A reformkorként ismert időszak nem csak a nemzeti ébredést és a forradalomra való felkészülést jelentette, hanem a „magyar kapitalizmus” kialakulását is. Mindezt épp annyira kísérték a reformnemesség és a polgárság modernséghez fűzött reményei, mint a nyomor új formáinak megjelenése, és az erre adott radikális válaszok. kis magyar lázadástörténet című sorozatunk második része.

„A birtokrúl s vagyonrúl is, mint minden egyébről, elágozik az értelem, s az tulajdonképp a szenvedelmek s érzések számtalan ellenkezési s árnyékozási miatt mindeddig nálunk, sőt másutt is sokak előtt homályban dereng. Az egyetértő legszámosb két felekezet az, melynek egy része az aranyat s pénzt véli, másika a földet s fekvő jószágot tartja birtoknak, vagyonnak; véleményem szerint pedig se kincs, se mező nem az, hanem azok haszonvehetősége. Mit bírt Robinson szigetén aranyában, s valjon mit ér kiterjedt határa, erdeje és sivatagja némely magyarnak?” (Széchenyi: Hitel – 1830)

1848 valódi, európai esemény volt. Úgy, hogy máig is ritkán történhetne meg, és hiába az internet és közösségi média kora, a felfordulás terjedése mai ésszel is villámgyors volt. Sokan forradalmakról beszélnek, de az igazság az, hogy 1848 február-márciusában az ír lázadásoktól Párizson, Kölnön, Berlinen át Bécsig és Pest-Budáig csupán pár hét telt el. Az egészet kényelmesebb egyetlen, nagy és változatos forradalomként elképzelni.

Március 15-e hűvös, esős napját látszólag jól ismerjük. Mégis meglepő lehet, hogy ugyan a Pilvax Kávéházban terveket szövő márciusi ifjakat magunk elé tudjuk képzelni, csakúgy, mint a Nemzeti Múzeum lépcsőjén már tömegben gyülekező forradalmi tüntetőket, ők akkor még 10 ezernél nem lehettek többen. Igaz, a számot a Pest-Budán élő, nagyjából 120 ezer lakóhoz kell viszonyítani. 

Mégsem emlegetjük gyakran a mai Kossuth Lajos utcára és környékére eső helyszíneket, melyek legalább akkora szerepet játszanak a történetben, mint Landerer és Hecknast nyomdája. A pesti polgár a szakadó esőben talán nem kis félelemmel szívében sietett el a pesti Herrengassén (mai Petőfi Sándor utcán), miközben Vasvári, vagy éppen a leginkább vehemens Jókai hangos beszédekkel invitálta gyűlésre az igazságért és szabadságért tenni akarókat. 

„ismét paradicsommá válik a föld”

Március 13-án kitört a bécsi forradalom. A pesti ifjak akkor úgy érezték, végre eljött az ő idejük is. Az urak Pozsonyban üléseztek, és mindenki mindenhol -a lapokban és az utcán – azzal foglalkozott, különböző politikai pártjaik ott mit csinálnak majd. De csak addig a délelőttig.

Kétféle ember állt meg a visszaemlékezések szerint a Pilvax elé kiálló Vasvárit és Jókait hallgatni: a hetivásárra a városba érkező szegénynép és az egyetem diákjai.

Utóbbiak irányába indultak el a forradalom szervezői is, hiszen az Egyetem tér felé, a volt pálos kolostor elé vonultak gyűlésezni. Az egyetemisták és más diákok alapvető, lelkes és militáns derékhada dúsult fel aztán immár a környék vásározó pórnépével és a polgárság részeivel is a Múzeum előtt. A Landerer nyomda – valójában békés – elfoglalása után az akkori Városháza, a mai Szabad Sajtó út elé már egészen döbbenetesnek számító, húszezres tömeg vonult. A nap eseményeit gondosan megtervező, radikális demokrata összeesküvők eddigre már kiforrott, korszerű gondolatokkal rendelkeznek arról, mihez akarnak kezdeni. Petőfi, a költő, Jókai és Vasvári Pál, az írók, Irányi Dániel, a publicista, és társaik már unták a „táblabíró-politikát”, amely alatt a lassan, törvényekkel jobbítani akaró reformnemesség, Kossuthék módszereit értették. Jókai maga az ifjak egyik legfontosabb lapjában, az Életképekben 1847-ben már leírja azt is, mit akarnak: „az Észarisztokrácia” uralmát, ahol

„ismét paradicsommá válik a föld ez ige testté létekor: szellemszabadság, észuralkodás”.

Nem jelent ez mást, mint úgy berendezni a társadalmat, ahogyan a Rousseau-t olvasó ifjak gondolták: előjogok nélkül, demokratikus szellemben, ahol mindenki az érdemei, esze szerint úr, és a legműveltebb és legokosabb emberfők igazságosan vezetik majd a világot.

Bécs után megcsinálják a pesti forradalmat, csatlakozva ezzel az akkor kimondhatatlanul radikálisnak számító demokraták nemzetközi hullámához. Délután már a hajóhídon özönlik a tömeg a Helytartótanácshoz, ahol a Petőfi igencsak hencegő szavai szerint „reszketni méltóztató” testülettől egy csendes öregembert, mindenki által tisztelt és mégis félt hőst szabadítanak ki: Táncsicsot. A hintón körbehordozott, és folyamatosan éljenzett Táncsics Mihály visszafogottan lelkesedik: a márciusi ifjak valójában rettegik őt, és túlzónak ítélik a munkásnak és jobbágynak jogegyenlőségen túl tulajdont, sőt vagyoni egyenlőséget követelő eszméit.

Egyetlen ember érti csupán meg igazán Pesten: a botrányos papnövendék, Horárik János, aki a fiatal Petőfiéknél tíz esztendővel idősebb. Rajta kívül nincs a városban radikális, aki értené akár őt, akár az embereket – a szocialistákat -, akiket Táncsics olvas és idéz. Vasvári, akit a Pilvax népe a legradikálisabb nemzeti demokratának tartott, maga is korholta korábban Táncsicsot, lévén ő az általános választójog mellett kampányolt. Azt mondta, az azért nem célszerű, „nehogy a proletáriusok elözönjenek”.

Csupán 17 évvel az első nagy reformgondolatok papírra vetése után nemcsak a magyar forradalom tört ki, de eddigre létrejött az a tábor is, amely a forradalom radikális kritikusa lesz.

Az a nyomorult adófizető nép

Az 1831-es földindulás, mely a kolerajárvány nyomán felforgatta az országot, sokáig úgy látszik, feledésbe merül. A lázongókat leverik, és nemesi ellenzékünk, különösen a Kölcsey Ferenc és Wesselényi Miklós által vezetett „liberális frakció” magánleveleikben „oroszok” és „tótok” lázongásáról ír. A gyilkosságokat és kínzásokat a korban nem szerették túlzottan felemlegetni, különösen, hogy nagy többségében nemtelenek támadtak a nemességre.

Pedig a ‘31-ben robbanó osztálykonfliktus nem oldódik fel. Hátterében elsősorban a népességrobbanás, és az ebből fakadó, föld-, elsősorban legelőhasználat körüli feszültség húzódik meg.

A 18. század elején a történelmi Magyarország területét kicsit több mint 1 millió ember lakta, ennyi maradt a török kor előtti, Mátyás király által uralt ország 2,5 milliós lakosságából. A 18. század végén ezt óriási növekedés követte: részben a 18. század második felétől érkező, külföldi telepesek, részben a biztosabb körülmények és ellátás miatt. Számos alkalommal hivatkoznak arra, hogy az ipari forradalom elsősorban a népességnövekedés kiemelkedő mértéke miatt okozta a vagyoni különbségek kiéleződését. Gyakran hangsúlyozzák ezt hagyományos történészeink is. Szekfű Gyula egyenesen 180 százalékos robbanásról számol be a 18. század folyamán, összevetve ezt Európa 45 százalékos növekedésével.

Az ilyen körülmények – így Szekfű – eleve viharos változások előjelei.

Ha ugyanakkor a társadalmi egyenlőtlenség elharapózásának 1830-as évekbeli jelenségét vizsgáljuk, rájöhetünk, hogy a nagybirtok és a gazdagabb városiak állatállományának megnövekedése sokkal inkább volt probléma, mint a köznép bármilyen mértékű túlnépesedése.

Az már az 1810-es évektől világos volt, hogy a vagyon, a jövedelem valódi forrása a magyar birtokos réteg számára a minél nagyobb mértékű állattartás lesz. A magyar marha- és juhállomány általános célja a korszakban az osztrák piac ellátása volt. Sőt, valójában Ausztrián és az örökös tartományokon (így a mai Szlovénián, Csehországon) kívül máshová nem is vihették az élő állatot. Egyre növekvő igény mutatkozott ezentúl az éppen megjelenő szövőgépek nyomán a juhok gyapjára is.

A magyarországi nagybirtokok, a latifundiumok tulajdonosai, a főként a bécsi udvarhoz hű arisztokraták óriási előnyből indultak, de az egyre gazdagodó városok elitje, a kizárólagos jogokkal rendelkező polgárok, és a kisebb, de jelentős birtokkal rendelkező nemesség is versenybe akartak szállni velük. Erre mindkét nagy csoportnak egyetlen lehetősége volt: az addig a jog szerint közösen, osztatlanul használt legelők állataikkal való megszállása.

Az 1830-as évek Hódmezővásárhelyének történelme világosan megmutatja a problémát. Egészen addig, az 1700-as évek közepétől a közös rét- és legelőhasználat, az állattartás legfontosabb feltétele, biztosított volt. Ezt nem csupán a jobbágy-földesúr viszony szabályozta, hanem a város-földesúr, és a város-jobbágy viszony is. Mária Terézia urbáriuma pedig kikötötte, sem egyik, sem másik joga nem sérülhet a város határának használatakor, így a földesúr, a szabad városi parasztok és polgárok, valamint a földesúr jobbágyai egymás között kell megegyezzenek a használatban. Csakhogy amíg a gabonatermelés és az állattartás nagyjából ugyanolyan fontosak voltak, a földesúrral könnyebben lehetett egyezségre jutni.

A napóleoni háborúk nyomán a vágómarha és a gyapjú ára Ausztriában kilőtt, a hadsereget ugyanis el kellett látni. Ekkoriban kezdődött az a gyakorlat, hogy a Mária Terézia ideje alatt az úrbéri viszonyokat rendezni igyekvő, első országos Urbárium (1767) homályosan fogalmazott a nagybirtok és a városok, falvak határbeli, közös legelőhasználatával kapcsolatban. Míg korábban a marhacsordák és juhnyájak szokásjog szerint megfértek egymással, a 19. század elejétől ez is a vagyonosabbak erőjátékává változott. A napóleoni háborúk nyereségéből, a nagykereskedők és nagybirtokosok által felduzzasztott nagy csordák foglalták el az elvileg „közös” birtokot, kiszorítva ezzel a kis és középgazdálkodók állatait. 

A maradék rész Hódmezővásárhelyen a nagybirtokos uradalmi struktúra alsóbb rangú szereplői (uradalmi tisztek, intézők) és a köznemesség nyájaival, csordáival lett tele, kiszorítva így a városiakat.^[1]

A hódmezővásárhelyi magisztrátus megannyi panaszt tett a közeli Károlyi-uradalom ellen. Az alapprobléma az volt, hogy – lévén az uradalmak a feudális bíróságokkal (úriszékekkel) és a megye nemesi hivatalnokaival is jobb viszonyt ápoltak, mint a városi polgárok – a nyájakat egyszerűen csak be kellett hajtaniuk a pusztákról a jobb városi belső legelőkre, onnan azok kiűzhetetlenek voltak. Általában nem törődtek azzal sem, ha a városok és falvak dühös levelekben szólították fel őket a távozásra. Végül a helyzetet 1836-ban külön országgyűlési törvény rendezte, ez azonban főként inkább már elismerte az 1820-as, 30-as évek új rendjét. A legtöbb város és uradalom szabad kezet kapott a megegyezésre. 

Az elégedetlenséget tovább tetézte, hogy a hagyományosan, télen-nyáron jószágok tartására szolgáló puszták felparcellázása ugyan növelte a telkes jobbágyok számát, de számos embert végleg megfosztott az állattartás lehetőségétől is. Az, hogy a jobbágy-nem jobbágy pusztán jogi formává vált a korszakra, már csak a legelőmegosztás legfontosabb kiskapuján is meglátszik: a Hódmezővásárhelyhez hasonló városok végül úgy egyeztek ki a nagybirtokosokkal, hogy a legelőket azoknak biztosították, akiknek városi háza volt, így hát a környékbeli határ tanyásai sorban álltak egy-egy városi házhely megszerzéséért, vagy azért, hogy oda bejelentkezhessenek. Az egyre népesebb vidék nagy részének azonban csupán a menekülés maradt a módosabbak növekvő diktatúrája elől.

A népességrobbanás, az állattartás egyre jelentősebbé válása és az 1830-as évekre kialakuló földéhség a vegyes nemzetiségű vidékek ellentéteit is kiélezte, társadalmi konfliktusokat is nemzetiségi színezetűvé téve ezzel.

A Székelyföldön, Kézdivásárhelyen ez történt a Moldvából, Aknavásárról 1830-as években a város határához tartozó Kecskés-havasra érkező szegényebb és a földéhségtől szenvedő birkapásztorokkal, akiket a székely tanácsnokok rendszeresen kikergettek. Erre válaszul az aknaiak egy kézdi pásztorral, Terza Györggyel korabeli színlelt szerződést kötöttek a havasi legelők használatára. Ez azt jelenti, hogy a jog szerint Terza úgy tett, mintha a moldáviaiak állatai a sajátjai lennének, és ő legeltetné őket a város birtokán. Amikor ez is kiderült, a városi tanács igen dühös határozatban reagált, ami a korra is jellemző:

„törvénytelenül egy hamis árendás [bérleti] kontraktusra [szerződésre] léptél azon célból, hogy az Ausztriai Szentséges Felség birodalmának véghatárát a veled együttértő moldvaiakkal összezavard, és Kézdivásárhely városát, szomszédolt havasát hitetlenül a haza határával áruld el, mely Aknától hamisan adott kontraktus mellett alattomosan az írt erdőt bitangolod.

Ezen hazaárulásod nem szenvedhetvén, a küldő városa legkeményebben intett téged, hogy meg ne merészeld a város ős örökös erdejét semmi szín és tekintet alatt prauzálni [bitorolni], mert a küldő város minden marháidat, melyeket öröksége határán belül találand, minden irgalom nélkül be fog hajtani, ellened és elfogott javaid ellen a haza törvényei szerint lépést tenni és tégedet a felsőbbségnek mint hazaárulót fel fog jelenteni és kieszközölni azt, hogy hitetlenséged jutalmát nyerd meg.”

A város tehát a vagyontalanokkal szemben nyert. De mint azt a Harruckern-uradalom egészen új történeti feldolgozása is elénk tárja, a kép korántsem volt ilyen egyszerű. Az uradalmak a 18. századi betelepítéseket levezénylő bécsi eredetű Harruckern-famíliához hasonló, a Habsburg-ház által birtokba iktatott új főemberek kezén sokszor mállottak el, és csupán a haszonbérbe kiadott művelés, technikai innováció tudta egyes esetekben megakadályozni, hogy a nagybirtok kezelésének puszta eladósodás legyen a vége. Mivel az uradalmak kormányzásának formája a családgyűléssel és a tisztiszékkel gyakorlatilag a feudális korban ragadt, mindezek megvalósítása folyamatos akadályokba ütközött. Így a legjellemzőbb uradalmi cselekvési forma a főnemesség – és a katolikus egyház – körében az óriási jövedelem, örökség és vagyon felélése lett. Az úrbéri rendeletben még közös legelők uradalmak és városok közötti, önkéntes megegyezés alapján való elkülönítését az 1836-os pozsonyi országgyűlés mondta ki. Ennek nyomán egy sor legelőelkülönítési per indult, a Harruckern-birtok örökösei, és a közös birtokot kormányzó Wenckheim-család például Békéscsaba (Csaba) városával állt folytonosan ilyen perben, miközben a nagy csordák területekre hajtásával számos más uradalomban próbált meg minél előnyösebb helyzetet kiharcolni magának.

Az uradalom és a városok tehetősebb lakóinak kettős szorítása miatt egyre jelentősebb réteg vált „önkényes földfoglalóvá”: ha kényszer és a legelőpuszták felosztása miatt hajléktalanná lett, sokszor engedélyek nélkül építkezett, vagy a szőlőföldek présházaiba szállt be. Ilyen pert ismerünk a Harruckern-uradalom és Békéscsaba között is, amikor az uradalom igazgatója és főhivatalnokai az önkényes foglalók házainak bontását kívánta elérni. Az évtizedes harc közben az önkényes építkezők is egyre többen lettek a városhoz fölrajzilag, de az uradalomhoz jogilag tartozó területeken, 1829-ben például 211 gazda ellen adtak be ilyen panaszt az uradalomhoz.^[2] 

Szabó Ervin korról szóló, alapvető fontosságú kései összegzése így írja le a helyzetet a 19. század elején, talán először kiemelve a kor legjellemzőbb társadalmi folyamatát.

„…e kor gyér politikai irodalma hangos a panasztól, hogy a nagybirtokosok minden módon arra törekednek, hogy birtokaikat arrondírozzák [körbekerítsék]. Az egész Európában közismert módszereket az Einhegungen, Bauernlehen [bekerítés, paraszti hűbér] a magyar főnemesség előszeretettel alkalmazta.”

A módszer legfontosabb nemzetközi példái a korban az angol és ír földbirtokosréteg által az írországi krumplivész után végzett földfoglalások voltak. De az 1815-ben francia vereséggel végződő napóleoni háborúk után soha nem látott gazdagságra tettek szert az óriási gabonaföldek felett diszponáló kelet-európai földbirtokosok, és az azokat a készleteket a hadseregeknek értékesítő kereskedő-polgárság is. Ehhez is a többség megnyomorításán keresztül vezetett az út.

A jobbágyság intézménye meghatározó volt ugyan az országban, de nem kizárólagos: egyrészt számos más, kivételes jogállás (jászkun szabadság, székely szabadság, szász szabadság stb.) létezett paraszti vidékeken is. Másrészt már a század elején szétválik a jogállás és a vagyoni helyzet szoros, feudális-rendi összefüggése. Ha a 19. század végén az 1820-as, 30-as évek küzdelmeit jellemző Jókai Mór-regény, az És mégis mozog a földben megörökített Tóth Mátéra és családjára gondolunk, ők kocsmájukon keresztül meggazdagodott pataki jobbágyok, ami feltétlenül jobb jövedelmet biztosított, mint egy átlagos nyugat-magyarországi kisnemes birtoka. Tóth mintaképe pedig éppen a kor új jelensége, a dúsgazdag paraszt volt, Jókai a szentesi Bagiakról mintázhatta őket.

A jobbágyság eltörlése a kor liberális nemességének a jogegyenlőség eszméje miatt és a tömeges jogkorlátozás morális és politikai helytelenítése okán is fontos volt, nem feltétlenül a nincsteleneket, vagy a szegényeket kívánták ezzel felemelni.

Magyarország azonban – ahogyan az már 1831-ben is látszott – a következő évtizedben olyan örvénybe keveredik, amely bizonytalanná tesz mindent, ami addig megingathatatlannak tűnt. Míg az ország legtöbb lakójának jellemző érzése a teljes korszakban a tehetetlenség volt, addig a nemesség körében egyre terjedt a gondolat, hogy a változó viszonyok között az országnak radikális változásra van szüksége, amit ők hivatottak elhozni. Abban már eltértek a vélemények, miféle változásoknak kell bekövetkeznie.

Hitel és önkéntes örökváltság: a tőkés rend váza

Ullmann Móric egészen biztos volt benne. A magyar nemesek, akiknek kövér magtáraiból a gabonát óriási, felvert áron vásárolták meg uralkodók és hadvezérek, tátott szájjal örültek szerencséjüknek. Nem így a szegény zsidó családból származó kereskedő Ullmann, aki maga sokkal többet kellett, hogy dolgozzon meggazdagodásáért. Óriási kereskedése korabeli trükkök százaival a bőrről váltott dohányra, majd lett a magyarországi vidék legnagyobb dohánykereskedője, a meggazdagodott urak csibukjainak szorgalmas és készséges utántöltője.

Rokoni kapcsolatban állt a gyapjúkereskedelemből meggazdagodó Wodianer-családdal is. A két, közel monopólium-jellegű cég együtt borzalmasan nagy vagyonra tett szert^[3], miközben kívül-belül megismerték az uradalmak és kúriák világát. Rájöttek arra, mi hiányzik az uradalmak gazdaságából:

noha a nagyobb vagyonokból néha kölcsönt jegyeznek egymásnak a rokonságban vagy jó barátságban álló urak, de rajtuk kívül senki más nem juthat hozzá ilyesmihez Magyarországon, még azok sem, akiknek vagyona számolatlan.

Ullmann, aki pozsonyi zsidóból 1825-ben már vagyonos emberként lett katolikus, 1826-ban pedig Szitányi Ullmann néven nemes, 1830-ban, immár a kolera árnyékában lépdelt fel a Helytartótanács budai épülete felé a várban, egyetlen céllal, amelyet az egyre nagyobb beruházásokra kényszerülő pesti kereskedők bíztak rá: érje el a császár és király embereinél, hogy szabadalmat kapjon az első magyar bankra.

A Helytartótanács karjait azonban széttárta: a törvényeket nem ők, hanem a karok és rendek az országgyűlésen hozzák, ilyen törvényt pedig még nem hoztak.

Ullmann csalódottan távozott, gyakorlatilag kidobták. Persze nem adta fel, csupán annyiról volt szó, hogy az osztrák bankvilág akkor még nem látta meg a fantáziát Magyarország kapitalista átalakításában. Ullmann túl korán jött.

Az ügy pedig keveset lendült volna előre, ha nincs az Angliát bejárt mágnás, Széchenyi István. A gróf ifjúkorában felhalmozott adósságai, óriási birtokai terhére folyamodott kölcsönért először 10 ezer konvenciós forintért^[4], a bécsi Arnstein és Eskeles bankháztól 1828-ban. Fedezetül magyarországi birtokait használta. Nem kapott egy vasat sem. Azóta is fennmaradt, terjedelmes válaszleveléből az ok is kiderült: magyarországi birtokaira a bécsi befektetők az ősiség (elidegenítés tiltása) kockázata miatt nem adtak pénzt (bár hivatalosan arra hivatkoztak, nincs ennyi pénze a banknak). Széchenyi válaszlevelében kimutatta, gyanúja szerint azért nem kapott pénzt, mert a bank pár évtizeddel azelőtt nagyon pórul járt a Grassalkovich-családdal, akiknek óriási pénzszórással járó birtokaikra adtak ki komoly összeget. Ám Grassalkovichék az egészet elköltötték, Arnsteinnek visszafizetni meg nem tudták. Amikor viszont az osztrák hitelező emberei megjelentek náluk, az 1351-es, Nagy Lajos király által bevezetett ősiség törvényére hivatkoztak.

Tehát arra, hogy örökölt, nemesi földet áruba bocsátani tilos. Tehát a fedezet semmis, nincs a nemesek földjének piaci értéke.

A hoppon maradt Arnstein és Eskeles nem tudott mást csinálni, mint hogy onnantól kezdve minden magyar főnemest, aki hitelért ment hozzájuk, udvariasan elküldtek a pokolba.

Széchenyi, amikor mindezt 1828-ban kimutatta, és kinyilvánította, az ősiség törvényével nem fog élni, meg is kapta a 10 000 rénusi forintját a bankháztól.

A gróf is rájött arra, amire Ullmann: a magyar gazdaság fejlesztését olyasmi akadályozza, amelyre a magyar politikai uralkodó osztály magától nem jött rá: földi tulajdonuk legfontosabb részének, a birtoknak nemzetközileg egyszerűen nincsen ára – így értéke sem – a kor kialakuló, világpiaci értelmében. Azért, mert a magyarországi birtokok értéke egyszerűen megbecsülhetetlenné vált, hiszen termékeiket a vámtörvények okán kizárólag Ausztriába lehetett exportálni.

Annak, hogy ez miért alakult így, a bécsi udvar politikájában kell az okát keresnünk. Az 1740-ben hatalomra jutó Mária Terézia és apja, III. Károly olyan, látszólag ezer évre tökéletes rendszert hoztak létre az osztrák és magyar gazdaság számára, amit csaknem száz évig mindenki el is fogadott, de amely nem tette lehetővé, hogy Magyarország javai Ausztrián kívül bárhova máshova eljussanak. Eckhart Ferenc történész már 1958-ban remekül megfogalmazta a Vectigal (azaz vámjövedelmi törvény) működését, ami ezt eredményezte. Lényege egyszerű: a Magyarországon megtermelt javakat (ekkor bányakincsek, gabona és élőállat) egyszerűen minden, nem Ausztriába irányuló export elől eltiltotta. 

Az 1745-ös vámrendelet később kiegészült az 1775. évi osztrák vámtarifa rendelettel is. Magyarország belső útjait és infrastruktúráját így alig fejlesztették, lényegében egyetlen útra terelték a kereskedelmet: az osztrák hatóság alatt álló Triesztbe. 

Az a jelenség, hogy a vámtarifák miatt a magyar gazdaság vagy mindent Ausztrián keresztül kellett, hogy exportáljon, vagy tönkrement, ahhoz vezetett, hogy a magyar termékeknek lényegében nem volt világpiaci ára. Ausztria kormánya határozta meg, mennyiért adhatnak bármit el exportra, és hogy abból mennyit, milyen áron adnak tovább máshova. Ebből kifolyólag a magyar export, a magyar termelő birtokok, vagy csekélyke városi ipar világpiaci értékét sem tudta senki. Amíg pedig a bécsi udvar és a kamara határozta meg, pontosan mennyit is kap a magyar birtokos a gabonáért, húsért, élőállatért, és az „ősiség” szabálya az öröklést is korlátozta, a magyar földbirtok világpiaci értékét megbecsülni sem lehetett, így a mai értelemben nem volt hitelképes, tehát vagyontárgy sem. 

A korban azonban mindezt másképpen látták. Mária Terézia tudományos alapon, a felvilágosodás korának szakemberei által határozta meg gazdaságpolitikáját. Az akkori uralkodó irányzat, a merkantilizmus pedig úgy képzelte, a vagyon véges dolog a Földön: ha az egyik országból kiviszik, az az ország szegényebb lesz. Ezért a Habsburg Birodalmon kívüli behozatalt, – ami az ország vagyonába kerül – leszorítani kell, míg az export – amiért más országok vagyonát megszerezzük, kiválóbbá tesz országokat más országoknál.

Széchenyi a Hitelben arra jött rá, hogy a merkantilisták tévedtek, és hogy Magyarország urai csak rosszul jártak velük. A manchesteri liberálisok pedig olyan horizontokat nyitottak előtte, amiket addig el sem tudott képzelni. Először megalázó és másodszorra is csupán hosszú viták után megszerzett óriáskölcsöne, ami szorongató adósságait fedezte, ugyanis elsodorta a korszak egyik forradalmi munkájához, a skót Adam Smith a Vizsgálódás a nemzetek jólétének természetéről és okairól c, művéhez.

A Hitel ebből lesz, és amit elmagyaráz, az a korabeli úri közönségre óriási hatást gyakorol.

Azzal, hogy Széchenyi tulajdonképpen a merkantilista gazdasági szemlélet helyett elővezeti, hogy a hitelek és a pénzforgalom felszabadításával lényegében nem csupán vagyon cserélhető, de pénzügyi értelemben a hitel fedezetéül szolgáló földbirtokból új vagyon teremthető, sok kortársra hatással van.

Ezzel az 1830-as évek és a kolerajárvány miatt csak nagy késedelemmel összeülő országgyűlés legfontosabb követelése meg is fogalmazódott: Széchenyi először a nagybirtokok eladását akadályozó ősiség törvényét törölte volna el, az akkori reformellenzéket vezető Kölcsey Ferenc viszont több beszédben felvetette az „érdekegyesítés” gondolatát. Érvelése szerint nekik, a nemességnek és a reformokat óhajtó nagybirtokosoknak a politikáját képtelenség sikerre vinni, ha nem követelik a jobbágyok helyzetének rendezését.

A reformista birtokosság elképzeléseire jellemző volt az 1831-ben elővezetett megoldási rendszer: az önkéntes örökváltság terve. Eszerint a telekkel rendelkező jobbágyok egy összegben, egy évre megválthatnák jobbágyságukat és valódi földtulajdonos paraszttá válnának. Az ötlet, amit a király és emberei minden országgyűlésen lesöpörtek, a birtokosságnak is kényelmes volt. Apránként, egyenként, megegyezésre épült. Tehát a magyar politikai réteg, miközben úgy érezte, jelentős dolgot tesz a nép érdekében, maga, megegyezéseken keresztül szabályozhatta az örökváltságot, tehát lényegében a részleges jobbágyfelszabadítást.

A reformizmusnak ez az óvatos, és elsősorban már a tehetős birtokosok által zászlóra tűzött változata sok ellenséget szült. A Szabó Ervin által felvázolt kép egyértelmű: a jogi küzdelmek olyan rendszer létrehozására törekedtek, amely nemhogy több millió magyart, de még a politikai előjogokkal rendelkező köznemességet is kirekesztenék a vagyonosodásból: a könzemességben a családok számban nagyobbak lettek, de az egykor királyi adományként megkapott, apróbb földbirtok ugyanakkora maradt generációkon keresztül: ez a tizenkilencedik század legelejére a kisnemes tömegek paraszti sorba való bezárását eredményezte. Életmódjukban a nemesi címen kívül kevés különböztette meg őket a jobbágyságtól, politikai jogaik a követküldő gyűléseken való esetenkénti részvételig terjedtek. A társadalomban a vagyoni különbségek a helyi közösségek szintjén is élesebben jelentek meg, és noha a modernizáló reformok követelése vonzó lehetett akár a kisnemesi és paraszti csoportok számára is, nem volt világos számukra, hogy az óvatoskodó jogkiterjesztés mikor részesítené őket is ennek előnyeiből. A Zemplénben, a járvány alatt a népharaggal szembesülő Kossuth 1833-as, végül befejezetlenül és kiadatlanul maradt korai művében (A magyar főrendek 1833-ban) máris egyértelműnek tartja a nagybirtokos, jobbító reformizmus Széchenyi által propagált verziójának kudarcát:

„Szabad legyen mégis kérdenem: elfogultság nélkül állíthatnók-é a 19-dik században, hogy azon alkotványon, melly 10 milliónyi nép közül csak hatszáz ezeret nevez nemzetnek, – mellynek törvényei a népet „misera plebs contribuens”-nek szóllítják, kire nézve gondja tovább nem is terjedhet, hanem hogy, – diplomatiai szólás formája szerint, – a szegény adózó nép megmaradhasson, s csak megmaradhasson! – hogy mondom, ezen alkotványon a tulajdoni jognak mindenkori sértetlensége, s az ősi hagyománynak tiszteletben tartása mellett javítni módosítni nem kell?”

Hamarosan kiderül, kellene, de nem bizonyos, hogy az így kialakuló új világ valójában nem lesz pokolibb a hátrahagyottnál: hiszen az éppen az addig megszokott közösségi helyét, viszonyait, szabadidejét és munkaidejét is felforgatta a köznépnek.

A jóakaratú tőke

Az 1831-es „reformországgyűlésen” a király, I. Ferenc még hatékonyan győzi le a Pozsonyban összegyűlt, nagy tervekkel előálló Széchenyiéket. Miután Széchenyi megszavaztatja a testülettel az önkéntes földteher-megváltás intézményét, Bécsnek élnie kell a szuverén jogával és önhatalmúlag meg kell akadályoznia a törvény jogerőre léptét. Hiszen eddigre a gróf igazi sztár a tehetős udvarházak táján. A Hitel sok példányban fogy, Csorba László történész pedig megemlíti, Széchenyi István rajongói leveleket is kap. Egy lőcsei nemesasszony Doloviczényi Zsuzsanna egyenesen hálálkodik neki a könyvért, amelyről azt írja, „megkönnyezte” egyes helyeken, és ugyan csak németül olvasta azt, akkora hatással volt rá, hogy megígérte, gyermekeit „magyarokká neveli”.^[5]

Széchenyi óriási lelkesedést kiváltó írása felvilágosodott, és általában tehetős olvasók úgy fogadták, mintha teljesen új világot fedezett volna fel. Ami az akkori távoli csodálónak talán még nem volt világos, az éppen az, hogy ez a fajta liberalizmus és a nyomában kialakuló kapitalizmus valójában kegyetlenebb és veszélyesebb, mint amit propagátorai felváltani igyekeztek. Mi sem mutatja ezt jobban, mint John Russell brit miniszterelnök és az írországi krízis alatt a gyakorlatba is átültetett eszméi.

Voltak olyan korszakok, amikor azt gondolták, az éhínség végleg legyőzhető. Ilyen volt a 18. századi Írország is, ahol a burgonya megérkezése Amerikából végső megoldást ígért az élelmiszerellátás addig paraszti társadalmat tizedelő egyenetlenségeiből. Azonban, amikor az olcsó és tápláló élelmiszer központi elemmé vált a gazdaságban, megtörtént a tragédia: a burgonyát ott – és egész Európában is – gyors és kegyetlen betegség támadta meg: a burgonyapenész, ami a szokatlanul nedves és meleg időben elrothasztotta a termést.

Hagyományosan ilyen helyzetekben a konzervatív brit kormány beavatkozott, még mielőtt igazán nagy probléma következik be. A gazdag manchesteri és londoni gyárosok által támogatott whigek, a liberális párt azonban 1846 nyarán, a vész közepén kormányra került. Russell liberálisai a kialakuló birodalomtól eltelve a szabadkereskedelem új eszméjének hívévé váltak. Azonban – a mával ellentétben – ezt az eszmét nem kötötték össze az emberi faj egyetemes egyenlőségét hirdető humanizmussal, ami a kor angol közéletében nevetséges, utópista radikalizmusnak tűnt fel. Az Adam Smithen nevelkedett liberálisok ehelyett abban hittek, hogy a szabad piac egyfajta sportverseny: az abból jól járók a piac és árrendszer megfellebezhetetlen bizonyítékát szerzik meg arra, hogy népük, nemzetük különb, karakterében rátermettebb és okosabb mint azok, akiket kizsákmányol és legyőz. Így a szenvedés, az éhínség olyan természetes higiéniai eszközök, amelyek a rátermettek túlélését biztosítják, a legyőzötteket pedig megérdemelt pusztulásukra ítélik. John Russell egyik első intézkedése ezért az Írország felé szállított, vagy ott a helyi termésből szétosztott gabonaadomány felfüggesztése volt, mondván, az megzavarja a szabad piac „természetes rendjét”. Ugyanebből az okból Írország földesurainak a kormány engedélyezte, hogy a készletezett, életmentő gabonát a tengeren túlra értékesítsék, ezzel az éhínség halálos áldozatainak számát végül pár év alatt egymillió fölé emelték. Az angol segítség teljes hiánya valójában mítosz, de a segély egyetlen formája a közmunkákért adott, minimális ellátmány volt. A Gorta Mór (Nagy Éhínség) mintegy példájává vált annak, ahogyan a következő jó pár évben – mintegy tucatnyi alkalommal – a brit birodalom végzetes tragédiákból próbált hathatósabb fennhatóságot felépíteni „ügyetlenebbnek”, és ezért „alacsonyabb rendűnek” képzelt indiai, és más ázsiai alattvalói nyakán.

Az eredmény sok millió ír éhhalála és kényszerű, Észak-Amerika és Ausztrália felé való kivándorlása lett. Az 1846-47-es tél olyan kemény volt a szigeten, hogy népessége máig nem heverte ki: az egyedüli ország a világon, amelynek mai lakossága sem éri el a 18. századi szintet^[6], vidéke pedig néhol máig elhagyatott, romos tanyákkal szegélyezett.

A tragédiát a korszak londoni sajtója nem csupán megmagyarázta: igazolta is. A kor polgárság körében népszerű élcalpja, a liberálisokat támogató Punch majomszerű, követelőző és lusta lényekként ábrázolta az íreket, akik megérdemlik a szenvedést és az éhhalált.^[7]

Ez az új Európa azonban az Angliában eddig nem látott technikai fejlődés – a gőzgép, a gőzhajó és a gőzmozdony – mögött láthatatlan maradt Széchenyi és társai számára. Addig, amíg változó időjárás és a számos új, mezőgazdasági eszköz – amit a birtokosok itthon is növekvő mértékben használtak – a saját problémánkká nem tette mindezt. A jobbágyság úriszékekkel (korabeli bíróságok) és uradalmi hajdúkkal megtámogatott elüldözése a vidékről megnövelte a városi lakosságot. A változó idők jele, hogy 1830-ban a pesti városi tanács rendeletet hoz a „polgárokat háborgató” utcai koldusok ellen, és megjelennek a helyzetüket enyhíteni kívánó polgári, jótékony egyletek is. Megjelent tehát a színen a problémák megoldásának egy új módja és intézményrendszere: a humanista jótékonyság. Ez azonban pusztán az új, városi szegénység megjelenésére adott reakció volt.

A problémát a 19. század első felének bizonytalan éghajlati változásai is súlyosbították. A jobbágyság és szegényebb szabad parasztság, köznemesség élelemtartalékai két-három rossz termést nem bírták ki, ezért 1870-ig minden generáció átélt legalább egy éhínséget.

Ezek közül kétségtelenül a legrosszabb az 1844-1847 közötti, három évnyi rossz termést hozó időszak volt. Európai kiterjedésű éhínség volt ez, amely Magyarországon – ahol a Kossuth hosszú cenzúra miatti üldöztetése és bebörtönzése után mégis engedélyezett Pesti Hírlap megírta – a felvidéken okozott nagyon súlyos ellátási problémákat:

„a múlt évi szünetnélküli esőzések miatt beültetett kolompérjukat [krumpli] sem kapván vissza, zabjok pedig meg sem érhetvén, a borzasztó ínség örvényébe sújtattak” – közölte a lappal Liptó megye alispánja. 

Az ország politikai elitje az 1830-as és 1840-es évek sorozatos válságait a technikai fejlődés felülről bevezetett újdonságaival kívánta megoldani. Az 1835-ben meghalt I. Ferenc császár helyébe V. Ferdinánd lépett ugyan, de az uralkodó államügyekhez nem értvén, Metternich hercegre bízta a konkrét államügyeket. A herceg a sorozatos engedmények után meg akarta húzni a gyeplőt a magyar reformerek körül, de tudta, hogy ez puszta erőszakkal nem fog menni. A bécsi udvar érezte, az 1815-ben létrejött Szent Szövetséget egyre súlyosabb problémák fenyegették. És noha az 1830-as forradalmi hullám elült, újbóli előbukkanása az évtized második felétől csak idő kérdése volt.

Tőkefrakciók a vasúton

Az egységes reformmozgalomnak szövetségesekre volt szüksége. Őket pedig azokban a bankárokban, nagypolgárokban találta meg, akik egyszerre tudták a kormánynál elérni érdekeik érvényesítését, és pénzt is szerezni ezek megvalósítására. Az első és legfontosabb feladat a vasút volt.

1836-ban – ugyancsak Széchenyi vezetésével – az országgyűlés törvényt fogadott el a vasút építésének elkezdéséről Magyarországon. A teljesen új, gőzmozdonnyal addig nem látott – 25 km/h-ás sebességet is elérni képes közlekedési eszköz nagyon tőkeigényes építkezéseket igényelt, de nagy részben ki tudta volna váltani a hosszadalmas, uszályos és szekeres gabonaszállítást, ezzel megnövelve az ebből származó jövedelmeket. A birtokosok, nemesség és polgárság érdekei így azután a vasútban találkoztak. Mivel magyar bankengedély még mindig nem létezett, a leggazdagabb beruházó, Ullmann Móric a bécsi Salomon Rotschilddal állt konzorciumba, hogy a Magyar Középponti Vaspálya-Társaságot megalapítsák. Pozsonyt és Pestet lóvasúttal akarták a könnyebb tömegközlekedés érdekében összekötni, megelőzve ezzel a teherszállítást. A megkezdett munkálatokra a kormányzat is engedélyt adott, de a munka csak Pozsonytól Szeredig tartott, itt 1847-ben megállt.

A helyzetüket tovább javította, hogy Ullmann Móric 1841-ben végül engedélyt kapott a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank megalapítására is. Ullmann ekkor már azért járhatott sikerrel, mert változott a politikai hangulat is: a nagy nyereség reménye, és az, hogy az országgyűlések sorozatán (1836, 1839) Deák Ferenc, az új ellenzéki vezér vezényletével egyre több tulajdonviszonyhoz kapcsolódó feudális törvényt lazítottak fel, ez pedig már több vállalkozó kedvű mágnást eredményezett.

1840-ben pedig a reformfolyamat teljesen a tőkés tulajdonviszonyok egyszerű bevezetése felé fordult: megjelentek a váltó- kereskedelmi- illetve csődtörvények, amelyek már a most is ismert fogalmaink szerint szabályozták a cégek működését, hitelét (váltótörvény), rendezték a fizetésképtelenség és felszámolás kérdését (csődtörvény) is. Ezzel lényegében törvényileg is szentesítették a kereskedelmi és vagyoni értékkel rendelkező magántulajdon modern fogalmát. Azonban mindez versenytársak megjelenését is jelentette. Sina György és Széchenyi úgy gondolták, az Ullmann-Rotschild vállalkozás első, sikertelen kísérlete után ők szeretnék átvenni az első magyar vasút – immár gőzvasút – megépítését. Sina és Széchenyi úgy látták, ez a Duna bal partján, Győr és Budapest között lenne a legcélszerűbb.^[8]

Mai értelemben „milliárdos” megbízásról és az udvar kegyeiről volt szó, így öldöklő küzdelem kezdődött. Széchenyi folyamatosan kiadott politikai röpirataiban nem csupán a vasutat, de általában, a Magyarországot kereskedelmi utakkal és új, gépi közlekedéssel a világ körforgásába kapcsolását mint megváltó megoldást hirdette.

Ugyanakkor az Ullmann-Rothschild tervek sem dőltek teljesen dugába, a megbízás továbbra is náluk volt. Politikai szövetségest kerestek és találtak is, méghozzá az egyre népszerűbb Kossuth Lajos személyében.

Kossuth politikai karrierjéhez lényegében csak a két nagy bankár és a gazdag polgár-kereskedők anyagi háttere hiányzott, hiszen máshogyan a nagybirtokosokkal nem tudta volna felvenni a versenyt. Széchenyivel és körével folytatott vitáiról ma úgy tanuljuk, hogy a nemesség és a reformizmus két nagy pártjának vitája volt.

A világkereskedelem hasznaival, és így Széchenyi elgondolásaival szemben Kossuth 1844-ben a magyar termékek, és a bontakozó magyar ipar megóvásának politikai jelszavával a Védegyletet is megalapította. Mindez persze inkább volt propaganda mint valóság a korban, de a változó világ és a világkereskedelem okozta bizonytalanságra a jelszavak szintjén jól reagált.

A gazdasági értelemben vett nyertesek valójában Kossuth szövetségesei voltak: Sina György visszalépése után ők kezdték el – belga mozdonyokkal – a Pest-Vác útvonal építését is. 1845-re Rákospalotáig, 1846-ra pedig Vácig jutottak el – előbbi eredmény a kiránduló polgárság nagy örömére történt, hiszen Rákospalota mellett volt a kor divatos piknikezőhelye, a Palotai erdő -, de súlyos áldozatok árán. A pályákon dolgozó, elszegényedett városi népből és szegényparasztokból verbuvált építői között kitört a kolera, megfelelő ellátmányt és pihenőidőt sem kaptak. Így az 1846-os kezdet, és a pesti indóház megépítése után a munka ismét lelassult.

Politikai vitáik terepe röpiratokon, a Pozsonyban és Pesten a közélet alapegységeit jelentő kávéházakban folyt. Sokan azonban a jogkiterjesztés szempontjából döntő 1847-es országgyűlés után, és a sokasodó gazdasági problémák közepette, ráuntak a nemesi politizálásra. A városokban összegyűlő, immár részben közrendű politizáló ifjúság egyre aktívabb lett.

1844 után Metternich felvilágosult eszközei után a konzervatív párt is egyre inkább alkalmazkodott a diéta viszonyaihoz: Széchenyi egyes gazdasági reformjait támogatták, egyes elavult törvényeket segítettek visszavonni.

Fordulópontot jelentett, amikor az udvar úgy döntött, hogy a Kossuth és köre által egyre erősebben követelt kulturális autonómiát megtámogatja: így 1844-ben átmegy a törvény, ami a latin helyett a magyart teszi meg hivatalos nyelvnek az országban. 1847-ben pedig – ahogyan később, 1898-ban Márki Sándor és Beksics Gusztáv, a nemzeti-liberális történetírás központi figurái is kiemelik^[9], V. Ferdinánd király küldöttje, István nádor magyarul nyitja meg az alsóházi nemesek ülését.

Mindebből a jobbágyság keveset érez meg. Marczali Henrik, a magyar liberális szupremácia történetírója, 1900-ban a 19. század elejének statisztikáival próbálta igazolni, hogy a nem magyar többségű jobbágytelkek kevesebb hadiadót fizettek Bécsnek, mint a magyar többségű vármegyék. Mindezt azzal érték el, hogy a központi, Habsburg kormányzat egyszerűen kevesebb telket számolt össze a jobbágyok között adóalapnak a szerbek, románok, szlovákok, ruszinok és németek között. Szabó epésen jegyezte meg nagyjából ugyanekkor, hogy a jobbágyságot – amely amúgy vagyonában is változatos volt – ez nyilván kevésbé zavarta, mint a vármegye igazgatási céljaira, és hivatalnokainak eltartására a magyar nemesség által beszedett és felhasznált háziadó jóval nagyobb mértéke.

A harc a nép bevonásáért Bécs és a magyar mágnások és nemesség hazafias-liberális része között állandó volt. Az elképzelések viszont eltértek: Széchenyi és egy szűk kör szerint a nemzetiségeket úgy lehet megnyerni, ha lényegében békén hagyják őket, és a magyar nyelv elsőségét előírják nekik, míg Kossuth és a legtöbb nemesi reformer számára a népesség alakulása, és a magyarság kisebbségbe kerülése problémaként jelentkezett, a szlávok körében pedig egyre inkább terjedt az orosz központú pánszláv gondolat. A Szent Szövetségben Ausztria viszont az orosz cárral kiegyezett, így, például az elvileg birodalomellenes cseh mozgalomban, az orosz udvar ügynökei is rendre megjelentek.

Kossuth eszméit, amelyek szerint a nemzetiségi türelem fontos erény, ugyanakkor beárnyékolta félelme ettől a folyamattól. A pánszlávista nacionalistákban, akik a Felvidéken és a szerb Délvidéken is megjelentek Bécs – és más, idegen hatalmak – ügynökeit látta, a nem magyarosított pórban pedig veszélyforrást.

A „táblabíró-politika”, a radikálisok és a még radikálisabbak

Mindezek a viták kevésbé érdekelték a Pest egyre divatosabb kávéházaiban politizáló – főként közrendű származású – fiatalokat. A főként ügyvéd, pap, bölcsész karrierekre készülő fiatal írók, költők és cikkírók már más világban éltek. Jókai Mór 1847-es cikke, az Észarisztokrácia politikai programja – és később a kor reménykeltő eszméit és reménytelenségét, kicsinyességét egyszerre megragadó regénye, az És mégis mozog a föld egyaránt kiváló példái annak, mi volt Jókai, a márciusi ifjak egyik vezéralakjának, politikai és szellemi ajánlata.

Az ifjak már tudták, a rendi-nemesi politika csigalassú udvariassága, amit ők „táblabíró-politikának” neveztek, nem vezet sehová, főként nem eszményeik eléréséhez. Elkezdték olvasni a franciákat. Az 1846-os nagy tőzsdekrach és éhínségek sora után Párizs népének egyharmada segélyen élt Lajos Fülöp uralma alatt. A párizsi nép, és a francia lapok már a korai szocialistákért lelkesedtek: Louis Blanc a munkához való jogot egyetemes emberi jogként hirdette meg, amelyből kirekeszteni senkit sem lehet. A hamarosan európai hírre szert tevő Karl Marx által is naivitással vádolt Pierre-Joseph Proudhon modern korunkban először leírja: „a tulajdon lopás!” Az ellenség az arisztokrácia és egyház mellett az 1830-as forradalom legnagyobb nyertese, a védővámos gazdaságból jól megélő pénzügyi elit lett.^[10]

Petőfi – és főleg Vasvári Pál vagy Mészáros Károly – is főként a pénzes polgárok és nemeség frigyére haragudott már 1847-től. 1848. március 15. után pedig a megalakuló Batthyány-kormány és új udvartartása lesz fő célpontjuk, konfliktusokba is keverednek velük. Azonban – még ha olvasták is az előttük, 1848 februárjában kitörő párizsi forradalom irodalmát – sok mindent nem értettek, másokkal nem értettek egyet.

A furcsa és makacs darócruhás ember, Táncsics Mihály és a liberális-radikális eszméktől fűtött német földön járó Horárik János megértették a helyzetet. Mindketten szegény jobbágycsaládból jöttek, és egész életükben tanultak. Táncsics Kossuth hívéből válik nagy ellenfelévé, amikor felfedezi Nyugat-Európát. 1846-ban, amíg az ifjú Friedrich Engels éppen a brit munkásosztályról szóló művéhez gyűjt anyagot, miután Manchesterben sokkolják őt a kizsákmányolás új formái,

Táncsics Lipcsében, Berlinben és Párizsban jár, és ezek után Lipcsében kiadott, magyar röpirataiban követeli: a birtokosok ne kapjanak kártérítést a jobbágyok felszabadítása után.

Eszméiért a fiatal inaslegények, az utca népe, az olvasó parasztember lelkesedik, Táncsics mindenkit „kendnek” szólít, nem hajlandó előjogokra utaló címeket használni, mindig kissé elhanyagolt. Még Petőfiék sem veszik soha komolyan. Robert Owen egyenlősítő szocializmusáról szóló iratát mégis leleplezik Magyarországon, és 1847-ben hiába rejtőzik el Horvátországban, Metternich és az egymást követő horvát bánok emberei megtalálják. Budán kerül börtönbe. Március 15-én este börtöne ablakán a diákok és a köznép beveri a deszkákat, óriási éljenzés közepette kiszedik egy hintóba. Pestre megy, egy fogadós ingyen ad neki szobát. Az esti színházi előadást, a Bánk Bánt Erkel Ferenc igazgatótól már nem várja meg, a hideg börtönben töltött hónapok után holtfáradtan az ágyba ájul.

Nem úgy a hegeliánus baloldaliakkal és a materialista filozófiával (minden az anyag, nincs isten) kapcsolatba kerülő Horárik János. A szegény trencséni szlovák apa által minden vagyona árán papneveldébe küldött ifjú az 1840-es évek elején, a vegyesházasságról szóló javaslat megyei vitáján egyháza parancsa ellenére felszólal annak érdekében, majd kirúgását megelőzve kilép a katolikus egyházból. Sőt, ő volt az első Magyarországon, aki úgy vélekedett, a katolikus papi- és szerzetesi cölibátus felszámolása is kívánatos lenne. Mindezzel közbotrányt okozott, amikor ezek után évekig vallástalanul él. Végül barátai nyomására mégis – névleg – betér az evangélikusokhoz, ezeket tartja legtoleránsabbnak. A Berlinben és a forrongó, de a hatóságok, és főleg a porosz hatóság által üldözött forradalmi eszmékkel megmerítkező Horárik még pap korában Ullmann bankár fiait neveli, ahogyan Táncsics Mihály is ebből él sokáig. A polgárság két arcát, az anyagi dolgok folytonos ellentétét és feloldását (tézis-antitézis-szintézis) és az osztályhierarchiát is felfedő Georg Wilhelm Friedrich Hegel hívévé is ebben a háztartásban válik. Németországi utazásai alatt még tüzetesebben megismerkedik az ifjú hegeliánusokkal, igaz, Engelst éppen elkerüli.

Nem sokkal a párizsi utca felkelése után az akkor már évek óta létező Kommunisták Szövetsége mint titkos társaság szerző nélkül kiadja a Kommunista Kiáltványt. A szűk titkos társaságon kívül semmiféle hatást nem vált ki a rövid irat. Jóformán teljes csönd honol fölötte – még egy évtizedig. Ahogyan azonban azt Szabó Ervin kimutatja, mégis az 1848-as európai forradalom az európai kommunista mozgalom kiindulópontja, amikor már minden látszik, de még senki sem hisz el semmit.