A szeptember 4-i chilei alkotmányos népszavazás eredménye hatalmas pofonként érte a rendszerkritikus baloldalt. Bár az elmúlt három évben úgy tűnt, Chile előtt megnyílt az út a Pinochet-rezsim neoliberális örökségével való leszámoláshoz, a referendum egyelőre szertefoszlatta ennek lehetőségét.

A Chilében 2019 októberében kitört felkelés egyértelműen vízválasztónak bizonyult a latin-amerikai ország jelenkori történelmében. A megélhetési problémák, a mind jelentősebb társadalmi egyenlőtlenségek és a politikai elitekkel szembeni elégedetlenség eredményezte tiltakozások – kiegészülve a különböző társadalmi mozgalmakkal – egy olyan alkotmányozási folyamat megindításához vezettek, amely a Pinochet-diktatúra (1973–1990) idején született neoliberális alkotmány felváltását tűzte ki célul.

E feladattal a chileiek egy 2021 májusában közvetlenül megválasztott – és munkáját 2021 júliusában megkezdett – alkotmányozó gyűlést bíztak meg, amely nagyjából egy év leforgása alatt egy új és rendkívül ambiciózus, 388 cikkből álló alkotmánytervezetet dolgozott ki. Az utóbbi két hónapban több esetben is a világ „legprogresszívebb alkotmányaként” emlegetett dokumentumot azonban szeptember 4-én, az annak támogatásáról (Apruebo) vagy elutasításáról (Rechazo) szóló népszavazáson Chile népe nagy többséggel leszavazta (a résztvevők 62%-a voksolt nemmel).

Mi mindenről szólt pontosan az új alkotmánytervezet?

Miért döntöttek végül a chileiek az elutasítás mellett, miközben továbbra is széleskörű egyetértés van arról, hogy a most érvényben lévő, Pinochet-féle alkotmánynak mennie kell? Mi jöhet ezután?

Meghaladni a neoliberális doktrínát

A 2019 őszén felszínre tört – és akkorra már évtizedek óta gyülemlő – társadalmi feszültségek mögött elsősorban szociális problémák tömkelege (pl. vagyoni egyenlőtlenségek, és a mindenki számára elérhető és jó minőségű közszolgáltatások hiánya) húzódott meg. E kihívások lényegében kivétel nélkül a katonai junta alatt született alkotmány (1980) által bebetonozott neoliberális gazdasági berendezkedésben gyökereztek – abban a rendszerben, amelynek a Pinochet-diktatúra révén Chile szolgálhatott a „kísérleti laboratóriumaként”.

A ma már jól ismert neoliberális doktrínának megfelelve, az andoki ország alkotmánya alapvetően a piac „minél szabadabb működését gátló” tényezők (pl. a gazdaságba történő állami beavatkozás) visszaszorítására, illetve kikapcsolására törekedett, ezáltal a tőke profitabilitását egyértelműen a chilei emberek érdekei elé helyezve.

Az így kialakított modell az elmúlt csaknem fél évszázadban ugyan kedvező feltételeket biztosított a hazai és külföldi tőkecsoportok számára, illetve gazdasági növekedést eredményezett. Ha azonban az ember az emelkedő GDP-n és egyéb makroökonómiai mutatókon túlra tekintett, a chilei társadalom szempontjából már közel sem volt ennyire pozitív az összkép.

„Latin-Amerika Svájca” – ahogyan egyesek Chilére a közbeszédben utalnak – ma többek között az OECD (Organisation for Economic Co-operation and Development, magyarul: Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) legegyenlőtlenebb országa. Hogy csak néhány példát említsünk: a chilei milliárdosok összvagyona megegyezik az ország GDP-jének 25%-ával, a tandíjak pedig globális szinten a legmagasabbak közé tartoznak.

Mindezek fényében várható volt, hogy a 154 fős alkotmányozó gyűlés – amelybe a chileiek jórészt különféle társadalmi mozgalmak tagjait és a politikai pártoktól független, de jellemzően baloldali nézeteket képviselő jelölteket választottak be – igencsak nagy hangsúlyt fektet majd a különböző szociális jogokra, valamint az állam azon kötelezettségeire, hogy valamennyi polgára számára garantálja a tisztességes, emberhez méltó megélhetést.

Az andoki ország baloldali elnöke, Gabriel Boric által idén júliusban kézhez kapott alkotmánytervezet valóban nem maradt adós az említett vállalások terén. A dokumentum első cikke ugyanis deklarálta, hogy „Chile szociális és demokratikus jogállam”. Maga a teljes alkotmánytervezet – a világon egyedülálló módon – összesen 100 különböző alkotmányos jog biztosításáról rendelkezett, melyek közül kiemelt szerep jutott a szociális, illetve megélhetési kérdésekkel összefüggő jogoknak. Utóbbiak körét egyfelől jelentősen kibővítette az új dokumentum a Pinochet-diktatúra alkotmányához képest, míg másfelől túllépett azon a megközelítésen, amelyet szokás a „szociális jogok kommodifikációjának” is nevezni.

A „szociális jogok kommodifikációja”, vagyis „áruba bocsátása” egész pontosan azt a gyakorlatot hivatott leírni, amelynek során az olyan – a társadalom mindennapjaiban létfontosságú – szolgáltatások biztosításában, mint az egészségügy, az oktatás vagy a nyugdíjrendszer elsősorban nem az állam, hanem a különböző tőkés magánpiaci szereplők töltik be a főszerepet. E rendszer papíron a választás egyfajta „szabadságát” kínálja a chileieknek azáltal, hogy maguk dönthetnek arról, hogy az egyes területeken tevékenykedő privát vállalatok közül melyiknek kívánják igénybe venni a szolgáltatásait.

A gyakorlatban ugyanakkor az egyéni megítélés helyett sokkal inkább az határozza meg az emberek döntését, hogy „mennyire mélyen tudnak a zsebükbe nyúlni”. Ennek következtében pedig a chilei társadalomban jelentős egyenlőtlenségek alakultak ki azt illetően, hogy az eltérő osztályhelyzetben lévő emberek milyen minőségű szolgáltatásokat tudnak finanszírozni.

Annak érdekében, hogy mindez a jövőben változhasson, az új alkotmánytervezet magába foglalta többek között a szociális biztonsághoz, a megfelelő színvonalú oktatáshoz és egészségügyhöz, a lakhatáshoz, illetve a munkához való jogot, kiemelve a chilei állam szerepét és felelősségét a felsorolt jogok garantálásában.

Ez egyúttal az 1980-as alkotmányban szereplő ún. kisegítő állam (angolul: subsidiary state) koncepciójával történő szakítást is jelentette, amelynek értelmében az állam az esetek többségében csak akkor avatkozhatott be egy adott területen, amennyiben ott a piaci mechanizmusok korábban kudarcot vallottak. Miután pedig a szóban forgó megközelítésnek kulcsszerepe volt abban, hogy a piac központi szerepét a társadalmi és gazdasági élet minél több szegmensében bebetonozza, így

a „kisegítő állam” koncepciójának kiiktatása és a chilei állam szociális kötelezettségeinek deklarálása révén az alkotmányozó gyűlés egyértelműen az eddigi neoliberális modell leváltásának az alapjait igyekezett megteremteni.

Főszerepben a nemi egyenlőség, a természet és az őslakosság

A 2021 májusában megválasztott alkotmányozó gyűlésben jelentős arányban képviseltették magukat a különböző társadalmi mozgalmak képviselői. Ez lehetőséget adott arra, hogy a szociális kérdések mellett az új alkotmánytervezetben olyan társadalmi csoportok jogai is kiemeltebb szerepet kapjanak, amelyek a chilei történelem folyamán mindezidáig alávetett vagy marginalizált pozíciót töltöttek be.

Az alkotmányozó gyűlés által kidolgozott dokumentumban egyrészt kifejezetten nagy figyelmet kaptak a nemi emancipációra, azaz felszabadulásra és a nők reproduktív jogainak elismerésére vonatkozó rendelkezések.

Az alkotmánytervezet nemcsak hitet tett amellett, hogy minden embert megilletnek a szexuális és reproduktív jogok, de a gyakorlatban is elő kívánta mozdítani a nemek közti egyenlőség ügyét. Fontos kiemelni, hogy már magában az alkotmányozó gyűlésben is fele-fele arányban oszlott meg a helyek száma a férfiak és a nők között.

Az idén júliusban bemutatott dokumentum ezen az úton tervezett tovább haladni. Az alkotmánytervezet ugyanis mind az állami intézményrendszer, mind az állami vállalatok esetében előírta, hogy a nők reprezentációjának aránya legalább 50% kell, hogy legyen.

De érdemes kitérni még az új alkotmánytervezet azon részeire is, melyek kimondottan az állam kötelezettségei közé sorolták a nemi alapú erőszak megfékezését, illetve az az elleni küzdelmet. E rendelkezések jelentősége még inkább felértékelődik akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a latin-amerikai régió nem egy országában ma is rendkívül komoly probléma a nők ellen elkövetett erőszakos bűncselekmények és gyilkosságok magas száma.

Emellett az alkotmánytervezet alapvető változtatásokat eszközölt volna Chile igencsak szigorú abortuszszabályozását illetően is. Az aktuális szabályokkal szemben (amelyek kizárólag nemi erőszak, az anya életének veszélyeztetettsége vagy a magzat életképtelensége esetén engedélyezik az abortuszt), a dokumentum – a világon mindeddig egyedüliként – alkotmányos jogként deklarálta volna a nők önkéntes terhességmegszakításhoz fűződő jogát.

Figyelmet érdemelnek ugyanakkor az alkotmánytervezet ökológiai és klímaválsággal összefüggő vállalásai is. Nem véletlen, hogy az elmúlt két hónap folyamán többen is a világ első „környezeti alkotmányának” nevezték a dokumentumot. Az alkotmányozó gyűlés ugyanis egy teljes fejezetet szentelt az ökológiai kérdéseknek, valamint a chilei állam ezekkel kapcsolatos feladatainak. Az alkotmánytervezet az állam konkrét kötelezettségei közé emelte a klímaváltozás elleni küzdelmet, továbbá annak a chilei emberekre gyakorolt negatív hatásainak enyhítését és ellensúlyozását.

Mindezek tetejében magát a természetet is jogalanyisággal ruházta fel a dokumentum, ami egy minden korábbinál magasabb fokú védelmet garantálhatott volna Chile természeti értékeinek. Ennek különösen fontos szerepe lehetett volna a környezetkárosító bányászati beruházások kapcsán. Az andoki ország ugyanis a világ elsőszámú rézkitermelője, illetve igen jelentős lítiumkészlettel is rendelkezik.

A bányászat negatív ökológiai hatásai mindazonáltal sokáig a politikai vezetés nagy részének látóterén kívül maradtak. Szintén mérföldkőnek számítottak az alkotmánytervezetnek az ország vízkészleteit érintő rendelkezései, hiszen a Pinochet-diktatúra alkotmánya annak idején – a világon máig példátlan módon – privatizálta a vizet, előnyben részesítve e természeti erőforrás gazdasági célú felhasználását az emberek mindennapi igényeinek kielégítésével szemben.

A vízhez való hozzáférés jogának deklarálásával és a víz kisajátításának megtiltásával az alkotmánytervezet az elmúlt évtizedek egyik komoly adósságát törlesztette volna a chilei társadalom felé.

Végül, de nem utolsó sorban ki kell térnünk az andoki ország őslakosságának helyzetével és jogaival kapcsolatos változtatásokra is. Az őslakos népek (melyek tagjai Chile 19 millió fős népességének nagyjából 13%-át teszik ki) már az alkotmányozó gyűlésben is – a történelem folyamán először – 17 rögzített hellyel rendelkeztek. A testület első elnökének tavaly júliusban egy mapuche [a chilei őslakosság 80%-át kitevő népcsoport – a szerző] származású nőt, Elisa Loncont választották meg. Ez a fajta reprezentáció az alkotmánytervezet végső formájára is komoly hatással volt. Annak 1. cikke ugyanis Chilét plurinacionális és interkulturális államként írta le.

A plurinacionális (azaz: többnemzetiségű) állam-, illetve nemzetfelfogásnak deklarálása a dokumentumban egész pontosan azt jelentette, hogy az alkotmányozó gyűlés – Bolívia és Ecuador mintájára – alkotmányos úton igyekezett kísérletet tenni arra, hogy dekolonizálja a chilei államot (vagyis teljes mértékben megszabadítsa azt a gyarmatosítás korának maradványaitól). Tette volna mindezt azáltal, hogy az alkotmánytervezetben az ország mind a 11 őslakos népcsoportját önálló nemzetként ismeri el, valamint több téren (pl. területileg vagy a jogrendszert illetően) is bizonyos fokú autonómiát garantál számukra.

A felsoroltakon túl a dokumentum ráadásul rendelkezett még az őslakosság képviseletéről a különböző állami és képviseleti intézményekben, illetve az őslakos nemzetek jogairól hagyományos földjeikhez. Utóbbiaknak különösen fontos szerepük lehetett volna a társadalmi béke előmozdításában az ország déli részén található Araucanía régióban, ahol a mapuche őslakos közösség tagjai régóta és egyre radikálisabb eszközökkel küzdenek földjeik védelméért, és a különböző gazdasági szereplők környezetkárosító tevékenysége ellen.

Hol hibázott az alkotmányozó gyűlés és a baloldal?

Az alkotmánytervezet elutasításának okai I.

Habár az eddigiek alapján kijelenthető, hogy az új alkotmánytervezet a neoliberális modell meghaladásának szándékával párhuzamosan a chilei társadalom szinte valamennyi csoportjának problémáira igyekezett megoldásokat kínálni, elfogadása esetén pedig több téren is (pl. nemi egyenlőség, ökológiai kérdések) precedensként szolgálhatott volna más országok számára, a szeptember 4-i népszavazáson a chilei emberek mégis nagy többséggel elutasították azt.

Tény, hogy a kudarc lehetősége az elmúlt hónapokban végig ott volt a levegőben, hisz a referendum előtti utolsó, augusztus 20-i felmérés 46%-ra mérte az alkotmánytervezetet elutasítani tervezők arányát, és csak 37%-ra azokat, akik támogatták azt. A megkérdezettek 17%-a ekkor még bizonytalan volt.

A végeredmény ugyanakkor így is sokkoló, mivel a dokumentum leszavazása 62:38 arányban azt mutatja, hogy a korábban bizonytalan szavazók végül csaknem valamennyien az alkotmánytervezet elutasítása mellett döntöttek.

Az összképet még inkább rontja, ha figyelembe vesszük, hogy a 346 chilei comuna [az ország közigazgatási egységeinek spanyol neve – a szerző] közül alig találhatunk olyat, amelyben a támogató voksok lettek volna többségben.

Mi vezetett ehhez a végeredményhez? Annyi biztos, hogy e kérdés megválaszolásában nem jelölhetünk ki egyetlen, döntő tényezőt, ehelyett sokkal inkább több, egymással összefüggő okról kell beszélnünk. Egyfelől nem kerülhetjük meg az alkotmányozó gyűlés és baloldali erők által elkövetett hibákat, illetve mulasztásokat, másfelől szót kell ejtenünk bizonyos „külső tényezők”, valamint a jobboldali ellenkampány szerepéről.

Ami az alkotmányozó gyűlés és a kormányzó baloldal szerepét illeti, alapvetően technikai, kommunikációs és stratégiai hibák egyvelegével állunk szemben. A technikai problémák közé sorolhatjuk mindenekelőtt azt, hogy az alkotmányozó gyűlést uraló baloldali és progresszív képviselők gyakorlatilag teljes mértékben elmulasztották annak lehetőségét, hogy az alkotmánytervezet tartalma kapcsán legalább minimális szintű konszenzust alakítsanak ki a konzervatív, jobboldali erőkkel.

Az alkotmányozó gyűlés összetételéről szóló 2021. májusi választás során a jobboldalnak ugyanis nem sikerült bebiztosítania a helyek minimum harmadát, ami – lévén, hogy az alkotmánytervezetbe bekerülő javaslatok megvétózásához legalább a képviselők egyharmadának szavazatára lett volna szükség – lehetővé tette, hogy a baloldali és progresszív erők tulajdonképpen a másik oldallal kötött bármiféle kompromisszum nélkül döntsenek az új alkotmánytervezet tartalmáról.

Ennél is nagyobb gondnak bizonyult, hogy az alkotmányozó gyűlés – s különösen annak baloldali többsége – adós maradt azzal, hogy átfogó és széles körű konzultációt folytasson a chilei polgárokkal az új alkotmánytervezetről.

Mindezek a társadalom egy jelentős részében erős ellenszenvet váltottak ki, valamint azt a benyomást kelthették, hogy az alkotmányozási folyamat végső soron a chilei emberek kizárásával zajlik.

A kommunikációs hibákra átkanyarodva, véleményem szerint a szeptember 4-i népszavazás kimenetelének fényében elmondható, hogy az új alkotmánytervezetet támogató politikai erők sikertelenül próbálták kommunikációjukban kézzelfoghatóvá tenni a dokumentumban leírtak gyakorlati vonatkozásait, miként azt is, hogy utóbbiak a chilei emberek szempontjából egész pontosan milyen pozitív változásokkal járnának.

Nem kapott kellő hangsúlyt továbbá az sem, hogy miután egy alkotmányról van szó, így az abban foglaltak elsősorban különböző jogok deklarálására és bizonyos keretek megteremtésére szolgálnak. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a referendum sikeressége esetén még bőven maradt volna lehetőség a későbbiekben az alkotmánytervezetben foglaltak gyakorlatba való átültetéséről szóló vitákra, valamint annak meghatározására, hogy az új kereteket hogyan töltsék meg tartalommal.

A megfelelő kommunikáció hiánya a kampány során komoly ziccereket kínált a jobboldal – és általánosságban az alkotmánytervezettel szembehelyezkedő politikai erők – számára.

Ami pedig a stratégiai mulasztásokat illeti, e téren mindenekelőtt azt kell kiemelnünk, hogy az alkotmányozó gyűlés és a baloldal részéről érezhetően nem történt meg a kellő felkészülés az ellentábor által – mind az alkotmányozó gyűlés munkája, mind az elmúlt két hónap alatt – folytatott dezinformációs kampányra. A Gabriel Boric elnök vezette baloldali kormánynak, illetve az új dokumentum elfogadását támogató politikai erőknek nem volt megfelelő ellenszerük a hagyományos és közösségi médiát az alkotmánytervezet kapcsán elárasztó valótlan információkra és vádakra.

Ebből következően ez utóbbiakra vagy egyáltalán nem, vagy csak túl későn reagáltak. A szóban forgó dezinformációs törekvések ugyanakkor jórészt már átvezetnek minket a jobboldali ellenkampánnyal összefüggő kérdésekhez.

Külső tényezők és a jobboldali ellenkampány

Az alkotmánytervezet elutasításának okai II.

Az alkotmányozási folyamat „félrecsúszásában” és a szeptember 4-i népszavazás kudarcában bizonyos külső tényezők is szerepet játszottak. Ezek alatt leginkább a koronavírus-járvány utóhatásait, illetve az idén februárban kezdődött ukrajnai háború globális következményeit kell értenünk.

Az elmúlt két évben a pandémia és az annak megfékezése érdekében világszerte meghozott intézkedések gazdasági hatásai kifejezetten rosszul érintették a latin-amerikai régió számos államát. Ezt követően a járványt követően éppen csak magukhoz térni készülő nemzetgazdaságokat újabb sokk érte az orosz-ukrán háború, s az annak eredményeként még inkább megroppanó globális ellátási láncok révén.

A felsoroltak természetesen Chilét sem hagyták érintetlenül: az andoki országnak a régió és a világ sok más államához hasonlóan hónapok óta fokozódó gazdasági problémákkal – többek között növekvő inflációval – kell szembenéznie. Mindezek kihatottak magára az alkotmányozási folyamatra is, pontosabban a chileiek egy jelentős részének azzal kapcsolatos attitűdjére. A romló gazdasági körülmények közepette ugyanis a korábbiakhoz képest is jobban előtérbe kerültek a megélhetéshez és szociális problémákhoz kötődő ügyek.

Ez egyfelől azt eredményezte, hogy az alkotmányozó gyűlés által az alkotmánytervezetbe nagy számban beemelt progresszív – és kifejezetten a chilei társadalom egyes csoportjaira fókuszáló – rendelkezések kapcsán a társadalom mind szélesebb körének lehetett az a benyomása, hogy az új dokumentum nagyrészt nem az ő problémáikra reflektál. Másfelől a gazdasági helyzet mind borúsabbá válásával kételyek merültek fel azt illetően is, hogy az alkotmánytervezet egyes módosításai (pl. a törvényhozás kétkamarás rendszerének átalakítása vagy a különféle új intézmények létrehozása) mekkora terheket ró majd a költségvetésre.

Mindeközben a fennálló rend (a status quo) fenntartásában érdekelt – és sokszor a gazdasági elit által támogatott – jobboldali erők igyekeztek kihasználni egyrészt a baloldal és az alkotmányozó gyűlés fent bemutatott hibáit, másrészt az imént leírt külső tényezőket, amelyek már önmagukban is számottevően csökkentették az alkotmányozási folyamattal szembeni bizalmat és az ahhoz fűződő optimizmust. Miben merült ki az alkotmánytervezet elutasításáért küzdő csoportok tevékenysége?

Egy, eredetileg a Nueva Sociedad nevű latin-amerikai folyóirat oldalán megjelent elemzés többek között arra hívja fel a figyelmet, hogy a chilei jobboldal a szeptember 4-i népszavazást megelőző hónapokban sikeresen vette át a baloldaltól és a különböző társadalmi mozgalmaktól a vezető szerepet az establishment-ellenes érzelmeket tápláló chileiek körében. Az andoki ország társadalmát ugyanis már hosszú ideje az intézményes politika szereplőibe vetett bizalom meredek csökkenése jellemzi. E tényt a 2019 októberében kirobbanó tiltakozások során a baloldali erők is sikeresen tudták meglovagolni.

Azáltal viszont, hogy a 2021 májusában megválasztott alkotmányozó gyűlés tagjai maguk is a „hagyományos intézményi politika” képviselőivé váltak, majd decemberben Gabriel Boric és az Apruebo Dignidad nevű koalíció győzelmével a baloldal vette át Chile vezetését, a szerepek – úgymond – felcserélődtek. A jobboldal az így kínálkozó lehetőséget egyfelől arra használta fel, hogy minél inkább hiteltelenítse magát az alkotmányozási folyamatot, másfelől pedig arra, hogy egyenlőségjelet tegyen az alkotmánytervezet leszavazása és a Boric-kormányzat elutasítása közé.

A status quo-párti csoportok emellett már az alkotmányozó gyűlés munkájának ideje alatt komoly dezinformációs hadjáratba kezdtek, ami az alkotmánytervezet júliusi bemutatása után csak még intenzívebbé vált. E médiakampányban ráadásul hatványozottan támaszkodhattak a chilei tőkésosztály azon tagjaira, akiknek a kezében az andoki ország médiájának jelentős hányada összpontosul.

Chilében például a nyomtatott sajtó 90%-át két nagy médiakonglomerátum, az El Mercurio Group és a Copesa birtokolja. Az előbbi tulajdonosa (2017-ben bekövetkezett haláláig) a CIA-val együttműködő és a Pinochet-rezsim bűneinek elfedésében részt vállaló Augustin Edwards Eastman volt, míg utóbbié jelenleg is Alvaro Saieh, aki egyszersmind Chile negyedik leggazdagabb embere.

Vagyis nem túlzás azt állítani, hogy

a kedvező médiakörnyezet tökéletes lehetőséget biztosított a jobboldal és a neoliberális modell megőrzésében érdekelt gazdasági elitek számára arra, hogy az alkotmánytervezet tartalmát félremagyarázzák, egyes elemeit irracionális mértékben felnagyítsák vagy egyenesen valótlan állításokat terjesszenek róla.

Ilyenek voltak például a magántulajdon megszüntetéséről, Chile gazdasági tönkretételéről, az ország nevének megváltoztatásáról és nemzeti jelképeinek lecseréléséről, a palackozott víz árusításának betiltásáról, vagy a terhesség kilencedik hónapjában is elvégezhető abortuszról szóló ál-, illetve rémhírek.

Szembeötlő emellett, hogy az alkotmánytervezet egyik legtöbb vitát generáló és talán leginkább megosztó eleme Chile plurinacionális állammá nyilvánítása volt. A jobboldal képviselői – sokak számára meggyőző módon – rendre azt hangoztatták, hogy a plurinacionális berendezkedés megbontaná az andoki ország egységét, „többletjogokat” adna az őslakosságnak, ráadásul a jogrendszer kapcsán garantált bizonyos fokú autonómia szerintük egyenesen a „chilei állam törvényei fölé helyezné” az őslakos népek tagjait. Mindezzel természetesen figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a plurinacionális modell már nagyjából másfél évtizede működik Bolíviában és Ecuadorban anélkül, hogy az említett „félelmek” igazolást nyertek volna.

A dezinformációs kampányról azonban összességében nemcsak azt állapíthatjuk meg, hogy – az alkotmányozó gyűlés és a baloldal hibáival kiegészülve – döntő szerepet játszott az alkotmánytervezet szeptember 4-i visszautasításában, de hozzá kell tennünk azt is, hogy egyúttal lehetővé tette a jobboldali erők számára, hogy végképp újrafogalmazzák korábbi álláspontjukat és szerepüket a Pinochet-diktatúra alkotmányának leváltásában.

Annak hangoztatásával, hogy az alkotmányozó gyűlésben többségbe került baloldali és progresszív képviselők a „saját vágyaikkal” töltötték meg az alkotmánytervezetet, amely így „teljesen elrugaszkodott a valóságtól” és nem reprezentálta a chilei nemzet egészét, a jobboldal a konszenzusra törekvő fél szerepébe helyezte magát. Ennek állítólagos célja az volt, hogy Chilének egy mindenki számára elfogadható és a „realitások talaján maradó” alkotmánya legyen. Ennek az „imázsváltásnak” pedig fontos következményei lehetnek még a jövőre nézve.

Hogyan tovább?

Ugyan szeptember 4-e óta rengeteg a nyitott kérdés azzal kapcsolatban, hogy milyen irányt vesznek a chilei események a jövőben, egyetlen dolog mégis biztos: a Pinochet-diktatúra neoliberális alkotmányának felváltását célzó folyamat semmiképpen sem ért véget. A mostani alkotmánytervezet bukása ellenére ugyanis a népszavazást követő felmérések és visszajelzések még mindig azt mutatják, hogy a chilei társadalom nagy többsége továbbra sem akarja, hogy a katonai junta alatt született dokumentum érvényben maradjon.

Maga Gabriel Boric elnök is arról beszélt (már az alkotmányos referendumot megelőzően), hogy amennyiben a chileiek az elmúlt egy évben kidolgozott alkotmánytervezet elutasítása mellett döntenek, abban az esetben is köti őt, illetve kormányát a 2020-as népszavazás eredménye, ahol az andoki ország népe 78%-os többséggel döntött arról, hogy az 1980-as alkotmánynak mennie kell. Mindez az aktuális alkotmánytervezet kudarca esetén az egész folyamat újrakezdését vetítette előre, méghozzá egy teljesen új alkotmányozó gyűlés bábáskodása mellett.

A népszavazás eredményeinek közzétételére válaszul Boric már másnapra, szeptember 5-ére egyeztetésre hívta a politikai pártok vezetőit annak érdekében, hogy megvitassák a kialakult helyzetet. S bár az alkotmányozási procedúra folytatásának-újrakezdésének mikéntjét illetően egyelőre továbbra sem igazán beszélhetünk konkrétumokról, az azonban máris szembeötlő, hogy a jobboldali erők igyekeznek minél inkább kihasználni a szeptember 4-i referendumon aratott „győzelmükkel” megnyíló lehetőségeket.

Jól mutatja ezt például az is, hogy Gabriel Boric-nak a népszavazás után kevesebb mint két nappal le kellett váltania kabinetjének hat miniszterét. A helyükre jórészt a hagyományos chilei politikai osztály soraiból nevezett ki embereket, miután több konzervatív politikus is jelezte, hogy csak abban az esetben hajlandóak találkozni és egyeztetni az elnökkel, amennyiben Boric személyi változtatásokat hajt végre a kormányában.

A jobboldal minden bizonnyal a továbbiakban is arra törekszik majd, hogy az alkotmányozási folyamatban – bármilyen formában is folytatódjon az – a konstruktív és „minél szélesebb konszenzus elérésére törekvő” fél szerepében tetszelegjen.

Ez a fajta „konszenzus” viszont várhatóan nem mást fog jelenteni, mint az arra irányuló szándékot, hogy a későbbiekben megszülető új alkotmánytervezet a lehető legkevesebb ponton változtassa meg a Pinochet-éra alkotmányát, illetve, hogy a fennálló neoliberális berendezkedés minél több elemét megtartsa.

Végezetül, ha a baloldal szempontjából is szeretnénk egy rövid összegzést adni, úgy a konklúzió elsősorban az, hogy a chilei baloldal a szeptember 4-i népszavazással történelmi lehetőséget veszített el mind a Pinochet-diktatúra neoliberális örökségének meghaladását, mind egy átfogó alkotmányos forradalom sikeres levezénylését illetően. S bár az 1980-as alkotmány leváltásának esélye továbbra is adott, azok az ambiciózus jogok, célok és változtatások, amelyeket az elmúlt egy év során kidolgozott alkotmánytervezet magában foglalt, jóval távolabbra kerültek.

A közeljövő legfontosabb kérdése így egyértelműen az lesz, hogy egy új alkotmányozási folyamat keretében a chilei baloldal képviselői képesek lesznek-e a szeptember elején elutasított dokumentumban szerepló szociális jogok, valamint a nemi emancipációval, az ökológiai kérdésekkel és az őslakosság helyzetével összefüggő vállalások közül legalább a legfontosabbakat megőrizni.