Bár hatékonyan hozott létre új szervezeteket, képzéseket, médiát és mozgalmi kereteket, e sikerek ellenére is azt látjuk, hogy az újbaloldali mozgalom itthon és a kapitalista centrumországokban sem volt képes ellenpólust képezni a folyamatosan mély válságban lévő neoliberális rendszerrel szemben. A baloldali pólusépítés egyik gátját ma a társadalomértelmezés és programépítés belső korlátaiban találjuk, melyek nem engedik, hogy a progresszív élcsapatok enklávéiból kiáradva létrejöjjön egy széles körben, természetesen, erőfeszítés nélkül beszélhető új baloldali politikai nyelv.

Ebben a cikkben az újbaloldal „árupiaci” nyelvét és hagyományát elemzem, és e hagyományhoz képest javaslok alternatívát – de a felkínált új elemzési nyelv ugyanannyira releváns alternatíváját adja a liberális árupiaci nyelvnek is. Mindezek mellett írásom elsősorban egy mély kalapemelés az intézményesedő, egyre erősödő új baloldali gondolat és mozgalom előtt. Ha tévedek is, elismerésemet és tiszteletemet szeretném kifejezni mindazoknak, akiknek köszönhetően újra létezik baloldal ma Magyarországon: Mérce, Fordulat, Új Egyenlőség, Helyzet, Politikatörténeti Intézet és Társadalomelméleti Műhely, Tett, Szem, Szikra, Gólya, sok aktivista, és több fáradhatatlan, egyszemélyes intézmény.

Az árupiac nyelve és a politika félreértése

A hazai pártállami rezsim szélsőjobboldali fantáziavilága feleleveníti a korábbi népi demokráciák és fasiszta rendszerek hatalmi ideológiáját: az államhatalom a népé, a pártállamban a nép kormányozza magát a maga természetes egységében, a magyar nép a magyar érdekek mentén maga dönt a maga sorsáról, dacolva az imperialista birodalmi törekvéssel. Felmerül a kérdés, vajon a magyar nép úgy van-e ma kormányon, ahogy a népek lenni szoktak a népi demokráciákban. Az igazi kérdés persze az, hogy miképp épülhet egy ennyire nyilvánvaló hazugságra ez a konszolidálhatatlan féldiktatúra.

A magyarázatok többsége két jellegzetes álláspont között helyezkedik el: az egyik vélemény szerint a kormány torzítja a tisztességes politikai versenyt és így marad hatalmon, a másik szerint a Fidesz és Orbán vonzóbb portékát kínálnak, mint az ellenzék, vagyis jobban rezonálnak a magyar választók igényeire, érdekeire, értékeire, vágyaira. A liberálisok hajlamosabbak a magyar politikát egy versenykorlátozó monopol-piacként értelmezni és vonakodnak elismerni, hogy létező és jogos választói igényeket, frusztrációkat tükrözhet vissza a Fidesz sikere. Eközben az újbaloldaliak (és a liberalizmust kritizáló demokraták, az illiberális verőlegények, de a magyar néplélek feudális voltán szomorkodó liberálisok egy része is) hajlamosak elismerni e népi „kereslet” meglétét, és ezzel hallgatólagosan azt is, hogy a sokat kritizált piaci verseny mégiscsak kielégíthet létező fogyasztói igényeket, és a magyar politika valahol még mindig egy versengő piac.

A „minden hatalom a népé” pártállami jelszava az árupiaci modell populista legitimációs elvét használja ki, mely szerint a választáson őfelsége, a nép szabadon nyilvánítja ki szuverén akaratát, ugyanúgy, ahogy a piac is szuverén fogyasztók egyéni ítéleteit aggregálva fejezi ki a termékek piaci értékét. Ezzel az árupiaci nyelven és elvi alapon megfogalmazott hazugsággal szemben lehetetlen ugyanezen az árupiaci eszköztárral harcolni.

Lehetetlen feladat, hogy a verseny pártállami torzítását azzal ellensúlyozzuk, hogy megpróbáljuk jobban megérteni a választói keresletet és a választói igényekre a Fidesznél jobban rezonáló terméket kínálni. Nem azért, mert az ellenzéki termék ne lenne, vagy nem lehetne jobb, hanem azért, mert egyszerűen nem számít, hogy jobb-e, a politikai versenyt ugyanis nem (már nem elsősorban) ez a logika mozgatja.

A jelenlegi újbaloldali ellenzék és liberális ellenzék azonban egyaránt a politikai képviselet „árupiaci” nyelvét beszéli: a társadalom politikai képviseletének és médiareprezentációjának jelenkori rendszereit mindkét oldal úgy tekinti, mint szimbolikus áruk piacát, melyen termelők versengenek a fogyasztók kielégítéséért, a politikai kínálat találkozik (vagy nem) a politikai kereslettel, monopóliumok, kartellek, oligopóliumok korlátozzák a tiszta versenyt. Ahogy ezt Pierre Bourdieu a politikai piac elemzésében megfogalmazta: a politikában kereskedelmi árutermelők küzdenek a puszta fogyasztóvá degradált állampolgárok tapsáért. Az árupiaci nyelv ugyanúgy a természetes közegévé vált az újbaloldali gondolatnak, mint a liberálisnak: előbbi persze az árupiac kritikájának elméleti nyelvét beszéli, mégis elfogadja azt, amit a „Rendszer” magáról állít, a kapitalista társadalmi alrendszereket éppúgy árupiacként látja, mint az utóbbi.

Hangos vitáik ellenére az újbaloldali és (neo)liberális oldal társadalomképe, politikaképe, kapitalizmus-képe ezen a kulcsfontosságú ponton nem különbözik: mindkét oldal egyetért abban, hogy az elmúlt évtizedekben a kapitalista „piac” logikája átrendezte a társadalmi élet egyre több szféráját. Míg a neolibek a neoklasszikus árupiac kiterjesztésétől azt várják, hogy nő a versenyképesség és vállalkozói szellem, addig az újbaloldal kritikai elméleti hagyományának középpontjában a kommodifikáció fogalma áll: az a folyamat, melyben a társadalmi, politikai, kulturális élet minden eleme egy piacon adható-vehető áruvá alakul, és kapitalista piac a társadalmi élet minden szintjén arra kényszeríti az embereket, hogy egyenlőtlen feltételek közt versenyezzenek, és a piac homogenizáló kényszerének vessék alá minden tevékenységüket.

Mindkét szellemi irányzat egyetért abban, hogy a „piacosítási” folyamat motorját a neoklasszikus tankönyvek árupiaci modellje jelenti: a neolibek ezt a modellt terjesztenék ki a társadalom egészére, az újbaloldal ezt a gyarmatosító törekvést fordítaná vissza, a káros társadalmi következmények tudatában.

Az árupiac nyelve azonban egy féloldalas nyelv, mert a mai kapitalizmust féloldalas, kizárólag mint árutermelő és árukat piaci cserében keringető rendszert ragadja meg. Egy téves magyarázati séma, mely nem engedi meg, hogy a baloldal számára alapvetően fontos témákról, főképp a rezsim konszolidálhatatlanságáról, úgy beszéljünk, hogy ne keveredjünk feloldhatatlan önellentmondásokba.

A baloldal számára a legfontosabb dilemma, hogy míg a Fidesz-rezsim krónikusan képtelen a társadalmi jólétet növelni, a baloldal mégsem tud otthont adni a nélkülözésben, megfosztottságban, stresszben élő tömegeknek. 2021-ben, összhangban az igen alacsony fogyasztási színvonallal és az alacsony medián keresetekkel, a magyar társadalom boldogtalan: az élettel való elégedettségben (life satisfaction) Magyarország utolsó előtti az EU-országok rangsorában, Bulgária előtt.^[1] Köztudott, hogy a Fidesz rezsim a fogyasztást agyonadóztatja, ezzel a keresetük nagy részét fogyasztói javakra költő szegényeket a víz alá nyomja, a gazdagokat azonban száz módon kompenzálja a perverz újraelosztás ismert módszereivel. Egy szélsőséges neoliberális munkaállam, mely a munkavállalói jogokat felszámolta, a leginkább szegényellenes kormány 1990 óta, Ferge Zsuzsa szerint. Miért nincs mégsem lázadás a szavazófülkékben? Hogy lehet, hogy épp a legrosszabb helyzetű rétegek szavaznak a legnagyobb arányban a Fideszre? Miért nem a perverz újraelosztás legnagyobb kedvezményezettjeiből áll a pártállam társadalmi bázisa?

Az újbaloldalnak e kérdésekre eddig két tipikus válasza volt. A gyakorlati válasz szerint vidéken azért mégiscsak egyre jobban élnek az emberek. Ez a magyarázat ugyanúgy puszta hárítás, mint liberális megfelelője, mely szerint a Fidesz a vidéki társadalom jelentős részét kliensi, feudális függésben tartja. A baloldal másik, elméleti válasza szerint 2010 (mint ahogy 2016 az USA-ban) a rendszerváltás neoliberális évtizedeiben cserbenhagyott munkásosztály lázadása volt. De ha a Fidesz rezsim egy még elnyomóbb, jogfosztó neoliberalizmusra kapcsolt 2010 óta, és a perverz újraelosztással sem tudott magának bázist építeni a társadalom tetején (mely elnyomná a szegények hangját) – akkor miért nincs társadalmi lázadás a Fidesz ellen? Hogy lehet, hogy a baloldali magyarázat épp 2010-ben volt érvényes, azóta sosem? Akkor miért volt gazdasági motivációjú társadalmi kereslet a politika piacán, azóta miért nincs?

A második kulcstéma az Európa és EU elleni nyílt háború 10 éve. Orbán mindent megtesz az EU delegitimálásáért, meggyengítéséért, és állandó propagandaháborút folytat Brüsszel ellen. Mindezzel együtt sem sikerült a közvéleményt áthangolnia, Európában a folyamatosan EU-szimpatizáns országok körébe tartozunk. Szinte hihetetlen, de egy 2014-es felmérés szerint pont Magyarországon (és pont Lengyelországban) támogatták messze a legtöbben az EU további föderalizálását: a nemzetek feletti Európai Állam gondolata kétharmados támogatást élvezett. Folyamatos EU és Nyugat elleni háború és mozgósítás egy Nyugat- és EU-barát országban. Miért? Miért nincs ennek semmilyen hatása a pártpreferenciákra? Az újbaloldal, ahelyett, hogy ezt a kérdést komolyan megvizsgálná, a Nyugat-Kelet polarizáció narratíváit erőlteti: a felzárkózás, integráció, konvergencia, atlantizmus – vagyis a teljes 1989-es program – rutinszerű, kiüresedett kritikáját. Nem veszi észre, hogy itt sem egy társadalmi „keresletre” válasz az orbáni nacionalista forradalom, ahogy nem gazdasági kereslet magyarázza a 2010 óta elért győzelmeket sem.

A harmadik kulcstéma a politikai verseny erőszakos pártállami korlátozása. Nyilvánvaló, hogy mára az ellenzék lehetetlen helyzetbe került, annyira lejt a pálya, hogy a küzdelem már nem tekinthető demokratikusnak, az ország demokráciának. Ez a fatalizmus (mely sajnos nem alaptalan, és hozzám személy szerint közel áll) nem lehet politikai válasz semmire, s akik más választ keresnek, többnyire a megszokott taktikázó okoskodásban találják meg azt. Túl sok Gyurcsány, túl kevés Gyurcsány, túl sok egység, túl kevés egység, Márki-Zayt szabotálták, Márki-Zay hülye, előválasztás jó volt, rossz volt, nem elég radikálisan baloldali a program, Karácsony a radikálisan baloldalnak elfogadható jelölt… Ez a végtelen taktikázás az alábbi központi kérdés körül forog: mi lenne az adott erőforrásokat tekintve a lehetséges legjobb ajánlat, a meglévő (olyan-amilyen) alapanyagainkból hogyan tudnánk a lehető legversenyképesebb politikai terméket összegyúrni? Ez a diskurzus – mint a másik kettő előtte – fetisizálja a politikai „árukat”, feltételezve, hogy a lehető legvonzóbb termékkel lehet a Fideszt legyőzni, a legtöbb szavazót bevonzani a piacon. Innen nézve nem látni, hogy

az ellenzék eddigi sikereiben mintha épp a képviseleti „áru” tulajdonságai játszották volna eddig a legkisebb szerepet. Az ellenzék kisebb-nagyobb sikerei olyan emberekhez kötődnek, akik az ideológiai paletta egymástól legtávolabbi pontjain állnak:

a szélsőséges neoliberális Kész Zoltán, az ultrakonzervatív keresztény középosztályi Márki-Zay, a progresszív centrista legkisebb közös többszörös Karácsony Gergely, a színtiszta újbaloldali mozgalmár Jámbor András. Ha ennyire nem a politikai áru milyensége határozza meg a sikert, a választókerületi vagy polgármesteri győzelmet, akkor lehet, hogy értelmetlen a taktikai okoskodással tölteni az időnket.

Mindhárom dilemmahalmaz mögött ugyanannak a piacképnek a fogyatékosságai állnak, mely csak korlátozottan képes megragadni a társadalom politikai és médiabeli reprezentációjának folyamatát.

Ebből a vízióból, mely a képviseleti rendszereket szimbolikus árupiacokként festi le, mint láttuk, önellentmondó diagnózisok nőnek ki, lévén, hogy a kereslet és kínálat közötti összefüggés a legkevésbé sem egyértelmű, kiszámítható, nem harmonizál a használt piaci modellel. Mintha a politika szupermarketében a kínált termékek függetlenednének a társadalom igény-struktúrájától, mintha mást akarnának a „fogyasztók”, mint amit a boltban kapnak, és mégsem választanak más árut – ezeket az anomáliákat, véleményem szerint, csak akkor tudjuk kielégítően megmagyarázni, ha felismerjük: a politikai piac nem egy bolt, a választók nem fogyasztók, a politikai személyiségek, szlogenek, pártok, törvények, hírek, műsorok, filmek pedig nem áruk.

A szimbolikus árupiactól a társadalmitőke-piacig

Közelebb járunk a valósághoz, ha a „képviseleti termékeket” nem fogyasztói javakhoz, hanem a pénzhez, az aranyhoz, a részvényhez, azaz valamilyen tőkeeszközhöz hasonlítjuk (Polányi ezeket hívja fiktív áruknak). Ezeknek mind csak egyetlen hasznuk, hasznosságuk van, mégpedig az, hogy mindenki által elismert, más értékekre átváltható univerzális értéket hordoznak magukban, mellyel társadalmi tőkét, növekvő gazdasági és társadalmi hatalmat „vásárolhatunk” és halmozhatunk fel. A spekuláló befektető maximális tőkenyereséget akar elérni, az adott pillanatban legprofitábilisabb részvényt vásárolja meg, teljesen mindegy neki, milyen termékeket vagy szolgáltatásokat nyújt a részvényt kibocsájtó vállalat.^[2]

A képviseleti termékek tőkeeszközök, amennyiben a választók nem azért „veszik meg” őket (azaz: figyelnek, lájkolnak, osztanak, elköteleződnek, megmozdulnak), mert az adott politikus vagy párt ígéretei, értékvilága, ideológiája, teljesítménye érdekelné őket – hanem azért, mert úgy vélik, hogy az adott politikus vagy párt támogatói körében vannak a számukra társadalmilag értékes emberek. Ha megveszik az adott politikus-részvényt, vagyis elköteleződnek mellette, akkor a számukra társadalmilag értékes emberek támogatására, elismerésére számíthatnak, vagyis társadalmitőke-nyereségre. A képviseleti (politikai és média-) piacokon forgó termékek tehát innen nézve nem a hagyományos értelemben vett áruk, hanem társadalmi tőkeeszközök, a képviseleti piacok maguk pedig nem árupiacokként, hanem társadalmi tőkepiacokként működnek.

A képviseleti termékek mint tőkeeszközök értékét nem az adja meg, hogy milyen használati értékkel bírnak a „fogyasztó-állampolgárok” számára, hanem az, hogy mit gondolnak a társadalmi tőkéjüket felhalmozó „befektető-állampolgárok” arról, hogy számukra mennyit ér az adott termék többi fogyasztójának társadalmi értéke. A demokratikus képviselet klasszikus kérdése az árupiac kereslet-kínálati nyelvén fogalmazódott meg: ki és mi képviseli a legjobban az érdekeimet, értékeimet, igényeimet? A jelenkori képviseleti rendszerek folyamatai azonban egyre inkább a spekulatív tőkepiac alapvető kérdése körül forognak.

A képviseltek nem abból indulnak ki, hogy mely képviseleti terméket kedvelik jobban a többinél, hanem abból, hogy mely termék a legnépszerűbb a piacon azok körében, akiknek a véleménye, támogatása, elismerése számít. Az alapkérdés tehát ugyanaz, mint a tőzsdei spekulációban: merre megy a piac, kikkel kell együtt mozognom, kiknek a termékválasztásait kell imitálnom a piacon? A politika nyelvén: kikkel szeretnék együtt képviselve lenni?

A társadalmitőke-piac azért spekulatív, mert a „hova tartozom” kérdése megelőzi a „melyik árut szeretem” kérdést: nem abból állapítom meg, hova tartozom, hogy mit kedvelek, hanem épp fordítva, előbb jelölöm ki a saját társadalmi referenciacsoportom határait. Ez magyarázza, miért nem működnek a Fidesz népszerűségének keresleti magyarázatai és az ellenzék „árufejlesztési” taktikázásai. E modell szerint ellenzéki szavazóként ugyanis elsősorban az érdekel, hogy egy olyan „pesti” „egyetemi értelmiségi” „progresszív” „balos” „férfi”, mint én, olyan-e inkább, mint egy tipikus SZDSZ-es, DK-s, szikrás vagy egy tipikus LMP-s szavazó? Mennyi elismerést kapok a saját vélt vagy valós társadalmi közegemtől, ha Karácsonyra, Dobrevre vagy Márki-Zayra szavazok az előválasztáson? E kérdések sztereotip tulajdonításokat aktiválnak, fiktív kapcsolatokat létesítenek sztereotip társadalmi fantáziák közt: egy furcsa, kifordított, spekulatív identitáspolitikához vezetnek.

Az elmúlt két évtizedben sokkal több szó esett a pénzügyi piacokról, mint a hagyományos árupiacokról, ami érzékelteti, hogy a társadalom működésében már legalább akkora szerepet játszanak a tőkeeszközök és azok cseréje, mint a hagyományos értelemben vett fogyasztói javak és szolgáltatások előállítása és cseréje. Ez a strukturális váltás még nem tükröződik a társadalom önmegértésében^[3], sem az újbaloldal kritikai nyelvében, a „totális rendszerkritikai” nyelvben.

A totális rendszerkritika középpontjában az árutermelő kapitalizmus, az árupiac, a kommodifikáció, a fogyasztás áll és ezek alakváltozatai a materiális áruk és szimbolikus (kulturális, politikai, kommunikációs, információs) áruk síkjain. A termelő kapitalizmus rendszerét, kétségtelen, e jelenségek határozzák meg. Mindezzel párhuzamosan azonban az elmúlt három évtizedben a termelő kapitalizmus mellett kialakult – a financializáció és pénzügyi spekuláció látható folyamataiban, és a társadalmi élet sok más, rejtettebb szintjén – egy másik, járadékos és spekulatív tőkefelhalmozásra épülő kapitalizmus, melyet a fenti rendszerkritikai fogalmak már nem ragadnak meg. A baloldali gondolkodás sajnos elment amellett a tény mellett, hogy

a totális rendszerkritika nyelve, programja legalább 30 éve megújíthatatlan, mert nem egyeztethető össze azzal a kiépülőben lévő rendszerrel – és e rendszer társadalmi, kulturális, politikai vetületeivel – melyet pénzügyi kapitalizmusnak vagy járadékos kapitalizmusnak nevezünk.

A járadékos, spekulatív kapitalizmus középpontjában ugyanis a tőkepiac áll és nem az árupiac, a tőkeeszközök és nem az áruk, a társadalmi élet dolgainak „tőkeeszközzé válása” (assetization) és nem áruvá válása (kommodifikáció), a spekulatív logika és nem az árulogika, az értékteremtés nélküli spekulatív tőkenyereség és nem a megtermelt érték elsajátításából fakadó kizsákmányolás, az eszközök inflációjából és nem a kereslet és kínálat egyensúlyi árából származó haszon, az eszközárak inflációjából elérhető arbitrázs iránti hajsza és nem az árakat leszorító versenyből (a „szükségtelen” költségek – pl. nem a lehető legolcsóbban vásárolt munkaerő (ld. kizsákmányolás) – kiiktatásából és termékinnovációból) fakadó profit kergetése.

Mintha megkettőződne tehát a Rendszer, a totális rendszerkritika által vizionált nagy koherens gyarmatosító gépezet, mintha két egymással össze nem egyeztethető belső logika hajtaná a mai kapitalizmust, mintha két totális társadalomformáló igénnyel bíró kapitalizmus alakítaná a társadalmi életet egyszerre – mely így nem determinált, hanem „túldeterminált”, kaotikus, kiszámíthatatlan pályát követ, mint egy billiárdgolyó, melyet egyazon pillanatban sokféle irányból sokféle erő lökése ér.

A totális rendszerkritika félvaksága

A totális rendszerkritika nem látja a mai kapitalizmus gépezetének belső meghasadását, hiszen éppen az érdekli, hogy a neoliberális kapitalizmus hogyan gyarmatosítja és teszi áruvá a társadalmi élet minden olyan területét, amely eddig még kilógott a fennhatósága alól. E rendszerkritikai program lefojtja a képzeletet, és a politikai cselekvés legfőbb gátja ma a baloldalon – mára társadalomelméletből egy dekadens kultúrává vált. A totális rendszerkritika nyelvét és programját az újbaloldal valódi (ön)kritika nélkül vette át az elődöktől és alkalmazza egy, az elődökétől immár radikálisan eltérő világra, kapitalizmusra, társadalomra, politikára.

A totális rendszerkritika programja élt kb. 80 évet, 1920-tól kb. 2000-ig, élettartama nagyjából egybeesik a „rövid 20. századéval”, mely a fejlett ipari társadalmakban a tőke és a munka „házasságának” időszaka és mindkét fél legjobb évtizedeinek kora. A totális kritika (vagyis a „transzcendens” kritika programja, mely leváltotta Marx eredeti, „immanens” kritikai programját) Lukáccsal kezdődött, talán épp ezzel az idézettel, melyet Debord használ ugródeszkának A spektákulum társadalmában:

„Mert csak az össztársadalmi lét egyetemes kategóriájaként válik felfoghatóvá az áru a maga hamisítatlan lényegében. Csakis ebben az összefüggésben nyeri el az áruviszonyok által létrejött eldologiasodás a maga döntő jelentőségét és szerepét mind a társadalom objektív fejlődése, mind pedig az embereknek ahhoz való viszonya vonatkozásában: az emberi tudat mindazon formáknak való alárendelődése szempontjából, melyek ezt az eldologiasodást kifejezik.” Lukács György, Történelem és osztálytudat

Lukács nyomán a frankfurti iskola tagjai az árutermelő kapitalizmust mint a fejlett ipari modernitás társadalmainak (és nem gazdaságának) általános és legalapvetőbb formáló erejét azonosították. Ez a totalizáló elméleti program köztudottan a fordizmus és a jóléti állam felívelésére reagált, melyek a munkásosztályt tömegfogyasztóként és állampolgárként kooptálták a kapitalizmus és polgári demokrácia rendszereibe. A totális rendszerkritika elméleteinek talán központi kérdése, hogy a kapitalista termelés és árucsere viszonyai között továbbra is függő helyzetben tartott bérmunkás osztályok miképp maradnak foglyai a kizsákmányolás és az elidegenedés (gazdasági, kulturális, pszichés) béklyóinak. A válasz: éppen annak köszönhetően, hogy mint fogyasztók-állampolgárok emancipálva lettek és integrálódtak a kapitalista árutermelés és tőkefelhalmozás rendszereibe.

A 20. századi érett kapitalizmus kritikai elméletei szakítanak a marxi kritikai programmal, mivel számukra a rendszer által lehetővé tett politikai és társadalmi emancipációs gyakorlatok mindegyike egybeolvad valamely, a rendszer által a számukra megtermelt áru fogyasztásával, és így elkülöníthetetlenné válik a társadalmi tudat leigázásának folyamatától, a társadalom totális igazgatásától, mely egyszerre fenntartja és igazolja az elnyomás gyakorlatát.

A mai „ezredfordulós szocialista” nemzedék nem nagyon talál más elméleti támpontot, mint amibe apáik és nagyapáik kapaszkodtak, azonban mára nyomát sem leljük annak a felszabadító erőnek, mely a kritika első nemzedékeiben ott volt,

és (Marcuse és Debord közvetítésével) valóban jelentős szerepet játszott ’68-ban, a fordista, neokorporatista ipari kapitalizmus társadalmi rendje elleni kollektív lázadásban. Ma, hatvan évvel később, a sokadik generációs totális rendszerkritika a dekadens kultúrák jeleit mutatja.

A dekadens kultúra és irodalom”, írja Szabó Dezső a Nyugatban 110 éve a századelő nagy dekadens korszakáról, „nem ad újat, ismétel. Visszakérőzi a teremtő korok gondolatait s különösen formáit. Erős individuumai nincsenek. Meddő, tehát: didaktikus és moralizál.” A totális rendszerkritika ma egy dekadens korszak dekadens építőeleme és válságtünete. Dekadens, mert elméletből mítosszá vált. A rá hagyományozott örökséget már nem tudja élő hagyományként továbbvinni: ehelyett a végtelenségig cizelláló fogalmi játékokba menekül, vagy épp a régi nagyok gondolatait végletesen fetisizáló mesterséges világokba, vagy morális fundamentalizmusokba feledkezik. E valódi új állításokat megfogalmazni már nem képes dekadens kultúra alig szül olyan diagnózist, mely ne erőtlen utánérzés, felelevenítés, újrajátszás volna. Még belső ellentmondásai is banálisak: ezerszer lelepleződtek és közhellyé váltak, és a primitív, barbár támadások (mint pl. a woke-ozás) aranybányájává, melyet a kritika már csak szemlélni és eltűrni tud, vagy legfeljebb kitörölni, mintha nem is létezne.

A sokadik generációs totális rendszerkritika legnagyobb problémája, hogy egy olyan kapitalista világot kíván leírni újra és újra, mely már semmi meglepetést nem tartogat, hiszen mindenki túl régóta túl jól ismeri – a kritikai elmélet képtelenné vált arra, hogy meglepje magát. Képviselői nemhogy a világtól nem várnak meglepetést, de egymástól sem, csak a régi leckék esztétikus felmondását. Mivel az újtól sem várja senki, hogy az legyen, ezért új elméletként terjeszthetők 60-70 éves nézetek, új meglátásként adhatók el a legnagyobb közhelyek vagy alátámasztatlan virtuális narratívák is, ha egy-egy régi kritikai brand logójával (pl. hegemónia, osztály, forradalom) címkézik fel.

Mindennek hátterében a dekadens értelmiségi póz: mindent láttunk már, bármit is mondunk, már a cáfolatát is tudjuk, még mielőtt kimondanánk, mindenki ugyanígy van ezzel, örüljünk, hogy mi legalább ennyit tudunk egymásról, segítsük egymást legalább abban, hogy recikálhassuk közhelyeinket. Ettől a dekadens értelmiségi póztól kellene megszabadulni: mert minél előbb tudatára ébredünk, hogy egy radikálisan megváltozott világban élünk, annál közelebb kerülünk egy új baloldali nyelv megteremtéséhez.

A jelenkor politikai és média-rendszerei az árulogika és a tőkeeszköz-logika ütközőzónájában működnek, e skizofrén működésmódot használják ki ma a demokrácia ellenségei. Így korunk és mai politikai és médiarendszer egészének kulcskérdése: hogyan működik és viszonyul egymáshoz a szimbolikus árupiaci és társadalmitőke-piaci logika, integrálható-e a kettő egyetlen koherens rendszerbe? Megtalálhatjuk-e az uralkodó kapitalista rendszer „ellenpólusait”, a baloldali cselekvési pontokat, ha csak az árupiac nyelvét beszéljük? És miből nőhet ki az újbaloldali nyelv?