Egy évvel ezelőtt megpróbáltuk összefoglalni a 2021-es év legfontosabb politikai-gazdasági trendjeit. Akkor legalább két fontos megállapításra jutottunk. Egyrészt arra, hogy az infláció mögött a COVID-járvány és a klímaválság miatt összegabalyodó ellátási láncok állnak, és mivel ezt a problémát nem lehet egykönnyen orvosolni, az infláció nem fog egycsapásra elmúlni. Másrészt arról írtunk, hogy a kapitalista világgazdaság elmélyülő válságában az államok egyre nagyobb szerepet vállalnak abban, hogy saját elitjeik pozícióit és profitjait biztosítsák – akár katonai eszközökkel is.

Lényegében ez a két trend határozta meg a 2022-es évet is. Ezen felül azonban egy fontos minőségi változás is kibontakozott a szemünk előtt: a válság és a válság kormányzására tett erőfeszítések új szakaszába értünk. A globális gazdasági kormányzást eddig jellemző alacsony jegybanki kamatokat és olcsó financializált tőkét felváltották a magas jegybanki kamatok és a kvantitatív szigorítás; a nemzetközi szabadkereskedelem politikájának helyébe a protekcionista iparpolitika lépett; a globális értékláncokat kereskedelmi háborúk szabdalják fel; mindezeken felül pedig a válságkezelésnek ezt az új rendszerét a gazdasági érdekekkel egyre szorosabban összefonódó katonai-geopolitikai érdekek jellemzik.

Ezt a nagyívű átalakulást egyre többen próbálják megragadni így vagy úgy: Adam Tooze egy új washingtoni konszenzusról ír, Cedric Durand a pénzügyi tőke alkonyát vetíti előre. Az alábbiakban arra teszünk kísérletet, hogy ezt a makrogazdasági-politikai átalakulást az 1970-es évek óta kibontakozó, hosszú lejtmenetnek nevezett válság újabb szakaszaként értelmezzük.

Nagyon röviden összefoglalva: a világgazdaság elmúlt negyven évben uralkodó neoliberális kormányzása egyre kevésbé képes biztosítani a centrumtőke profitját. A hosszú ellátási láncok túl nagy kitettséget jelentenek a klímaválság és geopolitikai konfliktusok közepette, a szabadkereskedelem paradigmája nem nyújt védelmet a megerősödő versenytársakkal szemben stb. Ezért lehetünk tanúi annak, hogy a neoliberális kormányzás eszközeit fokozatosan új politikák váltják fel.

Az infláció és következményei

A 2022-es infláció közvetlen okait ebben a cikkben nem tekintenénk át – ezzel kapcsolatban a tavalyi évértékelőnket ajánljuk. Az infláció jelenségével kapcsolatban csak annyit jegyeznénk most meg, hogy a nagymértékű áremelkedést nem furcsa véletlenek sorozata okozza: nem lehet kizárólag a COVID-ra, vagy az ukrajnai háborúra kenni az egészet, elvégre a járványok és háborúk nem járnak feltétlenül globális inflációval. Ehhez az kell, hogy a világgazdaság eleve olyan sérülékeny helyzetben legyen, amelyet könnyen kezd ki egy-egy ilyen megrázkódtatás.

A sérülékenység pedig kódolva volt a világkereskedelemnek abban a formájában, amely az elmúlt bő 40 évben – az 1970-es évek válsága után – alakult ki.

A gazdasági termelés globális értékláncokba szervezése, valamint az „éppen időben” kiszállításra épülő logisztikai forradalom az 1970-es évek válságára adott tőkés válaszok voltak. Többek közt ezeknek a lépéseknek köszönhetően sikerült lelassítani a válságot és stabilizálni a tőkefelhalmozást, de cserébe egy végletekig feszített, rendkívül sérülékeny globális rendszer jött létre.

Ez a rendszer csak akkor képes működni, ha minden egyes kis fogaskereke forog.

Ha karantén alá veszik a gyárakat Kínában, vagy kiszárad egy-egy fontos szállítmányozási útvonal, esetleg geopolitikai rivalizálás miatt megszakadnak a gazdasági kapcsolatok néhány ország között, akkor annak továbbgyűrűző hatásai a teljes világgazdaságot érinthetik. Márpedig ezek a szakadások a jövőben egyre gyakrabban fognak előfordulni, a kereskedelmi (valamint „igazi”) háborúk és a klímaválság intenzitása ugyanis a rendszer elmélyülő válsága miatt évről-évre nőni fog.

Ebből az következik, hogy az általános infláció ideig-óráig mérséklődhet ugyan, de teljesen eltűnni feltehetően nem fog. Az utóbbira látványos példa lehet az élelmiszerinfláció: nem látszik egyelőre, hogy a termelékenységi válsággal küzdő ipari mezőgazdaság hogy lesz képes megbirkózni az évről-évre szélsőségesebb időjárási viszonyokkal, ami az élelmiszerek árának további drágulását vonhatja maga után a közeljövőben.

2022 nagy újdonsága volt, hogy az infláció hatására a központi bankok határozott kamatemelésbe kezdtek. Ez alapvető változást jelentett a 2008-as válság óta kialakult makrogazdasági rendben: az elmúlt másfél évtizedben a jegybankok kifejezetten alacsonyan tartották a központi kamatokat és rengeteg tőkét pumpáltak a gazdaságba. Mivel a reálgazdaság profitabilitása továbbra is alacsony volt, és ebben a pénzügyi környezetben kifejezetten könnyű volt tőkéhez jutni, ezért gazdasági buborékok alakultak ki az ingatlan- és értékpapírpiacoktól a techiparon át a kriptovalutákig. Ezt a rendszert állította a feje tetejére az infláció: a megugró jegybanki kamatok és az ún. „kvantitatív szigorítás” tőkét vont ki a világgazdaságból, ez pedig a pénzügyi buborékok kipukkadásához vezetett: a techiparban tömeges elbocsátásokra került sor, a kötvények és részvények ára kb 20%-kal esett a 2022 január eleji szinthez képest, a kriptopiac pedig lényegében összeomlott.

A monetáris politika ilyen radikális változása azonban ennél is nagyobb hatással lesz a világgazdaságra. A hitelezés megdrágulása a fejlett gazdaságokat is érzékenyen érintheti, a dolog igazi vesztesei azonban a periféria és félperiféria államai lesznek.

A 2008-as válság utáni másfél évtizedben látványos növekedésnek indult a periféria államainak adóssága, amire a COVID-válság csak rátett egy lapáttal.

A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy az adósság jelentős része dollárban van denominálva, a dollár árfolyama pedig 2022-ben csúcsokat döntögetett részben a FED (Federal Reserve System / Szövetségi Jegybank) kamatemeléseinek, részben az amerikai gazdaság relatíve jó teljesítményének köszönhetően.

Röviden összefoglalva: a 2008-as válság kezelésére létrehozott pénzbőség (ún. kvantitatív lazítás) egy része olcsó hitelként áramlott a perifériára, a FED kamatemelései azonban most megfordítják a globális tőkeáramlás irányát és visszaszívják a tőkét a centrumba. Ennek eredményeként most globális csődhullám jöhet – ugyanúgy, ahogy a legutóbbi inflációs válság után, az 1980-as évek elején is történt. Ennek az első jelei már 2022-ben megjelentek: Srí Lanka már tavasszal fizetésképtelenséget jelentett, El Salvador a kriptopiac összeomlását sínylette meg, Ghána decemberben kénytelen volt IMF-hitelhez folyamodni – a sor biztosan folytatódni fog 2023-ban is.

Militarizált iparpolitika

A monetáris politika mellett 2022 vízválasztónak érződött egy másik területen is, ez pedig nem más mint az iparpolitika és a militarizáció szoros összefonódása. Miről is van szó? Az 1970-es évek felhalmozási válságát a kapitalista világrendszer a neoliberális kiigazítások segítségével vészelte át. Az elmúlt négy évtizedet a termelés globális értékláncokba szervezése és a pénzügyi tőke szabadjára engedése jellemezte, a tőke és az áruk szabad mozgását pedig nemzetközi intézmények (WTO, IMF, Világbank, szabadkereskedelmi egyezmények stb.) segítették elő az amerikai hegemónia felügyelete alatt.

Ez az időszak a világgazdaság erőviszonyainak fokozatos átalakulását hozta. A profitabilitási válság miatt kiszervezett ipari termelés első számú célpontja az 1990-es évektől Kína lett, amely ennek köszönhetően gazdasági nagyhatalommá nőtte ki magát. A kínai gazdasági robbanás pedig a nyersanyagok árának gyors emelkedésével járt, amely a nyersanyagokat exportáló országok (például az Öböl-menti országok, vagy Oroszország) meggazdagodását hozta magával. A felhalmozásnak ez a rendszere azonban legkésőbb a 2008-as gazdasági válság idejére kifulladt, ami legalább két fontos következménnyel járt:

1. Az amerikai hegemónia veszített korábbi befolyásából: Kína vált a világ műhelyévé, ezzel sok helyen csökkent az USA mint fő kereskedelmi partner súlya. Ezzel párhuzamosan a neoliberális időszak kedvezményezett országai (többek közt Kína és Oroszország) megerősítették mind gazdasági, mind katonai pozícióikat.
2. Az 1970-es évek óta folyamatosan lassuló reálgazdasági növekedés 2008 óta még lomhább tempóra váltott, ami azt eredményezi, hogy a világgazdaság szereplői egy szűkülő tortából próbálnak meg egyre nagyobb szeleteket kihasítani, ez pedig egyre inkább csak egymás kárára sikerülhet.

Ez a helyzet a nagyhatalmak közötti gazdasági – és ezzel összefüggésben egyre gyakrabban katonai – konfliktusok gyors kiéleződését eredményezte. A folyamat leglátványosabb megnyilvánulása az USA és Kína közötti, folyamatosan elmérgesedő konfliktus. A kora 1990-es évek utáni két évtizedben az alapvető politikai ellentétek ellenére a két ország már-már szimbiotikus gazdasági kapcsolatokat ápolt egymással. A 2008-as válság után azonban Kína jelentős állami beavatkozásokkal igyekezett kimenteni saját gazdasági szereplőit – az amerikai nagyvállalatok kárára. Ezt Washington nem nézte tétlenül: már Obama elnöksége alatt elindult, azóta pedig Trump és Biden ciklusai alatt tovább eszkalálódott az az intézkedéscsomag, amely részben állami támogatásokkal, részben kereskedelmi szankciókkal, részben pedig nyílt katonai eszközökkel igyekszik biztosítani az amerikai tőke szupremáciáját a kínai tőkével szemben.

Ez az eszkaláció 2022-ben is folytatódott mindhárom szinten. Az  iparpolitikai szint leglátványosabb eleme a nyáron elfogadott Inflation Reduction Act volt, amely lényegében az amerikai „zöld tőkének” nyújt 700 milliárd dolláros állami támogatást. Ezt egészítette ki az ún. CHIPS and Science Act, amely 280 milliárd dollárnyi állami támogatással igyekszik Amerikába telepíteni a chipgyártás egyes részeit. A szankciók szintjén minden korábbinál radikálisabb lépést jelent a Kínára kivetett chipembargó, melynek keretén belül az amerikai kormány lényegében megtiltotta az amerikai cégeknek, hogy nagy teljesítményű chipeket, chipek tervezésére szolgáló szoftvereket, vagy chipek gyártására alkalmas eszközöket adjanak el Kínának – azt remélve ettől, hogy ezzel megfojtják a kínai high-tech ipar rohamos fejlődését.

Végül a rivalizálás nemzetközi és katonai szintjén is tovább eszkalálódott a helyzet 2022-ben. Az USA idén is nagy erőket fektetett a Kínát megkerülő nemzetközi értékláncok kiépítésébe: ennek az egyik fronja a nyáron meghirdetett Minerals Protection Act, amelynek keretén belül a zöld tőke számára nélkülözhetetlen nyersanyagokat igyekszik biztosítani különböző országokból. Mindezeknek minden idők legnagyobb hadászati költségvetése ad súlyos nyomatékot.

A globális gazdasági kormányzás új fejezete

Fontos leszögezni, hogy ezek a trendek nem korlátozódnak az USA és Kína közötti viszonyra: az elmélyülő válság hatására az állami támogatásokkal és militarizációval megtámogatott gazdaságpolitika 2022-re kivétel helyett a normává vált a versengő nagyhatalmak körében. Ennek egyik tragikus mozzanataként értelmezhető az ukrajnai háború is. Oroszország az elmúlt évtizedben a fenti trendeknek megfelelően egyre gyakrabban biztosította katonai eszközökkel a gazdasági és politikai tekintélyét „befolyási övezetében”: gondoljunk csak a hagyományosan oroszbarát Asszád-kormány megsegítésére Szíriában, a Lukasenko rendszerének nyújtott segítségre 2021-ben, vagy a kazahsztáni rezsim katonai megsegítésére 2022 januárjában.

Ukrajna lerohanása annyiban kilóg a sorból, hogy nem egy többé-kevésbé oroszbarát kormány megingó hatalmának stabilizálása volt a cél, hanem egy egyre nyíltabban oroszellenes rendszer megbuktatása, ez pedig a korábbiaknál jóval szélesebb körű katonai beavatkozást jelentett. Annyiban viszont illeszkedik a sorba az ukrajnai háború, hogy az orosz gazdasági-politikai elit a saját gazdasági befolyási övezetét igyekszik erőszakkal stabilizálni, illetve tágítani. Az elharapózó erőszak és a nagyhatalmi versengés pedig a militarizáció újabb hullámait indítja el minden oldalon.

A fentieket összegezve a következő megállapításra jutunk:

a 2008-as gazdasági összeroppanás, majd az elmúlt évek megrázkódtatásai (COVID, ukrajnai háború stb.) következtében az 1970-es évek óta tartó ún. hosszú lejtmenet válsága tovább mélyült és egyben fordulóponthoz érkezett.

A világgazdaság elmúlt negyven évben uralkodó neoliberális kormányzása egyre kevésbé képes biztosítani a centrumtőke profitját. A hosszú ellátási láncok túl nagy kitettséget jelentenek a klímaválság és geopolitikai konfliktusok közepette, a szabadkereskedelem paradigmája nem nyújt védelmet a megerősödő versenytársakkal szemben stb.

Ezért lehetünk tanúi annak, hogy a neoliberális kormányzás eszközeit fokozatosan új politikák váltják fel: egyre több állami támogatás és beavatkozás (példának lásd az energiaválság nyomán kibontakozó erőfeszítéseket extraprofit-adókkal, államosításokkal, ársapkákkal), a stratégiai fontosságú iparágak relokalizációja, súlyos kereskedelmi szankciók, valamint háborús készülődés és erőszak. Ezzel párhuzamosan az amerikai hegemóniát kikezdő, feltörekvő nagyhatalmak a nyersanyagkitermelés saját kézben tartására, importhelyettesítő gazdaságfejlesztésre, valamint alternatív pénzügyi-gazdasági infrastruktúrák kiépítésére törekszenek.

Hogy mi következik mindebből, azzal kapcsolatban Phil A. Neel megállapításait idézzük.

Ezek a párhuzamos kapacitások „túltermelési problémákat fognak okozni a legfontosabb iparágakban, tovább csökkentve a globális növekedést, még akkor is, ha a maroknyi győztes képes is lesz növekedni ebben a zéró összegű játékban. Ahogy a múltban, úgy most is annak lehetünk majd tanúi, hogy az értéktöbblet elszipkázására épülő piramis alsóbb fokán helyet foglaló országok valamiféle igazságos harcra hivatkozva próbálnak majd meg jobb pozíciókat szerezni a birodalmi hierarchián belül. A fejlődés nevében »szocialistának« mondott módszereket használnak majd az állami tervezéstől a kulcsfontosságú iparágak állami támogatásáig annak érdekében, hogy biztosítsák a nemzeti uralkodó osztályaik felemelkedését a hanyatló birodalommal szemben.”

Egy konzekvensen antikapitalista álláspont Neel szerint ebben a helyzetben nem az, hogy a kapitalista hierarchián belül meginduló helyezkedés egyik vagy másik szereplőjének szurkoljunk – hanem az, hogy magát a hierarchikusan felépülő kapitalista világgazdaságot kérdőjelezzük meg és a tőkefelhalmozás veszteseinek szerveződését segítsük.

Magyarország helye az átalakulásban

Kicsi és nyitott félperifériás gazdaságként Magyarország szélsőségesen ki van szolgáltatva a nemzetközi átalakulásoknak. Ennek megfelelően az infláció is hatványozott erővel gyűrűzött be az országba, jócskán túlszárnyalva az európai árdrágulás mértékét.

Hogy a következő néhány év milyen gazdasági fejleményeket hoz itthon, az nagyban függ a német gazdaság teljesítményétől. Márpedig a német gazdaság nincs könnyű helyzetben: a német modell arra épült, hogy az ország olcsó orosz energiát és olcsó kelet-európai munkaerőt felhasználva gyártott exportcikkeket, 2008 után egyre inkább a kínai piacra. Ebből a három összetevőből az orosz energia szinte teljesen kiesett a képből 2022-ben, a kínai piac pedig részben a kínai gazdaság megtorpanása, részben az egyre erősödő geopolitikai feszültségek miatt szintén bizonytalanná vált. Ennek a válságos helyzetnek köszönhető, hogy idén 1991 óta először fordult negatívba a német külkereskedelmi mérleg. A német állam ennek megfelelően hatalmas erőforrásokat mozgósít a helyzet stabilizálása érdekében. Berlin 200 milliárd eurós csomagot fogadott el az energiaválság kezelésére. Könnyen lehet azonban, hogy ez is kevés lesz: a magas energiaárak miatt a német – és általában az európai ipar – a teljes globális súlyát nézve hátrányba kerülhet az Egyesült Államokkal és Kínával szemben.

Ha az európai – és azon belül is a német – gazdaság befékez, az a magyar gazdaság exportra termelő részét is visszafogja majd, ez pedig az ország külkereskedelmi mérlegének további romlását vonhatja maga után.

A cserearány-romlás idén elsősorban a megdráguló energiaimportnak köszönhetően jócskán meglódult, a külső fizetési mérleg megbillenését pedig a kormány különböző válságintézkedésekkel próbálta meg kezelni: ide tartozott például a rezsitámogatás részleges és a benzinár-sapka teljes elengedése, a különadók bevezetése, állami beruházások befagyasztása, a KATA megszüntetése stb. Bár az energia ára most éppen konszolidálódni látszik (a holland gáztőzsdén a gáz ára a 2022-es év végére visszatért a 2021 végi – a korábbi évtizedhez képest persze még mindig magas – szintre), Oroszország éppen az olajkitermelés visszafogásával fenyegetőzik, amihez elképzelhető, hogy az Öböl-menti országok is csatlakoznak, ez pedig újra meglökheti az energia árát.

Akár a mostani szinten marad, akár újra emelkedni kezd az energia ára, Magyarország külső fizetésimérleg-problémái nem oldódnak meg.

Ezt a helyzetet a kormány reálisan három eszközzel próbálja majd meg kezelni: részben további megszorításokkal (például a lakástámogatási rendszer megnyirbálásával), részben hitelfelvétellel, részben pedig a gazdaság exportra termelő részének megerősítésével. Ez utóbbi annyit jelent, hogy a kormány igyekszik a megugró energiaköltségek miatt olcsóbb munkaerőt kereső gyártási kapacitásokat az országba csábítani.

Ezirányba már több látványos lépést is tett a kormány 2022-ben. A Mercedes 400 milliárd forintos fejlesztést jelentett be júliusban, a BMW is jelentősen bővítette a debreceni beruházását, a kínai akkumulátorgyártó CATL pedig Magyarország történetének legnagyobb működőtőke-beruházását valósítja meg, szintén Debrecenben.

Az azonos helyszínválasztás nem véletlen: a BMW elektromos autókat gyárt majd Debrecenben, a CATL pedig ezekhez az autókhoz állítja elő az akkumulátorokat. Ez az ikerberuházás szemléletes példája a német és a kínai tőke közötti összefonódásoknak, amelyet a magyar kormány egyfajta hídszereplőként igyekszik aktívan kiszolgálni. Ugyanakkor a német-kínai közeledésnek a 2022-ben bemerevedő geopolitikai konfliktusok kemény határt szabnak, ami a magyar gazdaságstratégia elé is komoly kihívásokat állít. A működőtőke bevonzására alapuló növekedési stratégiának egy másik határa is világosan látszik már: részben a nyugatra vándorlás, részben az „újraiparosítás”, részben demográfiai problémák miatt kifogyni látszanak az ország munkaerő-tartalékai, amit a kormány külföldi munkaerő importjával, valamint a hazai munkaerő további kizsigerelésével kíván kompenzálni.

Összességében elmondható, hogy a 2008-as válság után kiépült magyar gazdasági modell több pillére is megremeg a mostani helyzetben. Egyrészt az elmérgesedő geopolitikai konfliktusok egyre szigorúbb határokat szabnak majd a különböző nemzetközi tőkefrakciók között lavírozó magyar „hintapolitikának”. Másrészt a romló külkereskedelmi mérleg és a hitelkörnyezet hirtelen romlása miatt nehéz lesz kordában tartani az államadósságot. Harmadrészt pedig a magas jegybanki kamatok miatt válságba kerülhetnek olyan NER-közeli húzóágazatok, mint az építőipar, ami komoly gazdasági érdekellentéteket okozhat a rendszer elitjén belül. Ilyen kihívásokkal nem nézett még szembe a 2010 óta uralkodó Fidesz-kormány, ez pedig a rendszer alapját képező gazdasági modell súlyos válságát és átalakítását eredményezheti.

Külön köszönet Gagyi Ágnesnek a cikk elkészüléséhez nyújtott segítségért.