Bárki győzzön is, egyre kevésbé világos, mit is jelentene a háború megnyerése Ukrajnában. Minél nagyobb a pusztítás, annál kevésbé tűnik megoldhatónak a konfliktus. A halálos áldozatok emelkedő száma és a szankciók eluralkodása miatt a harcoló felek céljai egyre kifürkészhetetlenebbek. Mit nyerne azzal Oroszország, hogy annektálja Ukrajna egy elpusztított sarkát, ahhoz képest, amit eközben elveszítene?^[1] Ukrajna miért hajszolná magát a végkimerülésig egy olyan terület megtartásáért, amely nem kíván elszakadni Oroszországtól? S milyen céllal emelne a NATO egy új vasfüggönyt, miáltal megszilárdít egy nyersanyagokban és fejlett technológiában egyaránt bővelkedő orosz–kínai blokkot?

Igaz, az Egyesült Államok és szövetségesei már jó ideje olyan háborúkat vívnak, amelyekben a győzelem elképzelhetetlen. Hogyan nézett volna ki a diadal Irakban? Ha az volt az elképzelés, hogy az országot mintegy Izrael muszlim másolatává tegyék, akkor ez sohasem lehetett reális cél. Végül Irakot gyakorlatilag átengedték Irán befolyásának, Afganisztánt pedig kiszolgáltatták Pakisztánnak és Kínának. (Hogy a szíriai polgárháborúról itt most szót se ejtsünk.)

Ugyanakkor ha Ukrajnában nehéz is megnevezni a potenciális győztest, a potenciális veszteseket könnyebb meghatározni. Mint látni fogjuk, utóbbiak egyike valószínűleg az lesz, amit Joseph Halevi ausztrál közgazdász „német blokknak” nevezett: jelesül a Svájctól Magyarországig nyúló, gazdaságilag összekapcsolt nemzetek csoportja.

Természetesen a jelenlegi helyzetnek többé vagy kevésbé mindannyian a vesztesei vagyunk. Az invázió kezdetén mindenki elsősorban a gáz- és az üzemanyag ellátásra fókuszált. Az csak később került a közvélemény figyelmének középpontjába, hogy Oroszország és Ukrajna a világ gabonatermelésének 14%-át és a világ gabonaexportjának több mint 29%-át adja. Később kiderült, hogy a kukoricaexport 17%-át és az árpa 14%-át is a harcban álló felek szolgáltatják. A felfedezések következő állomásán az elemzők rádöbbentek, hogy a világ napraforgóból készült termékeinek 76%-a a két államból származik. Oroszország uralja a műtrágyapiacot is, s az, hogy az ország részesedése globálisan meghaladja az 50%-ot, megmagyarázza, hogy a blokád miért okozott mezőgazdasági nehézségeket még a messzi Brazíliában is.

A meglepetéseknek ezzel azonban még nem szakadt vége. A háború nem csupán az olaj- és gázszektort érintette, hanem a nikkelkereskedelmet is. Oroszország – amely a Nornickelnek, az ágazat óriásának a hazája – 2021-ben 195 ezer tonna nikkelt állított elő, amely a globális termelés 7,2%-át teszi ki. Az invázió, valamint a villanyvezetékekben és elektromos járművekben használt nikkel iránti megnövekedett kereslet az egekbe lőtte az árakat. Eközben a számítógépeket és csipeket előállító szupravezető-ipar is súlyos károkat szenvedett. Az orosz acélipar neongázt szállít Ukrajnába, ahol azt megtisztítják, hogy felhasználhassák a litográfiai eljárásokban, így például a mikroáramkörök szilíciumlemezekre nyomtatásához. A legfontosabb termelési központok Odessza és Mariupol (innen a elkeseredett harc ezekért a területekért). Ukrajna biztosítja a világ neongázának 70%-át, valamint a kripton 40%-át és a xenon 30%-át, a legfőbb ügyfelei közé Dél-Korea, Kína, az USA és Németország tartozik.

Számos más „létfontosságú” fém ellátása is veszélybe került,

amint arról a Columbia Center for Global Energy Policy áprilisban beszámolt:

„Az oroszországi válság érinti a titánt, a szkandiumot és a palládiumot is. A titán stratégiai fontosságú a repülőgépek és a védelmi eszközök előállítása során, és Oroszország a titán felhasználása szempontjából létfontosságú titán-fémszivacs harmadik legjelentősebb termelője a világon. Az ország emellett azon három állam között található, amely egy másik kulcsfontosságú fém, a szkandium előállítója, melyet a repülőgépiparban és a védelmi eszközök ágazatában használnak.

Az ukrajnai válság érinti a kritikus jelentőségű palládiumot is, amely az autó- és a félvezetőipar számára kulcsfontosságú nyersanyag. A globális termelés 37 százalékát ebben az esetben is Oroszország szolgáltatja. Az oroszországi palládium esete jól szemlélteti a kritikus jelentőségű nyersanyagok egyik legfontosabb geopolitikai jellemzőjét: az alternatív beszerzési kísérletek gyakran szintúgy kihívásokkal teli piacokat találnak. A palládium második legnagyobb előállítója a világon Dél-Afrika, ahol a bányászatot az elmúlt évtizedben sztrájkok sújtották.”

Minden egyes nap az Oroszország világgazdaságtól való leválasztásának újabb és újabb nehézségeivel szembesülünk. Ez részben amiatt van így, mert az USA és Európa kitartó erőfeszítései ellenére a szankciók a vártnál kevésbé bizonyultak hatékonynak. Eddig legalább hat^[2] egymást követő szankciós csomagot fogadtak el, amelyek mindegyike drasztikusabb volt az előzőnél: Oroszország kizárása a SWIFT alapján működő nemzetközi pénzügyi rendszerből; az oroszországi központi bank devizatartalékainak befagyasztása, amely mintegy 630 milliárd dollárt tett ki; az Oroszország által amerikai bankokban elhelyezett 600 millió dollár zárolása, ami egyúttal annak a megtagadásával járt, hogy ezekből a pénzeszközökből Oroszország rendezze a külföldi adósságait; Oroszország legfontosabb bankjainak kizárása a londoni City pénzügyi negyedből; és az orosz betétek korlátozása a brit bankokban.

A nyugati repterek (és a légtér) elérhetetlenné váltak az orosz gépek számára, az oroszországi kereskedelmi flottának tilos kikötni a nyugati kikötőkben (beleértve Japánt és Ausztráliát is). Az Oroszországba irányuló technológiai fejlesztések kivitelét megtiltották, csakúgy, mint számos eszköz importját. Az Európai Unió 98 szervezet és 1158 személy ellen vezetett be szankciókat. Utóbbiak közt találjuk Putyin elnököt és Lavrov külügyminisztert, a Kremlhez kötődő oligarchákat, például Roman Abramovicsot, továbbá az Állami Duma 351 képviselőjét, az orosz Nemzetbiztonsági Tanács tagjait, a fegyveres erők magas rangú tisztjeit, vállalkozókat és pénzembereket, propagandistákat és színészeket. Az összes nyugati bank és a nyugati cégek legtöbbje bezárta a fiókjait és az üzleteit Oroszországban, az érdekeltségein pedig túladott.

Oroszország erre azzal válaszolt, hogy több mint 200 termék kivitelét megtiltotta, előírta, hogy az olajért és gázért csak rubellel lehessen fizetni, aki pedig ennek a kikötésnek nem tett eleget, így Lengyelország, Bulgária és Finnország, azokat a továbbiakban nem szolgálta ki.

Paradox módon bizonyos szankciók azonban Moszkva malmára hajtották a vizet. Az olaj- és gázembargó növelte az orosz bevételeket az általa okozott áremelkedés miatt, miközben egyes külföldi megfigyelők megjegyezték, hogy az oroszországi üzletek polcain még mindig nincsen áruhiány. Az év első négy hónapjában Oroszország kereskedelmi mérlege 1994 óta a legmagasabb, 96 milliárd dolláros többletet mutatott. A háború első napjaiban bekövetkezett kezdeti összeomlás után a rubel fokozatosan magára talált, és most többet ér, mint tavaly. 2021-ben 70 rubelre volt szükség egy dollár megvásárlásához. Március 7-én – amikor a legrosszabb volt az átváltási aránya – majdnem kétszer annyit kellett érte fizetni; július 18-ra azonban 57-re esett vissza.^[3]

A szankciók viszonylagos hatástalansága előre látható volt.

Amennyiben a több évtizedes gazdasági hadviselés nem bizonyult képesnek arra, hogy megbuktassa az olyan gyakorlatilag védtelen rezsimeket, mint a Castro-féle Kuba (immár több mint 70 éve sújtják szankciók), a bolívari Venezuela (30 éve) vagy a khomeinista Irán (mely 42 éve állja az amerikai szankciókat, s körülbelül tíz éve a nemzetközi intézkedéseket), akkor nehéz elképzelni, hogy ezek a szankciók elősegítik a rezsimváltást egy olyan országban, mint Oroszország, amely az ipari kapacitásának átalakításával készült fel erre az eshetőségre.

Azonban minél kevésbé hatásosak a szankciók, egyik eszkalációból a másikba tántorogva annál inkább elhúzódik a háború, minélfogva egyre mélyebbé válik az orvosolhatatlannak tűnő megosztottság. Mostanra már feltételezhetjük, hogy az Oroszországgal való kapcsolatok legalább néhány évtizedre megszakadnak (sajnálatos helyzet ez minden nyugati ember számára, akinek nem volt szerencséje Moszkvába és Szentpétervárra látogatni). Az új vasfüggöny leereszkedett, és áthatolhatatlan marad még évekig.

Ez meghiúsítja a német blokk által az elmúlt harminc évben követett stratégiai terveket.

Halevi tézise szerint a berlini fal leomlása és a Szovjetunió összeomlása óta Németország azon fáradozott, hogy létrehozzon egy sor egymástól kölcsönösen függő gazdaságot, amelyek most lényegében egyetlen gazdasági rendszert alkotnak. Ennek a csoportosulásnak van egy nyugati (Ausztria, Svájc, Belgium és Hollandia) és egy keleti (Csehország, Szlovákia, Magyarország, Lengyelország és Szlovénia) szárnya, amelyekre különböző szerepeket osztottak és amelyekre különféle gazdasági ágazatokat bíztak.

Hollandia globális rakódófelületként és közlekedési csomópontként szolgál; a Cseh Köztársaság és Szlovákia az autóipar székhelye; Ausztria és Svájc fejlett technológiát állít elő, és így tovább. Ha Németország e blokk hegemón központja, akkor felül kell vizsgálnunk a geopolitikai szerepéről és a globális jelentőségéről alkotott képünket. A blokknak összesen 196 millió lakosa van Németország 83 milliós lakosságához viszonyítva, és 7,7 billió dolláros GDP-je Németország 3,8 billió dollárjával szemben. Ezzel a világ harmadik legjelentősebb gazdasági hatalmává vált – kisebb ugyan, mint az USA és Kína, de nagyobb Japánnál.

Ha a kereskedelemre összpontosítunk, a kapcsolódások hálója különösen láthatóvá válik. Az Ausztriába és Svájcba – amelyeknek együttesen 17 millió lakosa van – irányuló német export 132 milliárd eurót tesz ki. Ezzel összevetve a kivitel az USA-ba 122 milliárd euróra, Franciaországba pedig 102 milliárd euróra rúg. Amennyiben a Németországgal folytatott teljes kereskedelmet tekintjük, azt látjuk, hogy Franciaország (67 millió lakosával) a mindössze 17 milliós Hollandia mögé kerül: 164 milliárd euró áll a 206 milliárd euróval szemben. Eközben Olaszországot megelőzi Lengyelország, annak ellenére, hogy nagyobb a lakossága (60 millió a 38 millióval szemben) és az egy főre jutó jövedelme majdnem kétszer akkora. Ez látványos fordulatot jelent, hiszen 2005-ben, az EU-hoz való csatlakozása utáni évben Németország Lengyelországgal folytatott kereskedelme csak a fele volt az Olaszországgal folytatott üzletelésnek.

Az történt tehát, hogy egyfelől Németország ipari apparátusa új irányt vett, s a saját blokkja javára elfordult a többi európai partnerétől, másfelől pedig nyitott Kína felé.

Peking mára Németország legfontosabb kereskedelmi partnerévé vált. A kölcsönös kereskedelem értéke 246 milliárd eurót tesz ki. A német blokk többi tagja is érzékelte a Kínával folytatott kereskedelem jelentős növekedését. „Ha 2005-öt tekintjük irányadónak” – írja Halevi,

„azaz a kelet-európai országok EU-ba való belépését közvetlenül követő évet, akkor Németország globális áruexportjának dollárban kifejezett értéke 2021-ig 67%-kal nőtt, míg a Kínával folytatott kereskedelme több mint négyszeresére emelkedett. Ugyanebben az időszakban a Kínába irányuló – bár közel megháromszorozódott – franciaországi és olaszországi kivitel növekedési üteme messze elmaradt a német kereskedelem növekedési ütemétől. A német blokk államai számára a Németországgal való integráció valóságos robbanást generált a kínai exportban, mivel Németország nemcsak ezen államok számára egyengette az utat, hanem olyan kapcsolatokat is megalapozott az ágazatok és az egyes vállalatok között, amelyek ösztönzik a Kínába történő exportjukat.

Németország nyugati szomszédjának, Hollandiának az ázsiai országba irányuló közvetlen kivitele 2005 óta legalább ötszörösére nőtt, míg Svájcé tizenkétszeresére, így Kína második legnagyobb európai exportőrévé lépett elő. Ezek a tendenciák Belgiumban és Ausztriában sokkal visszafogottabbak voltak. A „keleti szárny” országainak, például Lengyelországnak a Kínába irányuló exportja 5,5-szeresére, Magyarországé 6-szorosára, Csehországé mintegy 10-szeresére, Szlovákiáé pedig közel 21-szeresére nőtt.

E folyamat természetes következménye az eurázsiai gazdasági övezet kialakulása, amely Kína számára szükségszerűség: egyfelől azért, mert igénye van az oroszországi nyersanyagokra, másrészt pedig az Oroszországot, Kazahsztánt és Ukrajnát átszelő vasúti infrastruktúra növekvő csomópontjai miatt. Az elmúlt évtizedben az a hír, miszerint az első tehervonat-konvojok elindultak Kínából Dortmund és Hollandia felé, még a Financial Times-ba is bekerült. Németország, legalábbis a német ipari körök szándéka az volt, hogy szinergiákat teremtsen Kína, Oroszország, Kazahsztán, Ukrajna, és ezáltal Európa és Németország között. Más szóval arra törekedett, hogy a logisztikai, termelési és energiaexportáló övezetek (Oroszország, Ukrajna, Kazahsztán) és a Kínából és Németországból egyaránt származó ipari termékek importja révén integrálja az államokat.”

Itt megpillanthatjuk a Hszi Csin-ping által 2013-ban elindított új Selyemút – vagy Egy Övezet Egy Út kezdeményezés – teuton megfelelőjét.

A Halevi által elemzett német blokk végső célja ugyanis egy eurázsiai szárazföldi front létrehozása, amelynek két végpontja Németország és Kína, Oroszország pedig nélkülözhetetlen összekötője lenne. Ez magyarázza azt a makacsságot, amellyel a németek az Északi Áramlat-2 gázvezetéket szorgalmazták Washington és a NATO érdekeivel szemben. Az ukrajnai háború első kézzelfogható geopolitikai hatása ennek a projektnek a temetése volt.

A háború gyakorlatilag véget vetett a közös eurázsiai térről szóló álomnak, hiszen arra kényszeríti Németországot, hogy visszafogja a kapcsolatait Kínával, és lezárja a köztük lévő orosz kommunikációs csatornát. Az invázió egyúttal azt is ellehetetleníti, hogy Németország Oroszországot mint erőforrásokban gazdag hátországot és Lebensraumot – vagy pontosabban mint Großraumot, ahogyan azt Carl Schmitt értette – használja fel.^[4]

Most Nagytér helyett Oroszország leküzdhetetlen geopolitikai akadállyá vált. Ez arra kényszeríti a német blokk stratégáit, hogy felülvizsgálják az egész tervüket, hogy újragondolják saját szubimperialista hatalmuk és az amerikai birodalom viszonyát, miközben a többi európai államhoz fűződő kapcsolataikat is újrafogalmazzák. Ugyanakkor a német tömböt az egyes tagok ellentétes érdekei is feszítik. Hogy mennyire megváltoztak a játékszabályok, arról egy apró, de jelentős tény árulkodik: idén májusban Németország havi kereskedelmi mérlege 1991 óta először fordult a negatív tartományba. Nem nagy összegről van szó (csak körülbelül 1 milliárd dollárról), mindazonáltal kereskedelmi hiány keletkezett. Az ukrajnai konfliktusból tehát egy olyan helyzet körvonalazódik, amely nem nélkülözi a történelmi előzményeket: a német stratégia veresége. A harmadik világháború vesztesei, úgy tűnik, a németek lesznek.