A teljes magyar sajtót körbejárta az Állami Számvevőszék nemrég megjelentetett tanulmánya, amely a „pink education” jelenségét elemezte a magyar oktatási rendszerben. A lapok leginkább azt sérelmezték, hogy az Állami Számvevőszék a dokumentumban azt a következtetést vonta le, hogy a túl sok diplomás nő miatt csökken a házasságok és a gyerekvállalás esélye. A hírek után több ellenzéki politikus is arra utaló megjegyzéseket tett, hogy a tanulmány a nők arányának csökkentését készíti elő a felsőoktatásban. Az oktatás legnagyobb problémája azonban közel sem a nemi arányok eltolódása, hanem a fenntarthatatlan szakemberhiány, a társadalmi mobilitás teljes hiánya és a nem megfelelő tudásátadás.
A pink education fogalma azt a jelenséget írja körül, hogy az utóbbi években a nők magasabb arányban reprezentálódnak a felsőoktatásban. Erre az ÁSZ tanulmánya is felhívja a figyelmet, ahogy írják 2010-2021 között minden évben több nő nyert felvételt a felsőoktatásba, mint férfi, a 2022-es tanév őszi félévében már 54,5 százalék lesz a nők aránya. A nemzetközi trendbe tehát Magyarország is beleilleszkedik, ám fontos megjegyezni, hogy még mindig rendkívül alacsony a hazai diplomások száma az uniós országokhoz képest. Az Eurostat elemzése szerint 2010 óta Magyarországon jelentősen visszaesett a felsőfokú tanulmányokat folytatók száma, 2021 óta pedig a 3. legrosszabb helyen állunk az Európai Unióban. Utóbbit azonban nem említi a tanulmány, pedig a diplomások számának nemzetközi összehasonlítása nagyon is fontos lenne a kutatás szempontjából.
A nők reprezentációjának az aránya a tanulmány szerzői szerint azért különösen fontos téma, „mert a pink education (elnőiesedő oktatás) nem csupán az ország versenyképességére lehet hatással, de az iskolarendszer társadalmi mobilitást előmozdító szerepét is negatív irányban befolyásolhatja” – írja a dokumentum.
Tehát az Állami Számvevőszék szerint sérül a társadalmi mobilitás azzal, ha a lányok nagyobb arányban kerülnek be egyetemekre mint a férfiak. Ez a kijelentés már csak azért is érdekes, mert korábban már számos, az oktatás területén tevékenykedő szakember felhívta a figyelmet a társadalmi mobilizáció rendszerszintű, teljes hiányára a közoktatásban. Hogy csak néhány dolgot említsünk, a törvényileg illegális, ám mégis számos helyen létező szegregált oktatás, a vidéken legsúlyosabb pedagógushiány, vagy a tankötelezettség korhatárának leszállítása mind hozzájárulnak ahhoz, hogy konzerválják a fennálló társadalmi egyenlőtlenségeket.
Az Állami Számvevőszéknek azonban a társadalmi mobilitás hiánya valamiért csak akkor szúr szemet, ha a rendszer a férfiakat részesítené valamilyen vélelmezett hátrányban a nőkkel szemben.
Tény, hogy súlyos problémák vannak az oktatással, amelynek következtében a fiatalok nem tudnak kitörni a élethelyzetükből, ám a férfiak és a nők egyaránt szenvednek a közoktatás hiányosságai miatt.
Ráadásul hiába szerez több nő diplomát, sokan olyan szakmában helyezkednek el, amelyek jóval alulfizetettebbek végzettségükhöz képest. Az ÁSZ tanulmánya ugyan tesz említést az „elnőiesedő” és „elférfiasodó” szakmákról, ám azok társadalomban elfoglalt helyét már nem részletezi. A horizontális szegregáció jelensége azt jelenti, hogy a nők és férfiak eltérő képzéseken tanulnak, majd különböző ágazatokban dolgoznak, vagyis kialakulnak az ún. „elnőiesedett” és „elférfiasodott” szakmák. Ám az „elnőiesedett” szakmákat legtöbbször sokkal alacsonyabb fizetések jellemzik, mint a hagyományosan férfiak által dominált munkaköröket. A szociális munkások, ápolók és pedagógusok például olyan szakmák, melyek alacsony társadalmi és anyagi megbecsüléssel járnak, ugyanakkor rendkívül felülreprezentáltak bennük a nők. Ezek tipikusan reproduktív, a társadalom újratermelését szolgáló munkakörök, amik általában a nőkre hárulnak a patriarchális társadalomban.
Az Állami Számvevőszék helyesen észlelte a pedagógus szakma „elnőiesedését”, ám az a javaslat fájóan hiányzik a tanulmányból, hogy a nemi arányok kiegyenlítődéséhez először is a szakmához méltó bérezésre és megbecsülésre lenne szükségük a tanároknak.
A tanulmány azzal próbálja megmagyarázni a nők felülreprezentáltságát a felsőoktatásban, hogy a hagyományosan nőiesnek definiált tulajdonságok előnyt élveznek a közoktatásban. A kérdőíves kutatásban 700 főt, (300 tanárt és 400 szülőt) kértek meg rá, hogy rangsoroljanak 23 tulajdonságot az alapján, hogy melyek a közoktatás által elvárt legfontosabb készségek. Az iskola által elvárt tulajdonságok mellé a kérdőív következő részében odaillesztették, hogy a megkérdezettek ezek közül mit tartottak fiúsnak és lányosnak. Az eredmények nem meglepőek:
,, A megkérdezettek többsége szerint a lányos tulajdonságok – érzelmi, szociális érettség, szorgalom, szófogadás, monotóniatűrés, jó szóbeli és írásbeli kifejezőkészség – fontosabbak az iskolákban, mint a fiús, reál tantárgyakhoz szükséges matematikai, technikai és műszaki érzék, a logika, a térlátás vagy éppen a kockázatvállalás. A férfias tulajdonságok büntetése az iskolákban mentális problémákat okoz a fiúknak, akik így nem tudják sajátos képességeiket kibontakoztatni és hatással van a szorgalmukra is.”
Az hogy a kreativitást fiúsnak, vagy a monotóniatűrést lányos tulajdonságnak definiáljuk, véleményem szerint nagyobb genderpropaganda, mint amit a kormány legsötétebb rémálmaiban el tudna képzelni. A tanulmány ügyesen a válaszadókra hárítja a tulajdonságok kategorizációját, a kitöltők pedig pusztán előítéleteikre hagyatkozva kénytelenek voltak valamelyik nemhez besorolni őket. A dokumentumban azonban nem írtak a patriarchátus és a heteronormatív társadalom előítéleteiről, melyek generációk óta meghatározzák a társadalmi nevelést.
Hogy évszázadok óta önfeladásra és gondoskodásra neveljük a fiatal lányokat, elvárjuk tőlük, hogy karrierjüket és saját önmegvalósításukat adják fel a gyermeknevelés érdekében, a fiúkat pedig arra tanítjuk, hogy ne mutassák ki érzelmeiket, legyenek kompetitívek és karrierközpontúak.
Az pedig, hogy a szorgalom, a szófogadás és a monotóniatűrés, fontosabbak az iskolában, mint például a logika, a térlátás vagy éppen a kreativitás, az kizárólag az oktatási rendszer bűne. A frontális oktatás ugyanis nem csak a diákot fosztja meg a kreativitástól, hanem a tanárokat is. A jelenlegi rendszerben a „helyes tudás” birtokában levő oktató szolgalelkűen olvassa fel a kerettantervet a tanulóknak, akik a heti röpdolgozat alkalmával visszahánnyák azt a papírra, mindenféle reflexiót, párbeszédet és megértést nélkülözve. A „problémás gyerekek”, akik valamilyen okból pedig nem tudják megfelelően visszaadni a tananyagot, nemtől függetlenül lemaradnak.
A frontális oktatásban az egyenlőtlenségek csak még élesebben tükröződnek vissza, így esély sincs a társadalmi mobilitásra, ám az ÁSZ tanulmánya ahelyett, hogy ezt a modellt kritizálja, inkább a diplomás nőkben látja a problémát.
Nem csoda tehát, hogy a születésüktől alávetettnek kezelt lányok, akiktől elvárják az önfeladást, „jobban teljesítenek” egy elnyomó rendszerben. Ha az állami szervek valóban azt akarnák, hogy a monotóniatűrés és a szófógadás helyett a kreativitás és a logika legyenek az elvárt tulajdonságok az oktatásban, akkor igenis rendszerszintű változásokra lenne szükség. Egy olyan közoktatásra, ahol a diákok mernek véleményt nyilvánítani és problémákat felvetni, nem félnek, hanem akarnak kérdezni, ahol a tanárok megélhetik kreativitásukat és a kerettanterv helyett egyénileg, sőt kritikai módon adhatják át a szükséges tudást, mindezt méltó bérekért és megbecsülésért cserébe.
