A kétsebességes EU elképzelését annyian pedzegették az elmúlt évek politikájában és a sajtóban, amíg rá nem döbbentünk, hogy az Unió valójában már eleve két- vagy többsebességesnek lett elképzelve. A 2004-es és 2007-es bővítések olyan Uniót eredményeztek, amelynek egyes államai nem számítottak teljes értékű tagnak – vagy az eurózónából maradtak ki, vagy pedig a Schengen-övezetből, amely a lakosság egésze számára az egyik legkézzelfoghatóbb előnyét jelenthette volna a közös piachoz való csatlakozásnak: a személyek EU-n belüli szabad mozgását.

Az 1985-ben aláírt, de teljes mértékben csak 1995-ben hatályba lépő egyezményt az 1997-es amszterdami szerződés emelte be az EU jogrendjébe, alapvetően pedig három pillérre épül: az egyezményt aláíró állampolgárok ellenőrzésének megszüntetésére a tagországok határainál, a külső határok ellenőrzésének megerősítésére, valamint együttműködésre a tagországok bírói és rendőri szervei között.

A határmegszüntetés ígérete az EU-t övező kollektív képzelet, sőt mi több, mitológia egyik sarkalatos eleme, de legyen bármennyire is vonzó a határok nélküli Európa gondolata, Schengen mégsem a határok eltörléséről, hanem azok légiesítéséről szólt (ugyanúgy, ahogy az euró sem egy valódi közös valuta, hanem a különböző nemzeti „eurók” 1:1 átváltási arányának biztosítása).

A téma egyik kutatója, a schengeni rendszer európai határokra gyakorolt hatásáról könyvet író Ruben Zaiotti szerint egyenesen Margaret Thatcher szelleme kísért abban a féloldalasságban, amellyel a határnyitás az Unióban megvalósulhatott.

A brit euroszkepticizmus kiáltványaként elhíresült 1988-as bruges-i beszédében Thatcher amellett érvelt, hogy valójában a józan ész követeli meg a határok fenntartását, mivel az állampolgárokat meg kell védeni a drogoktól, a terroristáktól, valamint a fogadó ország által nem kívánt, illegálisnak bélyegzett bevándorlóktól. Az átjárható Európa képviselőit a thatcheri tematizáció eleve védekezésre kényszerítette, akik így a schengeni rendszert az államközi és az állami szintek sajátosan kettős felelősségmegosztásával alkották meg.

Zaiotti kutatása azonban rávilágít, hogy a határokat lezáró, az államot pedig elsősorban biztonságpolitikai paradigmákkal azonosító „józan ész” elképzelése cseppet sem annyira magától értetődő, mint ahogy azt marketingje sugallaná. Ellenkezőleg, a Zaiotti terminológiájában „határfixációnak” nevezett jelenség fokozatosan szilárdult a gazdasági válságok által megtépázott Európa egyik ideológiai pótlékává, a rend és a biztonság fikcióját közvetítve az állampolgároknak. A lélektani hatás szemléletes példája az Orbán-kormány koronavírus-járványra adott egyik első intézkedése, Magyarország határainak diadalittasan bejelentett lezárása a nem-állampolgárok elől (és a karanténkötelezettség előírása a hazatérni szándékozó állampolgároknak).

Schengen az uniós intézményrendszer egészét meghatározó logika tükre kicsiben. Mélyreható stukturális változtatások híján egy jogi vélelemre alapszik: vannak határok, de a mindennapi ügymenet biztosításáért inkább tegyünk úgy, mintha nem lennének.

Másik jellemző sajátossága ennek a két különböző típusú (állami és államközi) döntéshozatalt egybeötvöző intézménynek az, ahogyan az alapját képező kétosztatúságot folyamatosan újratermeli, ezzel egyszerre fegyelmezve az EU külső határvidékét és belső perifériáját. De hogyan is történik mindez?

A zombi a normális

Schengen haláláról 2011 óta cikkeznek, amikor is Franciaország lezárta belső határait az Olaszországba érkezett észak-afrikai menekültek jelentős száma miatt. Ekkor mindkét érintett ország az intézkedések szigorításáért lobbizott. 2015-ben Németország példáját követve zárta le több állam a határait szintén a menekültválságra hivatkozva. 2020-ban a covid-járvány tette az európai lakosság egésze számára láthatóvá a rendszert működtető önkényességet: a nyugat-európai államok szigorú beutazási kritériumait eseti döntések sorozata bírálta felül, a kelet-európai munkaerő zavartalan áramlását biztosítva. A gondoskodási munkákat végzők és a terménybetakarítók számára nyitott kiskapuk aztán nyáron többnyire mindenki számára megnyíltak, amit nem annyira a járvány állapota, mint inkább egy másik gazdasági szükségszerűség, a vendéglátóipari ágazat megmentése indokolt.

A határlezárások okainak mondvacsináltságát más sem jelzi jobban, mint a lezárások indoklásai: a határaikat lezáró államok most a covid-válság és az ukrajnai háború hatásainak egymásra torlódását kapcsolják össze a megélénkülő (a globális Délről érkező) migrációval, mutatják a legfrissebb adatok.

Schengen folyamatos halálát hirdetve azt nem vesszük észre, hogy a kivétel valójában a norma.

Azzal, hogy Magyarország hovatovább állami ideológiát kreált a menekültellenes brutalitásból, hogy Görögország és Olaszország hasonlóan fasiszta ihletettségű határpolitikáját pusztán nemzeti logikai keretben igyekszünk felfejteni, szem elől tévesztjük, hogy a schengeni rendszer értelmében Magyarország (Görögország, Olaszország) déli határa ugyanúgy Svédország, Hollandia, Franciaország és Dánia határa is egyben; vagyis a kialakult helyzetért, a globális Dél polgárainak szelektív beengedéséért, az azt lehetővé tevő egyezményekért Schengen összes haszonélvező állama egyaránt felelős.

A külső határok védelmének idényszerű tematizációja elfeledteti azt a tényt is, hogy az EU két keleti tagállama, Bulgária és Románia 2007 óta állandósult ideiglenességben várakozik arra, hogy a schengeni övezet tagja legyen.

A kettős mérce abban is szembetűnő, hogy míg a két állam a csatlakozás technikai feltételeit régóta teljesíti, a csatlakozást esetükben egy igencsak megalázó politikai kritériumrendszerhez, az úgynevezett Együttműködési és Ellenőrzési Mechanizmushoz (MVC) kötötték – a szintén előszobáztatott, de az EU-hoz egy évtizedre rá csatlakozó Horvátország esetében ilyenről szó sem volt.

Schengen purgatóriumában

Az igazságügyi reformok, a korrupció, valamint a szervezett bűnözés állapotát értékelő Együttműködési és Ellenőrzési Mechanizmus kritériumrendszere azért született meg, hogy a két, az EU saját bevallása szerint félkészen felvett tagállamának a demokrácia terén megállapított „strukturális deficitjét” orvosolja. Viszonylag könnyen felismerhető az intézkedés mögötti narratíva, amelyben a korrupt, fejletlen keleti ország a reformok purgatóriumán keresztül a tökéletes demokráciák sorába emelkedhet. Egy országgal nyugatabbra ez az ígéret úgy hangzott, hogy „tíz év múlva utolérjük Ausztriát”.

Hogy az egykori rendszerváltó országoknak tett ígéretek lassan negyven éve ugyanúgy ígéretek maradnak, arról az EU különféle intézményei által felkínált orvosságok is tehetnek. Még 2019-ben, a covid-járvány előtt jelent meg a Gegenstandpunkt nevű baloldali politikai magazin elemzése, amely a különböző, EU által kért reformok Romániára gyakorolt hatásait mutatja be. A cikk kitér arra, hogy a „korrupcióellenesség” és a „reformok” jelszavai alatt meghozott intézkedések leginkább az ország gazdasági és pénzügyi önellátását számolták fel, az igazságügyi törvények pedig főleg arra szolgáltak, hogy jogilag körbebástyázzák Románia nyugat-európai piaci szereplők általi gleichschaltolását (átállítását).

Szemléletes példa az erdőirtások tekintetében az osztrák Schweighofer cég esete, amely egy, a fakitermelési kvótákat korlátozni hivatott 2014-es törvénytervezet ellen egyenesen az osztrák nagykövetséget mozgósította. Érvelésüket, miszerint a vállalati kitermelési kvóták korlátozása sérti az uniós versenyjogot, a törvényhozónak el kellett fogadnia; miközben az Európai Bizottság kötelezettségi eljárással fenyegette a kormányt a védelemre érdemes őserdők állapota miatt.

Az állami szervek korrupciója tehát büntetésre érdemes, az őket korrumpáló külföldi tőke viszont alig kerül a tűzvonalba.

Románia az az ország, ahol a munkavégzéssel járó szegénység az egyik legnagyobb mértékű az EU-ban. A tanulmány állítása szerint pedig a korrupció nem az oka Románia nyomorának, ellenkezőleg: a kapitalista átmenet és az ezt felügyelő EU-s reformfolyamat következménye. A jobboldali és liberális elitek korrupció elleni harca nagy vonalakban a politika, a különböző aktorok egyezkedési folyamatának (helyi alkuk sorozatának) a gazdasági tranzakciók logikájával való behelyettesítéséről szól Romániában.

Románia schengeni övezethez való csatlakozása az ukrajnai háború által kiváltott új nemzetközi kontextusban vált ismét időszerűvé – október folyamán egymást érték a bizakodó hangok, és ezúttal Hollandia maradt az utolsó állam, amelynek engedélyére ehhez szükség lenne az EU Bel- és Igazságügyi Tanácsában. A tárgyalásokra rálátó források szerint a folyamat most azért gyorsult fel, mert a NATO és az EU-s partnerek számára kulcskérdéssé vált a magyar-román államhatár minél egyszerűbb átlépése, ez pedig az ország „rossz” MVC eredményével szemben akár többet is nyomhat a latban. A döntés december 8-9-ére várható.

Hogy végül a munkaképes kelet-európai és harmadik országbeli tartaléksereg további ellenőrzése élvez majd prioritást, vagy a NATO felvonulási területének biztosítása és a kormányzó elit jó magaviseletének megjutalmazása, nem tudni.

Árulkodó az az érvelés is, amellyel nemrég Marius Budăi, Románia munkaügyi minisztere helytelenítette országa schengeni csatlakozását: határellenőrzés híján az országban munkavállalói engedéllyel rendelkező kelet-ázsiai vendégmunkások hanyatt-homlok rohannának Nyugatra. Azt nyilatkozta, hogy a gazdaság szereplői a szabad mozgás korlátozásának kidolgozását kérik tőle erre az eshetőségre. Egyelőre Mark Rutte holland miniszterelnök szíve sem lágyult meg októberben, mikor romániai látogatása előtt azzal szembesült, hogy romániai partnerei valamilyen rejtélyes oknál fogva két mentőhajót rendeltek a holland Damen csoporttól.