„Nem tudjuk, kik vagyunk, ha nem akarjuk megtudni, kik leszünk: ismerjünk hát magunkra a jövendő öreg férfiban és asszonyban, hogy mindenestül vállalhassuk emberi sorsunkat.” Buddha, még Sziddhártaként, találkozott egy idős emberrel, aki elmesélte neki, milyen szörnyű az aggság. Az ifjú herceg fel is tette önmagának a kérdést: „Mit ér a játék, mi haszna az élvezetnek, ha jövendő aggságom már bennem lakozik?”

Az öregség mindannyiunk sorsaként személyes életfeladat, de egyben társadalmi kérdés is. Simone de Beauvoir (1972) Az öregség című művében már ötven éve megállapította:

valami nagy gond van modern kultúránkban az öregség körül.

A nőiségről, gyermeknevelésről, ifjúságról rengeteg könyvet találunk a boltokban, ezzel szemben az öregkorról alig. Számtalan forrásból megtudhatjuk, hogyan legyünk jó apák vagy hatékony időmenedzserek, de hol keressük a „Hogyan legyünk öregek?” típusú önsegítő könyveket?

A fejlődéslélektan, a pszichológia azon ága, amely az életünk során tapasztalt érzelmi, társas és személyiségbeli változásokkal foglalkozik, teljesen a fiatalkorra összpontosít. A 787 oldalas, óriási fejlődéslélektan-tankönyv (Cole–Cole 2003), amiből a pszichológus hallgatók tanulnak, a születéssel kezdődik, és véget ér a serdülőkornál, még a felnőttkor sem jelenik meg benne. Az öregkorhoz kötődő sajátos lelki, tapasztalati világot alig vizsgáljuk.

Azzal, hogy elkerüljük a fenyegető felismerést, miszerint mi is megöregszünk és azzal, hogy kirekesztjük és elítéljük az öregeket, a saját jövőnket pecsételjük meg. A megkülönböztetés más formáival, például a szexizmussal és a rasszizmussal ellentétben az ageizmus társadalmilag elfogadott, rendszerszintű, nagyrészt észrevétlen, és alig találni olyan szervezeteket, amelyek fellépnének ellene (Cuddy–Norton–Fiske 2005).

E hozzáállás azonban nem szükségszerű, megváltoztatható – amint arról az idősek megítélésének történelmi példái is tanúskodnak.

A kisközösségekben, a nagycsaládban nem kerülhető el az öregség problémája – közvetlenül szembesülünk vele. Ellenben ma nyugaton már észre sem vesszük, hogyan bánunk az öregekkel, és milyen sors vár majd ránk is amiatt, hogy elkülönítve élünk idős rokonainktól. Beauvoir (1972) rettenetesen élesen fogalmaz, ám nehéz vele vitatkozni: az, hogy az emberek utolsó 15-20 évüket teherként, magányban és unalomban tengődve élik, a modern civilizáció csődje.

Depresszió, korai halál és a hozzáférés megtagadása

Arra vagyunk ösztönözve, hogy mentálisan egy olyan világot hozzunk létre és tartsunk fent, amelyből kitöröljük az öregkort, és amiben az öregektől is elkülönülünk. Ez megvéd bennünket attól a fenyegető szembesüléstől, hogy mi is leszünk még idősek – mégpedig elkerülhetetlenül.

Akár szeretnénk, akár nem, a legtöbbünknek meg kell majd tapasztalnia fizikai hanyatlásunkat, gazdasági lehetőségeink beszűkülését és azt, hogy egyszer csak környezetünk szemében öreg emberek leszünk. Ezt jelenleg képtelenek vagyunk elfogadni, ezért „ageista” attitűdökkel védekezünk ellene.

Az időseket, hogy eltávolítsuk magunktól, egy tőlünk távoli, külső csoportként érzékeljük, és leértékeljük.

De mi is az az „ageizmus”? Lássuk főbb tényezőit!

1.  Az időseket célzó diszkrimináció;
2. a negatív életkori sztereotípiák,
3. és az ezek kapcsán kialakuló öregedéssel kapcsolatos negatív önkép.

A kisgyerekek már négyévesen magukba szívják az adott kultúrában uralkodó életkori sztereotípiákat. E sztereotípiák aztán irányítják viselkedésünket, beépülnek elemi érzelmi reakcióinkba, és diszkriminatív gyakorlatokat hoznak létre. De még saját magunk megértésére is ezeket az előítéleteket használjuk, például, ha az idő múlásával, öregedésünkkel párhuzamosan haszontalannak és szexuálisan gusztustalannak érezzük magunkat.

Amikor például az idősek ugyanazon vágyaiknak és érzéseiknek adnak hangot, mint a fiatalok, ezt a környezet megbotránkoztatónak vagy komikusnak tartja. A szex undorító, a szerelem aranyos, de komolytalan, a szórakozás felelőtlen. Mindez ahhoz vezet, hogy – bár igényünk lenne rá, nem fejezzük ki szexuális vágyunkat, nem élünk idős korunkban nemi életet, mert ezt „komikusnak” éljük meg.

Az idősekre vonatkozóan két szélsőséges sztereotípia él: a vén bölcs, és a kellemetlenül izgága öregember. A vén bölcstől elvárunk valamiféle derűs nyugalmat, míg az izgága, badarságokat beszélő, kellemetlen öregembereket egyszerűen szeretnénk elkerülni. Az idősek idealizálása és megvetése hasonlít a nőkkel szemben támasztott elvárások kettős rendszeréhez.

A nőktől is elvárjuk, hogy szűzies, visszafogott Madonnák legyenek, miközben azt is, hogy ennek szöges ellentéteként szenvedélyes prostituáltakként viselkedjenek (Joó 2016). Pedig mi van akkor, önmagunk maradunk, és nem válunk sem balgákká, sem bölcsekké? Valójában a fiatalkort, a felnőttkort és az öregkort elválasztó határok különböző szerepek között húzódnak. A változás önmagában nem rossz, de a szerepekhez tartozó sztereotípiák megszakítják önazonosságunkat.

A munkahelyeken diszkriminálják az időseket, akik kevésbé férnek hozzá képzésekhez, és kevesebb lehetőségük van pénzt keresni. Közben az észlelt életkori diszkrimináció bizonyítottan alacsonyabb önértékelést, egészségi állapotromlást, valamint depressziós tüneteket okoz (Viitasalo–Nätti 2015; Marchiondo–Gonzales–Williams 2019). Becslések szerint az ageizmus világszerte 6,3 millió ember depressziójáért felelős (WHO 2021).

Sok szó esik a fiatalkori öngyilkosság megelőzéséről, de statisztikailag a legtöbb öngyilkosságot idős emberek követik el. Az öngyilkossági arány mindkét nemnél nő az életkorral, és 65–79 éves korban tetőzik (Shah–De 1998). Ez nyilván összefügg azzal, hogy az emberek többsége úgy látja, az időseket nem tisztelik, a legalacsonyabb szintű tiszteletről pedig a magas jövedelmű országok számoltak be (Officer–Schneiders–Wu–Nash–Thiyagarajan–Beard 2016). E mellett szimulált morális dilemmákban, gondolatkísérletekben hajlamosabbak vagyunk kor alapján feláldozni az idős embereket (Kawai–Kubo 2014).

A negatív életkori sztereotípiákat érzékelők egy kutatásban 31%-kal kisebb valószínűséggel épültek fel súlyos betegségekből (Levy–Slade–Murphy–Gill 2012). Az ageizmus így közvetlenül összefügg a rossz fizikai és mentális egészséggel, valamint az alacsonyabb életminőséggel (WHO 2021). Kiszámolták, hogy az ageizmus egy évre eső költsége csak az Egyesült Államokban 63 milliárd dollár, vagyis az időskori előítéletesség ára hét egészségügyre költött dollárból egy dollár (Levy–Slade–Chang–Kannoth–Wang 2020).

Az öregek pedig a halál gondolatát is előhívják bennünk, amivel szintén nehezen birkózunk meg, így a haldoklókat a legkiszolgáltatottabb helyzetekben hagyjuk magukra.

Az egészségügyi szolgáltatásokhoz és különböző konkrét kezelésekhez való hozzáférés megtagadása a strukturális ageizmus legtöbbet kutatott oldala. Egy 149 tanulmányt vizsgáló metaanalízis azt találta, hogy az esetek 84,6%-ában az életkor meghatározta, hogy ki kapjon bizonyos eljárásokat vagy kezeléseket (Chang–Kannoth–Levy–Wang–Lee–Levy 2020). Például egy 9105 kórházi beteget vizsgáló tanulmányban az egészségügyi szolgáltatók lényegesen nagyobb valószínűséggel tagadták meg az életfenntartó kezeléseket az idősebb betegektől (Hamel–Teno–Goldman–Lynn–Davis– Galanos–Desbiens–Connors–Wenger–Phillips 1999).

A korai halálozásra vonatkozó adatok talán a leghúsbavágóbbak. Egy Yale-tanulmány 660 50 éves és idősebb embert vizsgált. A vizsgált csoportban azok az idősek, akik pozitívabban vélekedtek az öregedési folyamatról, 7,5 évvel tovább éltek, mint azok, akik negatívan ítélték meg saját öregedésüket.

Azok az idősek, akik önmagukat mások számára tehernek érzik, leértékelik saját életüket, ami növeli a társadalmi elszigeteltség kockázatát (Levy–Slade–Kunkel–Kasl 2002).

Hiába érzed magad belül fiatalnak, az öregség külső érzékelése testi jegyek alapján történik. Látsz egy régi ismerőst, és azt gondolod: de megöregedett. Csak sajnos mind ugyanazon törvényeknek vagyunk alávetve. Az egyén egyedülinek érzi magát, kivételnek, nehezen elképzelhető, hogy a valóság törvényei ránk is igazak (Beauvoir 1972: 467.).

Tolsztoj Ivan Iljics halála című művében érzékletes leírást ad erről: én, aki átélte élete élményeit, nem halhatok meg! A tükörben tárgyként láthatjuk magunkat, és ott szembesülünk azzal, hogy a belső megélések ellenére megváltoztunk. Ha elérünk egy bizonyos kort, egyszer csak mind ebbe a kategóriába fogunk kerülni. Ez pedig magára fogja rántani a környezet előítéleteit és leértékelést: nem fognak észrevenni bennünket nőként, lekezelően beszélnek velünk, kevésbé hallanak meg bennünket. Az időskor negatív megítélése azonban nem szükségszerű – ez látszik történelmi kultúrák elemzéséből is.

Az öregedés nem pusztán biológia folyamat, a társadalom nagyban meghatározza lefolyását

Az öregkort hanyatlásnak tekintjük, de már e gondolatban is benne van egy durva értékítélet, ami egyáltalán nem semleges biológiai megállapítás. Az, hogy mit tartunk haladásnak, és mit visszafejlődésnek, feltételezi, hogy létezik egy cél, amihez képest e változások megtörténnek. Az emberi életnek azonban nincsen egyetlen abszolút célja. A társadalom jelöli ki a követendő értékrendet, ez pedig meghatározza, hogy mi mit tartunk például hanyatlásnak. Az idős korra akár az élet kiváltságos szakaszaként is tekinthetnénk. Az öregséget, ahogy a nemiséget is, a társadalom nagyban befolyásolja.

A természeti népek között nagyon kevesen érik meg a 65 esztendőt, az összlakosság körülbelül 3%-a (Beauvoir 1972: 67.). Az időseknek itt tiszteletet biztosít, hogy ők a sikeres túlélési stratégiák birtokosai, valamint, hogy ők a közösség élő emlékezete. Egy vadászó-gyűjtögető embernek rengeteg dolgot kellett tudnia: mi ehető, mi nem, merre érdemes a vizet keresni és így tovább.

Sok tevékenységhez jó szemmérték és kézügyesség kellett, ami csak lassan és hosszú idő alatt volt kifejleszthető (Beauvoir 1972: 95.). Ma azonban a külső memóriarendszerek fejlődése és a rohamos technológiai változás megszünteti e funkciókat, a demográfiai átalakulás pedig felszámolja az idősek kitüntetett szerepét. Nyugaton a fiatalok kerülnek kisebbségbe, az emberek szemében az időskort megérni egyre kevésbé érdem.

Persze az idős emberekhez való viszonyulás sem volt mindig idilli a történelem során. Ha áttanulmányozzuk a kapcsolódó forrásokat, láthatjuk, hogy az antropológusok nagyon színes képet festenek le a különböző társadalmakról. Sok kultúrában például, amikor munkaképtelenné válnak, a közösség megszabadul az öregektől.

Japán egyes szegény vidékein az időseknek egy ponton el kellett menniük a halál hegyére meghalni, hogy levegyék létfenntartásuk terhét a közösség válláról, míg egyes indián kultúrákban egyszerűen agyonverik a „haszontalanná vált” időseket (Beauvoir 1972: 100–135.). Más kultúrák viszont, érdekes módon még ha szegények is, hihetetlenül tisztelik, illetve mágikus tulajdonságokkal ruházzák fel az időseket.

Egy másik érdekes példa Kína, ahol különösen jellemző volt a társadalmi mozdulatlanság. A kínai kultúrában a hagyományok és társadalmi rend megőrzése számított a legfőbb célnak, ennek következtében az öregek nagy hatalommal rendelkeztek.

Az emberek egyenesen a tényleges koruknál idősebbnek vallották magukat, hogy többet törődjenek velük.

E kultúrákban az idősek feladata a parancsolás, a fiataloké az engedelmeskedés. A taoizmusban a hosszú élet önmagában erény, az ember legfőbb célja a hosszú élet keresése (Beauvoir 1972: 142.). A vénekre támaszkodó politikai konzervativizmus mellett azonban a görög és számos más mitológia az idősekkel kapcsolatos feszültségről árulkodik: nemzedékek harcát és az ősök kiszorulását írja le a világból.

A régi istenek egyre gonoszabbá válnak, majd zsarnokságuk felkelésbe torkollik. Így lázad fel Zeusz és győzi le apját, Kronoszt, vagy a skandináv hitvilágban így győzik le Ymir óriást az új istenek (Beauvoir 1972: 148–152.). Bár a kor ideológusai és költői a kiváltságosok nézőpontját hagyományozták az utókorra, más és más szemszögből tették azt.

Hozzá kell tenni azt is, hogy a ciklikus világban gondolkodó hagyományos társadalmak eleve nem egy új jövő felé akarnak haladni, hanem rítusokon keresztül a tisztelet tárgyát képező múltat próbálják újraéleszteni (Beauvoir 1972: 66.). Ez egy lehetőség az idősek társadalmi szerepének erősítésére. A mai világot ehhez képest a növekedési mánia és a folyamatos változás határozza meg.

Akár szeretjük Marxot, akár nem, nagyon találóan írja le, hogy az új, ipari forradalmak utáni világot „a termelés folytonos átalakítása, az összes társadalmi állapotok szakadatlan megrendítése, az örökös bizonytalanság és mozgás különbözteti meg” a korábbiaktól. ^[1] Nehéz abban a világban megtalálni az öregek helyét, ahol minden az elavulás állapotában van. Aki emlékszik még a gimnáziumi történelemkönyvekre, felidézheti, hogy a középkori mezőgazdasági technológiák ezer év alatt szinte semmit sem változtak. Ma nagyot néznénk, ha egy agrármérnök a hatvan évvel ezelőtt az egyetemen tanult technológiákról próbálná meg előadni. A mai társadalom csak annyiban foglalkozik az egyénnel, amennyiben az hasznot hajt (Beauvoir 1972: 860–861.).

A legnagyobb hazugság, hogy a nyugdíj a szabadság ideje

Már Beauvoir is szembeszáll azzal a hazugsággal, hogy a nyugdíj a szabadság és a pihenés ideje. Az öregek nagy részét a társadalom ugyanis olyan nyomorúságos életszínvonalra kárhoztatja, ami megköti a kezüket. Lehet, hogy időskorunkra megszabadulunk a kötöttségektől, de a szabadság felhasználásához nélkülözhetetlen eszközöktől – így a pénztől – megfosztanak minket. A mai nyugdíjak csak arra jók, hogy az ember a létminimumon tengődjön.^[2]

Ez a kapitalizmus negatív típusú, korlátozottságoktól mentes szabadságeszménye: bárkinek joga van a híd alatt aludni. A pozitív, azaz a dolgok megtételére vonatkozó szabadság azonban nem garantált, például, hogy házban lakhassunk. A kétféle szabadságeszményről hazánkban élő történelmi tapasztalataink vannak, a létező szocializmus–kapitalizmus ezt az ellentétet mutatja be.

Juli néni gyerekkorában minden évben tudta, hogy nyaralni fog, igaz, csak a Balatonra mehetett, de a vállalati üdülő nyitva állt. Ma bárhova mehet nyaralni, a Kanári-szigetekre is, fényévekkel nagyobb a „szabadsága”. Csak éppen a nyugdíjából még azt sem engedheti meg, hogy a Balatonig elutazzon.

Politikusok közben már Beauvoir korában azon siránkoztak, hogy milyen hatalmas terhet jelentenek az eltartott öregek az aktív dolgozóknak. Mintha a dolgozók nem a jövő eltartottjai lennének, és mintha ezáltal nem saját jövőjükről gondoskodnának. Ráadásul az idősek sokszor nagyban kiveszik a részük a fizetetlen gondoskodási munkákból, például a gyerekekre vigyázva, a háztartást vezetve, ami lehetővé teszi, hogy a szülők ne essenek ki a munkából.

Azóta a közhangulat csak romlik, ahogy egyre több a nyugdíjas, és egyre nagyobb hányadot kell kihasítani az időskori szegénység leküzdésére a közösségi erőforrásokból. Beauvoir szerint a tömegek sorsát intéző kivételezetteknek nagyon is érdeke, hogy megszűnjön az eltartottak és a dolgozók közötti szolidaritás, és hogy az utóbbiakat senki se védelmezze. Mivel nincs gazdasági erejük, az öregek nem tudják érvényesíteni jogaikat.

Persze itthon kialakult egy olyan kép, hogy a „nyugdíjas szavazók” fogságba ejtették a demokráciát, mert nagyobb arányban mennek el szavazni, de észre kell vennünk, hogy az övék fokozottan kiszolgáltatott pozíció. Magas részvételük a választásokon részben pont e kiszolgáltatott helyzetet igyekszik ellensúlyozni.

Ráadásul, jegyzi meg Beauvoir, a jelenlegi rendszer a legtöbbünknek semmiféle célt nem nyújt, ezt azonban életünk során a munka és a fáradtság elfedi (Beauvoir 1972: 148–152.). „A világ a terveink fényénél tárul fel, és elszegényedik, ha azok megfogyatkoznak” (Beauvoir 1972: 719.). Egy dolog, hogy a szabadság felhasználásának anyagi feltételeit sem kapják meg az öregek, de emellett nyugdíjas korunkban szembesülünk azzal, mennyire üres a fogyasztás és az értelmetlen munka körforgására épülő világunk.

Mi a teendő?

Az idősekhez fűződő viszony felfedi, hogy az adott társadalomban milyen értelmet tulajdonítottak az emberi létezésnek. Hogyan lehetne leírni a mai viszonyunkat? „Inkább megölöm magam, ha túl öreg leszek és kiszolgáltatott.” Igen, az öregséget ma még a halálnál is visszataszítóbbnak látjuk (Beauvoir 1972: 860–861.).

2022-ben a születéskor várható átlagos élettartam Magyarországon férfiaknál 70,69 év, nőknél 77,52. Az EU-s átlag ehhez képest 77,5 és 83,2 év volt 2020-ban. 2050-re a Magyarországon várható átlagos élettartam az Európai Bizottság előrejelzései szerint nők esetében 85,7 év, a férfiak esetében 80,3 lesz (EC 2017).

Elkerülhetetlenül részei leszünk az öregek folyamatosan bővülő és előítélet sújtotta csoportjának, ezért elemi érdekünk változtatni az idősek társadalmi képén. Mit tehetünk?

• Az időskor anyagi feltételeinek javítása: és nem csak a nyugdíjak emeléséről van szó, például minőségi közösségi terek kiépítésével vagy szabadidős programok biztosításával is lehetne segíteni. Isztambulban például rengeteg teázó működik, ahova kifejezetten idősek járnak, társasjátékoznak, részei a közösségnek és az utcai életnek, így továbbra is látható részei a társadalomnak.
• Az értelmes szabadidő támogatása: egy egész életen át tartó robotolás után nehéz az élet aktív szakaszát követő mozdulatlanságból önerőből kitörni. Sokan összeomlanak nyugdíjazás után, ahogy egyik napról a másikra kitaszítottá válnak. Célzott projekteken keresztül lehetne segíteni a nyugdíjasoknak megtalálni, hogy milyen szabadidős programok tehetik őket személyesen boldoggá, milyen új célok tölthetnék meg tartalommal életüket.
• Pozitív öregedés: nem elég csak a létminimum fölé segíteni az időseket, meg kell változtatnunk az öregséghez kapcsolódó képünket is, hogy ne érezzük magunkat életünk utolsó, egyre hosszabb szakaszában csökkent értékűnek. A figyelemért és a tiszteletért így is óriási harc dúl, és kiderül, van még egy marginalizált csoport, amelynek juttatni kéne belőle. Az öregek tisztelete, az öregséghez kapcsolódó pozitív kép kialakítása és a sztereotípiák elleni harc azonban tényleg mindenkinek elemi érdeke, aki nem tervez idejekorán meghalni. Át kellene írni a haszontalan „nyugger” képét; nem második gyermekkorként kellene gondolnunk az időskorra.
• Oktatásalapú beavatkozások: az oktatási rendszerbe épített beavatkozások hatékonyan csökkentik az ageizmust. Ausztriában a középiskolai tantervbe olyan feladatokat, játékokat építenek be, amiken keresztül a gyerekek megvitatják, mit jelent idős embernek lenni a mai társadalomban. Az Egyesült Királyságban egyetemistáknak egy alkalmazás segítségével mutatják meg, hogyan néznének ki öregen. A társadalmi kirekesztettség és elszigeteltség érzését pedig úgy élhették át, hogy egy virtuális valóság-platformon keresztül egy vacsorán vettek részt, ahol nem volt lehetőségük bekapcsolódni a beszélgetésekbe (WHO 2021: 114–120). A WHO 200 oldalas jelentése az ageizmusról számos hasonló jogi és szakpolitikai megoldást kínál, amit itthon is lehetne alkalmazni.
• Új humanizmus – Beauvoir válasza:

„Milyennek kellene hát lennie annak a társadalomnak, amelyben öregkorára is ember marad az ember? A válasz egyszerű: egész életében emberszámba kellene venni. A társadalom önmagáról rántja le a leplet azzal a sorssal, amelyet immár nem dolgozó tagjainak tartogat. Sohasem tekintette őket egyébnek, mint egyszerű anyagnak. Bevallja, hogy csak a profit számít neki, hogy fennen hangoztatott „humanizmusa” megtévesztő látszat… Az egész embert kell újrateremteni, az emberek közötti kapcsolatok összességét kell újjáalakítani, ha azt akarjuk, hogy elviselhető legyen az öregek sorsa.” (Beauvoir 1972: 856.)

Irodalom

• Beauvoir, Simone de (1972): Az öregség. (Ford.: Pődör László.) Budapest: Európa Kiadó.
• Chang, E-Shien – Kannoth, Sneha – Levy, Samantha – Wang, Shi-Yi – Lee, John E. – Levy, Becca R. (2020): Global Reach of Ageism on Older Persons’ Health: A Systematic Review. PloS One, 15 (1): e0220857.
• Cole, Michael – Cole, Sheila R. (2003): Fejlődéslélektan. (2. kiadás.) Budapest: Osiris Kiadó.
• Cuddy, Amy J. C. – Norton, Michael I. – Fiske, Susan T. (2005): This Old Stereotype: The Pervasiveness and Persistence of the Elderly Stereotype. Journal of Social Issues, 61 (2): 267–285.
• EC [European Commission] (2017): The 2018 Ageing Report: Underlying Assumptions and Projection Methodologies. (Institutional Paper 065.) Brüsszel: European Union.
• Hamel, Mary Beth – Teno, Joan M. – Goldman, Lee – Lynn, Joanne – Davis, Roger B. – Galanos, Anthony N. – Desbiens, Norman – Connors, Alfred F. Jr. – Wenger, Neil – Phillips, Russell S. (1999): Patient Age and Decisions to Withhold Life-Sustaining Treatments from Seriously Ill, Hospitalized Adults. Annals of Internal Medicine, 130 (2): 116–125.
• Joó Mária (2016): Az öregség filozófiája Beauvoirnál. Társadalmi Nemek Tudománya Interdiszciplináris eFolyóirat, 6 (1): 36–56.
• Kawai, Nobuyuki – Kubo, Kenta – Kubo-Kawai, Namiko (2014): „Granny Dumping”: Acceptability of Sacrificing the Elderly in a Simulated Moral Dilemma. Japanese Psychological Research, 56 (3): 254–262.
• Levy, Becca R. – Slade, Martin D. – Kunkel, Suzanne R. – Kasl, Stanislav V. (2002): Longevity Increased by Positive Self-Perceptions of Aging. Journal of Personality and Social Psychology, 83 (2): 261–270.
• Levy, Becca R. – Slade, Martin D. – Murphy, Terrence E. – Gill, Thomas M. (2012): Association Between Positive Age Stereotypes and Recovery From Disability in Older Persons. JAMA, 308 (19): 1972–1973.
• Levy, Becca R. – Slade, Martin D. – Chang, E-Shien – Kannoth, Sneha – Wang, Shi-Yi (2020): Ageism Amplifies Cost and Prevalence of Health Conditions. The Gerontologist, 60 (1): 174–181.
• Marchiondo, Lisa A. – Gonzales, Ernest – Williams, Larry J. (2019): Trajectories of Perceived Workplace Age Discrimination and Long-Term Associations With Mental, Self-Rated, and Occupational Health. The Journals of Gerontology: Series B, 74 (4): 655–663.
• Marx, Karl – Engels, Friedrich ([1848] 1959): A Kommunista Párt kiáltványa. In Karl Marx és Friedrich Engels Művei (MEM). 4. kötet. Budapest: Szikra Könyvkiadó, 1959.
• Officer, Alana – Schneiders, Mira Leonie – Wu, Diane – Nash, Paul – Thiyagarajan, Jotheeswaran Amuthavalli – Beard, John R. (2016): Valuing Older People: Time for a Global Campaign to Combat Ageism. Bulletin of the World Health Organization, 94 (10): 710–710A.
• Shah, Ajit – De, Tamal (1998): Suicide and the Elderly. International Journal of Psychiatry in Clinical Practice, 2 (1): 3–17.
• Viitasalo, Niina – Nätti, Jouko (2015): Perceived Age Discrimination at Work and Subsequent Long-Term Sickness Absence Among Finnish Employees. Journal of Occupational and Environmental Medicine, 57 (7): 801–805.
• WHO [World Health Organization] (2021): Global Report on Ageism. Genf: World Health Organization.