Külön ajánlom a Kettcar összes rajongójának

A nyugati határnyitással kapcsolatos, 1989 augusztusában meghozott magyar döntés és 25-én megkötött magyar–nyugatnémet egyezség hatására szeptemberben az itt tartózkodó keletnémet állampolgárok tömegesen hagyhatták el az országot a semleges Ausztria irányába, ahonnan szabadon folytathatták útjukat az NSZK területére.

E döntés, illetve egyezség a magyar külpolitika talán legjelentősebb huszadik századi pillanatának számít. Egyesek szerint e bátor döntésnek egyenesen világpolitikai jelentősége volt: katalizálta a keletnémet határnyitást (népszerű, bár pontatlan kifejezéssel élve, a berlini fal leomlását), a keletnémet rezsim összeomlását (Good bye, Lenin!), akárcsak a két német állam váratlan és sebes, már 1990-ben megvalósított egyesítését (kritikusabban szemlélve: a szövetségi köztársaság keleti területekre való kiterjesztését), ily módon pedig a hidegháborús konfrontáció európai meghaladását.

E cikkem amellett érvel, hogy

e híres magyar döntés meghozatalához roppant kacskaringós út, az akkoriban is épp mélyülő válságba süppedő Magyarország szempontjából pedig egyre szűkülő ösvény vezetett. A nagylelkűnek gondolt magyar döntést jóval több morális ambivalencia övezte, az 1989 augusztusi magyar–nyugatnémet egyezményt ráadásul jóval gyakorlatiasabb szempontok határozták meg, mint amennyit az azóta eltelt években tartott ünnepi szónoklatok hajlandók voltak elismerni.

A magyar határnyitás kortárs tétjeinek és pontos jelentésének megértéséhez e döntés forrását és céljait érdemes tágabb regionális kontextusaikba helyeznünk.

Kevéssé ismert tény, hogy 1988 őszén tizenkét romániai magyar menekültstátuszt igényelt a szófiai Magyar Nagykövetségen annak reményében, hogy Magyarországra távozhassanak. Igénybejelentésükkel, ami politikai és jogi értelemben egyaránt roppant érzékenynek számított, két, papíron barátinak számító szocialista ország szövetségét alapjaiban kérdőjelezték meg. A magyar hatóságok titkon mégis segédkeztek nekik, hogy Bécsen keresztül Magyarországra jussanak.

E mostanra gyakorlatilag feledésbe merült affér egy hamarosan kibontakozó eseménysor kezdő epizódjának bizonyult. A román és a keletnémet krízis az 1980-as évek vége felé ugyanis nagyjából egy időben kezdett súlyosbodni – és Magyarországon szorosan össze is fonódtak egymással. 1988 hónapjaiban átlagosan mintegy 50 keletnémet állampolgár jutott át az NSZK-ba Magyarország érintésével.

A hivatalos kortárs statisztikák szerint eközben immár 600-nál is többen menekültek havonta Romániából Magyarországra, ami az előző évekhez képest tizenkétszeres növekedést jelentett. (E romániai, jellemzően magyar etnikumú menekültek megsegítését ekkorra több szervezet, így az 1987-ben alapított MDF is egyik legfontosabb feladataként definiálta. 1988-ra Nicolae Ceaușescu diktatúrájának elnyomó politikája elleni magyarországi felháborodás ráadásul már tömegeket volt képes megmozgatni, aminek kiemelkedő budapesti eseménye volt az 1988. június 27-i demonstráció.)

A romániai helyzet romlására reagálva fogadta el Magyarország 1989. március 14-én, elsőként a varsói szerződést aláíró államok közül a nemzetközi menekültvédelem legfontosabb dokumentumát, az eredetileg 1951-ben megalkotott menekültügyi egyezményt. Innentől kezdve a magyar hatóságok ezen egyezményre is hivatkozhattak, amikor a keletnémet állammal kötött kétoldalú egyezményüket figyelmen kívül kívánták hagyni, visszautasítva az állampolgáraik visszaküldésére vonatkozó keletnémet kérelmeket.

A keletnémet állammal és állampolgárokkal kapcsolatos 1989-es magyarországi hozzáállás egy ennél közismertebb közelmúltbeli fejleménnyel is összefüggött. 1987 októberére elkészült Székely János tábornoknak, a BM Határőrség Országos Parancsnokának a Belügyminiszterhez írott híres jelentése, melyben a szerző lényegében amellett érvelt, hogy a „határsáv rendjét” éveken belül újra kellene szabályozni, az elavulófélben lévő nyugati határzárat (az ún. elektromos jelzőrendszert) költséges modernizálás helyett (melyre – ugyancsak ironikus módon – csakis nyugati valuta felhasználásával lett volna esély) pedig meg lehetne szüntetni.

Bár Székely nem tett javaslatot 1990 előtti jelentősebb változásokra, felvetését megfontolva a Németh Miklós vezette kormány 1988 őszén e határmenti struktúrák eltávolítása mellett döntött.

A reformkommunista kormány ezzel mondhatni két legyet ütött egy csapásra, hiszen oly módon spórolt, hogy eközben liberális imázsát is erősítette. Ez kiváló illusztrációja annak, hogy a végül rendszerváltáshoz vezető fokozatos araszoláskor a súlyosbodó anyagi válság és a bátor nyitás politikája mily szoros összefüggésben állt.

Bár e kormánydöntés végrehajtását hamarosan meg is kezdték, nyilvánosan nem jelentették be, csak 1989. május 2-án. E változásnak a magyar állampolgárok számára eleve csak mérsékelt jelentősége volt, hiszen az ún. világútlevél bevezetésére már két évvel korábban sor került (ami által a nyugati államokba való utazás is viszonylag könnyen elérhetővé váltak számukra).

A határzár jelentős része valójában már eltávolításra került, mikor is Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter főszerepet vállalt a nyitás június 27-i szimbolikus nagyaktusában. A vágóeszközökkel pózoló külügyminiszterek képei így is bejárták a világsajtót, és a markáns magyarországi változások üzenetét közvetítették.

Az imázsjavító kampány mondhatni túl sikeresnek bizonyult, amiből hamarosan előre nem látott baj is származott.

A túlzottan lelkes és pontatlan nyugati beszámolók ugyanis azt a félrevezető hírt kezdték el terjeszteni, hogy a magyar–osztrák határ immár szabadon átszelhető – ami a könnyítések ellenére sem állt fenn 1989 június végén, ahogy a következő hónapok során sem.

Eközben szemlátomást a lelkesség és pontatlanság sajátos keveréke jellemezte azon keletnémeteket is, akik ekkoriban Magyarországra igyekeztek, hogy onnan reményeik szerint nyugati irányba távozhassanak.

Ők annak ellenére érkeztek jelentős számban az ország területére, hogy a három releváns – a magyar és a két német – állam képviselői éppenséggel egyetértettek abban, hogy a Magyarországra menekülő keletnémetek meggondolatlan cselekedetei nem mozdíthatják előre a konstruktív megoldás létrejöttét.

A magyar hatóságokat időlegesen feloldhatatlannak bizonyuló dilemmák elé állította a keletnémet tömegek magyarországi jelenléte, illetve – különösen problémás részként – az, hogy a budapesti nyugatnémet nagykövetség területén jelentős számú ember tartózkodott.

A budapesti döntéshozók ugyanis nem fogadhatták el a nyugatnémetek ajánlatát, melynek értelmében a (Magyarországgal szövetséges) keletnémet állam polgárainak saját állampolgárságukat adnák, ahogy politikai menekültstátuszt sem ajánlhattak fel a jogaikat követelő keletnémeteknek, elvégre mindkét opció a szocialista „testvérállam” elárulásával lett volna egyenértékű. Ugyanakkor a reformista, alapvetően pozitív nyugati imázsukat óvó magyar vezetők az osztrák határ lezárását és a keletnémetek visszatoloncolását is mindenképpen szerették volna elkerülni. Ebből adódott tehát a nyári patthelyzet.

A spóroló-imázsjavító intézkedéseik hatására 1989 nyarára slamasztikába kerülő magyar vezetők ekkor még a szimpla időhúzás mellett döntöttek: semlegességet színleltek az élesedő német–német konfliktusban, miközben a beállításuk szerint kizárólag érintett felektől többször is a részletes megoldás közös kidolgozását kérték.

Fontos tudni, hogy a magyar–keletnémet viszony, bár számos pilléren nyugodott, az 1980-as évek vége felé korántsem volt felhőtlennek nevezhető. Sőt, hiába volt a keletnémet állam az ország egyik kiemelten fontos gazdasági és kulturális partnere (a kereskedelem területén például dobogós helyen állt, közvetlenül a Szovjetunió és az NSZK mögött), a magyar reformisták szemében e kapcsolatok immár kevésbé voltak fontosak a nyugatnémetekhez fűződőkhöz képest. Ezen átértékelésben az is szerepet játszott, hogy Mihail Gorbacsov szemlátomást hozzájuk állt közelebb, nem pedig a továbbra is mélyen ideologikus keletnémet vezetéshez.

Az 1989-es magyar reformkommunista vezetőség ugyanakkor kifejezetten tartott attól, hogy a nyugati nyitás továbbvitele a keleti blokkon belüli elszigetelődéshez vezethet – a budapesti külügy ezért is próbált körültekintő és óvatos maradni. A magyar és keletnémet vezetés útjai ennek ellenére egyre határozottabban elágaztak, különösen miután Budapesten 1989 júniusában megkezdődtek a rendszer békés végéhez vezető kerekasztal-tárgyalások.

Hogy ekkorra a nyugatnémetekhez fűződő magyar kapcsolatok már határozottan túlmutattak a keletnémet viszony jelentőségén, az évtizedes múltra visszatekintő enyhülési folyamat kulcsfontosságú következménye volt. A jéghegy legimpozánsabb csúcsa a példátlan, milliárd márkányi 1987-es nyugatnémet bankkölcsön volt – amilyenhez hasonlót az amerikaiak nem lettek volna hajlandók felajánlani Magyarország névlegesen továbbra is kommunista vezetésének.

A nyugatnémetek ráadásul korántsem ódzkodtak a reformkommunistákkal való együttműködésük elmélyítésétől, és politikájuk még 1989 folyamán sem preferálta határozottan az ellenzékieket – ismét csak ellentétben például Mark Palmer amerikai nagykövettel.

Ennek kontextusában érthető csak, hogy 1989 nyarán a reformkommunista magyar miniszterek nyugatnémet kollégáikkal rendszeres kapcsolatot tartottak, keletnémet társaikkal viszont már nem. Németh Miklós Erich Honecker NDK-s vezető explicit kérésére sem volt hajlandó személyes találkozón részt venni – még azután se, hogy augusztus 25-én Horn Gyulával közösen tárgyalt Helmut Kohl nyugatnémet kancellárral és Hans-Dietrich Genscherrel külügyminiszterrel a Bonnhoz közel lévő gymnichi kastélyben, és ott történelmi jelentőségű egyezségre jutottak, melynek értelmében Magyarország nyugati, a semleges Ausztriába vezető határa heteken belül meg is nyílt.

Az évek óta tartó átorientáció tette lehetővé, hogy az augusztus végi döntés korántsem az ország egyik fő szövetségese elárulásaként híresüljön el itthon és nemzetközileg, hanem „Európa érdekében” meghozott elvi döntésként – mellyel a közismert értelmezés szerint a magyar vezetők pusztán az itt tartózkodó keletnémet állampolgárok határozott és jogos követeléseinek tettek eleget bátor módon.

Mivel az egyre mélyebb válságba süllyedő, abból reformok által kikecmeregni próbáló pártállami vezetők ekkorra már gyakorlatilag egy évtizede szoros kapcsolatot ápoltak a nyugatnémet vezetőséggel, a keletnémetek riogatásait – melyek értelmében az NSZK jelentette az európai biztonságra és stabilitásra leselkedő legfőbb veszély – egyszerűen nem vették komolyan.

Az ideiglenesen Magyarországra menekülő keletnémetek lélekszámával kapcsolatban minimum jelzésértékű, hogy 1989 hónapjai során már többen érkeztek Magyarországra az NDK-ból, mint Romániából. A romániai forradalom decemberi kitöréséig hivatalosan mintegy 19 ezren menekültek át keleti szomszédunktól, míg végül csak szeptember és október folyamán 40 ezernél több keletnémet használta ki a magyar-osztrák határnyitást. 1989 hónapjai során összesen amúgy százezrek hagyták el a keletnémet állam területét ilyen és ehhez hasonló módokon. A Magyarországon átmenekültek tehát mindössze jelentős kisebbséget alkottak az 1989-es keletnémet menekültek tömegein belül, bár a magyar határnyitást követően mintegy két hónapon át kétségtelenül ők voltak a meghatározó csoport.

Ugyanakkor még Horn Gyula – aki amúgy előszeretettel próbálta saját történelmi szerepét felnagyítani – is elismerte Cölöpök című, 1991-es memoárjának lapjain, hogy 1989 augusztusában még eszükbe se jutott, hogy a német egység hamarosan bekövetkezhet, ami által Európa történetében is új korszak nyílik majd. Horn visszaemlékezése szerint ekkoriban eleve jobban foglalkoztatta őket azon kérdés, hogy döntésük mit is jelent majd a keleti blokkon belüli viszonyokat illetően – és e tekintetben volt is mi miatt aggódniuk, hiszen Romániával régebb óta rendkívül fagyos, míg Csehszlovákiával szintén egyre feszültebb volt a magyar viszony.

Németh Miklós mégis csak szeptember 22-én találkozott magasabb rangú keletnémet tisztviselővel, mégpedig Gerhard Schürer személyében az Állami Tervbizottság vezetőjével. A magyar miniszterelnök azt próbálta elmagyarázni neki, hogy a több tízezer Romániából érkező magyar menekült olyan súlyos terheket ró Magyarországra, hogy további emberek befogadására az országnak már nincs is lehetősége. Németh ezáltal – alighanem szándékolatlanul – azt is visszaigazolta, hogy a magyar kormány a keletnémetekkel szemben előnyben részesíti a (nagy többségükben) magyar etnikumú menekülteket.

Nyugatnémet politikusok nem sokkal korábban – és ugyancsak érthető módon – még kritizálták a magyar vezetést e kettős mérce alkalmazása miatt. Ironikus módon azonban részben épp e diszkriminatív bánásmód vezetett el a két állam közti, kölcsönösen előnyös augusztus 25-i egyezményhez: amennyiben ugyanis a magyar hatóságok továbbra sem kívántak érdemben és hosszabb távon gondoskodni a Magyarországon tartózkodó keletnémet menekültekről, akkor a nyugatnémetekkel való megegyezés tűnhetett a legmegfelelőbb kiútnak.

Ironikus módon a magyar vezetőkkel kialakított egyezmény akkor járult hozzá a nyugatnémetek legvérmesebb hidegháborús céljainak az eléréséhez (a keletnémet rezsim hirtelen bekövetkező destabilizációjához és a nyugati alapon, villámsebesen véghez vitt német egységhez), amikor ezek lehetőségében már a nyugatnémet keményvonalasok sem igazán reménykedtek.

Helmut Kohl visszaemlékezései szerint az egyezség megkötésekor a magyar tárgyalópartnerek külön kérték őket, hogy – az emberkereskedelem látszatát mindenképpen kerülendő – ezen engedményért cserébe ne ajánljanak fel közvetlen anyagi segítséget. Ugyanakkor korántsem nevezhető lényegtelennek, hogy 1989-ben intenzíven folytak a csőd szélén álló Magyarország további jelentős hitelezésével kapcsolatos nyugatnémet–magyar tárgyalások is.

A keleti blokkon belüli retorziókat és mélyebb izolációt elkerülendő a magyar vezetés mindennek előzményeként megpróbálta felmérni a Szovjetunió várható hozzáállását. Erre többek között a legendás, papíron Pozsgay Imre és Habsburg Ottó által felügyelt Páneurópai piknik szolgáltatott alkalmat, amelynek keretében augusztus 19-én mintegy 600 keletnémet állampolgár jutott át osztrák területre – miközben az ideiglenes nyitás végrehajtásának kaotikussága halálos áldozatot is követelt Kurt-Werner Schulz személyében. A próba azonban e tragédiával együtt is alapvetően sikeresnek volt értékelhető, a szovjetek ugyanis nem reagáltak érdemben.

Aligha véletlen, hogy a határnyitás melletti elvi döntést Németh a piknik után mindössze három nappal később hozta meg, hogy újabb három nappal később már Kohllal és Genscherrel érjenek el áttörésszerű egyezséget a gymnichi kastélyban.

E kulcsfontosságú döntésükről a magyar reformkommunisták még csak nem is értesítették előre szovjet kollégáikat; Kovács László külügyi államtitkár végül szeptember 8-án küldött értesítést nekik miután az NDK és az NSZK képviselőivel is kommunikált már. Jellemző adalék továbbá, hogy a döntés meghozatalakor egyedül Helmut Kohl telefonált Gorbacsovnak – amivel amúgy megszegte a magyaroknak tett, titoktartásra vonatkozó szóbeli ígéretét, egyúttal arról is tanúskodott, hogy a tárgyalópartnerek közül éppenséggel ő aggódott jobban Moszkva potenciális elidegenítése miatt.

Az augusztus 25-én kötött magyar–nyugatnémet egyezség eközben egyértelműen előnyös volt a tárgyalófelek számára – személyesen is. A határnyitás szeptemberi időzítése Kohl CDU-elnöki újraválasztását például határozottan segítette. Németh Miklós nem sokkal később már az (1991-ben újonnan alapított) Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank alelnökévé lett kinevezve – amiben nyilván az is közrejátszott, hogy a posztkommunista régióból kerestek jelöltet és Némethnek befolyásos német ajánlói is voltak. A saját történelmi szerepét sikeresen kidomborító Horn Gyulát eközben gyakorlatilag Németország-szerte ünnepelték – 1990-ben még a nagypresztízsű aacheni Charlemagne-díjat is neki ítélték, melyet Jacques Delors például csak két évvel később érdemelt ki.

A négy évvel később hatalomra kerülő, Horn által vezetett, névlegesen balliberális magyar kormány közismert módon neoliberális reformokat kezdeményezett, melyeket a köznyelv Bokros-csomagként ismer. Hettyey András a közelmúltban kimutatta, hogy e neoliberális reformok melletti 1995-ös döntést – szokatlan módon – explicite támogatták a német vezetők, ami a szerző megítélése szerint az 1989 utáni éveket illetően egyedi német befolyásgyakorlási kísérletnek is nevezhető.

Akárhogy is értékeljük e kilencvenes évek közepi német próbálkozásokat, annyi bizonyos, hogy az 1989-es, módfelett szoros kétoldalú kapcsolatok örökségeként is tekinthetünk rájuk.

Elvégre Helmut Kohl 1989 decemberi – a Bokros-csomag bejelentését tehát több mint öt évvel megelőző – budapesti látogatásakor nemcsak az előző rendszer utolsó kormányát biztosította támogatásáról, hanem Németh Miklós meglehetősen drasztikus gazdaságpolitikai reformtervei mellett is nyilvánosan kiállt.

Kohl e látogatására épp december 16. és 19. között került sor, alig néhány nappal a romániai forradalom kitörése előtt. Zárszóként ezért akár úgy is fogalmazhatunk, hogy a tizenkét 1988-ban Szófiában menekültstátuszt igénylő, a történelmi emlékezetből mostanra gyakorlatilag kihulló romániai magyar cselekedeteinek váratlanul jelentős, ráadásul kifejezetten bumeránghatása lett. Miután ők Ausztrián keresztül szerencsésen Magyarországra jutottak és hmarosan egyre jelentősebb tömegek követték őket, Magyarország 1989 márciusában elfogadta az 1951-es menekültügyi egyezményt, augusztus végén pedig osztrák határa megnyitása mellett döntött, mely hamarosan a keletnémet és – a bumeráng visszaérkeztével – a román dominó eldőléséhez is elvezetett.

A berlini fal novemberi 9-i megnyitását részben előidéző, azóta oly gyakran mitizált magyar–nyugatnémet egyezséget ugyanakkor mégiscsak érdemesebb a két ország kölcsönösen előnyös, ugyanakkor egyértelműen aszimmetrikus viszonyának tágabb kontextusában értelmeznünk. Az 1980-as évek végére e viszony pedig nem annyira az akkoriban oly sokat emlegetett történelmi és kulturális affinitások, hanem a magyar gazdaság egyre súlyosbodó válsága és az ország nyomasztó eladósodottsága miatt mélyült el oly váratlanul.

E nehezen kezelhető, egyre akutabb problémák Magyarország megfontolt, szűk ösvényen előre haladó reformkommunista vezetőit gyakorlatilag rákényszerítették arra, hogy pragmatikus és helyesen kalkuláló nyugatnémet partnereikkel próbáljanak újfajta egyezségeket kötni. Az egyezkedés 1989-ben módfelett jól sikerült nekik, és ennek lett aztán nem várt világtörténelmi hatása – az már más lapra tartozik, hogy mire Horn Gyula 1990 novemberében átvette a Charlemagne-díjat, már nem ők irányították az országot.

E cikk a szerző angol nyelvű, „Return to the Periphery of Central Europe” című terjedelmesebb tanulmányának egyik részére épül, mely egy Kiran Klaus Patel által szerkesztett, a University of Toronto Press gondozásában megjelenő tanulmánykötetben lát az idén napvilágot.