A megannyi nyelvi, kulturális és földrajzi hasonlóság miatt hajlamosak vagyunk egyetlen homogén blokként tekinteni a Dánia, Norvégia, Svédország, Finnország és bizonyos értelmezés szerint Izland alkotta Skandinávia országaira.

Azonban, ha van egy dolog, ami mindenképp megkülönbözteti ezeket az egyébként sok tekintetben tényleg nagyon hasonló, történelmük során szoros és bonyolult viszonyrendszert kialakító országokat, az az 1945 utáni, nyugati dominanciájú világrend olyan meghatározó intézményeihez fűzött viszonyuk, mint az Európai Unió és a NATO.

Ami Norvégiát és Dániát illeti, alapvetően kijelenthető, hogy míg viszonylag távolságtartóan viszonyulnak az EU-hoz (Norvégia több referendumon is elutasította a tagságot) addig kifejezetten elkötelezett tagjai a NATO-nak. Ezt mutatja az is, hogy a brüsszeli székhelyű védelmi szervezetet 2014 óta a korábbi norvég miniszterelnök, Jens Stoltenberg vezeti, akinek elődje a főtitkári poszton Anders Fogh Rasmussen egykori dán kormányfő volt.

A másik oldalon pedig az a Svédország és Finnország van, melyek 1995-ös csatlakozásuk óta elkötelezett hívei az uniós integrációnak, azonban nem tagjai a NATO-nak és régóta kiállnak a semlegesség politikája mellett.

Azonban a február 24-e óta tomboló ukrajnai háború arra késztette a stockholmi és helsinki, egyébként mindkét esetben szociáldemokrata politikusok vezette kormányokat, hogy újragondolják ezt a függetlenséget, és teljes egészében elkötelezzék magukat a nyugati szövetségi rendszer irányába, melynek fontos állomása volt május 14-e és május 16-a, amikor előbb a finn miniszterelnök (Sanna Marin), majd egy nappal később pedig a svéd kormányfő (Magdalena Andersson) jelentette be, hogy hazája hivatalosan is csatlakozni kíván a NATO-hoz.

A bejelentés nem csak azért is jelentős, mert Finnország és Svédország működését évtizedek óta meghatározó dinamikák dőlhetnek meg akkor, ha a két állam csatlakozik az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetéhez, hanem azért is, mert a lépés előzményét az a megváltozott közhangulat adta, amelyben az Oroszország jelentette fenyegetettség hatására hirtelen óriásit nőtt a NATO-s csatlakozás támogatottsága. Ez a helyzet azoknak a svéd és finn baloldali pártoknak ,mozgalmaknak is megnehezíti a helyzetét, akik az orosz agresszió ellenére is ki akarnak tartani hazájuk nemzetközi katonai semlegessége mellett. Ebben a cikkünkben arra vállalkozunk, hogy összefoglaljuk, ezek a csoportok miért helyezkednek szinte egyedüliként elutasító álláspontra országuk NATO-s csatlakozását illetően.

A „fegyvergyártásra alapozott örökbéke ^[1]” hazájában az Olof Palme-i internacionalista semlegesség egykori zászlóvivőjének számító szociáldemokraták vinnék be az országot a NATO-ba

Ami a NATO-val kapcsolatos svéd és finn álláspontot illeti, talán kijelenthető, hogy leginkább az előbbi az, amelyet a régmúltra visszavezethető politikai megfontolások indokolnak. A mából visszanézve egy kicsit hihetetlennek tűnik, de a 18. század nagy részében és a 19. század elején Svédország egy erős hadsereggel rendelkező európai nagyhatalom volt, amely nem riadt vissza a fegyveres konfliktusoktól. Ezen a politikán a napóleoni háborúk kudarca változtatott, amelynek következtében a kisebb-nagyobb megszakítással hat évszázadon át svéd uralom alatt lévő Finnország az Orosz Birodalomhoz került. Azóta Svédország egyetlen fegyveres konfliktusban sem vett részt, beleértve a két világháborút is – bár azt sem szabad elfelejteni, hogy a második világháború során a náci hadigépezet fenntartásához elengedhetetlen volt a svéd acélipar, valamint az örökbékét fogadó Svédország azért mégiscsak a világ 15. legnagyobb fegyverexpotőre.

Ennek a régóta gyakorolt semlegességének a fényében nem meglepő, hogy Svédország úgy döntött, hogy nem csatlakozik az 1949-ben létrehozott NATO-hoz (melynek alternatívájaként egy skandináv védelmi szövetség létrehozása is felmerült, amely végül nem valósult meg).

Ezzel a lépéssel a skandináv ország nem csak az akkor már másfél évszázada érvényben lévő békepárti politikáját őrizhette meg, de arra is lehetőséget adott a stockholmi kormánynak, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió dominálta két szövetségi tömb elvárásainak való megfelelési kényszertől mentes külpolitikát folytasson, amely kiemelt figyelmet fordított a harmadik világ országaival való szolidaritásra és a nagyhatalmak által a hidegháború éveiben elkövetett felfoghatatlan kegyetlenségek bírálatára. Ebben az el-nem kötelezett álláspontnak a legfőbb képviselője sokáig az a Svéd Szociáldemokrata Párt volt, amely az 1914 szeptemberében tartott országgyűlési választás óta tartott minden voksoláson az első helyen végzett és az 1920-as első kormányra kerülésük óta eltelt 102 évből közel 78-ban ők adták a legnépesebb skandináv ország miniszterelnökét.

Bár többé-kevésbé minden szociáldemokrata kormányfő munkásságát jellemezte ez a internacionalizmussal vegyített el-nem kötelezettségre épülő alapállás, de ennek a politikának a legemblematikusabb képviselője az az Olof Palme lett, aki 1969 és 1976, majd pedig 1982 és 1986 között vezette Svédországot. Míg otthon Palme leginkább a szociális védőháló jelentős kiterjesztése és a multikulturalizmusba vetett elkötelezett hite miatt volt meghatározó politikus, addig a nemzetközi színtéren azzal vívta ki magának a figyelmet, hogy kérlelhetetlenül bírálta a nagyhatalmak imperializmusát és lelkesen támogatta az az ellen küzdő politikai mozgalmakat. Palme volt az, aki kemény szavakkal illette a Szovjetuniót és a Kelet-Európában hatalomra került csatlósait, „átkozott gyilkosokként” hivatkozott a Spanyolországot évtizedeken át uraló fasiszta Franco-rezsim vezetőire, felszólalt a dél-afrikai apartheid ellen és az USA által a vietnámi háború idején elkövetett rémtetteket a huszadik század legszörnyűbb mészárlásaihoz hasonlította, miközben szoros kapcsolatot ápolt Fidel Castro Kubájával, és a Palesztin Felszabadítási Frontot is támogatta. Ehhez a külpolitikához elengedhetetlen feltétel volt Svédország el nem kötelezettsége, hiszen a Moszkván és Washingtonon kívüli világ történelme a huszadik század második felében kis túlzással arról szólt, hogy a két nagy tömb hol közvetett, hol pedig teljes közvetlen módon igyekezett rábírni a bolygó többi részét az ő érdekeik kiszolgálására.

Az Olof Palme életét követelő tragikus 1986-os merénylet óta azonban sokat változott Svédország és vele a Szociáldemokrata Párt is. Mi sem példázza ezt jobban, mint hogy a NATO-hoz való csatlakozás szándékát is egy szociáldemokrata miniszterelnök, Magdalena Andersson jelentette be. A stockholmi kormány döntése kezdetben egyáltalán nem tűnt magától értetődőnek, hiszen a közvélemény-kutatások szerint hiába támogatja a svéd lakosság 57 százaléka a NATO-hoz való csatlakozást, sokan továbbra is fenntartásokkal kezelik azt az elképzelést, hogy hazájuk tagja legyenek az USA dominálta – és így sokak szerint az amerikai geopolitikai törekvéseket kiszolgáló – védelmi szövetségnek, beleértve a szociáldemokrata párttagság egy jelentős részét is. Jó példája ennek a megosztottságnak, hogy a klímaügyi minisztérium mellett a szociáldemokraták nőtagozatát is vezető Annika Strandhäll nyíltan beszélt arról, hogy nem támogatja a NATO-tagságot. Ennek ellenére végül a védelmi szövetségbe való integrálódást pártoló hangok kerekedtek felül a szociáldemokratáknál akik május 15-én hivatalosan is bejelentették, hogy támogatják a skandináv ország csatlakozását a NATO-hoz.

Ezzel a szociáldemokraták felzárkóztak a legfőbb jobboldali pártokhoz, mint a Mérsékeltek, a Kereszténydemokraták, a Centrumpárt, a Liberálisok, valamint a szélsőjobboldali Svéd Demokraták, akik korábban egyébként szintén ellenezték a semlegességi politika elhagyását.

A stockholmi kormány döntését csak pont azok a zöld és baloldali pártok nem támogatták, akiknek a hála egy szociáldemokrata politikus ülhet be a miniszterelnöki hivatalnak otthon adó Rosenbadban.

Svédországban az úgynevezett negatív parlamentarizmus értelmében egy kormány mindaddig hatalmon maradhat, amíg a 349 fős törvényhozás, a Riksdag képviselőinek abszolút többsége, vagyis 176 fő nem szavaz meg egy bizalmatlansági indítványt ellene. Az arányos választási rendszer és a párt támogatottságának folyamatos, és igen látványos csökkenése miatt azonban a szociáldemokratáknak szükségük van a zöldek, a radikális baloldali, NATO-ellenes Balpárt, valamint újabban a történelmük során főleg jobboldali kormányokat támogató Centrumpárt és egyes esetekben a Liberálisok támogatására is, ami a legutóbbi, 2021. november 24-én tartott kormányalakítási voksolás alkalmával az említett pártoknál az Andersson beiktatását támogató zöldek (akik maguk ellenzik a NATO-tagságot) kivételével kimerült a szavazástól való távolmaradásban.

Az egészen 1990-ig Svéd Kommunista Pártként ismert Balpárt (melyet a Szociáldemokrata Pártból kiváló, az oroszországi bolsevik forradalmat támogató politikusok alapítottak meg 1917-ben) a skandináv jóléti állam kiszélesítését és a Svédországot sem kímélő neoliberális politikák elleni küzdelmet tűzi a zászlajára, miközben erősen kritikusan viszonyul a nyugati szövetségi rendszerhez, 2019-ig még az uniós tagságot is ellenezte. Miközben a Balpárt képviselői alapvetően nem támogatják a NATO-tagságot, a jelenlegi csatlakozási procedúra kapcsán elsősorban azt bírálják, hogy az Andersson-kormány néhány hónap alatt kíván lezavarni egy olyan történelmi lépést, amely nemcsak az elmúlt 200 évben gyakorolt semlegességi politikával szakít, de alapjaiban határozza meg a skandináv ország jövőjét.

Malin Björk, a párt EP-képviselője szerint nem összeegyeztethető az ország demokratikus hagyományaival, hogy a kormány „néhány Zoom-gyűlésen dönt arról, hogy Svédország elkötelezi-e magát katonailag vagy sem”.

Éppen ezért a párt az szorgalmazza, hogy az állampolgárok népszavazáson mondhassák el a véleményüket arról, hogy az országuk csatlakozzon-e NATO-hoz. Ezt a felvetést Magdalena Andersson kormányfő mereven elutasította, szerinte ugyanis egy katonai szövetséghez való csatlakozás kérdése nem alkalmas arra, hogy egy referendumon döntsenek róla a választók, hiszen a tagság mellett számos olyan nemzetbiztonsági megfontolásokból bizalmas információ szólhat, melyeket egy kampány kedvéért nem lehet nyilvánosságra hozni, valamint annak is felmerülhet a veszélye, hogy a Svédország katonai elköteleződését élesen ellenző Oroszország beavatkozna a kampányba. Az persze igaz, hogy a NATO 30 jelenlegi tagjából csak ötben(Spanyolország, Magyarország, Szlovákia, Szlovénia és Észak-Macedónia) fordult elő, hogy népszavazáson döntöttek a csatlakozásról (illetve Spanyolország esetében a tagság fenntartásáról), ez az érvelés azonban már csak azért is nehezen értelmezhető Svédország esetében, mert szemben mondjuk a közép-európai vagy a dél-európai régió államaival, az észak-európai ország egyáltalán nem kényszerből, hanem teljes mértékben tudatosan maradt kívül a NATO-n. Ennek fényében talán nem olyan nagy elvárás, hogy azok az állampolgárok, akinek az életét generációk óta határozza meg a semlegességre épülő svéd politika –közvetlenül is elmondhassák, hogy egyetértenek-e ennek a semlegességnek a feladásával.

Ezen az állásponton van a Balpárt elnöki pozícióját a pártot 8 éven át vezető Jonas Sjöstedttől 2020 őszén átvevő Nooshi Dadgostar is. Egy áprilisi rádióinterjúban Dadgostar élesen bírálta, hogy a kormány nem hajlandó népszavazásra bocsátani a NATO-hoz való csatlakozás kérdését, az orosz beavatkozási kísérlet jelentette veszéllyel kapcsolatban pedig kijelentette, hogy a nagyhatalmak általi befolyásolástól való félelem jegyében nem szabad felszámolni a demokratikus döntéshozatalt. A Balpárt elnöke az is kifejtette, hogy bár úgy vélik, a nyugati védelmi rendszerhez való csatlakozással jóval nehezebbé válna a korábbi, semlegességre épülő külpolitikai irányvonal képviselete, valamint Svédország könnyen belesodródhatna olyan fegyveres konfliktusokba, melyekben az állampolgárok nem kívánnak részt venni – de a párt tiszteletben tartaná, ha a választópolgárok a NATO-tagság mellett tennék le a voksukat. Azonban a politikus arra is emlékeztetett, hogy a szociáldemokraták nemcsak, hogy a 2018-as parlamenti választások alkalmával ellenezték Svédország semlegességének a feladását, de a honvédelmi tárcát közel nyolc éve vezető Peter Hultqvist még fél éve is arról beszélt, hogy az ő minisztersége alatt nem fog csatlakozni az ország a NATO-hoz.

Érthető, hogy Finnország nem akar a következő Ukrajna lenni, de a radikális baloldal szerint ez a félelem nem vezethet a semlegesség feladásához

Ahogy a fentiekből kiderült, a svéd NATO-csatlakozással kapcsolatos ellenérzések erősen támaszkodnak különböző elvi és morális megfontolásokra. Miközben ezek az érvek Finnország esetében is megtalálhatók, talán kijelenthető, hogy a jelenlegi finn kormány álláspontját a rovaniemi januári éjszakáknál is hidegebb reálpolitikai számítások határozzák meg elsősorban.

Finnország és a vele több mint 1300 kilométeres határszakaszokon osztozó Oroszország viszonya régóta igen bonyolult. Finnország 1917-ben vált függetlenné Oroszországtól, azonban 1939 novemberében a sztálinista Szovjetunió kísérletet tett az ország elfoglalására, de a téli háborúként elhíresült konfliktusban Finnországnak némi területi veszteségért cserébe sikerült megvédenie a függetlenségét. Ezt követően azonban az úgynevezett folytatólagos háború részeként a finnek a náci Németországgal és szövetségeseikkel karöltve vívtak háborút a szovjetek ellen, hogy aztán 1944-ben szembeforduljanak Berlinnel és szovjet támogatással küzdjenek a nácik ellen.

A háborút követően Finnországnak egyrészt újabb területeket kellett átadnia a Szovjetuniónak, másrészt pedig igen jelentős jóvátételt kellett fizetnie a második világháborúban győztes nagyhatalomnak. A háborút követő években a szovjetek annak ellenére is komoly befolyással bírtak a finn politikára, hogy nem vonták közvetlenül az irányításuk alá nyugati szomszédjukat. Finnország moszkvai nyomásra nem részesült a Marshall-segélyben, az 1948-as finn-szovjet szerződés értelmében pedig garantálnia kellett, hogy a szovjetek oldalán lép fel, ha a nyugati országok a területén keresztül támadnák meg a Szovjetuniót. Ez a szerződés volt az alapja a háború utáni közel négy évtizedben az országot vezető két elnök, Juho Kusti Paasikivi és utódja, Urho Kekkonen után Paasikvi-Kekkonnen-doktrínaként ismerté vált politikának, melynek értelmében Finnország hivatalosan semleges maradt a hidegháború éveiben, de szoros viszonyt ápolt a Szovjetunióval, melynek hatalmi törekvéseivel nyíltan sohasem ment szembe. A Szovjetunió összeomlása után Finnország hamar elkezdett közeledni a nyugati országokhoz, ám a közvélemény sokáig elutasította a Helsinkivel egyébként eddig is elég szoros viszonyt ápoló NATO-hoz való csatlakozás gondolatát.

A február 24-én kezdődő ukrajnai orosz invázió ezen a semlegesség-párti hozzáálláson egy csapásra változtatott, hiszen ahogyan arra a demokratikus szocialista elveket valló Baloldali Szövetség színeiben politizáló Tatu Ahponen is felhívta a figyelmet a Jacobin hasábjain, a finnek közül sokan nem csupán elborzadnak az orosz hadsereg rémtettein, de az is eszükbe jut, hogy akár ők is lehetnének az agressziót elszenvedő ukránok helyében. Ennek fényében talán nem meglepő, hogy a legutóbbi felmérések szerint már a megkérdezettek 76 százaléka támogatja a NATO-tagságot – miközben ez az arány közvetlenül a háború kirobbanása előtt még csak 53 százalék volt.

Ez a közhangulat a NATO-tagságot egyébként elvető Baloldali Szövetséget is nehéz helyzetbe hozta. A 2019-ben tartott legutóbbi választáson 8,17 százalékot előrő baloldali párt jelenleg közösen kormányoz a Sanna Marin személyében miniszterelnököt adó szociáldemokratákkal, a Zöld Ligával, az agráriánus Centrumpárttal és a öt és félmilliós lakosság öt százalékát kitevő svéd anyanyelvűek érdekeit képviselő Finnországi Svéd Néppárttal.

A párt tagságát erősen megosztja a NATO-tagság kérdése, melyet mutat az is, hogy a csatlakozási kérelem benyújtásáról tartott május 17-i parlamenti szavazáson (melyet 188-8 arányban fogadott el a kétszázfős törvényhozás) a Baloldali Szövetség 16 képviselőjéből 15-en vettek részt a voksoláson, közülük kilencen –beleértve a párt elnökét és az ország oktatási miniszterét, Li Anderssont – támogatták a csatlakozási kérelem benyújtását, míg hatan ellenezték azt.

Ennek ellenére a párt kongresszusa május elején nagy arányban döntött arról is, hogy akkor sem vonulnak ellenzékbe, ha a Marin-kormány a NATO tagfelvételi kérelem benyújtása mellett dönt (ami azóta meg is történt).

Ám továbbra is vannak olyanok a finn radikális baloldal köreiben, akik ellenzik hazájuk csatlakozását az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetéhez. A LeftEast is beszámolt egy 4-500 főt megmozgató helsinki tüntetésről, melyen különböző anarchista, kommunista és békepárti csoportok (valamint a Baloldali Szövetség ifjúsági szervezete) tiltakoztak a NATO-csatlakozás ellen. A portál beszámolója szerint a tüntetők egyrészt élesen elítélték az Ukrajnát sújtó putyini agressziót, másrészt pedig felszólaltak a konfliktus szerintük további eszkalációját hozó militarizáció ellen. A résztvevők azt is sérelmezték, hogy a kormány valódi demokratikus vita nélkül hoz döntést egy olyan kérdésben, amely alapjaiban áshatja alá azt a semlegességre épülő külpolitikát, amely az elmúlt fél évszázadban jellemezte Finnországot.A megmozduláson elhangzott beszédek emellett elítélték az imperializmus minden formáját, az Ukrajnát sújtó orosz mellett beleértve a nyugati országok nagyhatalmi játszmáit is, melyekben a NATO történelme során számos alkalommal játszott kiemelt szerepet.

Miközben jelen sorok írója több ponton is egyetért a svéd és finn baloldali pártok és csoportok által felvetett érvekkel, nem célja, hogy a két skandináv ország NATO-tagsága ellen ágáljon, hiszen ebben a kérdésben az elmúlt hónapok eseményei nyomán erősen támogató álláspontot felvevő svéd és finn lakosságnak, nem pedig magyarországi újságíróknak vagy oroszországi despotáknak kell dönteniük. Azonban kétségtelen, hogy az ukrajnai tragédia keltette erős, (és a russzofóbia és paranoia jellemezte szélsőséges megnyilvánulásokat leszámítva alapvetően helyes) érzelmek által felkorbácsolt közbeszédben kevés tér jut azoknak a hangoknak, melyek ebben a helyzetben sem teszik le egyértelműen a garast amellett a NATO mellett, melynek szerepével, céljaival és működésével kapcsolatban a háború előtt számos nagyon is jogos kritika fogalmazódott meg. És bár a külső szemlélő számára valóban tűnhet úgy, hogy miközben éppen íródik a történelem nagy könyve, a demokratikus vitát hiányoló radikális baloldal inkább a betűtípuson pepecsel, de tagadhatatlan, hogy a Svédországot és Finnországot régóta alapjaiban meghatározó semlegesség feladása nem feltétlen egy olyan döntés, melyet néhány hét alatt lehet meghozni.