A ma kezdőött COP27 klímacsúcson megegyezés született róla, hogy felvegyék a szegényebb országok kompenzálásának kérdését a tárgyalandó témák közé, miután ezen országok vannak a legjobban kiszolgáltatva a klímaváltozás pusztító következményeinek, miközben ők maguk gyakorlatilag semmivel nem járultak hozzá a felmelegedéshez.
A legerősebb ellentétek a csúcstalálkozón várhatóan a veszteségek kompenzálására tett javaslatok mentén fognak megmutatkozni.
A tavalyi klímacsúcson a fejlett országok blokkolták egy kifizetéseket ellenőrző szerv felállítását, helyette három éves tárgyalássorozatban állapodtak meg.
A fejlett országok viszont korábban elköteleződtek amellett, hogy 2025-ig megduplázzák az alkalmazkodásra szánt finanszírozást, vagyis azt a támogatást, amivel a fejlődő országok alkalmazkodni tudnak a klímaváltozás hatásaihoz, illetve fenntartható energiaforrásokra tudnak átállni.
2009-ben tettek ígéretet, hogy legkésőbb 2020-ig évi 100 milliárd USD-ral támogatják a közös alapot. Vagyis 2020 és 2024-es időszakra már 500 milliárd USD-nek kellene a fejlődő országok rendelkezésére állnia, ám ebből az összegből legkorábban 2023-ra láthatunk valamit.
A Glasgow Climate Pact szövegében ugyan benne van, hogy a fejlett országok „mélységesen sajnálják” az elmulasztott határidőt, de a teljes összeg kifizetésére továbbra sincs garancia.
Saraw Shaw, a Föld Barátai képviselője tavaly ‘a nagy glasgow-i megúszásnak’ nevezte a COP26klímacsúcsot, mivel szerint a gazdag országok igyekeztek minden felelősséget átnyomni a fejlődő országokra, miközben a megígért anyagi támogatással se hajlandóak elősegíteni a törekvéseiket vagy a klímaválság okozta egyre súlyosabb károk elhárításában.
Arról, hogy a fejlett országok hogyan állnak hozzá a szegényebbek kompenzációjához, mi sem tanúskodik jobban, mint az az idén szeptemberi eset, amelynek során három afrikai ország, Szenegál, Ghána és a Kongói Demokratikus Köztársaság elnökei utaztak Rotterdamba, ahol az Afrika Alkalmazkodási Csúcson terveztek tárgyalni a fejlett országok vezetőivel kontinensük államainak klímaterveiről,
csakhogy a fejlett államok vezetői, egy kivételével, nem méltóztattak megjelenni.
„Nem tehetek róla, de némi keserűséggel állapítom meg, hogy az ipari világ vezetői nem jelentek meg. Azt hiszem, ha mi is vettük a fáradságot, hogy elhagyjuk Afrikát, és eljöjjünk Rotterdamba, akkor az európaiaknak és másoknak csak nem lenne nehezebb itt lenniük”
– jegyezte meg a helyzetről Macky Sall, Szenegál elnöke, szavaival egyetértésben nyilatkozott Ghána és Etiópia elnöke is.
Az ENSZ főtitkár-helyettese, Amina Mohammed „féloldalasnak” nevezte a találkozót, és kijelentette, „egy madár két szárnyával tud repülni”. Köszönetét fejezte ki az afrikai vezetők felé, hogy eljöttek, megjegyezve, hogy „nem mintha nem lenne elég fontos teendőjük otthon”.
A rotterdami találkozón Macky Sall összekapcsolta ezt a pénzügyi kudarcot az afrikai kibocsátáscsökkentési intézkedések életképességével és méltányosságával. Szenegál a tengeri olaj- és gázfeltárást támogatja, míg a KDK az esőerdőkben és tőzegmezőkön lévő olajkoncessziókat árverésre bocsátja.
Sall akkor azt mondta:
„Amikor Afrika országait arra kérik, hogy mondjanak le a környezetszennyező fejlesztésekről a bolygó jelenlegi vészhelyzetének kezelése érdekében, akkor csak az a tisztességes, hogy ennek ellentételezéseként az ehhez való alkalmazkodás költségeit is méltányosan osszák meg… nevezetesen az évi 100 milliárd dolláros pénzügyi kötelezettségvállalást.”
Ahogyan arra Lehoczky Annamária a Mércén megjelent cikkében felhívta a figyelmet, ha az országok végrehajtják hivatalos vállalásaikat (ezek az ún. Nemzetileg Meghatározott Hozzájárulások, NDC-k), akkor a század végére valamivel kevesebb, 2,4-2,6 °C-os hőmérséklet-emelkedés várható, ami továbbra is rendkívül veszélyes. De a 2,4 °C is csak akkor teljesíthető, ha a fejlett országok ehhez megfelelő mértékű pénzügyi támogatást nyújtanak a fejlődőknek.
A legoptimistább forgatókönyv szerint, ha a hivatalos vállalások mellett az országok hosszútávú, 2050-re szóló nettó nulla kibocsátási céljaikat is megvalósítanák, akkor 1,8 °C-os felmelegedés várható a század végéig.
Ugyanakkor részletes ütemtervek hiányában és az eddigi borzasztó lassú haladást látva, az ENSZ szerint ezek az ígéretek egyelőre nem hihetők.
Ahhoz, hogy a globális felmelegedést 1,5 °C-nál korlátozzuk, 2030-ra nagyjából felére (43%-kal) kellene csökkentenünk az üvegházhatású gázok kibocsátását a 2019-es szinthez képest. A World Resources Institute (WRI) szintén a napokban megjelent jelentése szerint a jelenlegi NDC-k csupán 7%-kal csökkentenék 2030-ra a kibocsátásokat, vagyis nagyjából 6-szor gyorsabb ütemben kellene haladni.
Ehhez a fokozatos, szektoronkénti változtatás már nem lesz elég, emellett gyökeres, nagy léptékű, gyors és rendszerszintű átalakulásra van szükség a gazdaság minden területén.
