Ha nem is egyik napról a másikra, de hétről hétre, hónapról hónapra mélyült el eddig nem látott módon a pedagógusok és a kormány között feszülő konfliktus: számszerűen egyre többen, egyre változatosabb földrajzi eloszlásban választják a munkabeszüntetés vagy a demonstráció valamilyen formáját.

Ennek a folyamatnak a legfőbb érdekessége talán az, hogy a közoktatásban dolgozók és az oktatásirányítás közötti viszony további romlása sokkal inkább a kormány lépéseinek, mint az elégedetlenek mozgalmának köszönhető. Ezt támasztja alá, hogy a tiltakozások idén ősszel két alkalommal is szinte kizárólag azért kapcsoltak magasabb fokozatba, mert a tankerületek, illetve a Belügyminisztérium átlépte a hivatalos megfogalmazás alapján fegyelmi indíttatású, tényleges elbocsátások korábban nem tapasztalt Rubiconját. Mindkétszer olyan időzítéssel tette ezt, amikor ha nem is „hűlt ki” az ellenállás, lendülete azért mindenképpen csökkenőben volt, és bizonytalannak tűnt a további mozgósítás lehetősége.

Tudatos, de – elsőre – nem logikus

Számos jel utal arra, hogy tudatosan avatkozott be ilyen módon a kormány a tanárlázadások folyamatába, bár az kérdéses, hogy pontosan mi lehet a célja azzal, hogy olajat önt a tűzre.

A sztrájktörvény megszegésének előfordulásaihoz képest teljesen következetlen az elbocsátások időzítése és száma: közismert, hogy 13-nál sokkal többször és több pedagógus tanúsított polgári engedetlenséget, ahogyan az azokért kapott figyelmeztetések száma is eltérő mintázatokat mutat, akár egy tankerületen belül is. A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének értékelése szerint „propagandisztikus, random erőszakcselekményekről” van szó, amelyek lényege a tudatos botrányokozás. Beszédesek a Karinthy Frigyes Gimnázium tanárának, Berta Beátának a szombati, kirúgott tanárokért szervezett nagytüntetésen elhangzott szavai is:

„A múlt héten rendkívüli felmondással eltávolították a kollégáimat. Lehettem volna én is az egyik, de nem így történt. Hogy miért nem? Fogalmunk sincs, mert nincs szabály.”

A tudatosság a kirúgások hírének terjesztésében is tetten érhető. Érdemes visszaemlékezni, hogy a budapesti Kölcsey 5 elbocsátott pedagógusa alapvetően a tankerülettől küldött, az intézményvezetés közvetítésével eljuttatott felmondólevelek útján értesült a saját kirúgásáról, majd ezt követően ők tájékoztatták a sajtót. A második alkalommal már láthatóan ügyelt arra a belügy, hogy az ország nyilvánossága a tanároknál is előbb tudja meg, hogy újabb 8 pedagógusnak mondtak fel, amennyiben az MTI Országos Sajtószolgálatának küldött erről egy közleményt.

Az első kirúgások alkalmával nehéz volt eldönteni, hogy egy tankerület kivételes túlkapásáról van-e szó, vagy szisztematikus megtorlásról. A kölcseys tanárok eltávolítását követő szolidaritási és engedetlenségi hullám, látványos diáktüntetések után ráadásul azért is volt kézenfekvőbb az első verziót elfogadni igaznak, mert nem tűnt logikusnak, hogy a kormány saját akaratából feszítené tovább a húrt.

A logika látszólagos hiánya miatt nehéz nem feltenni azt a kérdést, hogy a kormánynak miért éri meg jobban hergelni az amúgy is paprikás hangulatban levő tanárokat. A választ kutatva érdemes onnan indulnunk, hogy éppen az elbocsátások napján jelentette be az Európai Bizottság, hogy a Magyarországnak szánt támogatások 65 százalékának visszatartását javasolja a tagállamoknak.

Ez első látásra közvetlenül is fenyegeti a tanároknak a választás óta ígért béremelést. Ám a kormány szerint a pedagógusoknak elvileg nem kellene aggódniuk a januári béremelésük miatt, hiszen a befagyasztás a kohéziós pénzeket érinti, a helyreállítási alap 2300 milliárdja, amelyből állításuk szerint a pedagógusbér-emelést fedeznék, valószínűleg zöld utat fog kapni a Tanácsban (bár ennek folyósítása sem automatikus).

Itt aztán bejön egy bántóan keveset tárgyalt szempont, mégpedig az, hogy pontosan mekkora béremelés hűtené le a pedagógusok kedélyeit? Egyáltalán van-e széles körű konszenzus e tekintetben köztük? A legkevésbé sem mellékes körülmény, hogy a szakszervezetek egy éve eredménytelenül zajló sztrájktárgyalásainak követelései között kerek-perec ott van az azonnali 45 százalékos emelés.

Ehhez képest az elégedetlenek mozgalmában részt vevő számos más tanár- és diákszervezet – például a Tanítanék Mozgalom, az Egységes Diákfront, a Tanárok a Tanárokért, a Pedagógus Egység – október 23-án a szakszervezetekkel közösen kihirdetett, 9 pontos követelési listáján csak a meglehetősen puha és homályos „Versenyképes és értékálló bérezést az oktatásban dolgozóknak!” felirat olvasható. Igaz, a Civil Közoktatás Platform oldalán található magyarázat hozzáteszi, hogy „a szakszervezeti követelések szerint” várja a kormánytól a béremelést, de konkrét arányszám nem szerepel a manifesztóban, sem a diplomás átlagbérhez, sem a pedagógusok mostani bruttó fizetéséhez viszonyítva.

Azért érdemes ilyen mélyenszántóan foglalkozni a pedagógusok legszélesebb körének bérkövetelésével, mert ha egy dolog világos és egyértelmű a kormány kommunikációjából, az az, hogy ha az Unió felé teljesített mérföldköveknek hála jut is valamennyi pedagógusbér-emelésre, azt akkor is úgy fogja majd a tanárok fizetésére költeni a kormány, mintha a fogát húznák.

Az azonnali 45 százalékos emelésnek soha a közelében sem jártak a kormány képviselői által bemondott számok.

A legutóbbi kormányinfón elhangzottak alapján jelenleg így fest a kormány januártól szóló ajánlata: garantált tíz százalékos emelés, de ha az Emberi Erőforrás Fejlesztési Operatív Program pénzeihez is hozzájut a kormány, akkor akár 21 százalékos emelésről is lehet szó. Rétvári Bence pedig szerdán úgy nyilatkozott a Blikknek: „Idén és jövőre is emelkedik a pedagógusok bére 10-10 százalékkal, de uniós forrásokat is szeretnénk használni, hogy nagyobb mértékben növeljük. Így a közös finanszírozásból jövőre 21, a következő évben 25, majd 29 százalékkal nőne a fizetésük.”

Hogy miért ilyen szűkmarkú az egyre növekvő elégedetlenség ellenére is a kormány, azt sejtheti az is, aki hetente egy-kétszer rápillant a makrogazdasági előrejelzésekre, de valószínűleg ennél is sokkal többet mond az a beszéd, amelyet a kis- és középvállalkozások képviselőinek címzett a miniszterelnök múlt kedden, a „20 éves a Széchenyi Kártya Program” jubileumi rendezvényén.

„Ennek a(z energia, az infláció és a kamatok okozta – a szerk.) hatalmas pénzügyi tehernek egy részét el kell vinnie a gazdaságnak, a másik részét pedig el kell vinnie a költségvetésnek. Ezért van az, hogy mindenfajta pénzosztásra vonatkozó, egyébként jogos igényt csak rendkívül visszafogottan tudunk a következő évben figyelembe venni, mert minden forint, ami létrejön, be kell hogy menjen a rezsivédelmi alapba, mert ott nekünk elő kell állítani körülbelül 2 000, a tavalyi évhez képest plusz 2 000 milliárd forintot.”

Orbán Viktor tehát viszonylag nyíltan hirdette meg a küszöbön álló „éhezők viadalát”, amelyben a kormány mindenekelőtt a rezsivédelmi alapon keletkező lyukakat igyekszik majd foltozni. (Zárójelben érdemes megjegyezni, hogy a miniszterelnök ugyanitt arról is szónokolt: „ha nem tudjuk megvédeni a magas rezsiköltségektől ezeket a családokat, akkor vissza fogunk esni oda, ahol 2010-ben voltunk. És az alsó középosztály számára az előrejutás lehetősége meg fog szűnni, amiért pedig tizenkét éve keményen dolgozunk.” No mármost, a jelenleg bruttó 260 ezres fizetésükkel a kezdő tanárok nyilvánvalóan a miniszterelnök által kijelölt szakadék szélén táncolnak.)

Ezzel együtt az nyilvánvalónak tűnik, hogy a kormány a pedagógusokkal vívott küzdelmet (is) – tőle nem szokatlan módon – olyan politikai csataként fogja fel, amelyben a maradék rezsivédelemért folyó küzdelem látszatának és a saját szavazótábor ettől remélt összetartásának szinte minden alárendelhető. Akár a közoktatásban dolgozók kollektív haragjának felkorbácsolásának, teljes közoktatási intézmények működésképtelenné tételének árán is – főleg és amennyiben akkor, ha az politikai ellenfelek elleni harcként keretezhető.

Itt jutunk el a kirúgások mögötti egyik lehetséges magyarázathoz.

Látványos, hogy a látszólagos következetlenség mellett valójában az évek óta harcos ellenállást mutató elitgimnáziumok tanárai estek áldozatul a pintéri megtorlásnak, olyan pedagógusok, akik legalább részben élen jártak a Fidesz oktatáspolitikájának elutasításában.

A Kölcseyből kirúgott tanítanékos veterán, Törely Katalin szerepét aligha kell magyarázni azoknak, akik emlékeznek még az esernyős tüntetésekre és a 2016-os sztrájkokra.

Az eddigi legtöbb „áldozatot” adó karinthysok mutatták egyébként a mostani egyik legerősebb szervezett kiállást, amikor együtt mentek el átvenni egy tömegdemonstrációval egybekötve a figyelmeztetéseikért a tankerülethez. (Persze jó kérdés, hogy akkor például az őszi tüntetések karizmatikus figurájává váló, fentebb idézett Berta Beáta miért csúszott át a szűrőn.)

Így kerüli el azt a Belügyminisztérium, hogy ténylegesen totális frontot nyisson a kollektívan értelmezett közoktatással szemben. Így próbálja politikai zárványban tartani a nyilvánvalóan jogos és egyre szervezettebb elégedetlenséget.

Érdemes egy pillantást vetni a Fidesz-közeli XXI. század Intézet értelmezésére, amely szerint a szombati nagytüntetésen azért voltak relatíve kevesen, mert „Ahogy a politika megjelent a pedagógustüntetéseken, a bérkövetelés helyét pedig átvette a radikális kormányellenesség, úgy csökkent a tiltakozók száma.” Ennek a magyarázatnak a logikáját érdemes kikezdeni, miután legutóbb éppen a kölcseys tanárok kirúgását követően duzzadt negyvenezresre a hídfoglalók sokasága október elején. A politikai szándékra viszont mindenképpen hasznos rálátást nyújt: ami most az utcákon és a tantermekben, folyosókon folyik, az valójában egy politikai projekt, ami nem a bérigényekről szól.

Milyen költséget hajlandó ezért a politikai számításért vállalni a kormány?

Ha azt a kérdést tesszük fel, hogy alapvetően mindegy-e a Fidesznek, hogy van-e tanítás a közoktatási intézmények falai között, akkor arra egy kettős válasz létezik. Egyrészt az évek óta kritikus tanárhiány, a szakos tanárok jelenlétének és bizonyos tantárgyakon belüli órák megtartásának lassan teljes esetlegessége arra a pikírt következtetésre is juttathatna minket, hogy igazából mindegy is a kormánynak, hogy működik-e a közoktatás, ennélfogva szépen, lassan, „szeletenként” annyi tanárt rúghatnának ki, amennyit csak akarnak.

Ha azonban onnan nézzük a helyzetet, hogy az történik-e az iskolákban (sztrájk közben is), amit a – szakmai szempontokkal kevéssé foglalkozó – rendszabályok (például sztrájktörvény) előírnak, hogy úgy táncolnak-e a közalkalmazottak, ahogyan a Belügyminisztérium fütyül, akkor már jobban át kell gondolni a feleletet. Márpedig ha egyvalamilyen feladatra predesztinálja az oktatásügy Belügyminisztérium alá söprése az ötödik Orbán-kormányt, akkor az a rend fenntartása. Ha pedig ez így van, akkor teljes iskolák tantestületeinek a kirostálása – vagy direkt kirúgás, vagy az annak hatásként mutatott szolidaritás által – bizony költséget jelent Pintér Sándor szemszögéből nézve is.

Merthogy a tanárlázadás eszkalációjának következő szintje ez, sőt tulajdonképpen már itt is tartunk: egész iskolák nem nyitnak ki napokra, hetekre, határozatlan időre. Vagy azért, mert megtizedelte a tankerület a tantestületet, vagy azért mert nagyszámú elégedetlenkedő tanár nem veszi fel a munkát.

A közoktatás úgy szakmai, mind „rendészeti” értelemben is vett diszfunkcionalitása mindenképpen egy olyan korábban el nem ért mérföldkő, ami jelentős politikai árnak számít egy, az oktatásügy fölé rendelt cél érdekében.

Bejöhet-e a kormány számítása?

Ha axiómának tekintjük – és lássuk be, évekig ez is látszott a legkézenfekvőbb forgatókönyvnek –, hogy a „baloldali” és „kormányellenes” címke skatulyájában megtarthatók a mostani tilatkozások, akkor igen, valóban az a legvalószínűbb, hogy a kormány tényleg hagyhatja a mozgalom építményét további elbocsátásokkal saját magára roskadni, s ezzel egyidejűleg sóval hinti be az állami iskolák jelentős részét, mert az politikai szempontból számára kifizetődőbb.

Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy az idei őszi tiltakozások a megelőző évek hasonló megmozdulásaihoz képest több tabut is megdöntöttek. Még mindig az a legvalószínűbb, hogy ez a mozgalom megmarad abban a zárványban, amelyben a Fidesz látni és láttatni szeretné. Azonban azt is látni kell, hogy korábban elképzelhetetlen helyeken jelent meg az ellenállás, és ez ironikus módon éppen az elbocsátások radikalizmusára adott radikális reakció. Ma már teljesen hétköznapinak számít, ha szakképzési centrumok és egyházi iskolák tantestületei fejezik ki szolidaritásukat vagy mennek ki tüntetni közalkalmazott kollégáikért. Korábban fikciónak tűnt, hogy olyan kormánybarát politikai klímával bíró helyeken, mint Zalaegerszeg, Kaposvár vagy Győr ne vegyék fel a munkát, alkossanak ezerfős élőláncokat.

Ez még nem jelenti azt, hogy politikai értelemben óriási gátak szakadtak volna át a tilakozások közepette, de mondjuk úgy, sok zsilip kinyílt.

Nem csupán a tüntetéseken hangoztatott üres szlogen az, hogy „nem csak Budapest” harca ez, hanem valóban jócskán átlépett saját korábbi árnyékán az elégedetlenség.

Ha pedig a kormány további zsilipeket nyit meg saját elhatározásából, ki tudja, milyen elképzelhetetlennek tűnő folyamatok indulnak még el.