkebefektető számára. Ebből már érzékelhető, hogy a preferenciák és termékek összehangolásában a két piaci modell teljesen más logikát követ:

az egyikben a polgár mint fogyasztó a saját preferenciáinak megfelelő terméket keresi, a másikban a polgár mint befektető a számára fontos többiek preferenciáinak megfelelő terméket keresi.

Elérkeztünk az érvelés – a könyvem, és meggyőződésem szerint a mai politikai és médiarendszer egészének – kulcskérdéséhez: hogyan viszonyul egymáshoz ez a két logika, integrálható-e a kettő egyetlen koherens rendszerbe? A kor nagy kérdése ez. A kor standard válasza: igen. Igennel felelnek, más és más indoklással persze, a neoliberális piacapologéták, a technológiai utópia kaliforniai ideológusai, a populista illiberálisok és az újbaloldali totális rendszerkritikusok. Igennel felelnek az akadémiai mainstream és az iparági mainstream, a marketing és PR, az online reklám, a közvéleménykutatás, a média, a politika szakértői. A kor standard „igenje” ugyanannyira jellemző a kor domináns neoliberális ideológiájára, mint annak domináns kritikájára, mint például a neoliberalizmus ellen fellépő Bourdieu munkáinak jelentős részére, különösen a Distinctionra, mely az árucsere és a társadalmi tőkecsere összefonódásának legnagyobb hatású elmélete.

Az akadémiai és iparági elemzés teljesen magától értetődőnek vette, hogy a jelenkor piaci jellegű politikai, média (és popkulturális) rendszerei az állampolgár számára egyszerre kínálják fel szimbolikus áruk és társadalmi közösségek egész palettáját, és tesznek lehetővé fogyasztói jellegű választásokat. A versengő piacon mindenki azt fogyaszt, amit szeretne, és fogyasztóként oda tartozik, ahová szeretne, annyi időt, energiát szánva a hovatartozásaira, amennyit jónak lát. Ebben a paradigmában a fogyasztói javak, az áruk állnak a társadalmi folyamat középpontjában: hogy „mit szeretek” elválaszthatatlan attól, hogy „hova tartozom”, ugyanannak az éremnek a két oldala.

3.

Az itt bemutatott elmélet szerint azonban ennek az ellenkezője történik. A „hova tartozom” kérdése leválik a „mit szeretek” kérdéséről, fölébe kerekedik, és a képviseleti folyamat elsődleges motorjává válik. A „képviseleti termékek” elsősorban mint társadalmitőke-eszközök viselkednek, melyek lehetővé teszik, hogy az emberek jelezzék feltételezett csoporthovatartozásukat, hogy általuk „részesedést szerezzenek” egy vágyott társadalmi csoportban, hogy társadalmi tőkére tegyenek szert – miközben egyre irrelevánsabbá válik, hogy melyikük képes jobban kielégíteni a szavazók igényeit, a társadalmi keresletet.

A „mit szeretek” és a „hova tartozom” kérdései tehát szétválnak, és a választók elsősorban a „hova tartozom” kérdésre keresik a választ.

Amíg azonban az előbbi kérdést (az áru értékének felmérését) a fogyasztó közvetlenül ítéli meg, annak alapján, hogy az mennyire érvényesen képviseli a saját preferenciáit, addig az utóbbi, a társadalmitőke-eszközök értéke nem ítélhető meg közvetlenül – hiszen attól függ, hogy a választó számára mennyire értékesek a termék támogatói, erről pedig a választónak nincsen közvetlen tudása.

A „spekuláló” választó, mikor a képviseleti termékek támogatóinak értékét becsli meg, „piaci véleményekre” támaszkodik: olyan beszámolókra, médiariportokra, kutatási adatokra, like számokra, értelmezésekre, melyek a termék feltételezett társadalmi bázisát reprezentálják a polgár számára. A választó persze a lehető leghitelesebb véleményt keresi, mely a lehető legérvényesebben mutatja be a piac objektív rendjét, a többi szereplő preferenciáit. Az árupiac-tőkepiac kettősségét és szétválását tehát leginkább abban érhetjük tetten, hogy ezek a piaci vélemények (vagyis a képviseleti termékek társadalmi tőkeértékét bemutató vélemények) egyre hangsúlyosabbá válnak a termékek mint áruk „használati értékével” szemben.

Három rövid példát villantanék fel, hogy megvilágítsam a piaci áruk és piaci vélemények kettős keringetését a mai képviseleti rendszerekben.

Az első példám egy átlagos médiabeszámoló egy politikai eseményről: alapvető fontossággal bír, hogy a médiariportok többsége két féle információcsomagot sző egybe. Egyrészt bemutatnak az adott képviseleti termék mint áru értékével kapcsolatos információkat, másrészt az adott termék mint tőkeeszköz társadalmi tőkeértékével kapcsolatos véleményeket arról, hogy az áruk mennyire és kik körében népszerűek. A könyvemben egy, a brazíliai elnökválasztásról szóló Guardian tudósítást elemzek, mely rutinszerűen bemutatja a két jelöltet (programjukat, személyiségüket), majd jóval átélhetőbb és részletesebb képet ad Lula és Bolsonaro tipikus támogatóiról. Világos, hogy az újságíró érzi: a támogatói csoportok „prototipikus” alakjainak bemutatása több információt hordoz az olvasó számára, mint a jelöltek (személyiségének, eddigi teljesítményének, programjának) bemutatása.

A második példám egy beszélgetés Jeszenszky Zsolt, Rákay Philip és más jobboldali megmondóemberek közt a nemrég bemutatott Aranybulla c. dokudráma sorozatról. A sorozat (áru) jellegzetességei szinte érdektelen, banális, elmaszatolható dolgok, egy beszélgetőt sem érdekelnek, és láthatóan senkit nem lelkesítenek túlzottan. Egy résztvevő sem vállalja fel, hogy ő szereti ezt az Aranybullát. Ennél sokkal felajzóbb téma viszi előre a beszélgetést: a libsi károgók folyamatos szidása és kifigurázása. Az Aranybullának nincs semmi használati értéke, de társadalmi tőkeértéke annál nagyobb, lehetővé teszi az elhatárolódást a liberálisoktól.

Harmadik példám az előválasztás intézménye, mely mindenhol társadalmi tőkepiacként működik – és éppen ezért okoz csalódást, mivel nem úgy működik, ahogy azt a kezdeményezői elvárták volna. A hazai előválasztáson 2021-ben a szavazók jelentős részét nem az érdekelte, Karácsony vagy Márki Zay-e a jobb jelölt, hanem hogy melyikük az esélyesebb jelölt, melyikük támogatottsága, társadalmi tőkéje lehet a legnagyobb az elérhető indikátorok, vélemények szerint.

Az elmúlt 5 évben világszerte elszaporodott a legesélyesebb jelöltre szavazás gyakorlata, a „megválaszthatóság” körüli esélylatolgatás.

Az előválasztás mindig inkább társadalmitőke-piac, mint árupiac: 2020-ban a demokrata előválasztáson Biden csak azért lett a messze legnépszerűbb jelölt, mert róla hitték a szavazók, hogy meg tudja verni Trumpot. Az elhíresült varázspálca kísérletben egy közvéleménykutatás során rákérdeztek arra, hogy ha válaszoló egy varázspálcával most azonnal elnököt küldhetne a Fehér Házba, kit választana. E kérdésben a válaszolók csak a saját preferenciájuk szerint válaszoltak, nem spekuláltak a jelöltek támogatottságáról, és Biden előnye összeomlott, Warren győzött volna, Sanders és Biden lettek volna holtversenyben a másodikak.

Itt ismét a baloldali tábor társadalmi láthatatlanságát kell hangsúlyoznunk a jelenkori piaci alapon működtetett képviseleti rendszereiben. Jó érvek szólnak amellett, hogy a „rendes” választások is túlságosan hasonlítanak e tekintetben az előválasztásokra.

4.

A polgárok választásait egyre inkább a képviseleti termékek népszerűségéről, támogatóik értékéről alkotott piaci vélemények kezdik alakítani – és végső soron a „spekulatív” vélemények által irányított képviseleti folyamat leválik a képviselendő társadalmi igényekről, és elsorvad a politika fogékonysága, válaszképessége is ezek társadalmi igényekre. Ez együtt jár a közvélemény (fundamentális kereslet) alapú politika megroppanásával és a közhangulat (spekulatív, imitált kereslet) alapú politika felívelésével. Míg az árupiaci folyamat a képviselt és képviselő, a kereslet és kínálat összeillesztése felé mozog, addig a tőkepiaci folyamat épp ellenkezőleg: a kereslet milyenségéről szóló spekulatív piaci vélemények versenye függetlenedik mind az áruk belső minőségétől, mind a valós fogyasztói igényektől. Két egymással összeegyeztethetetlen logikájú motor hajtja tehát a képviseleti piacokat, és nem tudhatjuk, mikor melyik hatása érvényesül.

Amilyen mértékben a társadalmitőke-csere motorja veszi át az irányítást a képviseleti piacon, olyan mértékben válik elkerülhetetlenné, hogy mind a politikában, mind a médiában spekulatív buborékok jelenjenek meg, melyekben a képviseleti termékek értékét az állampolgárok mindenekelőtt annak alapján ítélik meg, hogy milyen véleményt fogadnak el e termékek (például politikus) mögött álló, e termékeket a maguk képviselőjének elismerő társadalmi csoportok (szavazók, aktivisták…) társadalmi értékéről. A szavazópolgár számára, egy spekulatív buborékban, egyáltalán nem számít, hogy egy képviseleti termék, egy politikus, párt, műsor milyen belső értéket hordoz, és hogy a konkurens termék esetleg jobban megfelelne-e a szavazó igényeinek.

A politikus szinte bármit mondhat, tehet, ígérhet, – ez nem számít, nem ennek alapján dönti el a választó, hogy szavaz-e rá. A döntő szempont ugyanis az, hogy ki áll ki mellette, ki támadja, és mennyire népszerű azok körében, akiknek a véleménye, támogatása, elismerése számít

(vagyis hogy a társadalmi támogatottság mennyire felel meg azoknak a sztereotip társadalmi képzeteknek, melyek a választó fejében a saját maga számára értékes társadalmi referenciacsoportokról élnek.)

A politikai és médiarendszereknek ez a bújtatott tőkepiaci logikája magyarázza a látványos eltérést a piac keresleti és kínálati oldala között Magyarországon, magyarázza, hogy a borzasztó minőségű kínálat ellenére miért marad fenn a társadalmi kereslet: ez a kereslet ugyanis nem a Fideszre, hanem a Fidesz észlelt társadalmi közegére irányul, arra, hogy jelenleg a Fidesz testesíti meg azokat a társadalmi sztereotípiákat, melyeket a magyar társadalom tagjai egymásról fenntartanak. Jelenleg a Fidesz logó testesíti meg (a kínált tartalomtól függetlenül) a választók egymással kapcsolatos sztereotip társadalmi várakozásait, melyek alapján megítélik, kihez hasonlítanak, kitől különböznek, hova tartoznak a társadalmi térben. A tőkepiac spekulatív eszközinflációs logikájából az következik, hogy e várakozási spirált belülről megtörni nagyon nehéz, a buborék stabil pályára állítja a választókat ugyanúgy, mint a közszereplőket.

A Fideszre ezért leginkább a társadalmi tőkepiac logikája szerint lehet támadást mérni, valamilyen külső sokkal, mely át tudja írni a választók sztereotip elképzeléseit arról, hogy a hozzájuk hasonló emberek kit támogatnak.

Ez a külső sokk nem nagyon jöhet máshonnan, mint a helyi politika színtereiről, ahol az új jelöltek – ha beágyazottak, szervezettel bírnak, és a mellettük kiálló helyiek nem kapcsolódnak a régi sztereotip törésvonalak egyik oldalához sem – tömegessé tehetik azt az érzést, hogy a hozzám hasonló emberek az új jelöltre szavaznak. Véleményem szerint ez a folyamat áll a Fidesz váratlan helyi vereségei mögött: teljesen mindegy, milyen ideológiai áruval, a Fidesz a társadalmi tőkepiaci várakozások átrendezésével volt megverhető (erre utalt mind a négy esetben a sokszor hallott felkiáltás, hogy „megdőlt a Fidesz verhetetlenségének mítosza”).

Természetesen a nagypolitikában e várakozások – vagyis, sztereotip képzetek arról, hogy kik szavaznak kire – sokkal nehezebben rendezhetők át. Ez magyarázhatja a Párbeszéd alapjövedelem-kampányának kudarcát. A kampány jól ismerte fel, hogy alapvető ellentmondás húzódik a fideszes munkaállami politika (aki nem dolgozik, ne is egyék) és a közvélemény közt, mely akkoriban kiemelkedő arányban támogatta (azóta sok más európai ország felzárkózott) a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetését. Ez ismét egy tipikus árupiaci anomália – melyet nem lehet orvosolni árupiaci módszerekkel. A Párbeszéd mindent arra tett fel, hogy egy ennyire egyetértésnek örvendő és ennyire vonzó ajánlatot egyedüli pártként a zászlajára tűzve növeli majd a választói táborát. Semmi ilyesmi nem történt. A választók nem az új árura figyeltek, hanem a többi választóra, akik semmi jelét nem adták, hogy jobban szeretnék a pártot, mint eddig – senki nem adott ilyen jelet, hisz senki nem merte megítélni az új áru minőségét, mindenki a másiktól jövő jelekre várt.^[2]

A tőkepiaci modell tudja megmagyarázni azt is, miért éri meg a Fidesznek folyamatosan a morális pánik állapotában tartania szélsőséges provokációkkal az ország egyik felét. A kormánypárt azért uralja a politikai színteret, mert társadalmi sztereotípiák versenyévé degradálja a képviseleti folyamatot. A provokációt megfigyelő választót – annyiban, amennyiben a tőkepiac logikája szerint gondolkodik, és a Fideszt egy társadalmi részvénynek tekinti – nem érdekli, hogy a saját értékrendjével összeegyeztethető-e a provokatív tartalom, csak arra fog figyelni, hogy a sokk által mozgósított tiltakozók és támogatók közül kinek a társaságába kerülne inkább. Hogy fel kell-e háborodnia, annak alapján ítéli meg, hogy a saját vélelmezett társadalmi közege felháborodott-e.

A folytonosan kiprovokált morális pánik funkciója, hogy éles, de a Fidesznek kedvezően torzító fénnyel világítsa át a zavaros mocsarat, mozgósítsa a támogatókat és ellenzőket, láthatóvá tegye a Fidesz provokációja által megidézett sztereotip törésvonalat a két tábor közt, elhitesse, hogy ez a törésvonal alkotja magát a társadalmi valóságot.

Pedig e botrányokban nem jelenik meg több, mint egy virtuális, spekulatív antagonizmus, melynek semmi köze a valós törésvonal-alapú, például osztályalapú politikához.

Visszaszerezni a társadalmi láthatóságot

Remélem, sikerült érzékeltetnem, hogy a rendszerkritika célkeresztjében megkettőződött a célpont: az áru és fogyasztás fogalmai körül gravitáló kritikai elméletek ma már képtelenek átlátni és leírni a kapitalista rendszer egészét. A 20. század intézményesült fordista tervkapitalizmusával szemben (melyet valóban le lehetett írni koherensen, megtették ezt a frankfurtiak vagy a nagyszerű politikai gazdaságtani szerző, Michel Aglietta) ma ismét radikálisan bizonytalanná vált, hogy mivel állunk szemben egyáltalán, ha a jelenkori kapitalizmusra tekintünk. A dekadens kritika paralitikus állapotából a felszabadulást az hozhatja el, ha felismerjük: újra egy marxi pillanatban élünk, a Rendszer valódi természete megint kiismerhetetlenné vált. Ha a baloldal elfogadja a feloldhatatlan ambivalenciák kihívásait, és a mindentlátó totális kritika illúziója helyett felvállalja a „semmit sem látást” mint a szabad és korlátlan felfedezés kiindulópontját, vissza fogja nyerni nyelvteremtő erejét.

A tény, hogy a kapitalizmus nem egy totális óraszerkezet, hanem egy megragadhatatlanul ellentmondásos rendszer, a társadalomelemzés klasszikusait még nem hozta zavarba, épp ellenkezőleg, a régi nagyok, mint Marx vagy Weber, élvezettel tobzódtak az ilyen ellentmondások elemzésében.

Az árutermelő és a pénzügyi kapitalizmus megkettőződését az elmúlt 30 év során akár úgy is tekinthetjük, mint a marxi, weberi pillanat visszatértét. Mind Marx (lásd: Tőke 3. kötet) mind Weber (lásd: Gazdaság és Társadalom) világosan látták, hogy az értéktermelő vállalkozói tőkefelhalmozás logikája radikálisan különbözik és a járadékos, értéket nem termelő tőkefelhalmozás (Marx szavaival a „fiktív tőke”, Weber szavaival a „kalandor-kapitalizmus”) logikájától.

A demokrácia jövője azon áll vagy bukik, hogy a két logika közül melyik irányítja a képviseleti folyamatot. Ma az angolszász és félperifériás demokráciákban a spekulatív tőkepiaci logika van előnyben, míg a demokratikus korporatista kontinentális Európa országait, mint Németország, Ausztria, a Benelux államok és az északi államok, jóval kevésbé sújtja a spekulatív polarizáció betegsége. Ez a betegség, ahol felüti a fejét, nem gyógyítható a piacosított képviseleti rendszerek reformja nélkül.

A 2008-as pénzügyi összeomlás akadémiai kutatásában gyakran előkerül az a pénzügyi befektető, aki a spekulatív lufi kényszerítő hatását így írta le: „amíg szól a zene, addig fel kell kelni és táncolni kell”. A mai baloldal számára, itthon vagy Amerikában, nem az a kérdés, hogy tud-e látványosabban balettozni, mint a liberális centrum vagy a szélsőjobb, hanem az, hogy mi állítja meg a „zenét”, a spekulatív spirált. Vagyis mi jelenthet elég nagy külső sokkot (állami szabályozás vagy helyi politikai áttörések) a képviseleti rendszerben ahhoz, hogy újrarendeződjenek a társadalmi tőke piaci cseréjét uraló sztereotip várakozások a társadalmi tőke hollétéről – a társadalmi hovatartozásról, arról, hogy kihez kell kapcsolódjak, hogy „otthon legyek” a társadalomban.

A baloldalnak fel kell hát ismernie, hogy a jelenlegi képviseleti rendszereken belül állandóan láthatósági problémákba fog ütközni, nem fogja tudni kihasználni a baloldali „kereslet” meglétét, és hogy erre a láthatósági deficitre nem válasz, ha beszáll a spekulatív sztereotípia-versenybe. (Ezért nem jó a szokásos baloldali válasz, mely vagy a munkásosztály hiányzó valódi képviseletéről beszél vagy épp annak széteséséről és másfajta baloldali társadalmi igények létét feltételezi.)

Az új baloldal számára létkérdés, hogy a nagy szociáldemokrata korszakra jellemző társadalmilag beágyazott képviseleti szervezetek újraéledjenek, és kizökkentsék a medréből a demokráciát aláásó, elkerülhetetlenül spekulatívvá váló képviseleti folyamatot.