Abból a progresszív, humanista igényből kiindulva, hogy a „68-asok”^[1], vagyis az „újbaloldal” örökségét új társadalmi mozgalom formájában akarják képviselni össztársadalmi szinten, meglehetősen ösztönző szerveződési formák jöttek létre az NSZK-ban a ’70-es években, az úgynevezett K-Gruppenek („Kommunistische Gruppen”, kommunista csoportok). Az e gyűjtőnév alá tartozó új baloldali / szélső / ultrabaloldali pártok, mozgalmak, ilyen-olyan szervezetek, szekták

mind a hagyományos baloldal (osztályáruló szocdemek, doktrinális-dogmatikus komcsik, szovjetek) és a kapitalista berendezkedés ellen lázadtak.

Hivatalos párttá szerveződésük, a Zöldek (Die Grüne) 1980-as megalakulása után alig egy évtized alatt azonban szétporladtak – azok is, akik kimaradtak.

Hans-Christian Ströbele náci kötődésű vegyész fiaként a K-Gruppenek miliőjéből indult, a Zöldek alapítója és balszárnyának szimbolikus alakja volt. Koalíciós kormányzati képviselőként ellenezte a NATO Jugoszlávia elleni támadását, a Bundeswehr afganisztáni misszióját és a Hartz-„reformokat”, amelyekkel az addigra már teljesen korrumpálódott nyugat-német szocdemek (SPD) brutálisan leépítették a jóléti államot. A parlamentben többször is a frakciója ellen szavazott.

„Tévedés volt, szörnyű volt”

„Olyasmi pusztult el, ami szembeszállt a pusztulással. Kudarc volt, tévedés volt, szörnyű volt, de volt még benne élet.” Ezek Tamás Gáspár Miklós zárómondatai a RAF: Búcsúszinfóniához (Kalligram, Pozsony, 2009, 81. o.). Egy ideje félve tisztelem ezt a két mondatot. Korábban keveset tudtam a körülményekről.

Ströbele – akit felháborított, hogy az államgépezet a Szövetségi Legfelsőbb Bíróságig bezárólag vérlázító indokokkal mentegeti a fasiszta népbíróság volt bíráit -, a diáklázadások és a RAF vádlottjainak jogi védelmére/képviseletére létrehozott Szocialista Jogászok Kollektívájának egyik alapítója volt.

A Die Anwälte – eine deutsche Geschichte (Az ügyvédek – egy német történet) című dokumentumfilmben (rend.: Birgit Schulz, 2009.) Ströbele 1967. június 2-át élete sorsdöntő napjának, kulcsélményének nevezte. Ez a nap vezette a politikai aktivizmushoz, az APO-hoz (Außerparlamentarische Opposition – Parlamenten Kívüli Ellenzék). Ez a perzsa sah, Mohammed Reza Pahlavi Aryamehr látogatásának napja Nyugat-Berlinben, aki mestere volt a kínvallatásoknak és a tömeges kivégzéseknek, többek között több tízezer iráni kommunista gyilkosa.

A diákok a sah és felesége látogatása elleni tiltakozásul az utcára vonultak. Ekkora már folyamatosak voltak a diákmegmozdulások az NSZK nagyvárosaiban és Európában (Franciaországban, Olaszországban, de Mexikóban is komoly munkásmozgalmak bontakoztak ki, ez utóbbi gyakran elsikkad!). Nyugat-Berlinben súlyosan eszkalálódott a helyzet, az állam erőszakszervei gyakorlatilag embervadászatot tartottak a Deutsche Oper környékén. A balhét egyébként nem a diákok kezdték, hanem a sah odavezényelt iráni hívei, köztük ügynökökkel, akik a vezetőjüket éltető táblákkal, illetve azok tartórúdjaival estek a tömegnek, már korábban az egyik kerületi városháza, a Rathaus Schöneberg épületénél.

A filmfelvételek tanúságai szerint a rendőrroham érthetetlen módon nem a támadók ellen,  hanem a támadás elszenvedői ellen indult itt – előbbieket kímélték. Válogatás nélkül ütöttek-vertek mindenkit, nőket, földön fekvőket, vérző fejjel menekülőket. Egy civil ruhás rendőr pedig hátulról, közelről tarkón lőtte, szabályszerűen kivégezte a 26 éves egyetemista, családos Benno Ohnesorgot, akinek a felesége már szíve alatt hordta első gyermeküket.

A gyilkos, egyébként SPD-tag és egyben Stasi ügynök, Karl-Heinz Kurras 2014-ben Berlinben bekövetkezett haláláig nem kellett feleljen a tettéért. Eljárás indult ellene, de a teljesen megcáfolt védekezése ellenére felmentették. A per során bizonyítékok, filmfelvételek tűntek el vagy semmisültek meg.

A  piaci erőfölényben lévő, reakciós Axel-Springer Kiadó lapjai „diákterrorról” tudósítottak, az egyetemisták „vért akarnak látni” – írták, s illusztrációként pl. lehozták egy erősen vérző fejű, fiatal nő képét, akit állítólag a szervek helyeztek biztonságba a köveket dobáló fiatalok elől. A nő még aznap jelentkezett és elmondta, hogy a rendőrök verték meg.

A hidegháború nem tett lehetővé hosszú átmenetet és ezzel mélyreható változásokat az NSZK-ban. A Marshall-tervből eredetileg a szövetséges szovjetek is kaptak volna, de aztán az amerikai elit a sokkal nagyobb üzletet, a fegyverkezést választotta. „Úgy bízom George Marshallban, mint saját magamban” – mondta Sztálin néhány hónappal korábban. Aztán vélhetően a moszkvai diplomata George F. Kannen „hosszú távirata” végleg meggyőzte a főnökeit, hogy nagyobb üzlet a hatalom- és profithajsza, a tegnap még szövetséges, a nácik elleni küzdelemben a legnagyobb áldozatokat hozó Szovjetunió pedig legyőzhető.

Gyorsan talpra kellett tehát állítani az NSZK-t, amely talpraállítás csak a meglévő sémákra, gazdasági és szellemi elitre tudott támaszkodni.

A társadalmi nácitlanítás (Entnazifizierung) elindult ugyan, de az NSDAP-tagok nagy részét gyakorlatilag azonnal rehabilitálni kellett, az erőszakszervezeteknél is. A náci embertelenségből brutális hasznot húzó gazdasági szereplők pozícióinak megingásáról szó sem lehetett.

A legfontosabb intézményeket, titkosszolgálatok, ügyészségek, bíróságok, kormányhivatalok, gyáripari szövetségek, a munkaadók szövetsége, stb. volt nácik vezették. Ők váltak később a RAF célpontjaivá, a legismertebb eset talán Hans-Martin Schleyeré, aki egykori SS-Führerként vezette a munkaadók szövetségét, majd a szövetségi iparkamarát. A RAF 1977. október 18-án végezte ki.

1956-ban a történelmi, egykor hatalmas kommunista pártot, a KPD-t, az akkori Nyugat-Európában példa nélküli módon, betiltották. Egy maroknyi csapat DKP néven 1968-tól újraszervezte magát.

1969. május 1-én alakul meg a Szocialista Jogászok Kollektívája – Sozialistisches Anwaltskollektiv (Klaus Eschen, Horst Mahler, Hans-Christian Ströbele, Ulrich Klaus Preuß) –, a diákmozgalmak és lázadások, valamint a RAF vádlottjainak a jogi segítésére, magukat is célponttá téve. Figyelte őket a CIA és a német belbiztonság is. A RAF elfogott vezetői, Andreas Baader, Ulrike Meinhof, Gudrun Ensslin és Jan-Carl Raspe ellen indított „Stammheim-perből” Ströbelét az ügyvédi privilégiumokkal való visszaélésre hivatkozva a per kezdete előtt 10 nappal kizárták, az azt lehetővé tevő jogszabályi változtatásokat sietve, három nap alatt, néhány hónappal korábban alkották meg, hogy hatályba is lépjenek a per kezdete előtt. A RAF segítéséért Ströbele később felfüggesztettet kapott, de a per során végig együttműködött a védelemmel. A vád szerint a büntető törvénykönyv 129-es §-ba ütköző módon cselekedett, vagyis „bűnszervezet alakításában” működött közre. A Sozialistisches Anwaltskollektivnek nagyságrendileg 400 ügye volt az 1979-es megszünéséig.

Védenceik társadalmi beágyazottságára a K-Gruppenek legnagyobb lapjainak a „Kommunistische Volkszeitungnak” és a „Wahrheitnak” a fénykorában elért tízezres példányszáma, illetve az Alkotmányvédelmi hivatal adatai utalnak, amelyek szerint a ’70-es évek közepén nagyságrendileg 15 000-en voltak tagok a K-Gruppenek valamelyikében. Az APO (Parlamenten Kívüli Ellenzék) és a Sozialistisches Anwaltskollektiv szorosan együttműködött Otto Schilyvel, aki Horst Mahlert, az APO korábbi ügyvédjét is védte a diákmozgalmak legismertebb arca, Rudi Dutschke elleni merényletet követő az Axel-Springer Kiadót ért támadások utáni perekben, s aki a Stammheim-perben is vezette a védelmet.

Mindeközben a napjainkhoz hasonló szankciók nélkül, teljes létszámú olimpiákkal, világbajnokságokkal, megtartott koncertekkel, a könyvtárak polcain amerikai klasszikusokkal zajlott a népirtás Vietnámban, amelyet részben az NSZK területéről koordinált és hajtott végre az amerikai hadsereg. Ebben az NSZK-ban akkoriban tombolt a konformizmus és az individualizált konzumidiotizmus, ami tökéletesen összefért a represszió restaurációjával, s a „Kinder, Kirche, Küche” („Gyerekek, templom, konyha”) életvilágával. Az NSZK-ban egy feleségnek 1977(!)-ig írásos engedélyre volt szüksége a férjétől, ha teljes állást akart vállalni. A rendszer, a körülmények, amelyekkel a K-Gruppenek szembeszálltak, ilyenek voltak.

Lázadni kellett a pozícióit brutális mértékben átmentő náci apparátus, a korrumpálódott, megalkuvó, osztályáruló szociáldemokrácia, s a háborús és emberiesség elleni bűnöktől sem visszariadó, a harmadik világot vadállati módon kizsákmányoló imperializmus ellen.

S mindezt egy  elkényelmesedett, szabadságát és függetlenségét a pillanatnyi hangulata szerinti fogyasztásában értelmező, atomizálódott társadalomban.

Vereségek

Birgit Schulz dokumentumfilmjében hallható 27:55-től az az archív hangfelvétel, amelyen Otto Schily nyíltan kiállt a CIA minden jogalapot nélkülöző beavatkozásai ellen az NSZK-ban, legkésőbb 1972-től, többek között, mint mondja, a RAF-ügyben is. A tárgyalás során (1975-1977) Schily és Ströbele követelték a Baader-Meinhof csoport tagjai számára a rendes, tisztességes tárgyalást. A RAF tagok és védőik beszélgetéseit azonban lehallgatták, amelyet még maga Ströbele is hitetlenkedve fogadott, amikor az RAF-tagok ezt elétárták. 1977-ben azonban a baden-württenbergi tartományi igazságügy- és belügyminiszter is elismerték. Ennek konzekvenciájaként Schily bejelentette, hogy nem vesznek részt a továbbiakban a tárgyaláson. A vádlottak védelmét azonban továbbra is ellátták, s indítványozták a tárgyalás felfüggesztését. Ugyanabban az évben holtan találták a RAF tagjait a celláikban. A hatóságok öngyilkosságokról beszéltek, vélelmezhető, de nem biztos, hogy megölték őket.

Ströbele rendszeresen látogatta a wittlichi börtönében éhségszrájkoló, és 1974-ben éhenhaló RAF-tag Holger Meinst. Katharina Hammerschmidt halála után pedig, aki az RAF egy peremfigurája volt, és 1972-ben ügyvédje tanácsára önként jelentkezett a rendőrségen, Schily hét orvost perelt be, amiért nem kezelték megfelelően Hammerschmidt rákbetegségét a berlin-moabiti nagybörtönben.

Csalódás, kiábrándultság és kétségbeesés lett úrrá Schilyn és Ströbelén az NSZK jogállamisága, a furcsa öngyilkosságok és elhalálozások kapcsán. Schily és Ströbele is beszéltek arról az iszonyatos tehetetlenségről és dühről, hogy még megbízóik életét sem képesek az NSZK államgépezetével szemben megvédeni.

Konkrétan Schily teszi föl a kérdést, hogy pacifista antifasiszta ellenállók miért jutnak odáig az NSZK-ban, hogy fegyvert ragadjanak az állammal szemben?

Szerinte azok, akik meghaltak Stammheimban, más körülmények között hozzátehettek volna valamit a német történelemhez.

Folytatás

Schily később 1998-2005 között a ma a Gazprom felügyelőbizottságában ülő, Putyinhoz máig hű, egyébként szintén a K-Gruppenek miliőjéből induló Gerhardt Schröder kormányában lett szövetségi belügyminiszter. Egy felvételen olyan rohamsisakban és gumibottal pózol a kamerák előtt, amilyeneket az erőszakszervek használtak a K-Gruppenek ellen. Azt mondta, ő ebből nem csinál nagy ügyet, csak a hülyék nem változnak („nur Idioten ändern sich nicht”).

Mahler aztán holokauszt-tagadóvá avanzsált, s pont Orbántól jutott eszébe pár éve politikai menedékjogot kérni. Mondjuk azt, hogy konzekvensen radikális.

Ströbele kitartott a Zöldek mellett azok után is, hogy rendszerkritikus karakterüket (zöld)kapitalistává hangolták, feladták háborúellenes álláspontjukat, s egyre többször kellett lelkiismeretére hallgatva szembehelyezkednie a frakciójával.

Már 1991-ben eltávolították a párt szóvivői tisztségéből Izrael-kritikus álláspontja miatt. Hiába tiltakozott és szólalt fel szenvedélyesen a Bundestagban, hogy szégyelli a háborús agressziót, a jugoszláv bombázások során az imperialista Egyesült Államok (NATO) lett az imádott bálvány a Zöldek soraiban is. A Bündnis 90/Die Grünen 1999. március 24-én, amikor az első bombák Belgrádra hullottak, háborúpártivá mutálódott. 1999-ben a bielefeldi  pártkongresszuson Ströbelét legyőzték, a háborús részvételt pártolók kerekedtek felül. De ő maradt.

2002-ben egyéni mandátumot nyert Berlin Friedrichshain-Kreuzberg választókerületben, s ezzel ő lett az első zöld, aki közvetlenül bejutott a Bundestagba, ezt követően még háromszor nyert választókerületében. De tisztában lehetett azzal, hogy a régi idők megtévesztő képének hordozójává válik, s végül hozzájárul a társadalmi mozgalmak beolvasztásához. Mégis a jó és a rossz között egyensúlyozott.

Mint Gerd Schumann, a rendszerkritikus baloldali Junge Welt szerzője írja: „Ströbele nemrégiben a Tagesspiegelben és az általa 1978-ban közösen kezdeményezett Tazban nyilatkozott az ukrajnai háborúról és a Zöldek szerepéről ebben, és megpróbálta relativizálni Annalena Baerbock és Robert Habeck játékát a nukleáris katasztrófával. Végül, mint mindig, a kétkedő, a mindkettő/és szerepét vállalta, és »tétovábbnak« (Tagesspiegel, 2022.6.13.) mutatta magát, mint pártja, de támogatta a »védelmi fegyverek« szállítását Ukrajnába (Taz, 2022.4.25.).”

Öncél és méltóság

A társadalomban ható azon erők, amelyek a hatékonyságot „öncélként” tételezik, a mérhető hatékonyságnak tulajdonítanak „méltóságot”, a profit- és a hatalomhajsza révén képtelenné teszik az egyes egyént arra, hogy „visszaeszméljen valódi szükségleteire”, mind a hatalom birtokosai, mind az elnyomottak oldalán. Öncélként tételezni és méltósággal felruházni csak az emberi élet egyetlen kézzelfogható hordozóját, az egyes egyént lehet, amiért mindannyiunknak küzdenünk kell.

Hans-Christian Ströbele legalább beleállt a küzdelembe.