Elment Tamás Gáspár Miklós. Elvesztettük az egyik utolsó, az általános emberi felszabadulásért küzdő értelmiségit, tanárunkat, barátunkat. Lentebb nem egy nekrológ részei következnek, minthogy nem érzem ezt tisztemnek, nem is vállalhatnám, megtették ezt már mások (például Hont András és Lehoczki Noémi), TGM emlékéhez méltó módon. Két oka van, amiért mégis úgy döntöttem, hogy leírom a következőket: elsőként felelősségemnek éreztem, hogy válaszoljak a tiszteletére tartott megemlékezéssel –  pontosabban annak helyszínével – kapcsolatban felmerült megütközésre. Másodszor pedig szólni szeretnék azokhoz, akik TGM-re úgy tekintettünk mint iránytűre a baloldali mikro-univerzumunk közepében.

Tamás Gáspár Miklós halálának hírére az első gondolatom volt, hogy a Munkásmozgalmi Panteonnál elvtársaimmal gyújtsunk gyertyát az emlékére. Mások kérésére végül a megemlékezést a szélesebb nyilvánosság előtt, nagyjából száz fő részvételével tartottuk meg – így pedig, hogy személyes gesztusból politikai eseménnyé vált ez az alkalom érdemes elszámolni a tér, a közös emlékezés és a politikai közegünk viszonyával.

Személyesen úgy éreztem, hogy TGM-nek ott van a helye József Attila*, Lukács György, Szabó Ervin, Ságvári Endre, a Tanácsköztársaság halottai és a 19. és 20. századi munkásmozgalom nagyjai között, a magyar szocializmus nyughelyén (ahol helye lenne még sokan másoknak).

Persze felmerült az is, hogy a helyszínt – a régen megbukott ténylegesen létezett szocializmus bűnös vezetésének emlékművét – vajon nem találná sértőnek az, akit egykor pont ez a hatalom lehallgatott és elhallgattatni igyekezett? Éppen ezért megértéssel tudok fordulni azok felé, akik emiatt visszakoztak a megemlékezés ezen színhelyétől, formájától.

(Megszólalt viszont bennem egy provokatív hang is, amit Gazsinak tulajdonítottam: miért emlékeznek meg különb módon a nyilvánosságban egy filozófusról, egykori politikusról, tanárról, mint azokról szoktak, akik az utakat, a várost és a falat építették, ami a temetőt körülveszi?)

A Munkásmozgalmi Panteon történetére nem szeretnék hosszan kitérni. Saját maga mentegetésére építette a Kádár-rendszer kiábrándultan, a megtorlások alatt, de semmiképpen sem őszintétlenül. Ahhoz, hogy a mi baloldali emlékezetünk ezen szegletéhez fűződő bonyolult viszonyról beszélhessek, először Tamás Gáspár Miklóshoz fordulok, aki élete elején harciasan kritizálta Kádárt, hogy aztán élete második felében – ahogy ő írta – sine ira et studio, annak egyik legalaposabb számvetését adja és segítse a közös múltunk megértést és feldolgozását (TGM : Kádár János. Komolyan). 

Osztozom egyfajta pesszimizmusban TGM-mel azt illetőleg, hogy a mai magyar baloldalnak nincsen semmilyen élő hagyománya és intézményesített emlékezete, ami gátolja a történeti gondolkodását. Hogy plasztikusabb legyek: hol emlékezhetnénk meg MI a saját halottainkról? A megemlékezés előestéjén néhányan Tamás Gáspár Miklós házánál gyújtottak gyertyát – ez mindenki számára kézenfekvő és elfogadható, én sem kívánok róla mást mondani, minthogy a hely kontextusát tekintve apolitikus választás. Ezt nem mint hiba szeretném felróni, ez az egészséges gyászfolyamat részeként az elhunyt családja felé egy megható gesztus – azonban Tamás Gáspár Miklós nem csak egy magánszemély volt (senki sem az), hanem a politikai családunk tagja, ezért megérdemli, hogy a politikai emlékezetünkben is megtaláljuk a megfelelő helyet számára. 

Ránk maradt a feladat, hogy a baloldali emlékezetpolitikát tovább alakítsuk és talán illő ezt azzal a személlyel elkezdenünk, aki a mi generációinknak a marxista-szocialista eszmetörténet mellett, a munkásmozgalom történetét is tanította. 

Kádár János meghalt, rendszere mára sehol, mire megszülettem földi maradványai elporladtak, utódai politikai értelemben pedig nincsenek, nem is lehettek. Persze, lehetséges, hogy a tér körül megdermedt az idő és ez a kis talpalatnyi föld még mindig „Kádáréké”. Ebben az esetben az ő igazságuk érvényesül a téren, és valóban a mai napig nem más az, mint legfőbb megtestesítője annak, amit mi az MSZMP legnagyobb hazugságának tartunk – annak a hazugságnak, amivel maguk dicsőségét növelni, bűneik súlyát pedig csökkenteni igyekeztek. Hogy a munkásmozgalom volt az, ami leverte és megtorolta 1956-ot (és 1953-at Berlinben, és 1968-at Prágában…), és hogy Kádárékon keresztül a munkásmozgalom és a munkásosztály gyakorolta a hatalmat sorsa felett, nem pedig egy olyan ettől elkülönült politikai osztály tagjai, akik a szovjet kényszernek engedve szembefordultak a  munkásság szabad és demokratikus (nem a szó eltorzult polgári liberális képviseleti értelmében) akaratával.

Ahogy viszont nem lehet „Kádáréké” az emlékhely, úgy nem lehet igazán a munkásmozgalomé sem, nem csak azért, mert az valójában talán sosem érezte magáénak azt. A nemzetközi munkásmozgalmat mára lefegyverezték, intézményeit szétrombolták, maradékát, főként a centrum országokban kézhez szoktatták és az egyéni küszködés, a fogyasztás-kuporgatás zsákutcájába kergették (az egyén pedig a kollektíva, a mozgalom halála). Mára nagyobb részben csak a harcban felhalmozott rengeteg tudás és a remény maradt, hogy lehet még egyszer – és ezért küzdeni is érdemes – a munkásságnak saját magából kinövő hatalma, és ezzel képes lesz majd önmagát és a világot felszabadítani.

Birtokába veheti-e bármelyik mára már csak emlékezetünkben létező fél ezt a teret? Amennyiben igen, úgy a történelmi emlékezet merev, változtathatatlan és halott – ahogy azt a parancsuralmi rendszerek láttatni szeretik, annak ellenére, hogy ha hatalmi érdekeik úgy kívánják, ők bátran megmásítják. Hiszen ha nincs, aki az emlékezés folyamatát aktívan művelje, vagyis ne csak elfogadja azt, amit mondanak neki múltjáról, hanem beszéljen is róla és ezáltal újra tudja értelmezni azt (amit korábban akár saját maga is félreértett), akkor legfeljebb annyi marad, hogy ismételgetheti, amit az ott kóborló kísértetektől hallott…

Ha egyszerűen akarok fogalmazni, mi vagyunk, akik ma élünk és kimehetünk a pilonok és szobrok közé, így nekünk még lehetőségünk van átgondolni, megvitatni mit is jelent nekünk ma ez a tér.

Annyi tehát biztos, nem lehet sem Kádáréké, sem a munkásmozgalomé a Panteon. Kié hát ez az emlékmű, és mit érdemes vele kezdeni? A rendszerváltás hangulatában biztosan többször felmerült, hogy el kell bontani, vagy átépíteni, átalakítani – mert szégyenfolt, mert megcsúfol és sért sokakat (milyen csodás is lett a Memento Park). A mai reakciós hatalom, amely felel a Panteont magában foglaló sírkert gondozásáért, szintén nem érezheti sajátjának ezt az emlékművet – látszik ez abból is, hogy hagyja az enyészetnek, mint megannyi mást. 

Az én politikai generációmnak, baloldaliként, nagyon kevés intézményes öröksége van, és szinte semmilyen élő hagyománya nincs, amit ápolhatna. Se iskola, se foglaltház, se fesztivál, de szakszervezet is alig. (Van néhány médiafelület, folyóirat, ezek egymással laza kapcsolatban.) Nincs már a Párt – generációk óta nem tudott meggyökeresedni egyetlen törekvésünk sem, és így nincs memóriánk. Erről írok még bővebben a szöveg második felében, de most nem térnék el nagyon a témától. Munkásmozgalom sincs többé, de munkások még vannak, akiknek viszont egymagukban fontosabb, hogy a hétköznapi életük nehézségeit túléljék, minthogy sírkertek és emlékművek szimbolikus jelentésről vitázzanak. Így csak mi maradtunk, ez az egyetlen politikai közeg, a szociálisták szellemi örökösei – nem ritkán magunk is dolgozókként, vagy munkások gyerekeiként – amely valamilyen formában felelősséggel tartozik, a múltnak ezen romjaiért. Nem szégyenkezve és nem haraggal, viszont rengeteg megértéssel – ehhez talán segít a távolságunk a múlt rendszer bűneitől – el kell számolnunk mindazzal, ami a régi kommunista mozgalomból itt maradt nekünk, ahogy gondoznunk is kell, hogy a hagyományunkhoz visszatalálva alapozhassuk meg a jövőnket. És ameddig vannak munkások, addig a munkásmozgalom sem halt meg örökre, így akár azt a munkát is elkezdhetjük, hogy visszavegyük ezt a teret – nekik és magunknak egyszerre – a múlt hazug kísérteteitől. Ha pedig így mégis miénk lesz ez a tér, akkor a mi feladatunk lesz az is, hogy válaszokkal rendelkezzünk a funkcióját és jelentését illetően, ahogy a mi felelősségünk az is, hogy miként marad meg a közös emlékezetben Tamás Gáspár Miklós – úgy a baloldal, mint az egész ország emlékezetében. Akkor is, ha ezek a válaszaink nem lesznek és nem is lehetnek örökérvényűek és mindenki számára elfogadottak. Ennek tudatában mondom azt, hogy a Munkásmozgalmi Panteonnál igenis helye van ma egy baloldali tisztelettételnek Tamás Gáspár Miklós és az általunk közösen vívott küzdelem előtt, mert ez a tér mégiscsak: csak és kizárólag a miénk lehetne –  úgy is, hogy a Nemzeti Örökség Intézeten keresztül a reakciós hatalom, a Panteon hivatalos gondozója, úrias eleganciával utalgat arra, hogy kidobatnak a biztonságiakkal, ha nem hagyjuk el a sírkertet zárásig, megemlékezés ide vagy oda. Ne hagyjuk egyik rossz hivatalos gazdának  birtokában sem ezt a teret – mert ha a munkásmozgalom örökségéről van szó, akkor én bizony sem kísértetkertet, sem rothadásra ítélt romokat nem szeretnék látni, inkább érezném otthon magam a saját történelmemben!

Az emlékhelyet tehát TGM ellenfelei építettették, mára pedig ismét TGM ellenfeleinek gondozásába került, így hivatalosan mindig is olyanoké volt, akik megvetették és kiradírozták volna őt és azt, amiben hitt és amiért kiállt. Még így sem lehet ezen hatalmak kiváltsága, hogy a tér jelentését megváltoztathatatlanul kinyilatkoztassák.

Nekünk is hatalmunkban áll, akár csak egy rövid pillanatra, akár tartósan elrabolni magunknak egy-egy szimbólumot. Ha nem is kézzelfogható és folytonos a kapcsolat, de a küzdelmünk mégis közös az egykori munkásmozgalommal. Így aztán, mi utódok miért ne állíthatnánk feje tetejére a kádári és az azt cinikusan ismétlő újfasiszta hazugságokat? Legyen ez a Panteon – ha csak addig is, amíg TGM-től szeretnénk itt búcsút venni – ténylegesen a munkásság harcosaié! Hogy Tóth Csaba hasonlatával éljek: Kassák Lajos javaslatára a Tanácsköztársaság vörös posztóba csomagolta a Hősök terét – ezt mindenki érti a mai napig. Gyűlölik is, akik nem értik, mi volt a Tanácsköztársaság jelentősége. Ölthessen hát hasonlóképpen legalább egyszer a Munkásmozgalmi Panteon is hasonló posztót és legyen elég ehhez Tamás Gáspár Miklós munkássága és elvtársainak őszinte gyásza és tisztelete!

Bárcsak jönne ezután egy e-mail ami szétszedi ezeknek a soroknak a tévedéseit és hibáit! Utólag is elnézést, hogy először PantHeonként írtam.

Innentől csak bizonytalanabban merek szólni, mert most elsősorban magunkhoz beszélek.

A megemlékezés végén elfogott a mostanában megszokott rosszalló érzés, hogy ami következik, az hatalmas némaság, döbbent és zavarodott csend. Azt semmiképp sem gondoltam, hogy ebben az új korszakban, amiben nélküle kell küzdenünk, az elsők között találom magam, akik botladoznak a merre-tovább kérdése körül, és ilyen hamar elhatározom magam, hogy írjak is valamit. Még nem programot és nem is manifesztót írok, inkább próbálok úgy tenni, mint Proudhon 1846-os Marxhoz írt levelében, amiben félve figyelmeztetett és kereste a békülést, az együttműködést.  

Gyakran szoktam azzal a szófordulattal élni, hogy a rendszerváltás után és még inkább 2010-től a baloldal egy atomcsapás utáni politikai sivatag. Ezzel senki munkáját nem akarom becsmérelni, mert én is közelről láttam, hányan áldoztak és áldoznak a mai napig éveket a saját életükből és tesznek emberen felüli erőfeszítéséket arra, hogy ez megváltozzék. Hellyel-közzel ebből én is kivettem a részem. Mégis, akkor tudunk előre menni, ha néha kegyetlenül őszinték vagyunk, és a valóság az, hogy hatalmas elmaradásunk van – pusztán ahhoz mérve, ahol feladatunk szerint tartanunk kellene – szétszórtan és gyengén állunk a jövő elé, látható tervek, alternatíva, program nélkül.

Engedjétek meg, hogy ezt egy részben ide passzoló anekdotával illusztráljam: amikor 2022 végén a Mérce és Szikra meghívására Franciaországból Magyarországra látogatott a kommunista szakszervezeti agitátor Roland Szpirko, volt szerencsém rövid interjút készíteni vele (maga a videó egyébként felvillanyozó). A beszélgetésünk után azt a kérdést tette fel: „Ti milyen baloldaliak vagytok? Trockisták, szociáldemokraták, marxista-leninisták, maoisták, szindikalisták?” Én a kérdéstől éreztem magam igazán kényelmetlenül, ő pedig a válaszomtól, mikor azt mondtam: „Itthon régóta nincs ilyesmiről szó, nincsenek élő mozgalmi hagyományok, így sok értelme nincs az ilyen különbségeknek.” Talán még annyit félve hozzátettem, hogy radikális baloldali. 

Ott helyben a valóság szomorú abszurditása mindkettőnknek világos volt. Megmosolyogtatónak tűnhet a kérdés és a válasz is, akkor is ha az ember tisztában van azzal, más országokban pontosan milyen jelentősége is van ezeknek a különbségtételeknek, és ezt összeveti a hazai helyzettel. Azzal, amit talán az ír le leginkább, hogy az elmúlt hetekben Kapelner Zsolt új szemen megjelent cikke került legtöbbet megosztásra köztünk – véleményem szerint elsősorban annak a második bekezdésében tett megállapításai miatt:

„[A] megértés nem csupán eszköze a mozgalomnak. Csak az a mozgalom, amely a legkomolyabban és a legmélyebben számot vet ezekkel a kérdésekkel törekszik valóban az emberiség általános emancipációjára. E megértés híján a mozgalom elveszíti önmagát, rabul esik az őt kisajátítani igyekvő érdekeknek. A mozgalom: hatalom.”

Aki ma kommunistává válik, az majdhogy a teljes magányt választja, alig lehetnek kiindulási pontjai, ha osztályhelyzete nem olyan szerencsés, hogy eljusson egy-egy vitaestre, lapszámbemutatóra, netán az egyetemek egy-egy eldugott előadótermébe. Marad talán a család, ahol hallhat a munka-tőke ellentétről, az emancipációról, máskülönben teljesen magára van utalva az útkeresésben, és jó eséllyel is csak zavaros képei lesznek majd, amelyekkel aztán egymagában áll. Kommunista márpedig nem lehet senki magányosan, és ezen változtatni is a mi feladatunk.

A magyar baloldal depressziós és magunkon viseljük ennek a kórnak rengeteg tünetét – anhedónia, és gyakran az őszinte érdeklődés hiánya, hogy mást ne említsek. Ez sajnos a traumáinkra adott rossz válasz, nem építő megküzdési stratégia – a gyászmunka a feldolgozás és utána a továbbélés folyamata. Jelentős részünk, legkorábban a Covid óta bénultan ül és vár – persze, valami mindig történik, amiben érdemes lehet részt venni, és amiknek helyenként voltak is részsikerei.

„De az, ami miatt Kádár mozgalmi nemzedéke kommunista lett az 1930-as években, ma hiánytalanul itt van.” – TGM 2019-ben írta ezeket a sorokat. Ami viszont igazán hiányzik, a szervezett munkásság, vagy legalább a Párt – így nagy betűvel, ahogy TGM is írta. Bizonytalan vagyok abban, mennyiben léptünk előre az utóbbi években bármelyik irányába. Ezek nélkül viszont hiába a sorok is, amiket most írok – annak a reményében, hogy ezzel is közelebb juthatunk bármelyikhez.

Egy dologban TGM-el is és Kapelner Zsolttal is vitáznék: nem csak a Szellem újonnani felkeresésében van munkánk – nem lehet csak ennyi – mert a valóság már régen ránk döntötte a kaput, amin régen csak dörömbölt. De mégis némaság van – sokunk hibájából , amit nem engedhetünk meg magunknak. Uralkodik az ilyen-olyan félelemek – és helyenként a jószándék – által vezérelt hallgatás. Olvassátok el Proudhon levelét, és ne értsetek vele egyet!

A Szellem keresése mellett én a helyünk és feladatunk megtalálását is sürgetném – olvassuk TGM-től az „Öt tanács” -ot és ne értsünk vele egyet!

Hova lett a vita? Ha igaz, utolsó heteiben Gazsi egy értelmiségi folyóirat indítását hirdette. Lehet fontos, hogy írjanak a kiválasztott kevesek, de a munkájuk csak akkor ér valamit, ha él közben egy mozgalomban – különben csak halomra hordják tovább a csendet. Én ezért azt javaslom: írjunk inkább mindannyian (nehéz ez tény, tanulni kell, nekem is), és kérdezzünk őszintén, bátran! Ha már megtaláltuk a közös utat, nem kell majd attól félnünk, hogy a vitáink ettől eltérítenek minket, még ha a vita közben, egy pillanatig távolabb is lennénk egymástól!

Utoljára fordulok ebben a szövegben Gazsihoz: az elmúlt fél évtized legreménytelibb pillanataiban a hozzánk címezve írta a „Mi lenne a teendő?” című felhívását. 

„Ki kell találnotok, hogy miként lehet horizontális szerkezetű, uralom nélküli, a végsőkig toleráns intézményeket a világra hozni, amelyeknek ugyanakkor van intézményi memóriájuk, képesek hagyományt és történetet (historia domus) költeni és rögzíteni, amelyben a barátság egyenlősége uralkodik.

Ez a legnehezebb vállalások egyike, amellyel ütközik a szociológiai bölcsesség, amely „az oligarchia vastörvénye” szerint minden szervezetben föltételezi a vezető réteg és a hatalmukat megörökíteni óhajtó vezérek jelenlétét.”

Forduljunk egymáshoz mint elvtárshoz – ha még meg tudjuk tanulni, ez mit jelentett egykor –  és forduljunk az emberekhez mint emberekhez – sokan még nem állunk olyan távol tőlük!

Remélem látjuk egymást, a rombolás és építés munkája közben!