Ötvenöt éve, 1967. április 18-án hirdettek ítéletet a zuglói nyilascsoport perében. A főszereplő azonban hiányzott, mert 1944 végén eltűnt, felszívódott, mint oly sokan a háborús bűnösök közül. Senki nem tudott biztosat további sorsáról. Az elrettentő pert nélküle is meg lehetett tartani, mi azonban évtizedek elteltével is úgy éreztük, tartozunk annyival az áldozatoknak és a magyar társadalomnak, hogy lehetőségeinkhez mérten kiderítsük, mi történt vele. Kutatásunk csak részben volt eredményes, mert a megtalált leszármazottakat nem sikerült szóra bírnunk. Hiába próbáltunk teljesen nyíltan, tapintatosan és kíváncsian közeledni, ezt a kört elbuktuk. Az alábbi írásunk így a 12. kerületben öldöklő Kun Andráshoz mérhető Szelepcsényi László életrajzát hézagosan mutatja be, viszont igyekeztünk a háborús és népellenes bűnök európai örökségének és feldolgozásának érdekes összefüggéseibe is bepillantást engedni.

Amikor a magyar rendőri szervek a hatvanas évek közepén megbízást kaptak nyilas ügyek „kreálását” szolgáló fokozott adatgyűjtésre, a hazai igazságszolgáltatási szervek összefoglalóikban némi büszkeséggel jelezték, hogy a népbíróságok már a háborút követő években közel 21.000 ember ügyét tárgyalták meg. A háborút követően a zuglói nyilasokat is „elővették” a negyvenes évek második felében, 22 főt ki is végeztek közülük.

A végül 1967-ben megtartott perben – mellyel az ország bizonyos értelemben le kívánta róni nemzetközi kötelezettségét – újabb 19 vádlottat állítottak elő, olyan egyéneket, akiknek többsége korábban megúszta az elszámoltatást. Hármójukat ítélték halálra. A legfontosabb szereplő, a kerületvezető Szelepcsényi László azonban nem volt jelen, mivel 1944 karácsonyán sikerült elmenekülnie a fővárosból és az országból.

A 23 évvel későbbi budapesti tárgyalásról így is értesülhetett, hiszen Magyarországon valóságos médiaesemény lett, melynek híre gyakorlatilag bejárta az egész világsajtót – sok más lap mellett a Washington Post és a New York Times is közölt beszámolót a három halálraítélt nevével 1967 áprilisában.

Mit tudhatunk e nyilas főbűnös életútjáról és 1944-45-ös elkövetői szerepéről? Írásunk e kérdést járja körül a fellelhető források tükrében.

Háborús bűnök és perek

Épp 55 éve zajlott e zuglói nyilascsoport pere, ami – hosszú idő után – ismét reflektorfénybe helyezte a magyarországi háborús bűnöket és elkövetőiket. Kiderült, hiába telt el több mint húsz év a háború óta, és hiába tűnhetett úgy, hogy szinte mindenki leginkább felejteni szeretné a tragikus és megváltoztathatalan szörnyűségeket, az emlékek továbbra is kísértenek.

A háborús és az emberiesség ellen elkövetett bűntettek (crimes against humanity) a magyar nyilvánosságban sokáig nagy visszafogottsággal kezelt témája az „átereszeken”, elsősorban a művészi alkotásokon keresztül átszivárgott, és cseppekben itt-ott megjelent. Az 1967-es zuglói tárgyalás mindazonáltal nem a nyilvános diskurzus addigi sporadikus megnyilvánulásaiból építkezett; nem azért lett per, mert a megélénkülő közbeszéd követelte volna a felelősségre vonást elkerülő korábbi bűnösök bíróság elé állítását.

A rendőrségi nyomozáshoz, majd a tárgyaláshoz a hidegháborús vetélkedés szolgáltatta a hátteret, amelynek hatására a hatvanas évek közepén a magyar politikai vezetés úgy látta előnyösnek, ha perrel próbálja demonstrálni megalkuvásmentes antifasiszta elkötelezettségét.

Egzakt történelmi igazság persze nem létezett, és igazságtételre sem volt lehetőség. A helyzet sokkal inkább úgy nézett ki, hogy egyfelől voltak a náci ideológiával többé-kevésbé azonosuló, vagy azt legalábbis aktívan kiszolgáló politikai vezetéssel és népességgel rendelkező országok (mint Magyarország, vagy a német megszállás alá került országok többsége), másfelől a behatoló, részben rettegett nagyhatalmak (az USA, az Egyesült Királyság, és legfőképpen a Szovjetunió), és az ő képviselőik: az erőszakos hadseregek, a titkosszolgálatok, a nemzetközi törvényszékek. 1945 után az utóbbiakhoz igazodtak az el- és leszámolásban érdekelt híveik – a kommunista pártok, a népbíróságok, az újonnan felállított rendőrségek és helyi állambiztonsági szervek.

Korántsem nevezhető következetesnek például, hogy a Szovjetunióval hadban korábban nem álló Bulgáriában, ahol az 50.000 fős zsidó közösség többsége – nem számítva itt most a bolgárok által megszállt észak-macedóniai és észak-görögországi területeken egykor élő üldözötteket – egyházi és állami akaratnak köszönhetően megmenekült, és ahol a németek és az oroszok közti hatalomváltás gyakorlatilag napokon belül megtörtént, irgalmatlan politikai leszámolás kezdődött.

Az 1944. szeptember 9-i puccsot követően négy hónap leforgása alatt 28.000 embert tartóztattak le, a népbíróságok 11.000 ellen emeltek vádat, amelynek nyomán 2700 embert végeztek ki.

Sokatmondó adat, hogy Dimitar Peshevnek, a fasiszta bolgár parlament alelnökének deportálás ellen tiltakozó levelét támogató 43 parlamenti képviselőből nem kevesebb mint 39-et elítéltek. 20-at közülük halálra, a többieket pedig életfogytig tartó, vagy legalábbis hosszú börtönbüntetésre.

A négyhatalmi megszállás alatt álló Ausztriában egész máshogy alakult a háborús bűnök, és az egész háborús szerepvállalás morális és jogi feltárása. A körülményesen felállított népbíróságok itt is mintegy 28.000 ember ügyét tárgyalták, de közülük végül csak 13.000 főt ítéltek el, és csupán 30 halálos ítéletet hajtottak végre. Amikor 1955-ben az osztrák népbíróságokat végül feloszlatták, még mindig közel 5000 ügy volt függőben. A magyarországi perek száma valahol a két ország adatai között helyezkedett el, többeket ítéltek el, mint Ausztriában, de 1947-48-tól nálunk is a kommunista párt ellenfeleivel való leszámolás eszközeivé váltak a népbíróságok.

A két ország háborús részvétele és felelőssége közti óriási különbség ellenére az osztrák állampolgárok tehát sokkal nagyobb eséllyel menekültek meg a komoly felelősségre vonás elől, mint a kommunisták politikai ellenfelei és a „régi értelmiség” tagjai Bulgáriában. Az osztrák társadalom sokáig szemlátomást képtelen volt bármiféle múltfeldolgozásra. A lakosságot ostorozó, erkölcsi megtisztulást szorgalmazó Thomas Bernhard, Ingeborg Bachmann vagy Elfriede Jelinek írásai vitatottnak, sőt kifejezetten ellentmondásosnak számítottak hazájukban.

Nyolcvan évvel a háború után szembetűnő, hogy a jogi elszámoláskor eleve nem a ténybeli bizonyíthatóság volt az egyedül meghatározó.

Sok múlt a többször változó politikai és társadalmi kontextuson is.

Háborús bűnök elkövetéséért számos embert ítéltek halálra a népbíróságok Magyarországon, de Adolf Hitler 1944. március 19-én kinevezett teljhatalmú birodalmi megbízottja (Bevollmächtigte des Großdeutschen Reiches), Edmund Veesenmayer például nem volt köztük. Őt az NSZK-ban vonták eljárás alá: 1949-ben az ún. miniszterek perében húsz évre elítélték ugyan, de ezt 1951-ben megfelezték, végül már ugyanennek az évnek a végén – amerikai beavatkozásra – kiszabadult. A rendszer számára hasznos nácik kimentése ugyanis már 1945-ben megkezdődött, a hidegháború beköszöntével pedig az amerikai politika az antibolsevizmust (mely nem mellékes módon a nácizmusban is központi szerepet kapott) a nácitlanítási törekvések elé sorolta.

Ahogy Philippe Sands kitűnő, idén magyarul is megjelenő The Ratline (Patkányjárat) című történelmi oknyomozása részletesen bemutatja, a „nácivadász” amerikai CIC egységek 1948-ra gyakorlatilag átalakultak nácikat fedező hálózattá. A patyolattisztára mosott, ún. Persilschein-nácik új névvel és identitással a legtöbb esetben Dél- és Észak-Amerikába, kisebb számban pedig a Közel-Keletre vagy Dél-Afrikába menekültek, miközben mozgásukat, ha nem is közvetlenül egyengette, de szemmel tartotta a CIC és utódja a CIA.

Általánosságban elmondható, hogy a szovjet érdekszféra országaiban szigorúbb, bár korántsem átfogó számonkérés és megtorlás történt, míg az amerikai befolyás alá került, demokratikus politikai rendszerű országokban kevesebb eljárást kezdeményeztek, és enyhébb ítéleteket hoztak.

A háborús bűnöket a nemzetközi jog a hatvanas években elévülhetetlennek nyilvánította.

Ennek következményeként mind a mai napig különböző beosztású és felelősségű embereket vonnak bírósági eljárás alá. A zuglói nyilasper is tulajdonképpen az Eichmann-per (1961) és a frankfurti Auschwitz-per (1963-65) által fémjelzett legjelentősebb nemzetközi perhullámba illeszkedett.

A hírhedt zuglói nyilasok

Nehezen megválaszolható kérdés, hogy Budapest 14. kerületében csapatba verődött nyilas pártszolgálatosok és az innen-onnan hozzájuk csapódó társaik rosszabbak és kegyetlenebbek voltak-e más hasonló csoportok tagjainál. A III. rendű vádlott kihallgatása során például a következőképpen mentegetőzött:

„Ha az üldözött emberek nem egy csomóban, a Thököly út környékén helyezkedtek volna el, hanem szétszórtan, a külvárosokban kerestek volna menedéket, a helyzet másképp alakult volna.”

Bár a vádlott nyilván hátsó szándékkal hivatkozott a „geopolitikai adottságokra”, mivel a környéken sok volt a zsidó, akik szükségszerűen könnyen akadtak horogra (ebben az értelmezésben az elkövetők nem csak maguknak köszönhették kíméletlen hatékonyságukat), annyi valóban igaz, hogy amennyiben a pártszervezet az 1944 októberi nyilas puccs másnapján nem költözik Zugló villanegyedébe, nem lettek volna olyan közel a bujkáló és az utolsó értéktárgyaikat maguknál tartó, mindenképpen tehetősebb zsidó menekültekhez.

Fogós kérdés, hogy azért kerültek-e a zuglói nyilasok az igazságszolgáltatás elé 1945-ben, majd 1966-ban, mert e kerületben kirívó méreteket öltött a terror, vagy mert több nyomot és tanút hagytak? Más pártszolgálatosok esetleg ügyesebben takarítottak maguk után? A meglévő források nem elégségesek ennek eldöntésére.

Ugyanakkor valószínűnek érezzük, hogy a magatartásuk nem különbözött más, hasonló helyzetbe került fegyveres szervezetektől.

A pusztítás, rablás és gyilkolás korántsem csak Zuglóban tartott a megadás és összeomlás előtti utolsó pillanatig.

A várban még februárban is végeztek ki embereket a szovjet hadsereg által szorongatott védők, a 12. kerületi Maros utcai nyilascsoport szintén a legvégsőkig zaklatta a környéken meghúzódókat. A Dunántúlon nemcsak a Nemzeti Bank „aranyvonatát” terelgették maguk előtt az Ausztriába távozó nyilasok, hanem eközben folytatták a lakosság megfélemlítését, munkaszolgálatosok bántalmazását és gyilkolását. A Linztől 15 km-re fekvő mauthauseni lágerben május 5-ig, az utolsó pillanatig dolgoztatták a foglyokat, köztük a (már negyedéve felszabadított) Auschwitzból és máshonnan odahurcolt magyar zsidókat. A zuglói nyilasok esetében is azt látjuk, hogy hiába zárult be csaknem teljesen a kör, vagy lazult meg nagyban a központi ellenőrzés, a terror „szorgos hangyái” fáradhatatlanul szedték tovább áldozataikat. Az egyetlen racionális tett közvetlenül az oroszok érkezése előtt a nyomok eltüntetése lett volna, ezzel azonban nem törődtek.

A zuglói nyilasvezér bűntettei

Az 1967-es per, minden felülről irányítottsága és torzítása ellenére, értékes adalékokkal szolgált. A vádlottak elbeszélése és a tanúvallomások alapján kirajzolódott, mennyire fékevesztettek voltak a pártszolgálatosok, és milyen módon pusztították embertársaikat. Vérszomjas hajlamaik és a környéket elborító holttestek miatt az a hír járta, hogy aki hozzájuk bekerül, élve nem szabadul.

A csoport nem képzett gyilkosokból állt, így történhetett meg, hogy mégis maradtak emlékező tanúk, akik az utcai vagy a dunaparti kivégzések során meg tudtak szökni, vagy akik több napnyi elzárás és verés után végül szabadon elhagyhatták a Thököly út 80. sz. alatti nyilasházat. 1966-ban a rendőrségi nyomozásról szóló első nyilvános híradások hallatán sorra jelentkeztek a túlélők, elsősorban nők. A nyomozati anyagokban a vádlottak többször utalnak kikényszerített szexuális aktusokra, nemi erőszakra. Furcsa, hogy a bírósági ítéletben is felbukkanó, névvel vállalt esetek, illetve a megszálló katonák és fegyveres különítmények nők elleni erőszaktevéseire fókuszáló kortárs kutatók különféle feltáró munkáikból egyelőre hiányoznak.

Mostanáig feltáratlan volt a fegyvereseket 1944. október 16-a és december 25-e között irányító parancsnok, Szelepcsényi László személye. Pedig a név a per idején korántsem volt ismeretlen, a vádlottak kifejezetten sokszor szóba hozták. Annak viszont nem találtuk nyomát, hogy az igazságszolgáltatási szervek nemzetközi nyomozást kezdeményeztek volna, vagy kiadatási kérelemmel fordultak volna külföldi országokhoz. Úgy látszik, most sem az egykori csoport teljes felgöngyölítését, az átfogó, mindenkire kiterjedő igazságszolgáltatást célozták meg, a példaállítással inkább „üzenni” akartak a társadalom különböző csoportjainak. A vádlottak így részben tényleg becsapva érezhették magukat, mert a parancsnokuk helyett is ők vitték el a balhét.

Mivel a Fővárosi Bíróság – az arányosítás elvét figyelembe véve – a többszörös gyilkosok közül csak hármat akart halálra ítélni (holott egyesével senki nem kerülhette volna el a bitófát), a harmadik ember kiléte csak a tárgyalás során vált véglegessé. A 2. számú vádlott helyett – aki korábban már tíz évet ült, és a kihallgatás során teljes feltáró vallomással mentette bőrét – a 14. számúra, Sándor Alajosra esett a választás. Sándor egyfajta futárszerepet töltött be a „főkerület” és a kerületi csoportok között, parancsokat hozott és adott át, amit a bíróság parancsadásként értelmezett. Szelepcsényi kézre kerítése esetén Sándor talán elkerülhette volna a halálos ítéletet.

Szelepcsényi neve a rendőrségi nyomozati anyagban rendszeresen előfordult, a bírósági ítéletben is mintegy 40 helyen olvasható. Érdekes, hogy az esetek túlnyomó többségében a parancs kiadójaként szerepel, de az akciók végrehajtói között már nem – ennek persze részben az is lehet az oka, hogy a végső szakaszban már csak a vádlottak tevőleges részvételére koncentráltak.

Néhány esetben azonban Szelepcsényi közreműködéséről is megemlékeztek. Az egyik első és legfontosabb intézkedése a fegyverszerzés volt. Mint a Danuvia Fegyvergyár volt alkalmazottja, elintézte, hogy a nyilas csoport használhassa a gyár teherautóit és fegyvereit. A veszélyesebbnek tűnő ügyeknél – (mint az illegális kommunista nyomda vagy a fegyveres ellenállásról ábrándozó, tinédzserekből álló csoport felszámolása) személyesen vezette az akciót. Kiszállt a Mexikói úti gyermekotthonhoz is (Wechselmann Ignác Intézet), amikor bejelentést kaptak, hogy az épületből rálőttek a nyilas járőrökre. Ez hiába bizonyult alaptalan rémhírnek, Szelepcsényi véres megtorlást rendelt el. Az otthon vezetőjét, orvosát, és több gyereket is meggyilkoltak, többeket elhurcoltak.

Egykori társai sokszor kitértek vezetőjük gyakori alkoholfogyasztására, és a bekísért nők rendszeres megerőszakolására. Három, kivégzésekbe torkolló orgiáról is beszámoltak: november 12-én a pártházavatás alkalmából, december 10-én a frontra vonulás előestjén (melynek másnapján visszaküldték az egész csapatot Zuglóba), és december 24-én, karácsony éjjelén – miután az ünnepi vacsorára vendégül látott rokonság eltávozott, különösen nagy mészárlást rendeztek.

A visszaemlékezések szerint Szelepcsényi e különleges alkalmakkor „hűségpróbát” követelt: minden jelenlevőnek legalább egy embert saját kezűleg kellett megölnie. A csoport parancsnokaként példával járt elő. A fegyveres pártszolgálatosok elismerően nyugtázták, amikor főnökük egy golyóval két áldozatot ölt meg egyszerre. Szokatlan fizikai erejét is többen hangsúlyozták. Ha épp kedve tartotta, részt vett a vallatásban és gyilkolásban is, de legfőképp ő volt az akciók „értelmi szerzője,”, azaz a cselekedetek kitervelője, és ily módon élet-halál ura.

Amikor a későbbi első rendű vádlott, Kröszl Vilmos 1944 szeptember közepén segítségét kérte a frontszolgálat alóli mentesség elintézéséhez, Szelepcsényi világossá tette, hogy ennek csak egyetlen módja van, mégpedig a fegyveres pártszolgálat. Úgy tűnik, igyekezett minden felbukkanó, bizonytalan helyzetű fiatalembert behúzni a csoportba és bűnrészességgel kompromittálni, amiből már nem volt visszaút. Ezzel a csoportösszetartást is erősítette. Aki a tagok közül nem jelent meg a pártházban, ahhoz kimentek és bekísérték.

Mihalik Gyula, a legfiatalabb elítélt, aki a háborút követően katonai pályára lépett, feltáró tanúvallomásában elmondta, hogy a csoportvezetők – az emigrált Szelepcsényi László, Bükkös György és a háború után kivégzett Vígh testvérek – kifejezetten az ellenség elpusztítására utasították a pártszolgálatosokat, azzal hitegetve őket, hogy könyörtelenségükkel egy jobb világ felépítéséhez járulnak hozzá.

A második világháborút megelőző évek

A zuglói csoport október 16-án a Thököly út–Stefánia út kereszteződésében álló 80. számú épület első emeletén lévő egykori Magyar Élet Pártja-irodáját, a ház földszinti helyiségeit és pincéjét foglalta el. Nem tudjuk pontosan, Szelepcsényi hogyan jutott ekkoriban vezető szerephez. A rendelkezésre álló párttagsági nyilvántartásokban nem szerepel a neve. Ugyanezekből a dokumentumokból viszont azt is tudjuk, hogy a Danuvia Fegyvergyárban, ahol ő is dolgozott, kiemelkedően magas volt a nyilas párttagok száma.

Szelepcsényi a XIV. kerületet átszelő Szugló utca 139. szamú, földszintes házban lakott, meglehetősen szegényes körülmények között, akárcsak a párttagok zöme. Az 1941-es népszámlálás lakásíveinek adatai szerint a Szelepcsényi család az egy darab, deszkapadlós és festett falú udvari szobából és konyhából álló lakrészt meglehetősen alacsony áron (évi 360 pengőért) bérelte. 1940. március 15-től laktak a „takaréktűzhellyel” felszerelt lakásban, melyhez egy udvari „tőzegszórós” árnyékszék tartozott.

A népszámlálási iratban azt is feltüntették, hogy a főbérlő, Szelepcsényi László, 1911-ben született római katolikus családban, és 1940-től élt a fővárosban feleségével, illetve 1939-ben született gyermekükkel, ifj. Szelepcsényi Lászlóval.

A megmaradt iratok alapján a zuglói nyilas párttagok száma a negyvenes években 500 és 700 fő között mozgott, ugyanakkor meglehetősen nagy volt a fluktuáció, és kevesen fizettek rendszeresen tagdíjat. Szembetűnő, hogy értelmiségi alig volt köztük, túlnyomó többségük Szelepcsényihez hasonló munkás, kisiparos, vagy kiskereskedő, de szép számmal akadtak állami alkalmazottak is, főleg BSZKRT- és MÁV-dolgozók. Egy korabeli összefoglaló jól érzékelteti a kerület szociális összetételét:

„A propagandacsoport inkább élőszóval folytatja tevékenységét kerületünkben, mivel az írott propagandát szegény rétegződése miatt kerületünkben nem tudja megvásárolni.”

Az is szembetűnő, hogy sokszor egész családok léptek be a nyilas pártba, a háztartásbeliek száma az egyik kimutatásban 97 fő, más helyütt közel 200 (nevükben „-né” utótagot viselő) feleséget tüntettek fel.

Az 1966-os rendőrségi nyomozás sajátos módon nem terjedt ki az egykori kerületvezető életrajzi adataira. Anyakönyvi adatok alapján tudjuk, hogy édesanyja 1912-ben kelt egybe Szelepcsényi Gáborral, házasságukból két gyermek született. Azt is tudjuk, hogy a 21 éves Szécsi Ilonának már volt egy kisgyermeke a házasságkötés előtti évből, aki Budapest hetedik kerületében született 1911. március 25-én. A megjegyzés rovatban szokatlan módon a következő utólagos bejegyzés olvasható:

„A gyermek az anyának az atyával Szelepcsényi Gábor r. kath. vallású 24. éves földműves páhi lakossal 1912. február hó 17-én Páhiban kötött házassága által törvényesíttetett.”

A későbbi nyilasvezért a Kecskeméthez közeli faluban Szelepcsényi Gábor tehát nevére vette, és magáénak ismerte el, de biztosat állítani a biológiai apáról csak egy utólagos DNS-vizsgálat alapján állna módunkban. Annyi hipotézissel élhetünk, hogy a születése körüli bizonytalanságok miatt – melyet akár nyíltan kezeltek, akár eltitkoltak előle – a gyermek Szelepcsényi László zavart, talán megkülönböztetést, kirekesztést érzékelhetett családjában vagy környezetében.

A fiatalkoráról minimális információval rendelkezünk – és utódai sajnos e téren sem voltak segítségünkre. Annyit lehet megállapítani, hogy az 1967-es per vádlottjainak többségéhez hasonlóan ő is az Alföldről származott, viszont ahhoz képest, hogy a népszámlálás alkalmával 1940-re mondta Budapestre költözését, már 14 évesen a fővárosi FTC-ben sportolt. Tehetséges ökölvívónak tartották. 1927-ben az ifjúsági bajnokságon pehelysúlyban 2. lett, 1929-ben a szenior bajnokságon harmadik, 1932-ban pedig a csapatbajnokságon második helyezést elérő FTC-csapat tagja volt, 1931-ben a kispesti Kerületi Levente Ökölvívóversenyt is megnyerte középsúly kategóriában.

A sportsikerek ellenére a fővárosban neki sem lehetett könnyű az élet. Egy vállalati iratcsomóban megőrződött 1934-es keltezésű, lakcímként a nyolcadik kerületi Fecske utcát feltüntető álláskereső levelét. Ebből az derült ki, hogy eredetileg templomi üvegfestő képesítést szerzett, azonban egy hónapnyi foglalkoztatás után szakmáját „üzemredukció” miatt kénytelen volt elhagyni. Később alkalmi munkák mellett a Stühmer Csokoládégyár egyik iparművésze mellett dolgozott, ahonnan „közbejött okok véget (sic) a saját kérésemre távoztam”. A szorult helyzetére utal, hogy bármilyen munkát elvállalt volna, de a lap alján, lila ceruzával tett megjegyzés alapján valószínűleg elutasították jelentkezését.

Adatmorzsák a háborús évekről és Szelepcsényi elmeneküléséről

A háborús évekbeli civil életére vonatkozóan a tanúvallomásokból és a zárka ügynöki jelentésekből rendelkezünk információmorzsákkal. Kröszl Vilmosról a rendőrségi beszervezett cellatársa azt jelentette, hogy a zuglói nyilasok vezetőjével, Szelepcsényi Lászlóval tegezték egymást, mert az amúgy rettegett kerületvezető jó üzleti érzéke miatt kedvelte Kröszlt. Szelepcsényivel korábban üzleti kapcsolatban is álltak, az autójavító műhelyükbe svéd csapágyakat vásároltak tőle. Gyakran találkoztak, és Kröszl az ő tanácsára lépett be az illegális, félig titkos nyilas pártba is.

1944 karácsonyának véres éjszakája után a pártházba visszatérő pártszolgálatosokat meglepetésként érte, hogy vezetőjük kb. 3o társukkal együtt végleg eltávozott. Olyan sok fegyvert és értéket vittek magukkal, hogy a hátramaradottak a nyilas főkerület vezetőjétől, Rechtmann Kurttól utánpótlást voltak kénytelenek kérni.

Az útnak indult csapat Dobogókőnél akart átjutni az ostromgyűrűn. Ott többen meghaltak, mások a visszafordulás mellett döntöttek és napokon belül újra megjelentek Zuglóban. Szelepcsényi László és Tallós József, az addigi pártszolgálatvezető átjutási kísérlete viszont sikerrel járt.

A menekülésükről a legrészletesebb információkkal Szőke Antal, az 1967-es per egyik vádlottja szolgált. Elmondása szerint épp gyalogosan haladtak Pilisszentkeresztnél, amikor látta, hogy Szelepcsényi csoportja egy „gépjárművel” elhajt mellettük. Később Linzben is összetalálkoztak, amikor is Szelepcsényinek már nem volt meg a bal keze, mely még Budapestnél megsérült, és később amputálni kellett. A korábbi parancsnoka állítólag panaszkodott neki, hogy „mennyire félretették Linzben is, pedig ő mindent megtett a párt érdekében.”

Bükkös György, a másodrendű vádlott ezt nagyban fedő információkat közölt: Szelepcsényi a Danuvia Fegyvergyárban volt művezető. 1944 végén a németek a repülőgéprészleget leszerelték, és Bajorországba szállították a munkásokkal együtt. Szelepcsényit szökés közben meglőtték, Győrben amputálták (Bükkös elmondása szerint) a kezét, most Bajorországban gyárvezető. Az utolsó információ biztosan nem fedte a valóságot, a Szelepcsényi család ugyanis 1951-ben az Egyesült Államokba távozott.

Amerikai emigráció

A szigorú bevándorlási kvóták miatt korántsem volt egyszerű kijutni Amerikába. Henry Truman elnök nagy nehézségek árán tudta csak meggyőzni a Kongresszust a második világháború után, hogy szavazzák meg az eredetileg 1924-ben hozott, szigorú korlátokat emelő törvény könnyítését. Első lépésként 1948-ban sikerült elfogadtatni az ún. Displaced Persons Act-et, amelynek eredményeképpen a következő két évben mintegy 205 ezer elűzött személy, „dípí” bevándorlása előtt nyílt meg az út. Az országonkénti kvótákat viszont megtartották, amit még az átfogó szabályozást jelentő 1952-es Immigration and Nationality Act (McCarran-Walter Act), vagyis a bevándorlási és állampolgársági törvény megalkotásakor sem törölték el.

Magyarországról hivatalosan kevesebb mint 900 főt engedtek be évente. Jelentősebb változtatásra épp az 1956-os, politikai menekültnek tekintett csoport befogadásakor szánta el magát az amerikai törvényhozás.

A bevándorlási hivatal adataiból (lásd a bevándorlási ív másolatát^[1]) kiderül, hogy a Szelepcsényi család – két szülő és négy gyerek – 1951. december 20-án indult útnak, és 1952. január 2-án érkezett meg New Yorkba. Később kissé megváltoztatták vezetéknevüket. Clevelandben telepedtek le, csakúgy, mint a 14. kerületi nyilas szervezet előző vezetője, Jakab Vencel, aki 1949. nyarán érkezett Bostonba, ahonnan kisvártatva továbbköltözött az amerikai magyar diaszpóra „fellegvárába.” A zuglói nyilas pártszolgálatos anyagokban felbukkanó Tallós család szintén ide menekült.

1944. december 4-én ugyanis „nyilas vonat” indult Budapestről Ausztriába, amire a 14. kerületiek hozzátartozói is felszállhattak. A családok a Linz melletti vagy más osztrák, illetve nyugatnémet területen létesült menekülttáborokban egyesülhettek, melyek nem sokkal korábban még náci koncentrációs táborokként üzemeltek. (E baljósan csengő települések és táborok nevei az 1956-os magyar kivándorlók meneküléstörténeteiben is felbukkantak.)

Zárszó

Tallós József 1970-ben, Szelepcsényi László 1972-ben, felesége két évvel később halt meg Brook Parkban, Cleveland egyik külvárosában. Mindannyian hatvanas éveik elején jártak. A megözvegyült nyilas nyugdíjas orvos, dr. Jakab Vencel szép kort ért meg, 1982-ben, 83 éves korában halt meg Chicagóban, és a helyi Huber’s Funeral Home-ban temették el.

Az Egyesült Államokba emigrált egykori nyilas fegyveres pártszolgálatosok életéről leszármazottjaiktól tudhatnánk meg többet. Szelepcsényi László még Magyarországon született gyermekei sajnos elhárították érdeklődésünket, így kizárólag a rendelkezésre álló dokumentumokból voltunk kénytelenek megalkotni az egyik leghírhedtebb és legkegyetlenebb nyilas életrajzát. Belátható ugyanakkor, hogy a rendőrségi vizsgálat, és a per során előadott vallomások nem egészen fedték a valóságot.

Az életüket menteni igyekvő vádlottak előszeretettel a már meghalt, vagy a távolban, ily módon biztonságban élő társaikra hárították a felelősséget. Ezt Szelepcsényi kapcsán könnyebben megtehették, hiszen ő volt a parancsnokuk 1944 októberétől.

Szelepcsényi László szörnyű tettei a 12. kerületbeli vérengzései kapcsán hírhedté vált Kun András gyilkos cselekedeteivel rokoníthatóak. Szelepcsényi azonban elkerülte az igazságszolgáltatást.

A mi feladatunk feltárni, amit csak lehet, hogy a közösség, Magyarországon és az emigrációban egyaránt, megismerhesse múltjának e koromsötét részét és megfontolhassa, miként kíván emlékezni rá.

Ezúton szeretnénk megköszönni Deák Nórának, Fazekas Tamásnak és Laczó Ferencnek, hogy hasznos információkkal és tanácsokkal segítették cikkünk végleges formába öntését.