A Mércén mi is több írásban foglalkoztunk az idei francia törvényhozási választásokkal, melyek évtizedek óta nem látott politikai helyzet elé állították a nyugat-európai országot. Az áprilisban újraválasztott Emmanuel Macron köztársasági elnököt támogató Ensemble (Együtt) szövetség ugyanis 38,57 százalékkal hiába végzett az élen, az általuk elnyert 250 mandátum elmarad attól a 289-tól, ami ahhoz kell, hogy a stabil kormánytöbbséggel rendelkezzenek az 577 fős Nemzetgyűlésben.
Az Ensemble szövetségnek a nemrég Renaissance-ra átkeresztelt La Répubilque en Marche mellett még tagja a jobboldali liberalizmus egykoron önállóan is komoly választói támogatással bíró képviselője, François Bayrou fémjelezte Mouvement démocrate, az Édouard Philippe egykori miniszterelnök által létrehozott Horizons; a Republikánusokból kilépő képviselők alapította Agir, a macronizmus „balszárnyát” megjelenítő, Élisabeth Borne miniszterelnököt is a sorai között tudó Territoires de progrès, a huszadik század első felének egyik fontos politikai erejének számító de mára igen apróra zsugorodott Parti radical, valamint az En commun nevű zöld formáció.
Bár az eredmény súlyos kudarcot jelentett Macronnak (hiszen 2002 óta egy olyan választási rendszer van érvényben Franciaországban, ami már az elnöki és törvényhozási választások időpontjaival is igyekszik megteremteni a stabil parlamenti többséget az államfő számára), de ettől még az általa májusban kinevezett Élisabeth Borne miniszterelnöknek nem kellett lemondania, hiszen a francia alkotmány értelmében az elnök gyakorlatilag egy személyben dönthet arról, kit látna szívesen a kormányfői poszton (a baloldali pártok által nemrég benyújtott bizalmatlansági indítvány pedig nem nyerte el a képviselők többségének támogatását).
Azonban a töredezett parlament azt is jelenti, hogy Macronéknak innentől minden egyes törvény elfogadásához együtt kell működniük az ellenzéki pártok egy részével, akik bár egymással igen kevés dologban értenek egyet, de ha mindnyájan egy irányba szavaznak, akkor megakadályozhatják a kormány tervezeteinek elfogadását.
Ennek a bekövetkezéséig elég volt megvárni a koronavírus elleni törvénytervezet benyújtását, amelyből az ellenzéki pártok ellenszavazatai miatt kikerült az a pont, amely megadta volna a kormánynak a lehetőséget arra, hogy a járványhelyzetre hivatkozván védettségi igazolványhoz kösse a beutazást Franciaországba.
A tervezet ezen pontját 195 képviselő támogatta, 219-en viszont ellene szavaztak. A kormánypártok már csak azért is számíthattak erre a vereségre, mert számos képviselőjük egészségügyi okokból (például éppen covid-fertőzésből kifolyólag) nem tudott részt venni a voksoláson, valamint frakcióik még nem teljes létszámmal funkcionálnak, mivel a kormánytaggá váló képviselők helyébe lépett úgynevezett helyettesítők (akiket az adott választókerület képviselőjével együtt választanak meg és csak akkor válnak a Nemzetgyűlés tagjává, ha a velük szövetséges képviselő valamilyen okból, mint például a kormánytaggá válás miatt kénytelenek megválni a pozíciójától) még nem vehették át a mandátumukat.
A beutazási korlátozásokat a Marine Le Pen-féle szélsőjobboldali Rassemblement National (amely a választás egyik legnagyobb nyerteseként 8-ról 89-re növelte képviselői számát) és az elnökválasztás első fordulójában jelöltjükkel, Jean-Luc Mélenchonnal 21,95 százalékot szerző radikális baloldali La France Insoumise frakciója egyaránt elutasította és képviselőik a szavazás eredményének kihirdetésekkor szinte ugyanabban a pillanatnak pattantak fel a helyükről, így ünnepelvén a törvénycikkely bukását. A kormánypártok ezt a jelentet igyekeznek is kihasználni arra, hogy vereségükért a „szélsőjobb és a szélsőbal elvtelen, vörös-barna szövetségét” okolják.
A törvény „felvizezett” változatát (melyből a védettségi igazolvány 18 éven aluliakra való kiterjesztése is kikerült) végül a jobboldali Les Républicains szavazataival és a törvényhozási választáson a Nupes-szövetség színeiben induló szocialisták (Parti socialiste) távolmaradásával sikerült átvinni a Nemzetgyűlésen. A tervezet most a közvetett módon megválasztott képviselők alkotta felsőház, a Szenátus elé kerül, ha pedig ott is rábólintanak, akkor a Nemzetgyűlési képviselők ismételten szavazhatnak róla és az esetleges szenátusi módosításokról.
A macronista Renaissance jobboldalról importált frakcióvezetője, Aurore Bergé ennek kapcsán egy közleményében arra kérte a Párizs egyik leghíresebb közparkjában, a Luxembourg-kertben székelő Szenátust, hogy „ruházza fel a kormányt azokkal a jogkörökkel, melyek szükségesek a járvány felerősödésének elkerüléséhez”.
A felsőházban többséggel rendelkező Les Républicains frakcióvezetője, Bruno Retailleau erre válaszul emlékeztette egykori párttársából lett politikai riválisát, hogy a Szenátusnak szuverén joga kialakítani a véleményét az elé kerülő törvénytervezetekről.
Ugyanakkor az idei választáson jelentősen visszaszoruló hagyományos jobboldal alapvetően támogató a védettségi igazolvánnyal és az azzal kapcsolatos beutazási szigorításokkal kapcsolatban. Így Retailleau nem a törvény radikális átírását akarja elérni, hanem azt, hogy a kormány valóban tárgyaljon a törvényhozásban ülő pártokkal és frakciókkal, ahelyett, hogy bármiféle egyeztetés nélkül akarja érvényre juttatni a saját akaratát.
A fentiekből is látszik, hogy Emmanuel Macron és szövetségesei egyelőre igen nehezen tudnak hozzászokni ahhoz a helyzethez, hogy míg az elmúlt öt évben elképzeléseik megvalósulását legfeljebb az utcai megmozdulások gátolhatták meg – innentől kénytelenek megpróbálni kompromisszumot kötni azokkal az ellenzéki pártokkal, akik eltérő okokból ugyan, de szinte kivétel nélkül élesen szembehelyezkednek az elnök által képviselt politikával.
