Sok mindenre emlékezhetnék a tucatnyi könyvből, amit tőle olvastam, mégis, a legmakacsabb módon az marad meg belőle, hogy mennyire féltek tőle, és mennyire rajongtak érte. Persze nem ugyanazok.

Amikor 2007-ben vagy 2008-ban a magyar politikai rendszer kezdett belefulladni saját ellentmondásaiba, Moldova gyakorlatilag ott volt minden tévé minden reggeli és délelőtti politikai műsorában a Kádár-kötetekkel. Ő biztosan úgy mondaná, saját maga kezébe adta a kilincset a stúdiókban.

Apámmal úgy néztük végig ezeket az interjúkat, mint lefutott bokszmeccseket, amiken az ellenfél kiszámíthatóan habozó és gyenge, a mi emberünk, Moldova György pedig az összes balegyenest és jobbegyenest pontosan beviszi.

Most aztán megmondja az igazat Kádár Jánosról, most aztán megkapja majd Havas Henrik, Orosz József, Betlen János, és aki még melléjük került az akkori közéletből.

Emezek: Havas, Betlen, Orosz József imádtak felháborodni, és félni attól, amit mondott.

„Ön volt a gyilkos, nem a Kádár János!” – szegezte például oda a Nap-Keltében Ferenczi Krisztinának, az Orbán-vagyon kérlelhetetlen üldözőjének, aki azt kérdezte tőle, hajlandó-e elismerni, hogy Kádár gyilkos volt, és tömegeket végeztetett ki 1956-57 során? A támadás után Moldova – tipikus, szándékos leegyszerűsítéseinek egyikével – megemlítette, hogy az 56-os kivégzett mártírok táblájára 1989 után rendszeresen felkerültek volt csendőrök és szélsőjobboldali elemek nevei is. Nem tényeket sorolt, nem kijavította az erről közkeletűen terjedő népi bölcsességeket, hanem tolmácsolta őket, ezért pedig nagyon sokan haragudtak és haragszanak rá.

Érdekes kérdés persze, hogy miért tette ezt? Ferenczi biztosan nem érdemelt ilyesmit. Érzésem szerint inkább arról van szó, hogy az író viszolygott attól a rendszerváltás utáni értelmiségi moralizálástól, amely az emberek fejére olvasta, hogy szégyellniük kellene magukat, ha a már akkor is elharapódzó nélkülözésből és napi gondokból a Kádár-éra után nosztalgiáznak. Hiszen – és itt tények hosszú sorának ismertetése következett – mégiscsak egy gyilkos volt! Ő nem akart beállni ebbe a sorba.

2006 forró őszén vagyunk épp, amikor 1956 meggyilkolt áldozatainak emléke köré próbálták építeni a kormányzati kultúrműsort.

Drámák és filmek tucatjai születtek, erre emlékszem, arra nem, ki írta őket.

Közben jöttek a budapesti, erőszakos lázadások, amiket az épp felfelé ívelő szélsőjobboldal vezetett. Féltek ezektől az emberektől az akkori elit és vezető kormányzati politikusok, nem annyira tőlük és az utcakövektől, hanem a mögöttük álló, nekik drukkoló csendes millióktól. Az egymilliótól, aki azután a gárdamellényes, cigánytelepre járkáló Jobbikra szavazott a romák elleni sorozatgyilkosság után pár hónappal.

Másfelől meg Moldova szavaitól féltek. Félt tőle a Nap-Kelte értelmisége, de féltünk tőle mi is kicsit később, a Mércénél, hiszen nézetei, kétségtelen baloldaliságukon túl, avíttasnak, antidemokratikusnak tetszettek. Kádárista, vetették rá oda könnyedén még ilyen körökben is a 2010-es évek végén. A Mércén fennállása alatt sem egy interjú, sem egy könyvkritika, sem pedig egy írás nem jelent meg vele és róla. Abban sem vagyok bizonyos, hogy tudott a lap létezéséről.

Törekvő, de műveletlen átlagember

Moldova György több mint 12 millió könyvet adott el életében. Tizenkétszer annyit, mint az az egykori dühös, jobbikos tömeg tesz ki, amitől heves kritikusai annyira féltek.

Nem volt irodalmi nagyság, rajongói mégis így kezelték – vetik a szemére gyakran. Kétségtelenül nagyon népszerű író volt. De nem egy Fejes Endre, és ezt ő is pontosan tudta. Novellái, sajtópublicisztikái mégis értékesebbek, mint sok, irodalmi nyelvet és stílusirányzatokat tökéletesen elsajátító társáé, riportkönyveit pedig jobban szeretik azok, akikről szól, mint azokat a módszertanilag nyilvánvalóan kifogástalan, pontos és száraz munkákat, amelyeket kérlelhetetlen kritikusai írtak.

Utóbbiak hosszú sorából kiemelkedik Radnóti Sándor. Kiemelkedik azért, mert lesújtó ítéletét ő még akkor fogalmazta meg, szamizdatban, amikor ennek volt tétje, nem is kevés, Moldova számára. Ő akkor befutott, a rendszer által is megtűrt, bár azt ostorozó nagymenő volt, Radnóti meg a demellenzék gerillaharcosa.

Kritikájában megvizsgálta Moldova 1987-es, éppen aktuális riportkönyvét (Bűn az élet) a büntetés-végrehajtásról és a magyar börtönökről. Szemére veti, hogy az író, remek BM-es kapcsolataiért cserébe, hajlamos volt átvenni a BM nyelvezetét is könyvében.

„Egy cigány nem jönne olyan lakásba, mint az enyém” – idézi a szamizdat Radnótija a Magvető kiadó Moldováját, majd kíméletlenül folytatja:

„… A másik nyomozó rábólint. – A kriptáik különbek. Én láttam egyet a múltkor; csak a tervezése 70 ezer forintba került, 400 ezer is ráment, mire felépült. Be is bútorozták, szőnyeget tettek a falra, megterített asztalt hagytak a halottnak és ezerforintosokat dobtak be neki (…) laza csoportban nyolc-tíz fiatal cigány férfi álldogál, hajukat belvárosi fodrász nyírhatta meg, széles vállukon megfeszül a divatos bőrdzseki… – Nézd meg, hogy ki vannak gyúrva. A kondícióteremben csak őket látod, 2-300 forintot fizetnek egy gyúrásért.”

Ezután az ítélet felépítése következik:

„az író törekvő, de műveletlen átlagember, aki – különösen régebbi, ambiciózusabb regényeiben – mindenfélét beépített írásaiba a műveletlen művelődés jellegzetes tárgyaiból, az összefüggéseikből kiszakított idézetekből, gondolatfoszlányokból. Írásait bemutatta a nyilvánosságnak, s ez jogosít fel, hogy én is nyilvánosságra hozzam ezt a barátságtalan véleményt.”

– írja Radnóti Sándor a szamizdat kellemetlen pincehidegéből, a társadalom peremén lévők védelmében. És épp itt a baj: Moldova szerinte nem azért rasszista, sőt látens fajelmélethívő, mert ilyen ember, ilyen látásmóddal, hanem mert „törekvő, de műveletlen átlagember.”

A kritikus maszkja lecsúszik. Nem is a Vészkorszakot a tífuszos Auguszta-telep kvázigettójában kihúzó kőbányai munkásgyereket akarja ő a fajelmélet fekete szurkával összekenni, hanem azokat, akik mögötte állnak. Nem, nem a BM-et: a kádári kispolgárt és melóst. Ahogy azóta is látjuk, már a féllegalitásban is a népről kellett erkölcsi ítéletet mondani a katartikus tisztuláshoz, a nép aktuálian módosított tudata ellen mint a rendszer tudata ellen kell küzdeni. Moldovába nem Moldova miatt kell beletörölni a lábunkat: az ötvenes években Füst Milán egyetemi előadásaira járó, a Hungária Kávéház írótársaságában szocializálódó és Király Istvánnal veszekedő, egykori ötvenhatos felkelő elhomályosul.

Nem: hirtelen műveletlen átlagemberré lényegül át, egy bizonyos tömeg szószólójává. A változásban szkeptikusak hangja a reménykeltő változás hajnalán.

Nem célom a cigányság megjelenítésének irodalmi eszközeiben Moldova György posztumusz védelmezése. Az irodalomnak és művészetnek is létezik természetesen egy szintje, ahol az, hogy mi tetszik és mi nem, nagyon személyes, intim ügy. És úgy érzem, Moldovánál ez a kérdés rendszeresen összekeveredik egy lényegesebb kérdéssel. Azzal, hogyan ítéljük meg, amit a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek viszonyairól a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek emberének megírt. Bizonyára nem volt polkorrekt, nem volt udvarias a szó eredeti courtlike értelmében, ami az udvari kultúrát, a késsel-villával riportírást kéri számon az olvasott szerzőn.

Radnóti kiemeli, kritikája előtt tüzetesen tanulmányozta Moldova életművét, mégis  kimaradt valamiért korai filmforgatókönyve, a Szerelemcsütörtök, az 56-os forradalomban való részvételét követően írt első műve, melyen még még kvázi-kazánszerelőként dolgozott.

Pedig ez is cigány tematikájú. Moldova nem szerette, szinte szégyellte, szerinte Pécsi Sándor a cigány főhőst is rosszul játszotta, utólag egyik cikkében a Népszavában is csak annyit jegyzett meg róla, „a papagáj legalább a szöveget tudta”. De mégis volt jelentősége, hogy a cigány munkás alakja ilyen korán, 1959-ben bekerült a kései szocialista realizmusba.

Túl optimista volt ez a film az évhez? Lehet. A filmbeli Máró alakja a romanticizált, nyomorát kedélyesen tűrő, szociáldemokrata sofőr-nagypapa korai formája, amely majd a Szent Imre-induló lapjain tér vissza. Ezt a film főszereplője ötvözi a nem tipikus magyar cigányképpel. A Mágnás Miska vicces cigányának kádárista-overálos verziója bukkant fel Pécsi Sándor karakterjátékában? Nem világirodalmi? Lehet. A nézők: proletárok és kispolgárok, cigányok és fehérek szerették, nagy karriert futott be.

Ahogyan olvasták, helyeselték és szerették Moldova könyveit is.

„Aki azt mondja, hogy ez így rendben van, az áruló”

A magyarok hamarabb tudtak a Soáról A Szent Imre-indulóból, mint Kertész Sorstalanságából.

„A Moldova is bevallotta, hogy zsidó!” – cseng a fülemben gyerekkori szomszédom hangja a panelkonyhából. Az akkor éppen szélsőjobboldali körökben divatos Nemzetőr újságot szórta ingyen a környéken, amúgy a szélsőjobbot és Orbánt szenvedélyesen gyűlölő apámhoz is fel-felugrott pálinkázni és beszélgetni.

Csak ennek az életet legürizett, de szálkás melósnak a ravasz szemhunyásai kíséretében kibökött szavai lehetnek ilyen igazságtalanok és kegyetlenek egy olyan emberrel szemben, akit olvas és szeret. Bevallotta. Moldova könyveinek népszerű, és talán cigányellenes hangulatú idézetei belügyesektől, nyomozóktól, rendőröktől egy alkalmatlan rendfenntartó rendszer jellemzései. Majd a nyolcvanas évek végén jön az egyre gyűlő társadalmi egyenlőtlenségek és a rohamos szétesés réméről festett tájkép: a prognózis tökéletes, 1991-re a szétesés be is következik.

A rendszer rothadását a Kádár-rendszer utolsó évtizedében világossá tevő Moldova-riportkönyvek pedig legalább akkora mértékben járultak hozzá a szétesést megelőző, reményteli demokratizálódáshoz, mint a politikai ellenzék földalatti, majd legális munkája. De valóban pusztán ennyi lenne az író motivációja?

Nem: ezek a munkák is a néppel való teljes azonosulás hosszú, életen át tartó kísérletének állomásai.

A mára már szinte elfeledett, kilencvenes évekbeli cigányellenes zavargások előtt pár évvel beszél úgy a témáról, ahogy akkor a kocsmában erről beszélni kezdtek. Hátha akkor nem nyúlnak a vasvillához az emberek. De nyúltak.

A vád, hogy ezt a hangulatot a könyve is szította, már a Beszélőben megfogalmazódott. A feltételezés abszurd: mint minden témában, itt is ugyanazt a riport-stíluseszközt látjuk: a Bűn az élet a bányarigó szerepét játssza sújtólégrobbanás előtt. Moldova itt már érzi: belakott, megismert, ha nem is otthonos világa, a Kádár-rendszer eresztékeiben lazult meg, fenyeget a kataklizma.

A párbeszédek természetesen irodalmiasítva, általánosan, a könyv kedvéért kifaragott karakterek szájába adva szerepelnek. Amikor pedig az összes többi könyvétől igen távol álló, idegen, pesti, külvárosi rendőrzsargon átszövi a könyvet, a cél ugyanúgy a sokkhatás keltése, és kifejezetten az, hogy erről és a rendőri-belügyes szakszavakról (cigánybűnözés) vita induljon, és hogy felháborodás legyen belőle.

Ha Moldova saját benyomásaira vagyunk kíváncsiak, mindazzal kapcsolatban, amit a könyv körbeír, azt is megtaláljuk a közepénél, amikor a Dobozi utcai „Lordok Házáról”, azaz az átmeneti szállásról ír:

„Először 1955-ben jártam ezen a tömegszálláson, csak arra emlékszem, hogy nagy, ácsolt priccseken takaró nélkül aludtak itt az emberek, szakadt, sokszor véres fehérneműben. Azóta persze átalakult minden: a befogadóhelyiségben a vassodronyos ágyakat műbőr huzat borítja, itt alszanak azok, akiket az éjszaka közepén hoznak be részegen, mocskosan. A fekvőhelyeket a legegyszerűbb módon tisztítják: naponta végigveretik slaggal.”

Világos: ha a Lordok Házában 1986-ra csak a műbőr huzat jelzi a változást, akkor sok minden létrejöhetett, de emancipált, igazságos társadalom biztosan nem.

És ez magyarázza a rendőröket, a zsebeseket, a striciket is. Zsánermunka ez, a nyolcvanas évek egymás után hozta az ehhez hasonló, urbánus alvilágról szóló társadalomkritikai riportkönyveket, de Moldova mondanivalója véresen komolyan hangzik. Egységes ítélet, amit minden rendőrnyelvi undokság csak jobban aláhúz.

Provokáció? Olcsó eszközök? Lehetséges. A gyűlölet és rasszizmus igazolása? Aligha. A cigányságnak nem megfeleltetett, a legalitás és illegalitás mezsgyéjén, és sokszor hihetetlen gettónyomorban élő, jelentős részben roma underclass létezését csupán pár évvel később már a kutatók sem tagadták. Ha ennek létezéséről 1987-ben nem akarunk tudni, az méltányolható dolog. Ha azt gondoljuk azonban, attól, hogy nem beszélünk róla, ez a dolog valójában nem létezik, vagy jobb lesz, ha más, szebb neveket és jelzőket aggatunk rá, az népszerű ugyan, de attól még téveszme.

Ezért olyan fontos és elhanyagolhatatlan a ma is minden második otthon polcán, minden második antikváriumban ott kuksoló életrajzi regény, A Szent Imre-induló. A Holokausztban is üldözött, előtte nyomorban tartott, utána mellőzni próbált kőbányai, zsidó, proletár és szocialista világból született családregény.

Kiűzetésének történetében fontos szál Gombos Róbert, a gazdag gyárosok üldözött gyermeke, és az iránta táplált, mélységes, megvető ellenszenv, ami csak akkor csitul, amikor a regénybeli alterego rátalál a pesti belső gettóban Gombos fejbe lőtt holttestére. Egyszerre jelenik meg ebben annak értése, honnan táplálkozik a gyilkos düh, amely az 1940-es években, fasiszta parancsra zsidósítja az osztályellenség megvetését Kőbányán, és honnan a jeges rémület, hogy a dühöt ugyan én is érzem, családom is érzi, mégis mindket sodor el, gyilkol majd meg.

Ez az elem kérlelhetetlenül végigvonul a regényen, dühös dialektikát épít egy lehetetlen és elképzelhetetlen gyermekkor emlékeiből.

Így vált a kétezres évekre ötvenhatosból, az 1957-ben, a kazánok mellől Kádár János elleni merényletet tervező ifjúból időskorára Kádár őszinte híve, kivont kardú védelmezője és tisztelője. Nem volt ez manír, dehogyis volt ez mimikri, ahogyan egy kimódolt kereskedelmi tévés interjúban Havas Henrik ezt sejtetni igyekezett.

Ő maga is megfogalmazta ezt a történészek által szakmai okokból utált, és egy korosztály által imádott Kádár-könyve kapcsán, annak előszavában:

„Furcsa ilyent mondani, de igazában a hiányával hatott rám, miként változott meg a világ az ő eltávozásával, kiviláglott, milyen sötét erőket tartott kordában harminckét éven át. Akkor nyerte el valódi rangját, mikor a személyiségét már módunkban állt összevetni életben maradt kortársaival és utódaival.”

Moldova és a magyarok Kádár-kultusza, Kádár-nosztalgiája nem pozitív, igenlő nosztalgia, hanem negatív, tagadó nosztalgia.

Nem igenli a kort, nem menti fel vezetőit, még ha magyarázatot kínál is a bűnökre, de ellenzi, gyűlöli azt, amit rendszere visszatartott: a tőkés berendezkedést, a tőkés hatalmat, az új uralkodó osztály gazdasági diktatúráját, ami halála után szépen-lassan, de kialakult.

Ha az író társadalmi szerepét vizsgáljuk, az csak innen érthető meg.

„Aki azt mondja, hogy ez így rendben van, érted, az áruló!” – kiáltotta el magát 2007 februárjában az akkor éppen német tulajdonú (ma a kormánypropagandát harsogó) kereskedelmi tévében, százezrek előtt. Ezt így kimondva a tévé közönsége szinte sohasem kapta meg, mégis érezte, tudta, erről beszélt folyton a korban. Nagy ritkán hallhatta csak magát, a véleményét az értelmiségi Magyarázatokkal szemben vissza a televízióban. Ez történhetett meg, amikor Moldova oda bement.

Ugyanebben a már többször megidézett, zseniálisan megkomponált szereplésében egyúttal ki is neveti Havast, amiért a minisztériumba járkál gázsiért, míg ő könyveinek eladásából él meg. Havas alól azóta elfogyott a Kulturális Minisztérium, majd az ATV is, végül pedig a Jobbik-féle Nemzeti 1 TV is, míg az idős és nyíltan kommunista író a szabad piacból élt meg. Újabb kiütéses győzelem.

Egy öntudat megőrzése

Miközben pedig egykor a Gyurcsány-kormányt és az 1990-2010 közötti rendszert mentegető társai minden nap elmondták, hogy Orbán Viktor borzalmas diktátor, egyszerre a kommunista és a fasiszta internacionálé tagja, aközben Moldova nem ezzel múlatta az idejét. Egyszer vágott oda igazán, egyik legjobb kései interjújában, az Azonnalin, de az olyan is volt:

„A Fidesszel az a bajom, hogy létezik” – mondja itt, amikor épp egy pesti piacon standolt az életművével, ami amúgy pózmentes szokása volt. Itt érte el olvasóit, akiket a többiek a Könyvhéten és az Írók Boltjában keresgéltek, majd bánkódtak azon, hogy aznap sem jelentek meg. Hozzátette még, azért a Fidesz-szavazókat nem háborgatja, mert hogy jön ő ahhoz igazából?

Most végül elhunyt. Családja által az MTI-hez küldött nekrológja sportszerű módon, nem feledkezett el kritikusairól sem, megemlíti epitheton ornansát: „ellentmondásos író”. Megjelent pár írás, amelyek a „műveletlen átlagember” remek írói stílusát, életművét saját magában állva méltatják: egy-egy könyv, egy-egy aforizma, egy-egy novella. Van köztük remek cikk is.

De nem lehet Moldovát korából kiszakítani, és nem lehet az őt övező megvetés sarát immár szobráról egyszerűen lekopogtatni, túl vastag hozzá. Csak és kizárólag korában, társadalmában és politikai szerepében érthető meg.

Lehet, hogy zavarta a nyomor cigányosítása, az „elnyomott etnikumra” való kizárólagos összpontosítás, az osztály tagadása. Lehet, hogy erre ízléstelenül vagy gorombán reagált a riportkönyvekben. De nem véletlenül zavarta ez Moldova Györgyöt.

Szociográfiájában – módszertanilag pontatlan riportjaiban, ahogy azt az egyetemi elit hangsúlyozni szokta – központi szerepet játszott a riport tárgyának öntudata: a büszke vasutas, a büszke textiles, a büszke őrségi paraszt. Nem a fehér, magyar elnyomott akármi, hiszen nála minden az öntudatra ébredésről, az öntudat megőrzéséről, egyszóval a proletár lelkéről szólt. Nem konzervált egy megvetendő tudatállapotot, ahogyan Radnóti Sándor vádolja. Ehelyett bábáskodni kívánt egy új tudatállapot felett azzal, hogy a munkásság saját értékrendjét próbálta megérteni, és elénk tárni.

Régi adósságot törlesztve, búcsúzunk tehát – mulasztásunkért utólag is bocsánatot kérve – Moldova Györgytől. Ideológiai vitáink konzervatív baloldaliságával persze vannak, és kell is, hogy legyenek. Ő élete nagy részében a fennálló, létező szocializmusban írt és alkotott, mi az ideális szocializmusra áhítozva, az új tőkés társadalomból tekintünk vissza rá. De baloldaliságát kétségbe vonni lehetetlen dolog lenne.

„Utolsó kommunista” – írta róla 2007-ben, direkt szellemeskedően, direkt áthallásosan Rab László a Kádár-kritikájában. Moldova ezt kitüntetésnek vette.

Mégis mulasztás ez, hiszen ő tényleg kommunista volt. Az egyik utolsó. De utolsókból lesznek az elsők.