A József Attilától kölcsönzött cím relevanciája első látásra egyértelmű, hiszen Szalai Erzsébet neve önálló „brand” a magyar baloldalon, nemcsak elméleti munkássága, hanem közösségépítő tevékenysége és érdeklődése okán is. Lélek és profitráta c. tanulmánykötete a 2018 és 2022 közötti tanulmányaiból és publicisztikai írásaiból nyújt válogatást, amely munkásság jól ismert a Mérce olvasóközönsége előtt, hiszen több mű is eredetileg ezen a fórumon kapott helyet.

Szalai Erzsébet személyes sorsa mindig egybefonódott a lázadással.

Édesapját elítélték koncepciós perben, és őt magát is meghurcolták, mint a demokratikus ellenzék tagját, amely szerepet büszkén vállalt, sőt, az MSZMP-ből is kilépett (éppen abban a pillanatban, amikor az örök opportunisták még belépni igyekeztek). A rendszerváltás után azonban – éppen szociális érzékenysége okán – hamarosan szembekerült a mainstream liberális értelmiség társadalmi-politikai programjával, a szélsőséges privatizációval és sokkterápiával, és velük is szakított.

Szalai Erzsébet élete és munkássága példa arra, hogyan lehet egy vállaltan kívülálló, marginalizált pozícióból is hitelesen képviselni a rendszeralternatívát – vagy legalábbis a hitet abban, hogy a fennálló rendszernek van alternatívája. Nem mehetünk itt bele a Kádár-korszak historiográfiájába – elegendő annyit megjegyezni, hogy a korszak – minden Kádár-nosztalgia, vagy éppen Kádár-utálat ellenére – igencsak ambivalensen volt baloldali. Szalai Erzsébet egyenesen harmadikutas kísérletről beszél, mivel az 1960-as évek új gazdasági mechanizmusa (ÚGM) próbált piaci elemeket, ösztönzőket is belevinni a tervgazdaságba, emellett bizonyos önállóságot is adott a nagyvállalatoknak, így ösztönözve a versenyt és a hatékonyságot.

Szalai Erzsébet magát a létezett szocializmust félperifériás szocializmusként határozza meg, amelyről így ír: „Ez a megközelítés a rendszer természetének megértésében döntő jelentőségű: mert pontosan ez az örökölt félperifériás jelleg az első számú magyarázó tényezője a létezett szocializmus diktatórikus, majd autoriter politikai berendezkedésének. Olyan körülmények között, amikor a centrum, centrumok utolérésének vágyától és a hidegháború kényszerétől (is) hajtva modernizációs diktatúra érvényesült (melyben a Szovjetunió a »béketábor« tagjaira a hadigazdálkodás jegyében, azok adottságaitól idegen, nehézipar-centrikus, autark gazdasági szerkezeteket erőltetett rá), nemigen merülhetett fel, hogy a termelési eszközök a társult termelők közvetlen birtokába kerüljenek, illetve hogy erre a bázisra egy demokratikus szocialista politikai berendezkedés épülhessen.” (113). Vagyis a centrumhoz képest relatív gazdasági elmaradottság oka nem a „kommunizmus”, hanem a szocializmus lett olyan, amilyen, mert eleve félperifériás gazdasági-történelmi feltételrendszerben valósult meg.

Szalai Erzsébet egész tanulmányt szentel a rendszerváltás széttartó emlékezetének, a „nagy narratíva” (vagy legalábbis az arról alkotott konszenzus) hiányának. Ez érthető is, hiszen a rendszerváltás nemcsak, hogy sok esetben döntően alakította a „boomerek” generációjának aktív politikai és tudományos életét, társadalmi pozícióját, hanem ők maguk is döntően alakították a rendszerváltás folyamatát. Szalai Erzsébet megállapítja, hogy itt nem volt, nem lehetett szó „forradalomról” – már csak azért sem, mert a demokratikus ellenzék még az 1980-as években sem tudott nyilvánosan „kommunikálni” a társadalom nagyobb csoportjaival, elsősorban az ipari munkássággal, így a demokratikus politikai követelések és a demokráciáról való gondolkodás egy szűk kisebbség „privilégiuma” maradt. A szerző belső lelki nagyságát mutatja, hogy képes leszámolni nemcsak a demokratikus ellenzék, hanem a saját egykori illúzióival és a liberális narratíva hamis mítoszával (miszerint a rendszerváltást az értelmiség „vezényelte le”), hiszen a rendszer kívülről dőlt meg: a Szovjetunió elveszítette a hidegháborús katonai versenyt, a centrumkapitalizmus pedig megerősödött annyira, hogy befejezze a kelet-európai államszocialista félperiféria visszaintegrálását a világgazdaságba.

Amit itt kritikaként lehet megemlíteni, az az, hogy – miközben Szalai Erzsébet minden, a rendszerváltás után írott munkájában következetesen felvállalta a rendszerkritikus szerepet, és rámutatott a munkásság kisemmizésére, és ennek társadalmi következményeire^[1] – érzelmileg inkább törekedett arra, hogy egyesítse a két, egymással összeegyeztethetetlen irányzatot: az egykori demokratikus ellenzéket, amelynek legtöbb tagja támogatta a neoliberális „projektet”, és azt a következetesen antikapitalista baloldalt, amelyet a Baloldali Alternatíva Egyesülés és az Eszmélet folyóirat köre (mely kettő részben egybe is esett) igyekezett mozgalommá szervezni.

Miközben kétségtelen, hogy az antikapitalista baloldal vereségét elsősorban külső tényezők okozták, voltak belső okai is a bukásnak. A kelet-európai elitek is „átálltak”, és több perspektívát láttak a privatizációban, mint bármiféle új renddel való kísérletezésben. Krausz Tamás történetileg dokumentálta ezt a folyamatot a szovjet rendszerváltásban: vagyis hogyan torkollik bele a peresztrojka a neoliberális (oligarchikus) kapitalizmusba, és hogyan marginalizálódnak mind a régi baloldal megmaradt hívei, mind pedig az önigazgatás irányába tájékozódó rendszerkritikusok.^[2] Természetesen ehhez kellett a Nyugat „önzetlen” segítsége is – de a vereségnek voltak belső okai, amelyekhez érdemes lenne egyszer (jobban) elemezni a Szalai Erzsébetnél nagy figyelmet kapott habitust. Ide sorolom természetesen a munkásságot is: hiszen egy régebbi könyvében maga a szerző is arra a megállapításra jutott, hogy a munkástudat már az 1980-as évekre atomizálódott^[3], mint ahogyan az is dokumentálható, hogy a materiális javak előtérbe kerülésével mind a közjavak (ingyenes oktatás, egészségügy, nőpolitika stb.), mind pedig a közösségi értékek devalválódtak.

Ebből a szempontból sokatmondó, hogy az 1980-as évek közepén a Lenin Kohászati Művekben dolgozó amerikai szociológust a munkások kitartóan kérdezgették, hogy mennyit keres egy amerikai munkás, miközben szóba sem kerültek a szocializmusnak a propagandában büszkén hirdetett „egyéb” vívmányai.^[4] Az emberek fogyasztani akartak, és a „kapitalizmust” általában a centrumországok magasabb fogyasztási szintjeivel azonosították – teljesen elfeledkezve a rendszer állami szinten „tolt” propagandájáról. Számomra éppen az bizonyítja a létezett szocializmus történelmi vereségét, hogy hiába a három T és az (egyébként lazuló) ideológiai kontroll, legkésőbb az 1980-as évekre a rendszer propagandájának már a célcsoport nagy része sem hitt.

És itt kell visszatérnünk a Kádár-korszak egy másik neuralgikus pontjára, és ezek a rendszer munkásmozgalmi gyökerei. 1956 munkásfelkelés volt, abban az értelemben, hogy a harcoló erők nagy részét a munkásfiatalok adták. Kádárnak 1956 leverése ellenében kellett legitimálnia/ megszilárdítania egy olyan rendszert, amely a munkások nevében uralkodott. A materiális tudat ide is visszavezethető – hiszen a munkások még az 1958-as ún. munkáshatározat elfogadása után sem kaptak kollektív politikai engedményeket. Az egykori „szocdem” hagyományt maguk a kommunisták írták át, vagyis inkább kanonizáltak egy olyan narratívát, amely a két világháború közötti magyar baloldal igencsak egyoldalú „olvasatán” alapult.

Miközben a rendszer megnyitott egy Magyarországon precedens nélküli társadalmi mobilitást, levezényelt egy szocialista modernizációs projektet, és sok embernek (főleg a falvakban) olyan életet tett lehetővé, amelyről korábban nem nagyon álmodtak, meghamisította a kollektív emlékezetet, és egy olyan ideológiát erőltetett, amelynek egyre inkább ellentmondott a „fogyasztói szocializmus” szabadsága.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a rendszernek ne lettek volna munkásmozgalmi hagyományai – Thomas Lindenberger pl. egyenesen úgy érvel, hogy a munkásállamot az elavult vagy elbukott fordizmus egyik esetének kell tekinteni.^[5]

Én úgy vélem – miközben egyetértek Szalai Erzsébet azon megállapításával, hogy a kádárizmus harmadikutas próbálkozás volt – hogy a munkások és a rendszer viszonyának közelebbi vizsgálata tartogat még további perspektívákat annak meghatározásához, hogyan helyezzük el az államszocialista kísérletet Magyarország történetében.

Igen fontosnak tartom Szalai Erzsébet azon megállapítását, hogy az államszocializmus kriminalizálása mindenkor összekapcsolódik a globális baloldal lejáratásának szándékával, hiszen, ami egyszer megbukott (és egyébként is bűnös volt), onnan nincs többet hova tájékozódni. Vagy Bulgakov klasszikusa nyomán: nem is azt kell bebizonyítani, hogy Jézus Krisztus gonosz volt, hanem azt, hogy sohasem létezett. A létezett szocializmus része a globális baloldal történetének, ezért az újbaloldali útkeresések sem kerülhetik meg annak emlékezetét.

A kötet egy másik fontos tanulmányában („Szenvedélyek, identitások – és struktúrák”) Szalai Erzsébet visszatér egy korábbi nagy empirikus munkájához, amely – noha rangos tudományos díjat kapott – nézetem szerint sokkal több figyelmet érdemelt volna a magyar közgondolkodásban és azok körében, akiket érdekel a baloldali „újragondolkodás”. A Koordinátákon kívül c. kötet mélyinterjúk alapján tanulmányozta a „rendszerváltás gyermekeinek” (a „boomerek” utáni generációnak) gondolkodását, munkához, karrierhez, politikához való hozzáállását, habitusát, illetve a politikai aktivitásták családi hátterét és motivációit.^[6] A könyvet a rendszerváltás utáni magyar szociológia maradandó alkotásának tartom, mert igen sokat tesz azért, hogy egy lépéssel közelebb kerüljünk a saját generációnk „eltorzult” lelki alkata mélyebb okainak megértéséhez. A címet a szerző a következőképpen magyarázza: „Használat után jóllakottan ismét kilökve őket a hálózatból, mégpedig meghatározatlan időre, hogy azután egy másik hálózati metszéspont megint magába olvassza őket – és a folyamat egyre gyorsul… Ez pedig nem más, mint a Marx által munkanélküli tartalékseregnek nevezett fogalom/jelenség túlfeszülése” (157). Ha mármost összekötjük a habitust és a szélesebb társadalmi-politikai kontextust, akkor világos, hogy 1989-ben éppen azért dőlhetett be a rendszer, mert a közösségi cselekvés, régies szóval a politikai aktivizmus mind Keleten, mind pedig Nyugaton háttérbe szorult. A munkásmozgalmi hagyomány kifejezés ma is legfeljebb gúny tárgya – aminek volt is helye az 1980-as években, gondolok itt Hofi zseniális paródiájára a rendszer avíttas ideológiájáról, ami nemcsak a kiábrándulást közvetítette, hanem azt, hogy a Kádár-rendszer nem volt folytatható.

Míg azonban 1968-at az tette a fiatalok lázadásává, hogy baloldali alternatívát kerestek a fogyasztói kapitalizmussal szemben, 1989 a baloldal globális történelmi veresége miatt válhatott rendszerváltássá.

Ez a vereségélmény nyomja rá bélyegét a Wendekinder (a németben van is ilyen kifejezés!) lelki alkatára, habitusára – sokan közülük konkrét vereségélményeket is átéltek, hiszen az 1990-es évek nagyon sok „vesztest” produkáltak. A veszteség lehetett „csak” munkanélküliség a családban, de a tartós álláshiány magával hozta a lecsúszást, az elszegényedést, a pszichikai betegségeket, addikciókat és igen gyakran a szülők korai halálát is. Nem véletlen, hogy Szalai Erzsébet kutatásában a szélsőjobboldali aktivisták igen nagy része számolt be arról, hogy szülei a rendszerváltás vesztesei, és a nagyszülőkhöz kötődtek igazán, akik a „kommunizmusból” csak az elnyomásra emlékeztek. És akkor még nem beszéltünk a dezindusztrializáció miatt lecsúszott régiókról, ahol az emberek – elvesztve a korábban biztosnak hitt gyári egzisztenciát – tömegesen váltak a rendszerváltás áldozatává.^[7]

Arra a kérdésre, hogy a Wendekinder alkotnak-e generációt, Szalai Erzsébet nemmel válaszol. A közösségi élmény valóban jórészt hiányzik ennek a generációnak – hiszen az értékválság már az 1980-as években jelen volt (a KISZ, az úttörőmozgalom már maga is avíttas ideológiát árasztott, más közösségformáló erők pedig nem tudtak állami támogatással színre lépni). Később tovább nőtt a szakadék a vesztesek és a nyertesek között, még jobban meggátolva, hogy a „szerzés” igényén kívül más is megjelenjen mint vágyott/elérhető cél, emberi értékmérő. De ez éppúgy igaz a „boomerek” generációjára is: nem véletlen, hogy Szalai Erzsébet széttartó emlékezetről ír, ami eufemisztikus kifejezés arra, hogy az egykori nagy generáció számos tagja ma szóba sem áll egymással, nemhogy politikai cselekvésben „összetartana”. Megint vissza kell térnünk arra, hogy itt a rendszerváltás hozta magával az igazi választást, és miközben Szalai Erzsébetet társadalmi és tudományos lelkiismerete, érzékenysége mindenkor a kisemmizettek, kiszolgáltatottak mellé állította, aktuálpolitikai kérdésekben olykor az illúziók erősebbnek bizonyultak, mint a gyakorlati megfontolások.

Én hiszek abban, hogy a rendszerváltásnak van egy nagy narratívája, amelyhez a Lélek és profitráta is fontos hozzájárulás. Ennek a „szkriptjét” megírták azok a keleti és nyugati rendszerkritikus gondolkodók, akik már az 1980-as években figyelmeztettek arra, hogy az IMF és a Világbank „nemcsak” a nyugati valutát és a Gorenje hűtőgépet jelenti, hanem elkerülhetetlenül magával hoz egy egyre kevésbé „emberarcú” kapitalizmust. Az 1989-ben alapított Eszmélet folyóirat azóta is a rendszerkritikus, antikapitalista baloldal leghosszabb ideje megmaradt fóruma Magyarországon – elméleti anyagból és hagyományból tehát nincsen, nem volt hiány.

Szalai Erzsébet arra is felhívja a figyelmet, hogy nem elegendő a létezőt kritizálni – fel kell tudni vázolni egy működőképes alternatívát (a „hamis realisták” és a „túlfeszített lényeglátók” dilemmája).

A jobboldal ereje éppen abban van, hogy képes volt felrajzolni egy alternatívát és adni egy új identitást – miután az osztályidentitás belekerült a munkásmozgalmi hagyományok múzeumába. Ebben csak az a szomorú, hogy a kizsákmányolás, természetesen megmaradt (nem véletlenül kapott helyet erről egy önálló tanulmány a kötetben!), sőt, közösségi cselekvés, politikai aktivitás hiányában „munkaolimpiává” fokozódott az (ön)kizsákmányolás. A kifejezést Szőke Noémitől veszem, aki doktori disszertációt írt a londoni magyar migránsok megrázó „élményeiről”.^[8] Természetesen máshogy néz ki a magasan képzett, jobb módú rétegek elvándorlása (a  brain-drain), de akkor is elmondható, hogy a rendszer eldobható alkatrészként kezeli sokszor még a saját embereit is, és minden emberi jószándékot, netán együttérzést „felülír” a profitmaximalizálás rövid távú követelménye. Holott, ahogyan Szőke Noémi is megállapítja, emberségesebb feltételek mellett a „betanítás” költségei is csökkennének, és hatékonyabb lenne a munka… A rendszer azonban nem így működik. Szalai Erzsébet tehát a cselekvésre hívja fel a figyelmet – ilyen cselekvés például közösségszervező, közösségépítő munkája. Politikai választásait tekintve azonban – éppen érzelmi irányultsága okán – olykor olyasmit is belelátott a „fiatalok” mozgalmaiba (pl. az LMP), ami valójában nincs bennük, hiszen ma a valóban rendszerkritikai baloldal felvállalása – sajnos – teljesen kívül esik a mainstream mindennapi politikán.

A Lélek és profitráta c. kötet saját szembenézés is a rendszerváltással – noha Szalai Erzsébet már nagyon korán szakított azzal a demokratikus ellenzékkel, amely kapcsolataiért „csak” meghurcolást kapott. Története nem lett „áruvédjegy”, és később sem tette a legkisebb kompromisszumot sem azok felé, akik bármilyen politikai irányba „megkísértették”. Szalai Erzsébet lelkiismeretét nem lehetett megvásárolni, mert az soha nem lett árucikk. „A jóistennel nem lehet üzletet kötni” – mondta egyszer Fehér Klára, de a hasonlóság nem merül ki ennyiben. Szalai Erzsébet tudományos igazságkeresését éppen az a hit és szenvedély hajtja, ami Fehér Klára írói és újságírói pályáját is végigkísérte. Hová álljanak a belgák? – kérdezi a regénycím, és ez nagyon sok szempontból „rímel” Szalai Erzsébet választásaira.

Az a tudományos közönség, amely fogyasztója lehetne Szalai Erzsébet írásainak, nemcsak széttartó, hanem igen gyakran gyűlölködő is, hiszen a tudományos mező sem sokban különbözik a politikai, kulturális, stb. mezők játékszabályaitól, pozícióharcaitól. Szalai Erzsébet igazi közönsége mindenkor a fiatalok, akikről még hihető, hogy továbbviszik elődeik munkáját és kutatói kérdéseit. A címben idézett verssor végén kérdőjel szerepel; Szalai Erzsébet gondolkodásában azonban ott a bizonyosság, hogy mindig lesznek majd ilyen fiatalok.