Németország Európa bordélyháza. A futtatás és a bordélytartás 2002-es dekriminalizálása, vagyis ezzel a prostitúció és a szexuális kizsákmányolás normalizálása, a kereslet és az emberkereskedelem ugrásszerű növekedéséhez vezetett. Az országban 3000 bordélyház van, csak Berlinben 500. Ma a németországi kb. 400 000 prostituált 95%-a külföldi, többségük (közép-)kelet-európai, nagy részük etnikai kisebbségekhez tartozik és mélyszegénységből és/vagy súlyos gyerekkori traumák következtében került a szervezett bűnözés és a szexipar kezébe. És a férfiakéba. Becslések szerint a 83 millió lakosú Németországban naponta alsó hangon is 1,2 millió férfi megy prostituálthoz. Naponta. Egy reprezentatív felmérés szerint a német férfiak 27%-a járt már prostituált nőnél (ez nagyjából megegyezik a magyar arányokkal, itt egy tavalyi kutatás szerint a férfiak 25%-a járt már vagy jár jelenleg is prostituálthoz). A prostitúció kutatása ritkán foglalkozik az ipart keresletükkel fenntartó, vagyis a prostituáltak testét használó férfiakkal. Erre a „fekete dobozra” próbált reagálni egy friss kutatás.
A téma nemzetközileg egyik legismertebb szakértőjének számító Melissa Farley pszichológusprofesszor által vezetett nemzetközi kutatócsoport hat országban interjúzott összesen 763 prostituáltakat használó férfival. Az Egyesült Államokban, Angliában, Skóciában, Kambodzsában, Indiában és Németországban lefolytatott interjúk eredményei kijózanító módon oszlatnak el számos mítoszt a prostitúcióval kapcsolatban. A közelmúltban mutatták be a kutatás eredményeinek német részét Berlinben, egy konferencia keretében, aminek a helyszínét – a prostitúció bírálatával kapcsolatos eseményeknél immár megszokott agresszív támadások elkerülése végett – a regisztráltaknak csak röviddel az esemény előtt küldték meg. Az alábbi cikk a kutatás és a konferencia magyar szempontból is releváns eredményeit mutatja be. A teljes kutatási jelentés módszertannal és minden egyebekkel elérhető itt angolul, itt pedig németül.
A kutatási beszámoló és a konferencia is meglehetősen explicit nyelvezetet használt a szexuális aktusok, az erőszakformák, és a prostituálthasználó férfiak szájából elhangzó mondások idézése tekintetében. A szerzők meggyőződése szerint az absztrakt nyelv és a finomkodás elfedi a prostitúció valóságát, így a kemény fogalmazás szándékolt. Az alábbiakban én is ehhez tartom magam.
A cikkben nem kiragadott szélsőséges, hanem tipikus példákat hozok a kutatásból.
96 németországi férfival sikerült a kutatóknak másfél-két órás interjúkat készítenie Karlsruhéban és Münchenben. A beszámolójukban felhívták a figyelmet, hogy egy nehezen kutatható csoportról van szó; elképzelhető, hogy a nyilatkozni hajlandó prostituált-használó férfiak csoportja eltér a felhívással el nem ért / arra nem válaszoló prostituált-használó férfiakétól. A kutatás számszerű adatai nem reprezentatívak a prostituált-használó férfiakra nézve, ezért óvatossággal kezelendők – mégis bizonyos rálátást adnak a prostitúció valóságára.
A meginterjúvolt férfiak 18 és 89 év közöttiek, átlagéletkoruk 45 volt. Kereset és iskolai végzettség tekintetében is sokfélék voltak. Ezenkívül 56%-uknak volt az interjú pillanatában felesége vagy barátnője (az arány hasonló volt a másik öt országban is) – szemben a közvélekedéssel, hogy prostituálthoz úgymond olyan „lúzer” férfiak járnak, akik „máshogy nem jutnának szexhez”. A megkérdezettek átlagban 55 prostituált nővel voltak együtt eddigi életükben. Több mint a felük havonta, vagy annál gyakrabban jár prostituálthoz.
Szignifikáns összefüggés mutatkozott, egyébként mind a hat országban, a prostituáltakhoz járás gyakorisága és aközött, hogy az alanyok alkalmaznak-e szexuális kényszerítést a prostitúción kívül is – ezekről egyébként nyíltan beszéltek az interjúkban. Ez megerősítette korábbi kutatások eredményeit, ami nagyon fontos információ, tekintettel arra az elterjedt mítoszra, amely szerint a prostitúció csökkenti a nemi erőszakok előfordulását egy társadalomban. E szerint a mítosz szerint a prostitúció egy fajta szelep-funkciót tölt be, a férfiaknak úgymond van hol kiélniük a sajnálatos módon feltartóztathatatlan és más módon levezethetetlen késztetésüket. Persze ez is egy igazságtalan gondolat (azon túl, hogy a férfiakat önszabályozásra és más könnyítésre képtelen állatoknak tekinti), mert azt közvetíti, hogy vannak azok a nők, akik kevesebbet érnek, akikkel ezt meg lehet tenni, hogy a rendes, normális nőkkel ne történjen meg.
Ezzel szemben a kutatásokból rendre az tűnik ki, így a mostaniból is, hogy a prostitúció, és az abban óhatatlanul jelen lévő hatalmi dinamika pont hogy megerősíti a férfiakat a jogosultságtudatukban: hogy alacsonyabb rendűnek tekintsék a nőket, és elvegyék, amihez kedvük van, ha máshogy nem megy, erőszakkal.
Aki szerint neki „jár” a szex a prostituálttal, az más nőket sem tisztel.
Egy prostitúció-túlélő nő fogalmazta meg a konferencián, hogy amikor tinderező barátnői mutatják meg neki férfiak durva üzeneteit, az első gondolata, hogy
„hé, velem beszéltek így akkoriban.”
Interjúkban ezt így fogalmazták meg a férfiak:
„Olyan, mint egy szervet kölcsönözni 10 percre.”
„Olyan, mint egy pohár kávé: ha kiittad, kidobod.”
Németországban rendőrségi becslések szerint a prostituált nők 95-99%-a áll stricik, emberkereskedők, illetve a szervezett bűnözés kényszere alatt. Az interjúkban résztvevő férfiak 55%-a találkozott is az emberkereskedővel vagy stricivel, vagy sokszor pont vele kötötte meg az üzletet. És tanúi voltak annak az erőszaknak is, amit a stricik a nőkkel szemben elkövetnek: megütik, őket vagy az otthon maradt családjukat fenyegetik – az orruk előtt.
„Volt egy [strici], aki az egyik nőjét teljesen összeverte. Kétszer vagy háromszor ököllel ütött az arcába, és hozzávágta a falhoz.”
Még ennél is többen láttak sérüléseket a nők testén, és rettegés jeleit a viselkedésükben. Ezzel szemben mindössze egyetlen férfi mondta azt a 96-ból, hogy rendőrségi bejelentetést tett. Ez a tapasztalat – amit prostituálthasználó férfiak fórumaiból már ismerünk – arra enged következtetni, hogy két másik mítosz is téves. Egyrészt hogy ne tudnának az általuk használt nők tevékenységében meglévő kényszerről: de, jellemzően tudnak. Másrészt a prostitúció dekriminalizálásától azt is várta a német törvényhozó húsz éve, hogy ha a férfiaknak nem eshet bántódása (ti. nem tett semmi törvénytelent a prostituálthoz menéssel), akkor majd nagyobb hajlandóságot mutatnak a bűntények hatósági bejelentésében. Nem így történt.
Ezt amúgy nemcsak ebből a friss interjús kutatásból tudjuk. Helmut Sporer, közelmúltban nyugalmazott, szervezett bűnözéssel foglalkozó, és emberkereskedelemre specializálódott rendőrfelügyelő is erről számolt be a konferencián. Nem jelentik a férfiak. Sőt, a rendőrség sem használja őket tanúként, ellenben az emberkereskedelem áldozatának tanúvallomása szükséges egy bírósági ítélethez. Sporer nézete szerint ez magyarázhatja a rendkívül alacsony felderítési és elítélési arányokat – a nők fenyegetés alatt élnek, nem kapnak sem ők, sem az otthon maradt családjuk hatósági védelmet, ezért nem mernek vallani. Vagyis, pont hogy a sikeres fellépés érdekében, nem szabadna ehhez kötni.
A 2002-es prostitúciós törvény nyertesei – szemben az elvárásokkal – nem a nők voltak, hanem a szervezett bűnözők.
A törvény kivett a büntethetőség hatálya alól több mindent, így a rendőrség többé nem tudja üldözni, illetve a bíróságok rendre nem találnak a hozzájuk egyáltalán eljutó esetekben kivetnivalót, vagy csak mondjuk „munkabalesetként” (!) értelmezik a nemi erőszakot, ahogy a kutatási beszámoló által idézett több konkrét jogesetből kiderül. A futtatás legalizálva lett („szexuális szolgáltatások megszervezése/beszerzése”), és azok a prostituált nők főnökeként adhatnak munkát és feladatot a prostituáltnak. Emiatt válhatott Németország a kelet-európai nőket beszállító emberkereskedők célországává és Európa bordélyává.
Sporer meglátása szerint a „szexiparlobbi képviselői megkülönböztetik az emberkereskedelmet és az önkéntes prostitúciót”, viszont
a szomorú igazság az, hogy az emberkereskedelem az ún. önkéntes, legális prostitúció keretében zajlik.
Bár a meglévő ijesztő tapasztalatok, illetve a 2002-es törvény hivatalos értékelése alapján 2017-ben módosítottak a törvényen (pl. nem adhat a strici utasításokat az elvégzendő szexuális aktusokra vagy az árra vonatkozóan, kötelező a használóknak óvszert húzni), a gyakorlatban ezeket azonban nem lehet érvényre juttatni. Vagyis a német tapasztalat azt látszik alátámasztani, hogy téves a mítosz, miszerint a legalizálás „legalább kihozza a prostitúciót a fényre, nem illegálisan történik, így az érintett nőknek nagyobb biztonságot jelent.” Ellenkezőleg. Az elképzelésekkel ellentétben a gyakorlat azt mutatja, hogy az áldozatok meglévő kevés jogorvoslati lehetőségtől is elestek, és a rendőrség is kevésbé tudja üldözni a visszaéléseket, (még akkor is, ha akarja) mert a törvény korlátozza a lehetőségeit.
Az interjúk arra az összefüggésre is rávilágítottak, hogy minél gyakrabban fogyasztott pornót a megkérdezett férfi, annál inkább hajlott arra, hogy (a saját bevallása szerint) fenyegessen vagy kényszerítsen egy nőt arra, hogy (jellemzően orális vagy anális) szexet nyújtson. A kutatásban a német, a kambodzsai és az amerikai férfiakat kérdezték arról, hogy milyen pornókat néznek. A három ország férfiainak a három leggyakoribb pornófogyasztása összesítve: 88%-uk nézett análszexet, 74%-a hogy egy csoport férfi egy nő arcára élvez, 58% nézett fenékből szájba-pornót. A konferencián egy prostituált nőket kezelő nőgyógyász is beszélt, többek között arról, hogy a pornó durvulásával az utóbbi két évtizedben a sérülések is durvultak, amivel prostituált nők hozzá kerülnek: például már egész fiatalon széklet- és vizelettartási problémákkal küzdenek. Szerinte nem véletlen, hogy a prostituált nők 80%-a drogfogyasztó, ezeket a fájdalmakat és kényszerítéseket csak kábítással lehet elviselni.
Ezek az eredmények arra is rávilágítanak, hogy a pornó a prostitúció előszobája. Onnan szerzik a férfiak az ötleteiket, amiket – adott esetben ha otthon, a párkapcsolatukban nem tudnak megvalósítani – prostituáltakhoz visznek. Ami aztán visszahat a nem prostituált nőkre is. Ha ők nem teszik meg ezt vagy azt a férfinak, akkor a férfi ezzel zsarolhatja őket: „ha te nem teszed meg, elmegyek érte máshoz”.
Leni Breymayer SPD-s szövetségi parlamenti képviselő rámutatott a német szabályozás, és a témával kapcsolatos közbeszéd képmutatására: miközben megy a nagy „a nem az nem” kampányolás, a nők határhúzásainak tiszteletben tartatása, és ha egy férfi az utcán beszól vagy hozzáér egy nőhöz, az botrány – 200 méterrel odébb, 20 euróért a legszörnyűbb dolgokat lehet megtenni a legkiszolgáltatottabb nőkkel.
A konferencián szintén résztvevő CDU-s képviselő, Elisabeth Winkelmeyer-Becker is kárhoztatta az „önkéntesség naiv narratíváját.” Rámutatott arra is, hogy a prostitúció munkaként való definiálása összefüggésben van azzal, hogy nincs elegendő finanszírozás a prostituált nők speciális helyzetét figyelembe vévő exit-programokra (ahogy a pékek és könyvelők sem kapnak segítséget, hogy szakmát váltsanak, úgy minek kéne az úgynevezett „szexmunkásoknak”; ha nem tetszik neki, csinál mást). Hozzászólásaikból kiderült, hogy a prostitúció kérdésében egyetértenek, párttársaik és frakciótársaik nagyrészével és a témában a progresszív élharcos (és a prostitúciót a többi fizetett munkához hasonlatosan szexmunkaként definiáló) Zöldekkel azonban nem.
A konferencián szót kaptak az interjúkat készítő, női kutatók is: többen is beszámoltak arról, hogy a férfiak az interjúk során is rendre igyekeztek átlépni az interjú, illetve az interjút készítő nők határait: szexuális ajánlatokat tettek, vagy arra a kérdésre, hogy „milyen nőket keres prostituáltként”, az interjúztató külsejét írták le. Egy idősebb pszichiáter nőnek azt válaszolta az egyik férfi, mélyen a nő szemébe nézve: „szeretem a fájdalmas szexet idősebb nőkkel”.
Ez a kutató mesélte azt is, hogy nagy kihívás volt, hogy kutatóként nem-ítélkező hozzáállással kell fordulni az interjúalanyokhoz, akiknek kényelmesen kell érezniük magukat a helyzetben. Ez viszont tőlük követelt nagyon sok mentális munkát – és disszociációt: leválasztani magukat és saját érzéseiket arról, amiket hallanak. Ő ezt a prostituált nők tipikus reakciójához hasonlította, akik, hogy el bírják viselni, hogy valaki használja a testüket, kiszállnak úgymond). Ez, elmondásuk szerint, különösen nehéz volt, amikor a férfiak brutális dolgokat meséltek, vagy kimutatták, mennyire nem éreznek empátiát. Például amikor egy férfi arra panaszkodott, hogy egy prostituált nő sírt, amikor egy csoportos aktus során sorra arcára élveztek a férfiak. Az egyik kutató mesélte, hogy a közterekre egyeztetett interjúk előtt mindig találgatta, hogy a megjelenő férfiak közül melyik jött az interjúra – és sose találta el. És ez azóta is gyötri: nem lehet a férfiakon látni, ki a prostituált-használó.
A konferencia legerősebb és legfelkavaróbb beszédeit mégis a prostitúciótúlélő nők tartották: olyan nők, akik ki tudtak menekülni a prostitúcióból, és akik mára a prostitúció felszámolásáért, ún. abolíciójáért küzdenek: Alona Kinan (Argentína), Ronja Wolf, Viktoria és Huschke Mau (Németország), Amelia Tiganus (Románia) és Rachel Moran (Írország) mára a nemzetközi abolicionista mozgalom kulcsalakjai, könyveikből döbbenetes képet lehet kapni a prostitúció valóságáról. Rachel Moran könyve Kifizetve: Utam a prostitúción át (Paid For: My Journey Through Prostitution, 2013) címmel magyarul is megjelent.
Beszédeikben mind azt képviselték, hogy a prostitúció fizetett megerőszakolás, és hogy szégyen, hogy a német állam (amelyre striciállamként is utaltak) tevőlegesen részt vesz nők tömegeinek szexuális kizsákmányolásában.
Elmondták, hogy a kutatás megerősítette azt, amit minden prostituált nő tud: hogy a nők testét használó férfiak tudják, hogy a nők nem akarják az aktust, tudják, hogy kényszer alatt állnak, tudják, hogy a fizetség nem teremt konszenzust – és mégis folytatják az aktust.
Vagy azért, mert úgy gondolják, hogy jár nekik, és ha fizettek érte, akkor az onnantól nem az ő problémájuk, hogy a nő szenved; vagy mert pont a nőn érezhető félelem, undor, kiszolgáltatottság az, ami szexuálisan felizgatja őket. Többen elmondták a beszédükben, ami az interjúkból is kirajzolódott: az előre egyeztetett határok (pl. bevállalt és be nem vállalt aktusok, óvszerhasználat, stb.) átlépése nem a kivétel, hanem a norma. Hiába mondja a nő, hogy nem szeretne csókolózni, vagy nem szeretné, hogy a férfi az ujját a fenekébe dugja – utána az egész aktus során feszülten kell figyelnie, hogy ez valóban ne történjen meg, mert sok férfi ezt juszt is el akarja érni. Álljon itt két idézet az interjúkból, prostituáltakat használó német férfiak szájából:
„Izgató volt, ha rá tudtam venni arra, hogy alávesse magát nekem, és azt tegye, amit én akarok. Például, amikor azt mondják, hogy nem csinálnak anált, és rá tudtam őket venni, hogy mégis megtegyék. Úgy éreztem, hogy nyertem.”
„A prostitúció csak azért működhet, mert a férfiak domináns helyzetben vannak. Abban a pillanatban, amikor a nőt láthatólag undor fogja el, és a férfi tudja, hogy a nő nem tud lelépni, az még inkább felizgatja. A legjobb példa a szopás. Ott a férfi és a nő közötti dominancia nagyon erős, amikor a nő a földön térdel és öklendezik.”
Huschke Mau kiemelte a prostituálthasználó férfiak rasszizmusát is: a kutatásból is kijött, és felhasználói fórumokon is rendre előjön, hogy rasszista sztereotípiák alapján (is) választanak: az ázsiaiak különösen „odaadónak” számítanak, a fekete nők „vadnak”, a dél-amerikaiaknak „a ritmus a vérében van”, a kelet-európai nők előnye pedig, e férfiak szerint, hogy „nem emancipáltak, és szívesen alárendelődnek”. Elmesélte, hogy az ő használói gyakran csalódottak voltak, hogy ő (külseje ellenére) nem orosz, sőt, hogy jól beszélt németül. Ennek a tendenciának a része, hogy a berlini híres-hírhedt Kurfürstenstraßén a nagyon fiatal, németül gyakran egyáltalán nem tudó román és bolgár lányok feje felett a stricik egyeztetik le az üzletet a kuncsafttal.
Mivel a férfiak pontosan tudnak a kényszerekről, amik miatt a prostituált nők a rendelkezésére állnak, legyen az szegénység, trauma vagy emberkereskedő, így az érzékenyítő kampányok– ami néha felmerül javaslatként a tiltás alternatívájaként – mit sem érnek vagy érnének. Akinek nincs empátiája, annak ettől nem lesz. Amit a férfiak elmondtak a kutatás interjúiban – és döbbenetes módon a hat országban egybehangzóak voltak az eredmények –, ami visszatartaná őket, az a szexuális bűnöző-regiszterbe való felvétel; a nevük/prostitúció-használatuk nyilvánosságra hozatala, és a börtönbüntetés.
Ahogy Betlen Anna fogalmazott egy 2009-es cikkében (ami szerintem alapmű a témával kapcsolatban):
a prostitúcióban nem a szexért fizet a férfi, hanem azért az erőszakért, amit neki már nem kell elkövetnie, hogy ehhez a szexhez hozzájusson, mert elvégezték helyette más férfiak – abuzáló rokonok a lányok gyerekkorában, szerelmet hazudó vagy csak szimplán emberkereskedő stricik.
Dés Fanni Svájcban és Katona Noémi Németországban élő magyar nők körében végzett kutatásai is árnyalják az önkéntes, öntudatos szexmunkás képét. Ha ezekkel, és a németországi dekriminalizáció katasztrofális következményeivel számot vetnénk, akkor nem ülnénk fel azoknak az individualista, a választás szabadságát fetisizáló narratíváknak, melyek szerint ez a nők szabad döntése volna, vagy épp olyan munka, mint az összes többi, és a fő probléma a prostituált nők megbélyegzése lenne. Hanem látnánk a prostitúciót fenntartó erőszakot, és azért az ún. északi/egyenlőségi modellért küzdenénk, amit már bevezetett Svédország, Norvégia, Izland, Kanada, Franciaország, Észak-Írország és Izrael: a prostituáltakat használó férfiak büntetését, és komplex szociálpolitikai programokat a prostitúcióba való bekerülés megelőzésére, illetve a prostitúcióból kilépés segítésére. Hogy ezutóbbi ma Magyarországon hogy néz ki, és mennyire keserves feladat, jól ábrázolja Schwechtje Mihály dokumentumfilmje, a Védelem alatt, amit most is vetítenek a mozik.
A berlini konferencia előadói bizakodóak voltak: a prostituáltakat használó férfiak körében végzett kutatás annyira egyértelmű képet mutat, hogy csak idő kérdése, meddig hagyhatja még figyelmen kívül a német közbeszéd és a német politikai fősodor a prostitúció valóságát.
