Ukrajna lerohanása nem egyszerűen Vlagyimir Putyin expanzionista gondolkodásmódjának terméke. Éppúgy beleillik az orosz kapitalizmus projektjébe, amelyet Putyin és szövetségesei a Szovjetunió összeomlása után hívtak életre.

Mióta az orosz erők az év elején megszállták Ukrajnát, a politikai paletta különböző szakértői nehezen találnak választ arra a kérdésre, hogy pontosan mi – vagy ki – vezetett idáig.  Ezen szakértők az olyan kifejezéseket, mint Oroszország, Ukrajna, a Nyugat vagy a globális Dél, úgy dobálják be a közbeszédbe, mintha egységes politikai szereplőket jelölnének. Még a baloldalon is gyakorta egységesen kezelik Vlagyimir Putyin, Volodimir Zelenszkij, Joe Biden és a világ más vezetőinek biztonsági aggályokról, önrendelkezésről, civilizációs kérdésről, szuverenitásról, imperializmusról vagy imperializmusellenességről szóló kijelentéseit, mintha ezzel koherens nemzeti érdekeket képviselnének.

Az orosz, még pontosabban az orosz uralkodó réteg háborús érdekeiről szóló vita általában vitatható szélsőségekig polarizálódik. Sokan szó szerint veszik, amit Putyin mond, és még azt sem kérdőjelezik meg, hogy az orosz nemzeti érdekeket fejezi-e ki, vagy egyáltalán az orosz társadalom egésze egyetért-e azzal, hogy az elnök ragaszkodik ahhoz, hogy az ukránok és oroszok „egy népet” alkotnak, illetve hogy rögeszméje a NATO bővülése. Ezzel szemben a másik oldalon sokan szemenszedett hazugságként és stratégiai kommunikációként tálalják Putyin megjegyzéseit, és úgy vélik, ezek semmilyen kapcsolatban nem állnak az orosz elnök „valódi” céljaival Ukrajnát illetően.

A maga módján mindkét álláspont a Kreml motivációinak misztifikálását szolgálja ahelyett, hogy tisztázná azokat. Az orosz ideológiáról szóló mai viták gyakran azt az érzést keltik, mintha visszamennénk az időben mintegy 175 évet, amikor a fiatal Karl Marx és Friedrich Engels megírta A német ideológia című könyvet. Egyesek úgy vélik, hogy az orosz társadalom domináns ideológiája a társadalmi és politikai rend hű reprezentációja. Mások szerint az ideológia szabadon lebegő buborékának áttöréséhez elégséges eszköz meztelenül ábrázolni a császárt.

Sajnos a való világ ennél bonyolultabb. A „mit akar valójában Putyin” megértésének kulcsa nem az, hogy a beszédeinek és cikkeinek azon homályos részeit kiragadjuk, amelyek megfelelnek a megfigyelők előítéletes elfogultságainak, sokkal inkább feladat az általa képviselt társadalmi osztály strukturálisan meghatározott anyagi érdekeinek, politikai szervezetének és ideológiai legitimációjának szisztematikus elemzése.

A következőkben megpróbálom egy ilyen elemzés néhány alapvető momentumát megvizsgálni orosz kontextusból. Ez persze nem jelenti azt, hogy a nyugati vagy ukrán uralkodó osztályok érdekeinek hasonló elemzése ebben a konfliktusban irreleváns vagy nem helyénvaló, most azonban, gyakorlati okokból Oroszországra összpontosítok, részben azért, mert jelenleg ez a legvitatottabb kérdés, részben pedig azért, mert az orosz uralkodó osztály viseli az elsődleges felelősséget a háborúért. Azáltal, hogy megvizsgáljuk a materiális érdekeiket, túlléphetünk azokon a nem kielégítő magyarázatokon, amelyek az uralkodók állításait névértéken veszik, és egy koherensebb kép felé mozdulhatunk el annak érdekében, hogy megértsük, hogy az 1991-es szovjet összeomlás okozta gazdasági és politikai vákuum hogyan nyitott utat a jelenlegi háború előtt.

Mit rejt a név?

A jelenlegi háború kapcsán a marxisták többsége az imperalizmus fogalmával magyarázza a Kreml érdekeinek elméleti hátterét. Természetesen lényeges, hogy az összes rendelkezésre álló eszközt bevonjuk a felmerülő analitikai rejtvények elemzése során.  Még ennél is fontosabb ugyanakkor, hogy megfelelően használjuk őket.

A probléma jelen esetben az, hogy az imperializmus fogalma gyakorlatilag nem fejlődött tovább a posztszovjet állapotra való alkalmazhatóságában. Sem Vlagyimir Lenin, sem más klasszikus marxista teoretikus nem tudta volna elképzelni azt az alapvetően új helyzetet, ami a szovjet szocializmus összeomlásával alakult ki.

Generációjuk gondolkodói a kapitalista terjeszkedés és modernizáció imperializmusát elemezték. A posztszovjet érában viszont a zsugorodás, a demodernizáció és a perifériára szorulás állandó válságának vizsgálatát kell elvégezni.

Ez nem jelenti azt, hogy az orosz imperializmus jelenkori elemzése értelmetlen, azonban elég sok fogalmi leckét kell megoldanunk ahhoz, hogy gyümölcsözővé tegyük. A vita, hogy a huszadik század néhány tankönyvi definíciója alapján a mai Oroszország imperialista országnak minősül-e, csak skolasztikus szempontból fontos. Egy magyarázó fogalomból kiindulva az „imperializmus” ahistorikus és tautológiai leíró címkévé válik: „Oroszország imperialista, mert megtámadta a gyengébb szomszédot”; „Oroszország megtámadta a gyengébb szomszédot, mert imperialista”, és így tovább.

Egyes elemzők arra a következtetésre jutottak, hogy a háború a „politikai” vagy „kulturális” imperializmus autonóm észszerűségeit követi, mivel nem sikerült beazonosítaniuk sem az orosz pénzügyi tőke terjeszkedési törekvéseit, sem az új piacok meghódítását Ukrajnában, ahogy a stratégiai erőforrásaik feletti ellenőrzést vagy bármely más tipikus imperialista okot sem az orosz megszállás mögött. Gondoljuk arra, hogy milyen hatással voltak a szankciók a nagyon is globalizált orosz gazdaságra vagy a oligarchák nyugati befektetéseire. Azt se felejtsük el, hogy Ukrajna semmilyen közvetlen külföldi befektetést vagy működő tőkét nem vonzott, kivéve a saját oligarcháinak offshore pénzét, és hogy bármennyire is fontos ásványi lelőhelyek vannak az országban, a kiaknázásukhoz Oroszországnak előbb bővítenie kéne az ipart, vagy a kitermelt javakat el kéne adnia a fejlettebb gazdaságoknak, amire csak korlátozott lehetőségei vannak a nyugati szakciók miatt.

A mi feladatunk éppen az, hogy elmagyarázzuk, hogy az invázió politikai és ideológiai indokai hogyan tükrözik az uralkodó osztály érdekeit. Ellenkező esetben elkerülhetetlenül olyan nyers teóriáknál lyukadunk ki, amelyek a hatalmat magával a hataloméhséggel vagy az ideológiai fanatizmussal magyarázzák.  Ez azt jelentené, hogy az orosz uralkodó osztályt vagy egy hataloméhes mániákus és nemzeti soviniszta ejtette túszul, aki megszállottja az orosz nagyság helyreállításának mint „történelmi küldetésének”, vagy a hamis tudat egy szélsőséges formájától szenved – mindezzel magyarázva Putyin elképzeléseit a NATO-fenyegetésről, és az ukrán államiság tagadásáról, amelyből olyan politikák következnek, amelyek objektíve ellentétesek az érdekeikkel.

Úgy gondolom, hogy ez helytelen. Putyin nem hataloméhes mániákus, és nem is ideológiai fanatikus (ez a fajta politika idáig marginális szerepet játszott a posztszovjet térségben), és nem is őrült. Az ukrajnai háború elindításával az orosz uralkodó osztály racionális kollektív érdekeit védi. Nem ritka, hogy a kollektív osztályérdekek csak részben fedik egymást az adott osztály egyes képviselőinek érdekeivel, vagy akár ellentétesek azokkal. De valójában milyen osztály uralja Oroszországot – és mik a kollektív érdekei?

Politikai kapitalizmus Oroszországban és azon túl

Arra a kérdésre, hogy melyik osztály uralja Oroszországot, a baloldaliak többsége ösztönösen azt válaszolná, hogy a kapitalisták. A posztszovjet térség átlagpolgára valószínűleg tolvajoknak, szélhámosoknak vagy maffiának nevezné őket. Egy kicsit meglepődnénk a válaszon, ha a megkérdezettek „oligarchákként” jellemeznék az elitet. Könnyű elutasítani azok reflexióit, akik hamis terminológiákat használnak, vagy nem értik az uralkodó osztály működését a „megfelelő” marxista kontextusban. Az elemzés viszont produktívabb lenne, ha elgondolkodnánk azon, hogy a posztszovjet állampolgárok miért hangsúlyozzák a lopást, illetve a magánvállalkozások és az állam közötti szoros kölcsönös függőséget, amelyet az oligarcha szó fémjelez.

A modern imperializmusról szóló vitához figyelembe kell vennünk a posztszovjet térség sajátosságait is. Történelmileg az eredeti tőkefelhalmozás, ez esetben a szovjet állam és a gazdaság centrifugális szétesési folyamatának részeként történt. Steven Solnick politológus ezt a folyamatot „az állam ellopásának” nevezte. Az új uralkodó osztály tagjai vagy privatizálták az állami tulajdont (gyakran áron alul), vagy bőséges lehetőséget kaptak arra, hogy a formálisan állami szerveknek járó nyereséget magánkézbe helyezzék. Kihasználták az állami tisztviselőkkel fennálló informális kapcsolatokat és gyakran szándékosan alakítottak ki jogi kiskapukat a tömeges adóelkerülés és a tőkekiáramlás érdekében, miközben gyanús vállalati felvásárlásokat hajtottak végre a rövid távú gyors nyereség miatt.

Ruslan Dzarasov orosz marxista közgazdász ezeket a gyakorlatokat a bennfentes bérleti díj koncepcióval jellemezte, hangsúlyozva a bennfentesek által kitermelt jövedelem járadékszerűségét, amely annak köszönhető, hogy kontrollálják azoknak a vállalkozásoknak a pénzmozgásait, amelyek a hatalmon lévőkhöz köthetőek. Ezek a gyakorlatok minden bizonnyal a világ más részein is megtalálhatók, de szerepük az orosz uralkodó osztály kialakulásában és reprodukciójában sokkal fontosabb a posztszovjet átalakulás azon sajátos arculata miatt, amely az államszocializmus centrifugális összeomlásával és az azt követő politikai-gazdasági konszolidációval jelent meg.

Más neves gondolkodók, mint például Szelényi Iván magyar szociológus a politikai kapitalizmus kifejezést használták a hasonló jelenségekre. Max Weber szerint a politikai kapitalizmust a pártpolitika felhasználása jelenti, a magánvagyon felhalmozása céljából. Én a politikai kapitalistákat a kapitalista osztály azon részének gondolom, amelynek fő versenyelőnye az állam szelektív előnyeiből származik, ellentétben azon kapitalistákkal, akiknek előnye a technológiai innovációkban vagy a különösen olcsó munkaerőben gyökerezik. A politikai kapitalisták nem egyedülállók a posztszovjet országokban, de pontosan azokon a területeken jelennek meg nagy számban, ahol az állam történelmileg domináns szerepet játszott a gazdaságban, és hatalmas tőkét halmozott fel, amely elérhetővé vált a magánvállalkozások számára. .

A politikai kapitalizmus jelenléte kulcsfontosságú ahhoz, hogy megértsük, hogy amikor a Kreml a „szuverenitásról” vagy a „befolyási szférákról” beszél, az korántsem az elavult fogalmak iránti irracionális megszállottság eredménye.

Ugyanakkor az ilyen retorika nem feltétlenül Oroszország nemzeti érdekének artikulációja, sokkal inkább az orosz politikai kapitalisták osztályérdekeinek közvetlen tükröződése. Ha az állam szelektív előnyei alapvető fontosságúak vagyonuk felhalmozásához, akkor ezeknek a kapitalistáknak létfontosságú megszerezni azon területeket, ahol monopolhelyzetbe kerülhetnek – ezen területek ellenőrzést pedig nem oszthatják meg a kapitalista osztály más szereplőivel.

Ez a fajta „területkijelölés” mint módszertan a kapitalisták más csoportjai számára nem ennyire fontos. Még akkor sem, ha a marxista elmélet régóta húzódó vitája Göran Therborn parafrázisával élve egy ideje arról szól, hogy „mit tesz valójában az uralkodó osztály, amikor uralkodik”. A rejtvény abban állt, hogy a kapitalista államokban a burzsoázia általában nem irányítja közvetlenül az államot. Az állami bürokrácia ugyan jelentős autonómiát élvez a kapitalista osztálytól függetlenül, de ez utóbbit támogatja is azáltal, hogy olyan szabályokat hoz létre és érvényesít, amelyek a kapitalista felhalmozást szolgálják. Ezzel szemben a politikai kapitalisták sokkal szigorúbb ellenőrzésre tartanak igényt a politikai döntéshozók felett. Alternatív megoldásként magángazdagodás céljából maguk foglalják el a politikai hivatalokat.

A klasszikus vállalati kapitalizmus számos ikonja részesült állami támogatásokból, kedvezményes adórendszerekből vagy a különféle protekcionista intézkedések előnyeiből. Mégis, a politikai kapitalistákkal ellentétben, a túlélésük és a piaci terjeszkedésük csak ritkán függött a konkrét hivatalokat betöltő személyek csoportjától, a hatalmon lévő pártoktól vagy a regnáló politikai rendszerektől. Ugyanígy, a transznacionális tőke is fennmaradna azon nemzetállamok nélkül, amelyekben a székhelyük található – emlékezzünk csak vissza a nemzetállamoktól független lebegő startup-városok projektjére, amelyet a Szilícium-völgy iparmágnásai, például Peter Thiel lendítettek fel. A politikai kapitalisták nem tudnak túlélni a globális versenyben anélkül, hogy legalább egy olyan terület lenne, ahol külső beavatkozás nélkül élvezhetik bennfentes munkájuk gyümölcsét.

Osztálykonfliktus a posztszovjet periférián

Továbbra is nyitott kérdés, hogy a politikai kapitalizmus hosszútávon fenntartható-e. Hiszen az államnak valahonnan forrásokat kell szereznie, hogy azokat újraoszthassa a politikai kapitalisták között. Ahogy Branko Milanovic megjegyzi, a korrupció a politikai kapitalizmus endemikus problémája, még akkor is, ha azt egy hatékony, technokrata és autonóm bürokrácia működteti. A politikai kapitalizmus legsikeresebb esetével, Kínával ellentétben, a szovjet kommunista párt intézményei szétestek, és személyes pártfogó hálózatokon alapuló rezsimek váltották fel őket, amelyek a liberális demokrácia formális homlokzatát a saját javukra torzították. Ezek a folyamatok persze gyakran a gazdaság modernizálására és professzionalizálására irányuló impulzusok ellen hatnak. Nyersebben megfogalmazva mindez azt jelenti, hogy nem lehet örökké ugyanabból a forrásból lopni. Át kell váltani egy másik kapitalista modellre, hogy fenntartsuk a profitrátát, akár tőkebefektetések, akár a munkaerő fokozott kizsákmányolása révén, vagy bővíteni kell a hálózatokat, hogy több forrást szerezzünk a bennfentes bérleti díjak kitermelésére.

De mind az új befektetések, mind a munkaerő kizsákmányolása strukturális akadályokba ütköznek a posztszovjet politikai kapitalizmus égisze alatt. Egyrészt sokan haboznak hosszútávú befektetésbe kezdeni, amikor üzleti modelljük, sőt ingatlantulajdonaik alapvetően a hatalmon lévő személyektől függnek. Ennek köszönhetően sokszor hatékonyabb a nyereséget egyszerűen offshore számlákra áthelyezni. Másrészt a posztszovjet munkaerő már urbanizált, képzett és nem olcsó.  A régió viszonylag alacsony bérszínvonalát csak a Szovjetunió által hagyott kiterjedt anyagi infrastruktúra és jóléti intézmények tették lehetővé. Ez az örökség hatalmas terhet ró az államra, mégse könnyű rajta változtatni, főként anélkül, hogy elidegenítenénk a fontosabb szavazói rétegeket. A politikai kapitalisták közötti, az 1990-es évekre jellemző erőszakos rivalizálás megszüntetésére törekedve az olyan bonapartista vezetők, mint Putyin és más posztszovjet autokraták azáltal, hogy egyes elitfrakciók érdekeire nagyobb hangsúlyt fektettek, míg másokat elnyomtak, enyhítették a „mindenki mindenki ellen” típusú belső harcokat anélkül, hogy megváltoztatták volna a politikai kapitalizmust működtető mechanizmusokat.

Ahogy aztán az erőszakos terjeszkedés egyre inkább belső korlátokba ütközött, az orosz elit megpróbálta tevékenységeit külföldre kiterjeszteni, annak érdekében, hogy fenntartsa a trösztösödésnek köszönhető bevételeit. Ezért szaporodtak el az olyan orosz vezetésű integrációs projektek, mint például az Eurázsiai Gazdasági Unió. Még annak ellenére is elterjedtek, hogy két fő akadállyal szembesültek. Az egyik ilyen akadály, amit a helyi politikai kapitalisták jelenléte okozott, viszonylag jelentéktelennek bizonyult. Ukrajnában például az olcsó orosz energia megtartásában voltak érdekeltek, amelyhez szuverén joguk gyakorlása által a bennfentes bérleti díjak miatt kedvezményesen jutottak hozzá. Eszközként használhatták az oroszellenes nacionalizmust, hogy legitimálják a széteső szovjet állam ukrán részével szembeni követelésüket, mégsem sikerült külön nemzeti fejlesztési projektet kidolgozniuk.

A második ukrán elnök, Leonid Kucsma híres könyvének címe – Ukrajna nem Oroszország –  jól illusztrálja ezt a problémát. Ha Ukrajna nem Oroszország, akkor mi is pontosan? A nem orosz posztszovjet politikai kapitalisták általános kudarca, hogy a hegemónia válságának leküzdésében törékennyé, és végső soron az orosz támogatástól függővé vált uralmuk, éppúgy, ahogy azt a közelmúltban Fehéroroszországban és Kazahsztánban láthattuk.

A posztszovjet térségben a transznacionális tőke és a diplomás középosztály szövetsége, amelyet politikailag a nyugatbarát, NGO-sodott civil társadalom képviselt, meggyőzőbb választ adott arra a kérdésre, hogy pontosan mi is nőjön a lepusztult és szétesett államszocializmus romjain, ezzel akadályt képezve az Oroszország által vezetett posztszovjet integráció előtt. Így meg is érkeztünk a posztszovjet térség fő politikai konfliktusához, amely elvezetett Ukrajna inváziójához.

A Putyin és más posztszovjet vezetők által megkezdett bonapartista stabilizáció elősegítette a diplomás középosztály növekedését. Sokan közülük részesültek a rendszer bizonyos előnyeiből, például a bürokráciában vagy a stratégiai állami vállalatokban alkalmazták őket. Nagy hányadukat azonban kizárták a politikai kapitalizmus fenntartása általi előnyökből. Így fő jövedelmi, karrierlehetőségeik, illetve fejlődő politikai befolyásuk a Nyugattal való politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatok intenzívebbé válásában rejlett, miközben a nyugati soft power élharcosaivá váltak. Az EU és az USA által vezetett intézményekbe való integráció egy pótlólagos modernizációs projektet jelentett számukra, amely mind a „megfelelő” kapitalizmushoz, mind pedig a „civilizált világhoz” való csatlakozást jelentette. Ez szükségszerűen a posztszovjet elittel, intézményekkel, és az 1990-es évek katasztrófája utáni években stabilitást kereső „elmaradott” plebejus tömegek berögzült, szocialista korszakbeli mentalitásával való szakításhoz vezetett.

A fentebb leírt projekt mélyen rejlő elitista hozzáállása az oka annak, hogy soha nem vált igazán uralkodóvá egyetlen posztszovjet országban sem, még akkor sem, ha a történelmi oroszellenes nacionalizmus hajtotta. (Az orosz invázió ellen mozgósított negatív szövetség nem jelenti azt, hogy egység alakult volna ki valamely pozitív program mentén.) Ugyanakkor segít megmagyarázni a globális Dél szkeptikus semlegességét, amikor arra szólítják fel, hogy legyen szolidáris akár egy, a nyugati nagyhatalmakkal egyenrangú nagyhatalommal (Oroszország), vagy ugyanezen ország egy olyan perifériájával, amely nem az imperializmus felszámolására, hanem egy nemesebb oldalhoz való csatlakozásra törekszik (Ukrajna).

A legtöbb ukrán számára ez egy önvédelmi háború. Ezt felismerve nem szabad megfeledkeznünk az ukránok érdekei és azok érdekei közötti szakadékról sem, akik azt állítják, hogy a nevükben beszélnek, és akik sajátságos politikai és ideológiai agendájukat egyetemesnek állítják be az egész nemzet számára – az „önrendelkezést”  osztályspecifikus módon alakítva.

A Nyugatnak az orosz invázió előkészítésében játszott szerepéről szóló vita jellemzően a NATO Oroszországgal szembeni fenyegető álláspontjára összpontosít. De figyelembe véve a politikai kapitalizmus megnyilvánulásait, láthatjuk a nyugati terjeszkedés mögött meghúzódó osztálykonfliktust, és azt, hogy Oroszország nyugati integrációja annak alapvető átalakulása nélkül miért nem működhetett soha. A posztszovjet politikai kapitalistákat nem tudták beintegrálni a nyugati vezetésű intézményekbe, amelyek kifejezetten arra törekedtek, hogy megszüntessék ezen oligarchák osztályát azáltal, hogy megfosztják őket fő versenyelőnyüktől: azoktól a kiváltságoktól, amelyekre a posztszovjet államokban szert tettek. Az úgynevezett „korrupcióellenes” program létfontosságú, ha nem mind a mai napig legfontosabb része a nyugati intézmények posztszovjet térséggel kapcsolatos azon jövőképének, amelyet a régió nyugatbarát középosztálya is széles körben oszt. A politikai kapitalisták számára azonban e menetrend sikere politikai és gazdasági céljaik megvalósíthatóságának végét jelentené.

A nyilvánosság előtt a Kreml megpróbálja a háborút az Oroszország szuverén nemzetként való túléléséért folytatott harcként bemutatni. A legnagyobb tét azonban az orosz uralkodó osztály és a politikai kapitalizmus modelljének túlélése. A világrend multipoláris szerkezetátalakítása egy időre megoldaná a problémát. Ez az oka annak, hogy a Kreml megpróbálja eladni saját osztályprojektjét a globális Dél elitjeinek,  amely így saját szuverén „befolyási övezetet” kapna egy „civilizáció” képviseletére hivatkozva.

A posztszovjet bonapartizmus válsága

A posztszovjet politikai kapitalisták mellett a hivatásos középosztály és a transznacionális tőke ellentmondásos érdekei strukturálták azt a politikai konfliktust, amely végül a jelenlegi háborúhoz vezetett. A politikai kapitalisták szervezetének válsága azonban tovább súlyosbította a ránk leselkedő veszélyt.

Az olyan bonapartista rezsimek, mint Putyiné vagy Alekszandr Lukasenkóé Fehéroroszországban, passzív, depolitizált támogatásra támaszkodnak, és legitimitásukat a posztszovjet összeomlás katasztrófájának leküzdéséből merítik, nem pedig abból a fajta aktív beleegyezésből, amely normál esetben biztosítja az uralkodó osztály politikai hegemóniáját. Ez a fajta tekintélyelvű uralom alapvetően törékeny az utódlás problémája miatt. Nincsenek egyértelmű szabályok vagy hagyományok a hatalom átadására, nincs olyan megfogalmazott ideológia, amelyhez egy új vezetőnek alkalmazkodnia kellene, és nincs olyan párt vagy mozgalom, amelyben új vezetőt lehetne kinevelni. Az utódlás kérdése az, amely miatt az eliten belüli belső konfliktusok veszélyes mértékben eszkalálódhatnak, és amely adott esetben lehetővé teheti, hogy alulról jövő tiltakozások nagyobb eséllyel érjék el céljaikat.

Az elmúlt években megszaporodtakaz ilyen felkelések  Oroszország perifériáján, beleértve nemcsak a 2014-es ukrajnai Euromajdan-forradalmat, hanem az örményországi forradalmakat, a harmadik kirgizisztáni forradalmat, a sikertelen 2020-as fehéroroszországi felkelést, és legutóbb a kazahsztáni forrongásokat is. Az utóbbi két esetben az orosz támogatás döntő fontosságúnak bizonyult a helyi rezsimek túlélésének biztosítása szempontjából. Oroszországon belül a 2011-ben és 2012-ben tartott A Szabad Választásokért gyűlések, valamint az Alekszej Navalnij által inspirált későbbi mozgósítások nem múltak el visszhang nélkül. Az invázió előestéjén fokozódtak a munkavállalói tiltakozások, miközben a közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy csökken Putyin népszerűsége. Veszélyt jelenthet a rendszerre nézve, hogy a Putyinnal szembeni ellenállás annál magasabb volt, minél fiatalabbak a válaszadók.

A posztszovjet, úgynevezett majdan-forradalmak egyike sem jelentett egzisztenciális fenyegetést a posztszovjet politikai kapitalistákra mint önálló osztályra. Csupán a hatalmi osztály frakcióit cserélték le, ezzel fokozva azon politikai képviselet válságát, amelyre eleve reagáltak. Ez az oka annak, hogy a tiltakozások olyan gyakran ismétlődtek.

A majdan-forradalmak tipikus kortárs városi polgári forrongások, ahogy Mark Beissinger politológus nevezte őket. A politológus egy hatalmas statisztikai gyűjtésen keresztül mutatja be, hogy a múlt társadalmi forradalmaival ellentétben a városi polgári lázadások csak átmenetileg gyengítik az önkényuralmat, és erősítik a középosztálybeli civil társadalmakat. Nem hoznak létre erősebb vagy egyenlőbb politikai rendet, sem tartós demokratikus változásokat. A posztszovjet országokban a majdan-forradalmak jellemzően csak gyengítették az államot, és sebezhetőbbé tették a helyi politikai kapitalistákat a transznacionális tőke nyomásával szemben – közvetlenül és közvetve a nyugatbarát, nem kormányzati szervezeteken keresztül. Ukrajnában például az Euromajdan-forradalmat követően az IMF, a G7-ekkel és a civil társadalommal karöltve makacsul szorgalmazott egy sor „korrupcióellenes” intézkedést.  Ennek ellenére az elmúlt nyolc évben egyetlen komolyabb korrupciós ügyet sem tártak a nyilvánosság elé. Ugyanakkor intézményesítették a kulcsfontosságú állami vállalatok és a bírósági rendszer külföldiek, és korrupcióellenes aktivisták általi felügyeletét, ezzel korlátozva a hazai politikai kapitalisták lehetőségeit bennfentes jövedelemforrásaik kiaknázására. Az orosz politikai kapitalistáknak jó okuk lenne arra, hogy szolidárisak legyenek Ukrajna egykor erős oligarcháinak gondjaival.

Az uralkodó osztály konszolidációjának nem szándékolt következményei

Számos tényező szolgálhat magyarázatul az invázió időzítésére, valamint Putyin azon tévedésére, hogy gyors és könnyű győzelmet várt Ilyen például Oroszország átmeneti előnye a hiperszonikus fegyverek terén, Európa függősége az orosz energiától, az úgynevezett oroszbarát ellenzék elnyomása Ukrajnában, a 2015-ös minszki megállapodások stagnálása a Donyec-medencei háborút követően, vagy az orosz hírszerzés kudarca Ukrajnában. A következőkben kísérletet teszek arra, hogy nagy vonalakban felvázoljam az invázió mögött meghúzódó osztálykonfliktusokat, egyrészt a területi terjeszkedésben érdekelt politikai kapitalisták között, akik jövedelmeik fenntartásában érdekeltek, másrészt a transznacionális tőke szemszögéből, amely szövetségben áll a hivatásos középosztállyal – azzal a középosztállyal, amelyet elzártak a politikai kapitalizmus előnyeitől.

A marxizmus imperializmus-elmélete csak akkor alkalmazható megfelelően a jelenlegi háborúra, ha meg tudjuk határozni a mögöttes anyagi érdekeket.

Ugyanakkor a konfliktus nem csak az orosz imperializmusról szól. Az a konfliktus, amelyet most Ukrajnában tankokkal, tüzérséggel és rakétákkal oldanak meg, ugyanaz a konfliktus, amelyet a rendőri botok elnyomtak Fehéroroszországban és magában Oroszországban is. A hegemónia posztszovjet válságának fokozódása – az uralkodó osztály képtelensége a tartós politikai, erkölcsi és intellektuális vezetés kialakítására – ugyanúgy az eszkalálódó erőszak kiváltó oka.

Az orosz uralkodó osztály alapvetően változatos. Egyes részei súlyos veszteségeket szenvednek el a nyugati szankciók következtében. Miközben az orosz rezsimnek az uralkodó osztálytól való részleges autonómiája hozzájárul ahhoz, hogy a politikai hatalom a hosszú távú kollektív érdekekeit kövesse, függetlenül az egyes reprezentánsok vagy csoportok veszteségeitől. Ugyanakkor az orosz periférián jelenlevő rezsim-válságok súlyosbítják az orosz uralkodó osztály egészére ható egzisztenciális fenyegetést. Az orosz politikai kapitalisták szuverenistább frakciói ugyan fölénybe kerülnek a helyi uralkodó osztály külföldi tőkétől jobban függő (az eredetiben „inkább komprádor” – a ford.) rétegeivel szemben, de valószínűleg még az utóbbiak is tudják, hogy a rezsim bukásával mindannyian veszítenek.

A háború elindításával a Kreml arra törekedett, hogy a belátható jövőben enyhítse ezt a fenyegetést, azon végső cél figyelembevétele mellett, ami a világrend „multipoláris” szerkezetátalakítását célozza. Ahogy Branko Milanovic sugallja, a háború legitimálja az oroszok Nyugattól való függetlenedési törekvéseit a magas költségek ellenére is, ugyanakkor rendkívül megnehezíti annak visszafordítását a további ukrán területek annektálása után. Ezzel egy időben az orosz uralkodói klikk fokozza az uralkodó osztály politikai szervezettségét és ideológiai legitimációját. Már láthatóak jelei egy konszolidáltabb, ideologikus, mozgósításra nagyobb mértékben képes tekintélyelvű politikai rezsim felé való elmozdulásnak, amely törekvés Kína hatékonyabb politikai kapitalizmusát tekinti követendő példának. Putyin számára ez lényegében egy újabb állomása annak a posztszovjet konszolidációs folyamatnak, amelyet a 2000-es évek elején az orosz oligarchák megszelídítésével indított el. A katasztrófa megelőzésének és a „stabilitás helyreállításának laza narratíváját az első szakaszban most egy artikuláltabb konzervatív nacionalizmus követi, míg a második szakasz a lázításé (külföldön az ukránok és a Nyugat ellen, Oroszországon belül pedig a kozmopolita „árulók” ellen) mint az egyetlen ideológiai nyelvezeté, amely széles körben tetten érhető a posztszovjet ideológiai válsággal összefüggésében.

Egyes szerzők, mint például Dylan John Riley szociológus azzal érvelnek, hogy a felülről érkező erősebb hegemón politika elősegítheti a hangsúlyosabban antihegemón politika meghonosítását. Ha ez igaz, akkor a Kreml ideologikusabb és mobilizációsabb politika felé való elmozdulása megteremtheti a feltételeket egy szervezettebb, tudatosabb, a népi osztályokban gyökerező tömegpolitikai ellenzék kiépüléséhez, és végső soron egy új társadalmi-forradalmi hullámhoz. Egy ilyen fejlemény viszont alapvetően megváltoztathatja a társadalmi és politikai erők egyensúlyát a világnak ezen a részén, potenciálisan véget vetve annak az ördögi körnek, amely a Szovjetunió mintegy három évtizeddel ezelőtti összeomlása óta velünk van.