Az elmúlt hetekben magyarországi hírfogyasztók népes tábora ismerhette meg Sanna Marin finn miniszterelnök nevét. No nem a finnországi szociális rendszer állapota, a gazdasági intézkedések, vagy a külpolitikai irányvonalak miatt – bár az utóbbiról a NATO-csatlakozás miatt több szó esett mostanában. Hanem azért, mert a magyar internet népének is botrányként lett tálalva, hogy Finnország miniszterelnöke is bulizhat.

Úgyhogy ezen a körön most gyorsan túllépünk: az égvilágon semmi baj nincs azzal, ha egy miniszterelnök önfeledten bulizik, legyen egy 36 éves nő vagy 72 éves férfi. Mindössze annyi, hogy

a „hagyományos” politikában a mai napig elvárás, hogy egy vezető lehetőleg ne egy fiatal nő, hanem egy idős férfi legyen. És a finn miniszterelnök politikai ellenfelei előszeretettel kérdőjelezik meg Marin hozzáértését és felkészültségét teljesen irreleváns bulivideók alapján.

Akit bulizó miniszterelnökök érdekelnek, azoknak ajánljuk a 444 nagyszerű összeállítását, egyébként a kérdést lerendezhetjük annyival, hogy a mulatást hangosan kritizálók a kommentelőktől a konzervatív véleményvezérekig vagy a kultúránkban mélyen gyökerező szexizmusra és prüdériára építenék népszerűségüket morális pánikot gerjesztve (hová vezetne ez?), vagy simán irigykednek.

Ebben a cikkben a pozíciója elfoglalásakor a világon legfiatalabb kormányfő szabadidős tevékenységei helyett a politikáját fogjuk megvizsgálni.

Szociáldemokrata víziók, konzervatív „realitás”

Sanna Marin 2019 decemberében foglalta el hivatalát, miután szintén szociáldemokrata párti elődjének a postássztrájk félrekezelése miatt távoznia kellett a kormány éléről. Ekkor – és korábban – több, baloldali szemponból méltányolható irányelvet is propagált. Itt persze nem a tőkés rendszer meghaladására kell gondolni, vagy hogy széles körben vennének közösségi tulajdonba nagyvállalatokat, de a Szociáldemokrata Párt adta kormányfőként a társadalomban népszerű követeléseket is felkarolt. Ilyen volt többek között az ország karbonsemlegessé tétele 2035-re – amit egyelőre úgy tűnik, sikeresen képvisel, bár a karbonsemlegességi ígéretekkel érdemes csínján bánni –, és ilyen volt a munkaidő csökkentése a bérek szinten tartása mellett.

Sanna Marin korábban a közlekedési és kommunikációs miniszteri poszton is kiállt a rövidebb munkahetek mellett. Egész pontosan arról beszélt a Szociáldemokrata Párt konferenciáján, hogy eljöhet az idő, mikor a hatórás munkanapra, és a négyórás munkahétre nem utópiaként tekintünk majd.

In the Finnish Government´s program there is no mention about 4-day week. Issue is not on the Finnish Government’s agenda. PM @marinsanna envisioned idea briefly in a panel discussion last August while she was the Minister of Transport, and there hasn’t been any recent activity.

— Finnish Government (@FinGovernment) January 7, 2020

Ebben bizonyára igaza van – hisz egykoron a tőkés centrumban is mindennapos volt, a (centrumot kiszolgáló) periférián ma is elterjedt a 60-80 órás munkahét, amit évszázados munkásmozgalmi küzdelmekkel sikerült 40 órára leszorítani. Itt persze érdemes megjegyezni, hogy a gazdaságilag fejlett országokban is egyre inkább azért kell küzdeni, hogy ez az „engedmény” megmaradjon, és ahogy számos más ország mellett Magyarország példáján is látjuk, a munkásság nem áll éppen győzelemre e téren.

Finnországban sem gyökeresen más a helyzet. Nemhogy a kormánykoalícióban résztvevő jobboldali pártok, de az egyes tőkés csoportokkal jó viszonyt ápoló szocdemek jobbszárnya sem támogatja a munkahét rövidítését. Kormányra kerülve pedig elődjétől örökölt sokpárti koalíciója élén Marinnak sem sok esélye volt programszintre emelni a koncepciót. Melyre egyébként ő is hosszú távú célként hivatkozott, nem kormányprogramja részeként – az viszont való igaz, hogy társadalmi vitát kezdeményezett a kérdésről.

Noha a szocdemektől balra álló koalíciós partnerei, a Baloldali Szövetség és a Zöld Liga támogatnák a rövidebb munkahetet, a jobboldali Centrum Párt, valamint a Néppárt nem rajonganak az ilyen jellegű ötletekért. Hovatovább az elmúlt évtizedek kapitalizmusának „nincs alternatíva” jelmondata szellemében irreálisnak is nevezik. Ami, mint tudjuk, abból a tőkés axiómából eredeztethető, hogy jól működő rendszerben a tőke jövedelmezősége nem csökkenhet (az ilyen időszakokat válságnak nevezik, ha tartósan fennáll a jelenség).

Ha viszont ugyanannyi bérért kevesebbet dolgoznának a munkások, alighanem ez lenne az eredmény, legalábbis egy darabig biztosan, ami félreértés ne essék, nem tenné tönkre a gazdaságot, még csak nem is haladná meg a tőkés rendszert. A munkáltatóbarát szabályozásra garanciát jelent az is, hogy a gazdasági tárca jobboldali felügyelet alatt maradt.

Olyan aranyosan táncol, biztos nem hiába áldozza fel az ország semlegességét

Ha a táncon kívül emlékezhetünk valamire az elmúlt évből Finnországgal és Marinnal kapcsolatban, az az, hogy az ország – nem mellesleg Svédországhoz hasonlóan – feladta évtizedes semlegességi doktrínáját, és csatlakozott a NATO-hoz, vagyis az Amerikai Egyesült Államok katonai tömbjéhez Ukrajna orosz megtámadása ürügyén.

Persze lehet itt azzal érvelni, hogy a XX. század első feléből Finnországnak van tapasztalata orosz agresszió terén.

Az viszont szembetűnő, hogy épp egy szociáldemokrata vezetésű kormány integrálja az országot a nyugati világ vezető hatalmának imperialista projektjébe, ráadásul a társadalom megkérdezése nélkül.

Ugyanis míg a munkahét rövidítéséről nagyon dicséretesen, ámde a kormánykoalíció ismeretében rövid- és középtávon tét nélküli társadalmi konzultációt kezdeményezett a miniszterelnök (amit aztán jobbára elmosott a koronavírus-járvány társadalom jelentős részének elismerését kivívó kezelése), a NATO-csatlakozással kapcsolatban erről szó se volt.

Ráadásul úgy, hogy Finnországban – és Svédországban – a baloldali pártok, beleértve a szocdemeket, eddig hagyományosan ellenezték a NATO-hoz való csatlakozást. Igaz, a Szovjetunió felbomlása után 1994-ben először egy békepartnerségnek nevezett együttműködési megállapodást írtak alá, majd 2016 óta fogadóországok, aminek jegyében egyszerűbben tartózkodhatnak NATO-katonák az országok területén (például közös hadgyakorlatok alkalmával). Mindazonáltal ezen folyamatos közeledés ellenére is meglepő Finnország NATO-csatlakozása – Marin még januárban úgy nyilatkozott, hogy hivatali ideje alatt valószínűtlennek tartja, hogy országa csatlakozzon a katonai szövetséghez.

Ezen persze változtatott, hogy Oroszország februárban lerohanta Ukrajnát.

Viszont azt is érdemes látni, hogy az ország politikai elitje által évtizedek óta folytatott közeledés politikája – amire a Szovjetunióval kötött 1948-as békeszerződés értelmében nem volt lehetősége – nem élvezett széleskörű társadalmi támogatást. Ezzel szemben Ukrajna inváziójával drasztikusan megváltozott a NATO-csatlakozással kapcsolatos közvélemény. Míg a háború előtt a kutatások szerint a társadalom uszkve negyede támogatta volna a csatlakozást a katonai szövetséghez, nyárra ez az arány már háromnegyedükre rúgott (itt több közvéleménykutató eredményei böngészhetők idősoros formában).

És míg az együttműködés szorosabbra fűzése idején nem különösebben izgatta az ország vezetőit, hogy mit gondolnak a széles néptömegek a NATO-ról, napjainkban előszeretettel hivatkoznak a felmérések eredményeire. Melyek egyébként egy szomszédban zajló, erősen mediatizált és a nyugati – beleértve az északi – közvélemény számára leginkább a nyugati propaganda keretezésével tálalt konfliktus esetén nem meglepőek.

Épp ezért

egy ilyen horderejű, hosszútávú következményekkel járó külpolitikai döntést, ami nem csekély belpolitikai és regionális következményekkel jár, minimum furcsa, hogy népszavazás nélkül döntöttek el – ellenben például Magyarországgal.

Persze az nem kétséges, hogy egy esetleges népszavazást megelőzően a csatlakozást támogatók egészpályás médialetámadással kampányolnának, és egy folyamatban lévő háborúval a háttérben bizonyára nem lenne nehéz dolguk. Ugyanakkor a NATO-csatlakozást ellenző csoportoknak is lenne – anyagi és médiamegjelenés szempontjából vélhetően jóval szűkösebb – lehetőségük kampányolni. És jó esetben társadalmi vita alakulhatna ki, aminek fényében a szavazóknak legalábbis elvileg lenne lehetőségük átgondolni, hogyan döntenek. És legfőképp dönthetnének, ahelyett hogy absztrakt masszaként jelennek meg a közvélemény-kutatásokban, amire a döntéshozók hivatkozhatnak.

Mert az világos, hogy az ukrajnai háború nem fog örökké tartani, és így vagy úgy, de idővel véget ér (remélhetőleg nem az európai civilizáció ma ismert formájával együtt).

Olyat viszont még nem láttunk, hogy egy ország kilépett volna a NATO-ból, aminek „nyitott ajtók” elve vélhetően inkább membránra emlékeztet.

Amin bemehetnek országok a szövetségbe, kijönni viszont valamiféle radikális, potenciálisan tragikus körülmények között lezajló globális átrendeződés nélkül aligha tudnak.

Ha Oroszország lenne elég hülye megtámadni Finnországot vagy Svédországot, a nyugati országok vélhetően hasonlóan, de még inkább a segítségükre sietnének, mint Ukrajnának. Csatlakozásuk a katonai szövetséghez viszont aligha segít elkerülni az előbb említett globális átrendeződést.

A szövegben külön nem jelölt források: WSWS, In Defence of Marxism, Jacobin, Politico, 444