Megnéztük, mi volt a jelentősége az ellenzék által összehívott rendkívüli parlamenti ülésnek, tovább gondolkoztunk azon, miért nem tartozik a szociális válság témaköréhez egy kilakoltatás, és körbejártuk Orbán Viktor legfrissebb nyelvújító frázisát.

A Fidesz és a szabályok

Bogatin Bence

„Azt gondolom, hogy a mindenkori kormánypártok képviselőinek kutyakötelessége jelen lenni és elvégezni ezt a munkát, és azért van nekik ebben nagyobb felelősségük egy parlamentáris demokráciában, mert ha ők azt mondják, hogy ez egy parlamentáris demokrácia, akkor legalább tartsák be ennek a szabályait. Én azt gondolom, hogy amikor az ellenzéki oldalon valaki tüntetőleg távol marad egy-egy szavazásról, vagy egy-egy vitáról, annak pontosan az az oka, hogy egyébként nem tartják be azokat a folyamatokat, a parlamentarizmusnak vagy demokratikus elvnek a látszatát sem látjuk tükröződni. A katatörvénnyel az egyik legnagyobb probléma az volt, hogy gyakorlatilag kettő nap alatt lezavarták az egészet.”

Hajnal Miklós, a Momentum országgyűlési képviselője az ATV Reggeli Start című műsorában beszélt arról újságírói kérdésre, hogy mégis mi értelme van összetrombitálni a negyedik orbáni kétharmad idején rendkívüli parlamenti ülést.

A kormány-ellenzék aszimmetria megállapítása a politikai felelősség tekintetében tulajdonképpen jogos, eddig rendben is vagyunk. Azonban ezután éppen Hajnal arra tett utalása, hogy a Fidesz nem tartja magát a demokrácia szabályaihoz, támasztja alá azt, hogy mennyire értelmetlen a Fidesz szabálykövetésére és kötelességtudatára alapozni bármit is, következésképpen mennyire értelmetlen az Országgyűlést ilyen módon összehívni. Arról ne is beszéljünk, hogy hányszor lejátszódott már „az egyik összehívta, a másik nem ment el” forgatókönyv akár csak az elmúlt négy évben.

Végső érvként persze ott van az, hogy a kupolaterem üres padsorainak képe mindig szép szimbóluma annak, hogy a Fidesz megint nem a magyar emberek valódi problémáival törődik.

Csakhogy éppen a rendkívüli ülés közvetlen apropójául szolgáló események, a két nap alatt lezavart törvénykezés és az azt követő utcai megmozdulások mutatták meg a legjobban, hogy az újabb kétharmadból fakadó tehetetlenség és az április 3. utáni csalódottság közepette még az ellenzéki érzelmű emberek jelentős részét is nehéz meggyőzni arról, hogy számukra is fontos, az általuk választott képviselők által érdemben befolyásolható dolgok történnek a parlamentben.

Nem gondolom, hogy az ilyen akció létjogosultsága mindig, minden helyzetben zéró lenne. Az is szép dolog, hogy ezek a pártok képviselni akarják a választóikat abban a házban, ahová azok bejuttatták őket a szavazataikkal. Az is méltányolandó, hogy a parlamenti ellenzék szakpolitikai javaslatokkal próbál alternatívaként megjelenni a kormányhoz képest. Még akkor is, ha ezt teljességgel tét nélkül teszi. Ráadásul a szociális válság témájában tartott sajtótájékoztatón az is megmutatkozott, hogy milyen válasszal szolgál a ugyanez az ellenzék, ha egy konkrét szociális válsággal kapcsolatos kérdést kap. És az is igaz, hogy nem minden, az összellenzéki sajtótájékoztatón szereplő párt maradt tétlen az utcán az elmúlt hetekben.

De hogy a megszorításokra és kibontakozó szociális válságot kísérő társadalmi elégedetlenségre adható lehetséges reakciók közül éppen a rendkívüli parlamenti ülés teljesen értelmetlen összehívását teszi a kirakatba az ellenzék, az elég kiábrándító.

Nem tartozik a tárgyhoz

Bernáth Lackó

„A határozati javaslattal, a rendkívüli ülésnappal kapcsolatos kérdéseket szeretném megválaszolni a sajtó képviselőinek.”

Kálmán Olga, a DK elnökségi tagja azon az ellenzéki összefogás pártjai által összehívott sajtótájékoztatón mondta ezt, amelyen a megélhetési válsággal kapcsolatos rendkívüli parlamenti ülés összehívását jelentették be. Amely válságot a kormányzat megszorító politikája fogja táplálni az elkövetkezőkben, így az ellenzék.

A sajtótájékoztató végeztével Hajnal Miklós, a Momentum országgyűlési képviselője megkérte a sajtó munkatársait, hogy tegyék fel kérdéseiket, és ha lehet, először a a tárggyal, tehát a rendkívüli parlamenti üléssel összefüggésben, majd utána az egyebeket. Így hát megvártam, amíg kollégáim rákérdeztek a sajtótájékoztatón elhangzottakra, majd Kálmán Olgához fordultam, és rákérdeztem arra, amire hiába várok választ a DK-tól hetek óta. Vagyis, hogy tervez-e a pártja hivatalos vizsgálatot indítani Cserdiné Németh Angéla  elnökségi tag ellen, hogy tisztázzák, egy anya és kiskorú gyermekének kilakoltatása összhangban van-e a DK alapelveivel. Már csak azért is, mivel éppen a szociális válsághelyzet miatt lendült akcióba a párt.

Kálmán Olga egyenes beszéd helyett egyszerűen lepattintott, jelezve, hogy kérdésem nem tartozik a tárgyhoz.

Az üggyel kapcsolatban azóta két alkalommal kérdezték újságírók a DK prominens politikusait, mindkét alkalommal az ATV egy-egy műsorában. Gy. Németh Erzsébet és Varju László DK-s országgyűlési képviselő is megvédte pártja elnökségi tagjának embertelen döntését, előbbi ráadásul egy válaszon belül egyszerre követelve a kilakoltatási moratórium meghosszabbítását a kormánytól, és tartva helyes és megfelelő lépésnek a XV. kerületi kilakoltatást.

A szomorú következtetés az, hogy a Demokratikus Koalíció részéről a jelek szerint egyszerűen rendben van egy mélyszegénységben élő, egyedülálló anyának és gyermekének a kilakoltatása. A felelős, a párt elnökségi tagja, úgy tűnik, teljes védelmet élvez, miközben az esetet megpróbálják a nyilvánosságban agyonhallgatni.

Az ellenzéki pártok válságkezelő javaslatainak hitelessége azon múlik, hogy ők maguk hatalmi helyzetben mit és hogyan tesznek. És jelenleg ez a hitelesség erősen megkérdőjelezhető, legalábbis a Demokratikus Koalíció részéről.

A kommunista progresszív liberálisokról

Tóth Csaba Tibor

„Ha valakinek kétségei lennének afelől, hogy a progresszív liberálisok és a kommunisták ugyanazok, csak kérdezzenek bennünket, magyarokat, mi mindkettővel harcoltunk már” – Orbán Viktor, Dallas, Egyesült Államok, 2022. augusztus 5.

Nem ez az első eset, hogy a magyar miniszterelnök megpróbálja felvázolni a „kommunista-liberális” ellentétpárt. Sokan – különösen a tusványosi, „fajkeveredéses” retorikai előadás után – talán helyesen sejtik, hogy a „progresszív liberális kommunista” hármas szóösszetétel remekül szólítja meg a miniszterelnök antiszemitizmusra vevő, speciális érdeklődésű híveit Magyarországon és külföldön.

Azonban véleményem szerint itt többről is szó van. Orbán – egyfajta nyolcvanas évekbeli, thatcherista és piacpárti berögződésből – folyamatosan emlegeti a kommunistákat, 2022-ben, és Magyarországon, ami első látásra anakronisztikus és érthetetlen. Bár szeretném, ha lennének Orbán Viktor hatalmára veszélyt jelentő szocialisták és kommunisták, sajnos jelenleg nincsenek ilyenek.

Mégis emlékezhetünk, 2019 októberében és nemrég, 2022 áprilisában is úgy szólította urnához híveit, a miniszterelnök: „a kommunisták mind szavaznak, menjünk el mi is!”.

Kik voltak hát ezek a kommunisták? Az ellenzékiek? A baloldaliak? A jobbikosok? A liberálisok? Az Orbán-rendszerben törvényekkel deviánsnak bélyegzettek? Vagy partvonalra szorítottak, az engedetlen proletárok és a süllyedő középosztály? Igazából ők mind, egyben, tehát a jelenlegi párt és állam vélt és valós ellenségei.

Mi akkor tehát ez a kommunistával azonos elveket valló, mégis külön megnevezett progresszív liberális?

A minősítő jelző úgy tünteti fel, mintha létezne „regresszív” liberális, azaz a haladást (mint a liberalizmus John Stuart Mill óta legfontosabb értékét) visszautasító, mégis valamiféle módon liberális ember is. Orbánista liberális? Ilyesmi nyilván nincs, vagy hát csupán olyanok vannak, akik liberálisnak állítva be magukat, Orbán Viktor fizetési listájáról érvelnek televízióban, rádióban és újságban a kormány mellett.

Nincsen ennek semmi más értelme, akárhogyan is nézzük, mint hogy Orbán egy ügyes trükkel egy tető alá hozza az összes nyugatias, nemzetközi avagy, ha úgy tetszik, kozmopolita politikai irányzatot.

Orbán ezt is teszi, de azt mégsem mondhatja, sem a texasi közönségnek, sem az otthoni hallgatóságának, hogy utáljuk a világpolgárokat, az olvasó polgárt és dolgozót, az idegen nyelveket beszélőket, a tanárokat és festőket, vagy a Nyugat-Európában dolgozó magyarokat. Ki kell valamit találni helyette, ami talán félelmetesebb: a kommunista, a progresszív liberális.

Mondhatná erre bárki, hogy nevetséges, de tizenkét év után már nem az. Amikor Orbán Viktor arról beszél, mindkettő, a kommunista és a progresszív liberális ellen is megküzdöttek már „a magyarok”, akkor úgy érti, küzdöttek magyarok Radnóti Miklós, József Attila, Károlyi Mihály, Justus Pál, Rassay Károly, Ady Endre, Szerb Antal, Faludy György ellen, ezek ellen a  „kommunisták és liberálisok” ellen, és hogy ők, és csakis ők a magyarok.

Most egy pillanatra képzeljük el, miféle magyarok voltak azok a huszadik században, akik épp ellenük küzdöttek, és máris sikerül komolyabban venni azt az első látásra zagyva beszédet, amelyet a kormányfő amerikai híveinek, de médiáján keresztül magyarországi szavazóinak is tartott csütörtökön.