Amílcar Lopes da Costa Cabral 1924. szeptember 12-én született Bissau-Guineában, Bafatá városában, Portugália egyik afrikai gyarmatán. 1973. január 20-án, csupán pár hónappal azelőtt, hogy a nemzeti felszabadító mozgalom, melyben központi szerepet játszott, kivívta Bissau-Guinea függetlenségét, Cabralt portugál fasiszta merénylők gyilkolták meg.

Ez a küzdelem nemcsak Bissau-Guinea felszabadításáért indult – ahol a harc folyt –, hanem egy másik, földrajzilag különálló térségért, a Zöld-foki szigetekért is. Cabral és a mozgalom többi vezetője értették, hogy egy tágabb keretekbe illeszkedő gyarmatosítás ellenes küzdelemben és globális osztályharcban vesznek részt, így ellenfeleik nem csupán az adott országok gyarmati kormányai voltak, hanem a portugál gyarmati rendszer is. Ez a portugál gyarmatosítás 500 éven át a rabszolgatartásra és az afrikai gyarmatok – Mozambik, Bissau-Guinea, São Tomé és Príncipe, Angola és a Zöld-foki szigetek – kifosztására épült.

Annak ellenére, hogy ebben az időszakban a világ figyelme a vietnámi eseményekre összpontosult, a bissau-guineai harc inspiráló dinamizmusára és Cabral személyére nemzetközileg is felfigyeltek. Cabral írásainak és beszédeinek egy korai gyűjteményében Basil Davidson úgy mutatja be Cabralt, mint aki őszintén „töretlen érdeklődést tanúsított minden és mindenki iránt, akivel találkozott”^[1].

Sok már forradalmi vezetőhöz hasonlóan Cabralt is „szerették és követték”, mert „nagy szíve volt” és „elkötelezett a népe felé”. Vezetői képességeinek és zsenialitásának köszönhetően „kormányok fordultak hozzá tanácsért”, és „az ENSZ is platformot biztosított számára”. Bármily megérdemeltek is voltak, Cabral sosem hagyta, hogy az efféle dicséretek eltérítsék figyelmét. Ehelyett kizárólag a munkásosztály és az elnyomottak felszabadításának és önrendelkezésének szentelte erejét.

Bissau-Guinea portugál gyarmatosítását és gyarmati sorban tartását Spanyolország, Dél-Afrika, az Egyesült Államok és a NATO is támogatta. A Portugália által irányított összevont imperialista erőkkel kapcsolatos gondolatait Cabral egy, a küzdelem állásáról szóló 1968-as jelentésében így részletezi:

„A közgazdaságtan, a pénzügy és fegyverkezés alapvető területein, melyek meghatározzák az államok valós politikai és morális viselkedését, a portugál kormány most minden eddiginél jobban számíthat a NATO-szövetségesek és más államok hatékony támogatására. Aki ismeri Portugália és szövetségeseinek kapcsolatát, azaz a Portugália, az USA, a Német Szövetségi Köztársaság és más nyugati hatalmak között fennálló viszonyt, az láthatja, hogy ez a gazdasági, pénzügyi és hadi támogatás () folyamatosan növekszik, a lehető legváltozatosabb nyílt és rejtett módokon. A portugál kormány hidegháború adta lehetőségek ügyes kihasználásával; elsősorban saját földrajzi helyzetének és az Azori-szigetek stratégiai fontosságának kiaknázásával – azokon katonai bázist biztosítva az USA-nak és az NSZK-nak – illetve a nyugati és a keresztény civilizáció afrikai védelmének hamis zászlaja alatt; a gyarmatok természeti erőforrásait, illetve magát a portugál gazdaságot a nagy pénzügyi monopóliumoknak még inkább kiszolgáltatva sikerült biztosítania azt a segítséget, melyet a nyugati hatalmaktól és azok dél-afrikai rasszista szövetségeseitől kap.”

A hatalmas túlerő ellenére Bissau-Guinea viszonylag kisszámú lakossága győzedelmeskedett, így máig reményteljes példája gyarmatosítás elleni küzdelemnek.

A nemzeti felszabadítási mozgalomban 15 éven át betöltött vezetőszerepe eredményeképp Cabral széles körben befolyásos elméletalkotóvá vált a dekolonizáció, illetve a reafrikanizáció területein. A világszerte elismert kritikai pedagógus, Paulo Freire^[2], aki a felszabadított Bissau-Guineában egyfajta aktivista tanácsadóként szerzett tapasztalatokat, arra jutott, hogy Cabral és Ché Guevara „a huszadik század két legjelentősebb jelensége”. Freire szerint Cabral, „egy nagyon jó marxista, aki nekilátott Marx afrikai értelmezésének”. Freire számára Cabral „teljes mértékben megélte a harc szubjektivitását. Úgy alkotott elméletet”, ahogy vezetett.

Bár a pedagógia területén nem vált elismertté, Cabral dekolonizációs elméleti és gyakorlati munkássága nagy hatással volt Freire (1921-1997) gondolkodására is. A Cabral vezette forradalmi folyamat során Bissau-Guinea világelsővé vált a dekolonizációs oktatási formák területén, ami mélyen megérintette Freirét.

A portugál gyarmatosítás évszázadokon át tartó deafrikanizációját ellensúlyozandó a reafrikanizáció az oktatás dekolonizációs formáin keresztül központi szerepet kapott az önrendelkezésért folytatott gyarmatosításellenes küzdelemben.

Cabral dialektikus egysége, a párt építése és az „elmélet fegyvere”

A változás elméleteként a dialektika a forradalmi gondolkodás központi eleme Marx és Engels óta. Cabral is dialektikusan ragadta meg, hogy a történelmi fejlődést hajtó, egymással versengő társadalmi erők gyakorta rejtettek, vagy misztifikáltak. Cabral kiválóan tárta fel ezeket a rejtett folyamatokat, és eközben sikeresen mozgósította a tömegeket, a változás mozgatórugóit.

Cabral tudta, hogy az embereknek nem csupán a társadalmi fejlődés mögött meghúzódó erőket kell megérteniük, hanem olyan gyarmatosításellenes gyakorlatokat kell létrehozniuk, melyek konkrét, kollektív és kreatív cselekedetei révén, őket is egy ilyen erőként mutatják meg.

Ehhez azonban a tömegeket pártba kellett szervezni, mely képviselheti érdekeiket. 1956-ban Cabral részt vett a Partido Africano da Independência, azaz az Afrikai Függetlenségi Párt megalapításában, amely később az Afrikai Párt Guinea és a Zöld-foki-szigetek Függetlenségéért (PAIGC) nevet kapta. A PAIGC volt az első kommunista párt Bissau-Guineában és a Zöld-foki szigeteken és ennek megalapítása egy nagyszabású és inspiratív lépés volt.

Az elmélet fegyvere című 1966-os Havannában elhangzott beszédében Cabral elválaszthatatlannak nevezte a nemzeti felszabadítást és a szocializmust, mondván, hogy „a jelenlegi történelmi helyzetünkben – az imperializmus megsemmisülésének időszakában, mikor az igyekszik minden eszközt megragadni, hogy fenntartsa uralmát népünk felett, valamint a szocializmus világ nagy részén folyó konszolidációjának időszakában – csupán két lehetséges út áll egy független nemzet előtt: az imperialista uralomhoz való visszatérés (neokolonializmus, kapitalizmus, államkapitalizmus) vagy a szocializmus útja.”

Cabralnak az alapoktól kellett felépítenie a Pártot és annak nélkülözhetetlen, katonás fegyelemmel bíró kultúráját. Képessége, hogy az új párttagokat tanulótársaiként fogadja, a forradalom pedagógusaként betöltött szerepéről árulkodik. A párt tagjainak 1969-ben tartott kilenc részes előadássorozata a forradalom alapvetéseivel foglalkozik, többek között annak szervezésével is^[3]. A PAIGC-t a lenini hagyománynak megfelelő pártként, a „küzdelem eszközeként” írja le, mely olyan emberekből áll „kiknek közösek eszméik, céljaik és útjuk”.

Természetesen a forradalmak nem csupán a helyes eszmék erednek. Hajtják őket a romló gazdasági körülmények, illetve az állam legitimitásának és az emberi szükségletek kielégítésére való képességének válsága. Az 1940-es években több olyan aszály is volt, ami a Zöld-foki szigeteki lakosok tízezreinek halálát eredményezte. Portugália barbarizmusa és közömbössége az afrikai gyarmatain növekvő szegénység és szenvedés iránt elkezdte elidegeníteni még a gyarmati állam legkiváltságosabb rétegeit is.

Ami Cabralt a történelem egyik legnagyobb kommunista vezetőjévé tette – a történelmi kontextus mellett, mely esélyt biztosított tehetsége kibontakoztatására –, az az elméletileg megalapozott taktikai rugalmassága volt, mely a folyamatosan változó erőviszonyok között elengedhetetlennek bizonyult a mozgalom sikeréhez.

Más szóval, az elmélet és a szervezettség lehetővé teszi, hogy a erőviszonyok változása közben felmérjük annak azonnali és hosszú távú következményeit, segítve a harc közbeni döntéshozatalt.

Példának okáért 1957-ben, az algériai háború idején Párizsban Cabral két angolaival megalapította a Movimento Anti-Colonista of Africans, azaz az Gyarmatosításellenes Afrikaiak Mozgalmát. Majd később Angolában megalapították a Mozgalmat Angola Felszabadításáért is. Ezzel az egyik legkeményebb gyarmatosításellenes küzdelmek egyike alakult ki Afrikában.

Találó hát, hogy az 1969-es párttagoknak tartott kilenc előadás közül az elsőt Cabral a PAIGC mottójának értelmezésével kezdi, mely így hangzik: „Egység és küzdelem”. Az egységet dialektikusan definiálja, „bármilyenek is legyenek a különbségek” az emberek között, „egynek és egésznek kell lennünk, ahhoz, hogy elérjünk egy adott célt. Ez azt jelenti, hogy alapelvünkben az egységet, dinamikus értelemben véve, mozgásban kell értenünk”.

Az egység mint mozgás és mint az összerendeződés folyamata, azt jelenti, hogy az egység „eszköz, nem végcél. Lehet, hogy küzdöttünk egy keveset az egységért, de ha elérjük azt, az még nem jelenti, hogy küzdelmünk véget ért”. A Párt szerepe itt „nem feltétlenül az, hogy a harc érdekében egyesítse az egész népességet. Biztosak vagyunk benne, hogy a népesség szükségszerűen egységes? Nem, az egység egy bizonyos fokú megléte is elegendő. Amint ezt elértük, elkezdhetünk küzdeni”.

Hogy megmagyarázza a küzdelem fogalmát, Cabral a centrifugális erő és a gravitáció közti feszültséghez hasonlítja. Erre a következőt hozza példaként: ahhoz, hogy egy űrhajó elhagyja a Földet, le kell győznie a gravitációs erőt. Ez után a portugál gyarmatosítást egy, az emberekre kényszerített külső erőnek nevezi, melyet csak a nép közös erejével lehet legyőzni.

A beszédben Cabral a mozgás és változás dialektikus természetéről elmélkedik, különös tekintettel arra, hogy az antiimperialista küzdelemnek az egyes nemzeti felszabadító mozgalmak konkrét feltételeiből kell kiindulnia.

 „Tudjuk, hogy egy mozgásban lévő jelenség fejlődését, bármilyennek is tűnik külsőleg, valójában főképp belső jellemzői határozzák meg. Azt is tudjuk, hogy politikailag a saját valóságunk – bármily szép és vonzó is legyen mások realitása – csak annak részletes ismeretével változtatható meg, saját erőnkből, saját áldozataink árán. Hasznos felidéznünk ezen a trikontinentális tapasztalatokban és példákban gazdag találkozón, hogy bármily hasonló is a helyzetünk, bármennyire is azonosak ellenségeink, a nemzeti felszabadítás és a társadalmi forradalom nem exportálható. Helyi és nemzeti munka eredményei, napról napra egyre inkább, melyeket többé-kevésbé befolyásolnak külső tényezők is (akár előnyösen, akár hátrányosan), de lényegében az egyes népek történelmi valósága határozza meg és formálja a felszabadulási folyamatokat. A nemzeti felszabadítást és a társadalmi forradalmat a valóságot jellemző különböző kategóriák közötti belső ellentmondások leküzdése vagy helyes megoldása viszi sikerre.”

Cabral tudta, hogy a bissau-guineai portugál gyarmatosítás felszámolásához a felszabadítás küzdelme nem másolhatja le egyszerűen a más, például a kubai taktikát. Minden egyes küzdelemnek saját helyzetének sajátosságaira kell alapoznia taktikáját. Például, míg Cabral elismerte Che Guevara A gerillaharcos kézikönyvében kidolgozott alapelveinek értékét, azért megjegyezte, hogy „általában senki sem követi el azt a hibát, hogy mások élményeit vakon saját országára vonatkoztassa. Ahhoz, hogy kidolgozzuk a mozgalom taktikáját saját országunkban, számításba kellett vennünk annak földrajzi, történelmi, gazdasági és társadalmi adottságait – úgy Guineában, mint a Zöld-foki szigeteken”. […]

Cabral szemlélete annak a dialektikus megfigyelésére is épült, hogy az egyes országok körülményei nem egy, a külvilágtól elzárt vákuumban alakulnak ki. Nemcsak a birodalmi anyaországban, Portugáliában romló körülmények mozdították el az erőviszonyokat az afrikai gyarmatok nemzeti felszabadító mozgalmainak javára, hanem a mozgalmak megerősödése egybeesett az 1949-es kínai forradalommal is.

Ennek a tágabb keretekbe helyezkedő dialektikus totalitásnak a tudatában, mely a látszólag elszigetelt, egymástól független részek kapcsolódási pontjaira mutat, Cabral tudatosan építette a portugál munkásosztállyal való szolidaritást. A Bissau-Guinea gyarmatosított bennszülött népeit képviselő Cabral sikeresen vette fel a kapcsolatot Portugália elnyomottjaival közös osztályellenségük, a fasiszta portugál kapitalista/gyarmatosító osztály ellen.

A dialektika és az antikoloniális, illetve antikapitalista egység szellemében a bissau-guineai forradalmi erők rutinszerűen engedték szabadon a portugál hadifoglyokat. Cabral megragadva az ilyen alkalmakat nyilvános nyilatkozatokat tett, hogy nevelje és elnyerje a portugál üldözött munkásosztály szimpátiáját, hogy így változtasson erőviszonyokat a portugál fasiszta állammal szembeni erőviszonyokon.

Cabral így szólt 20 000 portugál sorkatonához, arra buzdítva őket, hogy tartsák előbbre osztályérdeküket, mint a nemzeti sovinizmust, amit uralkodó osztályuk sulykolt beléjük.

 „A nemzeti függetlenségünkért, békénkért és népünk fejlődéséért Guineában és a Zöld-foki szigeteken vívott harcunk során a fegyveres erőink által elfogott portugál katonák szabadon engedése egyszerre volt szükséges és előrelátható. Ez a humanitárius gesztus, melynek politikai jelentősége mindenki számára világos, pártunk egy alapelvén nyugszik. Nem a portugál emberek, egyének vagy családok ellen harcolunk. Anélkül, hogy valaha is összekevernénk a portugál népet a gyarmatosítással, azért kellett fegyvert ragadnunk, hogy eltöröljük hazánkból a portugál gyarmatosítás szégyenletes uralmát.”

Ezen üzenettel összhangban Cabral rámutatott a portugál erőknek a bissau-guineai és Zöld-foki szigeteki foglyokkal és civilekkel való borzalmas bánásmódjára.

 „Fegyveres erőnk azon tagjait, akiket foglyul ejtenek a gyarmatosítók, általában azonnal kivégzik. Másokat megkínoznak és arra kényszerítenek, hogy olyan kijelentéseket tegyenek, melyeket a gyarmatosító hatalom propagandaként használ fel. A népirtásra való bűnös, de hiábavaló kísérletük során a portugál gyarmatosítók naponta követhetnek el terrorcselekményeket a felszabadított területeink békés lakói, különösen a nők, gyermekek és idősek ellen. Lebombázzák és agyonlövik népünk tagjait, porig égetve falvainkat és elpusztítva terményeinket különféle bombákkal, főképp repesz-, napalm- és fehérfoszfor bombákkal.”

A portugál nép felszabadítása Cabral számára egybefonódott Portugália afrikai gyarmatainak felszabadításával. Ha a portugál uralkodó osztály kezdi elveszíteni az irányítást Afrikában, akkor Portugáliában is elbukhat, ha pedig Portugáliában bukik meg, akkor Afrikában is megbukhat.

Ez nem csupán absztrakt módon, elméleti álláspontként fogalmazódott meg, hanem a gyakorlatban is megjelent, és meghatározó eredményekkel járt. A portugál tisztek tagadták meg a parancsot, hogy Afrikában harcoljanak, és néhányan megalapították a Fegyveres Erők Mozgalmát, amely támogatta a függetlenségi követeléseket.

A portugál katonák felkelést vezettek a fasizmus ellen az anyaországban, ami véget vetett a több mint 40 éves fasiszta uralomnak. Ez ajtót nyitott egy népfelkelésnek, mely során kis híján a portugál munkások ragadták meg a hatalmat. Ezek a változások a portugál társadalomban pedig elősegítették a gyarmatok függetlenedését.

Deafrikanizáció és antikolonialista ellenállás

A kis nyugat-afrikai régióban, amelyet a portugálok Bissau-Guineaként neveztek el, több mint ezer különböző etnikai csoport élt. A rabszolgakereskedők fáradhatatlanul dolgoztak azon, hogy megosszák őket, ami lehetővé tette számukra, hogy egyes csoportok részt vegyenek mások leigázásában. Ez a módszer évszázadokon át a deafrikanizáció alapjává vált.

Walter Rodney klasszikus, How Europe Underdeveloped Africa című könyvében kifejti, hogy „a portugálok mindig is ellenszenvvel viseltettek az afrikai nyelv és vallás iránt”^[4]. Míg a gyarmatosítók számára középiskolákat alapítottak, addig az afrikaiak ritkán részesültek két-három osztálynál több oktatásban. Ennek következményeképp:

 „Az afrikaiak óvodai és iskolai oktatása nem szolgált semmilyen más célt, mint a portugál nyelv terjesztését… a csekély mértékű oktatás, amelyben részesültek, a helyi nyelvek használatának visszaszorításán alapult.”

Az ehhez hasonló eljárások pusztítása jól szemlélteti azt a jelentések alátámasztott tényt, hogy a Portugáliához hasonló, kisebb gyarmatrendszerrel rendelkező gyarmatosítók kétségbeesetten, és emiatt különösen kegyetlen módon igyekeztek fenntartani a megszállásukat. Ennek hatására az őslakos ellenállás olyannyira elterjedt volt évszázadokon át, hogy a gyarmati uralom mindig csak bizonyos területekre korlátozódott. Másként fogalmazva, a gyarmati erők soha nem voltak képesek teljesen meghódítani azt, ami az őslakosság államhatalmának felelt meg.

Nem meglepő hát, hogy a portugálok nem támaszkodhattak csupán az állami erőszakra a társadalmi kontroll megszerzésének érdekében, hanem erős ideológiai manipulációt is alkalmaztak.

A helyi nyelvek és kultúra leépítésére való törekvés kritikus fontossággal bírt. Ennek érdekében a gyarmati hatóságok egy képmutató diskurzust propagáltak, amely azt állította, hogy a brutálisan kizsákmányol gyarmatok az anyaország részét képezik.

A fasiszta Portugália és a harc

A brutalitás, mellyel a portugál uralkodó osztály afrikai gyarmatait kezelte, 1926-ban végül egy fasiszta fordulattal saját munkásosztálya ellen fordult. Rodney kifejti, hogy „amikor kikiáltották a fasiszta diktatúrát Portugáliában, az az ország gyarmati múltjából merített ihletet”.^[5]

A portugál kapitalizmus hanyatlása, mely utat nyitott a fasizmusnak, az 1930-as évek globális kapitalista válságával csak tovább súlyosbodott, Portugália tőkésosztályának elkeseredése pedig fokozódott. Amikor például Salazar 1932-ben Portugália diktátora lett, kijelentette, hogy az „új” portugál államot az „alsóbbrendű népek” kizsákmányolására fogják építeni.^[6]

Míg a francia uralkodó osztály 1960-ra áttért a neokolonializmusra, addig Portugália a hanyatlásában is elmaradott volt és feudalista maradt. Kétségbeejtő helyzetében Portugália még inkább a népek kíméletlen kizsákmányolására támaszkodott, nemcsak gyarmatain, hanem saját nemzeti területén belül is.

A portugál fasiszta vezetők ezért a társadalmi ellenőrzés egyre erőszakosabb formáit alkalmazva utasították el az afrikaiak önrendelkezési követeléseit. Az afrikai gyarmatokon egyre erősödő nemzeti felszabadító mozgalmakra válaszul a portugál hatalom fegyveres erőket küldött a harcok elfojtására.

A nemzeti felszabadító mozgalmak ahelyett, hogy meghunyászkodtak volna a portugál fasizmus és az általánosan romló körülmények előtt, egyre növekedtek és terjedtek.

Kapcsolatok Kínával

A PAIGC (Afrikai Párt Guinea és a Zöld-foki-szigetek Függetlenségéért) megalakulását követően Cabral Guinea fővárosában, Conakryban telepedett le, és 1960-ban azonnal felvette a kapcsolatot Kína guineai nagykövetségével.

A Kínai Népköztársaság 1949-es létrejötte óta Kína egyértelműen elkötelezte magát az afrikai gyarmatellenes mozgalmak mellett. Például 1955-ben a bandungi konferencián, amelyen 29 afrikai ország vett részt, Kína olyan külpolitikai elveket fogalmazott meg, amelyek az elnyomott nemzetek önrendelkezési jogának támogatásán alapultak. 1957-ben Kína megszervezte az Afro-ázsiai Szolidaritási Konferenciát, 1960-ban pedig megalapította a Kínai-Afrikai Népek Baráti Társaságát, amelyben Cabral lelkesen részt vett.

Cabral és a PAIGC más vezetői rendszeres vendégei lettek a Conakryban lévő kínai nagykövetségnek. 1960-ban a párt meghívást kapott az Afro-ázsiai Szolidaritás Kínai Bizottságától, hogy látogasson el Kínába. Az Angolai Felszabadító Népi Mozgalom (MPLA) küldöttségét is meghívták. A látogatás során Kína beleegyezett, hogy katonai akadémiáin a PAIGC és az MPLA harcosainak kiképzését is vállalja.

A képzés magában foglalta a gerilla-hadviselést, a kínai forradalom és az agrárforradalom történetét, valamint a szocialista elmélet oktatását. Az első Kínában kiképzett csoport szolgált volna a PAIGC harcoló kádereinek kezdetleges magjául.

Cabral vezetésének és diplomáciájának hála Kína Bissau-Guinea egyik első támogatójává vált a függetlenségi harc korai szakaszában. Kína változatos módon nyújtott segítséget a PAIGC számára, a fegyverektől kezdve a rádióüzenetek sugárzásáig, melyekben elítélték a portugál hadsereg bissau-guineai rendszeres, szörnyű bűntetteit.

Az antikolonialista küzdelem 1963 és 1974 között egyre intenzívebbé vált – egyrészről Kína támogatásának, másrészt a portugál brutalitás következtében.