Éppen most jövök a Kossuth térről. A főtér, amelyet a rendszer még 2014-ben szimbolikus gyülekezőtérnek szánt, október 5-én megtelt: megtelt azoknak a tanítóknak, tanároknak, diákoknak, szülőknek és szimpatizánsoknak a tömegével, akik évtizede hallgatják: az ő ügyük nem fontos, ők „értelmiségiek”, szemüvegesek, diplomások, egyszóval a rendszer ellenségei. Lehet alacsony a bérük, meg lehet kurtítani a szólásszabadságukat, nem számít, mert a Fidesz-KDNP és az Orbán-rezsim helyettük „az egyszerű emberek” pártján áll.
A tömegen átvágva az volt az érzésem, hogy a Kölcsey Gimnáziumból elküldött tanárok ügye az utolsó csepp volt a pohárban: az utolsó mostohagyermekként kezelt közoktatás dolgozói és diákjai, úgy tűnik, nem tűrnek tovább: a 2022-ben rájuk kényszerített megszorító csomagokat már nem viselik el szó nélkül.
Ha már csak a puszta számokat nézzük, ez abszolút érthető. Hogy csak a legfontosabbakat összegezzük: az Orbán-rezsim alatt a legfontosabb és legmagasabb tanári béremelés 2013-ban történt, ez 34 százalékos volt. Azóta a béremelési kedv csökkent, az árak és legújabban, 2020 óta az infláció azonban makacsul növekedtek. Mindezek ellenére a helyzetre jellemző, hogy 2021-ben a tanárszakszervezetek és a kormány már egy vékonyka, 10 százalékos béremelésről vitáztak. 2022 pedig az az év, amikor a kormány végül lényegében bejelentette a legdrasztikusabb megszorításokat, amióta csak hatalomra került. (Mindezt pedig egyedül a háborús szankciókra akarja kenni – amiket maga Orbán Viktor és Szijjártó Péter is megszavazott Brüsszelben!) És ugyan a szavak szintjén továbbra is „inflációkövetésről” van szó, a helyzet az, hogy ez a pénz lassan élelemre és rezsire sem elég az ország egyik legfontosabb ágazatában dolgozóknak.
Ezért aztán egyáltalán nem volt sem meglepő, sem váratlan, különösen nem a tanártüntetésekkel tarkított 2022-es év után, hogy immár a tanárok szakszervezetei, mozgalmai és maguk az érintettek sem érik be üres szavakkal.
A szerdai tüntetés és a kísérő akciók ehhez mérten hatalmasat szóltak. Hiába nem hajlandó erről tisztességesen beszámolni a lakájmédia, az igazság az, hogy a Margit-hídon sem fértek el a diákok és tiltakozók, és utána a Kossuth téren is csak tyúklépésben lehetett előre haladni: pont mint egy Békemeneten.
Ez mindenképpen súlyos üzenetet hordoz. Az pedig még inkább, hogy a hídfoglalás résztvevőinek szemre mintegy kétharmada nem is a pedagógustársadalomból került ki: ők a gimnazisták, a diákok, a 18 éven aluliak voltak. Amikor 12 éve Orbán Viktor miniszterelnök lett, még csecsemők, kisgyermekek voltak, ők már ebben a rendszerben, lassan ebben korszakban válnak felnőtté.
És most kifejezték,
köszönik, de nem kérnek többé a megszorító rémálomból, és a központi hatalom csuklóztatásából: fiatal éveiket, egyetemi idejüket már inkább egy másik politikai realitásban szeretnék leélni.
Mindezek után kifejezetten meglepő volt, hogy a rengeteg haragot, dühöt és tenni akarást a szerdai akciónap szervezői egy laza, fogyasztói koncertekkel tarkított estben, a depolitizált térben vezették le. Funktasztikus „Focializmus” című slágere lehetett lázadó jellegű, de csak úgy, ahogyan az ember megvesz egy Nirvana pólót a plázában. NoÁr pedig csupán az egyéni cselekvés és egyéni felelősség jelentőségét, ráadásul felületesen hangsúlyozó szövegei másodlagos zajként vannak jelen csaknem minden ellenzéki, politikai megmozduláson.
Pedig a tömegben, a hídon számtalan helyről lehetett hallani, hogy az elégedetlenség célpontot keresett. A tiltakozások régi helyszínét, a Lendvay utcai Fidesz-székházat, a Karmelita kolostort vagy akár éppen az Országgyűlés épületét. Az este azonban az előre bejelentett hídlezárás után egyszerű afterpartyban végződött: mintha bármit is elintéztek volna, mintha bármely követelésük is teljesült volna a jelenlevőknek, és lenne mit ünnepelni.
Mindenesetre furcsa fináléja egy ilyen napnak.
Ahogyan a reményt és örömet keltő, óriási tömeg mellett furcsa jelenség az is, hogy a megszorítások miatti, növekvő elégedetlenség ezer arcára az érintettek éppen ezerféleképpen reagálnak, és az ügyek politikai szinten továbbra sem akaródznak összekapcsolódni.
Ismeretes ugyanis, éppen a fővárosban már második napja tart a közterület-felügyelet, tehát a szemétszállítók vadsztrájkja.
Csakúgy, mint a tanárok, a kukahordók is nélkülözhetetlen munkások.
Mindennapi fáradalmaik nélkül csakhamar belefulladnánk saját, nem kevés hulladékunkba. Az FKF közvetlen felettesei, a Fővárosi Önkormányzatnál – miközben az államhoz tartozó tanárok mellett kiállnak – velük szemben, akikért valamit talán tehetnének is, már messze nem olyan bátrak.
Karácsony Gergely főpolgármester először is a világválságra, a megélhetési gondok univerzális jellegére fogta saját tehetetlenségét. Meg arra, hogy az állami, tehát kormányzati kézben lévő kukaholding persze nem utalja ugyanúgy át az önkormányzatnak járó pénzt nekik, mint Tarlós Istvánék idején.
Ez egy dolog, vagy inkább magyarázat. Azonban egyrészt azt nem magyarázza, hogy miért kell emiatt éppen Orbánék 2012-es, gyalázatos Munka Törvénykönyvével (elégséges szolgáltatás!) fenyegetni a kukásokat. Másrészt pedig, ha Budapest főváros mindent megtesz értük, akkor miért fütyülik ki, és küldik el melegebb éghajlatra az elkeseredett dolgozók a cég igazgatóját, ahogyan az éppen szerdán történt?
A megélhetési válság még csak most kezdődik: a bérek nem emelkednek a rendőrökön kívül szinte sehol (és még ott sem nagyon). Az első gáz- és villanyszámlákat, amik számottevő emelkedést fognak mutatni, csak november elején kapja majd kézhez mindenki. Az ársapkák ki tudja, meddig maradnak fenn néhány alapvető élelmiszeren és az üzemanyagon. Hogy utána milyen helyzettel nézhetünk szembe, ma még sejteni sem lehet.
Ez mind a közös ügyünk: júniusban a futárok zártak hidakat, októberben meg a tanárok,
valójában azonban mindenkinek ott kellene lennie mindenki más mellett az utcákon, mert máshogyan nem fog menni: marad a térdre kényszerített társadalom rutinszerű csuklóztatása.
Hogy mást ne mondjunk: éppen a hulladékgazdálkodás hagyományosan állami feladatát kapta most meg az a MOL, amely amúgy az energiaválság abszolút nyertesei közé is tartozik. Kétség ne férjen tehát ahhoz: vannak, akiknek ez a válság tiszta haszon.
Nem lenne persze őszinte azt állítani, hogy az európai, általános infláció és energiaválság jellegzetesen magyar jelenség. Elég minderre csak azt a februári esetet felhozni, amikor az angliai Coventry szemétszállítói a megélhetési válság ellen sztrájkba léptek az elvileg baloldali, munkáspárti városvezetés ellen.
A városvezetés ezt nehezen tűrte, a sztrájkot – pártlogóját semmibe véve – le akarta törni. Nem úgy az angliai Dél-Coventry ifjú és újbaloldali képviselője, Zarah Sultana. Ő szinte gondolkodás nélkül a város szemétszállítói mellé állt, a sztrájk alatt velük tüntetett és saját pártjának önkormányzati képviselőivel is szembement, ha kellett, nem törődve azzal, hogy ez nem illő, nem pártszerű, vagy nem célszerű karrierje szempontjából.
Mindezekért a „bűneiért” a Munkáspárt Sultana akcióját elutasító elitje le is kívánta váltani: ez a brit Munkáspárton belül úgy néz ki, hogy a választókerületben lévő összes párttag körzetenként szavazhat arról, meg akarja-e Zarah Sultanát képviselőként tartani.
Elsöprő, több mint kétharmados győzelmet aratott saját szavazói között. A „pártszerű” ellenségek azonnal elhallgattak.
Ez akár a mai nap, és a ránk következő, kemény időszak tanulsága is lehet: kiállni mindenki mellett nem kell félnetek, jó lesz.
