Annak, aki nem szeretné az egészet végigolvasni, két mondatban foglaltam össze a mondanivalómat. Először, ellenzéki érzelmű magyar állampolgárként, baloldali liberálisként rettenetesen fáj a választási eredmény. Másodszor, izgalmas idők jönnek.

Mi derült ki április 3-án?

A legfontosabb dolog, ami kiderült, hogy az az ellenzéki alternatíva, amelyik az elmúlt négy évben formálódott ki, és amelyik a rezsim egészével szemben határozta meg magát, összefogva mindenféle politikai erőt a markánsan jobboldali Jobbiktól a markánsan baloldali Szikráig, a gyurcsányista DK-tól az eredetileg antigyurcsányista pártként létrejött LMP-ig, a rendszerváltás óta létező MSZP-től a 2018 előtt létrejött, frissen parlamentbe került Momentumig, a szabad piac híveitől a zöld baloldali gondola elkötelezettjeiig, súlyos választási vereséget szenvedett.

Lehet persze úgy nézni, hogy az antiorbánista választási koalíció 2006 óta nem látott méretű kihívót állított szembe a Fidesszel. Lehet úgy is nézni, hogy e tábornak megvan a maga identitása. Lehet úgy is nézni, hogy Budapesten legalább sikerült új egyéni helyeket elhódítani, és volt pár igazán profi, lelkesítő és sikeres kampány is. Lehet úgy is nézni, hogy Budapesten kívül is létezik ez az ellenzéki szavazói tömb. Lehet úgy is nézni, hogy ez a tábor több százezer embert mozgósított az előválasztáson, aktivisták ezreit, szavazóbiztosok tízezreit volt képes mobilizálni. Ez ennek a súlyos vereségnek az optimista olvasata, ami ha nem is teljesen alaptalan, de nem is kárpótol igazán a vereség súlyosságáért.

Három közvetlen okot látok a súlyos vereségre (fontossági sorrendben):

1. A Fidesz jelentősen növelni tudta a támogatottságát, és abszolút többséget szerzett. Nem akarok úgy tenni, mintha ennek nem lett volna több oka (pl. az emberek percepciója saját helyzetükről, a háborús bizonytalanságra adott kormányzati reakció kommunikációs sikere, az ellenzéki alternatíva nem elég vonzó volta, a Jobbik szavazók egy részének átvándorlása stb.). De abban biztos vagyok, hogy akárhogy is csűrjük-csavarjuk, végső soron

meghatározó szerepet játszott benne az, hogy Magyarországon mára már kiépült egy olyan hegemónpárti autoriter rezsim, amelynek a fennmaradásában fontos szerepet játszanak a választások, de amelyben nincs valódi versengés, mert a politikai gépezete a legváltozatosabb körülmények között is képes alkotmányozó többséget szerezni.

Ennek része a hatalmi párt, a százmilliárdokból működő propagandagépezet, a torz választási rendszer, a hatalmi párt körül kiépített patrónus-kliens rendszer, az eltérített EU-források használata, stb. Ilyen körülmények között pedig az ellenzéknek egyszerűen nem volt esélye.

2. Még ha nem is lett volna abszolút többsége a Fidesznek, az ellenzéke megosztott maradt. A politikai tér nem szűkült le egy dimenzióra,

a választások annak ellenére sem egyszerűsödtek Orbán Viktor és rezsimje fennmaradásáról szóló népszavazássá, hogy ez a rezsim 12 éve nagyon mélyen és sok sérelmet okozva nyúl bele a társadalom életébe,

és az utóbbi pár év igazán rázóssá vált a társadalom számára a Covid-járvánnyal, a gazdasági válsággal, az inflációval, a háborúval, amiben Magyarország pozíciója kifejezetten kínos is volt az elejétől. Létrejött ugyan egy nagy heterogén választási koalíció, de mellette (és sokak meglepetésére) a parlamentbe került a régi Jobbik szavazótáborára emlékeztető támogatottságú, parlamenti küszöböt átlépni képes szélsőjobboldali Mi Hazánk.

3. És hát legyünk őszinték, az egységes ellenzék kampánya nem volt a világ legjobban szervezett, leghatékonyabb, legvonzóbb kampánya. A minimumot hozta ugyan, és szerintem sok igazságtalan kritika is érte a sok igazságos mellett, de arra, hogy igazán megnyerő legyen a Jobbik maradék szavazótáborán és a többi párt szavazótáborán túl, nem bizonyult alkalmasnak.

Nem igaz, hogy ne lettek volna ígéretes helyi kampányok, ne lett volna benne sok munka, hanem hogy az egész összességében rosszabb benyomást keltett, mint amire elvileg képes lehetett volna ez az ellenzék, és amit joggal el lehetett volna tőle várni. Hogy az ellenzéknek nem volt esélye a választások megnyerésére (amit az előző két pont alapján nyugodtan kijelenthetünk), nem ment fel senkit az alól a felelősség alól, hogy lehetett volna jobb eredményeket elérni.

Tudom, sokan nem ezt a fontossági sorrendet állítják fel az okok között, és annyiban igazat adok nekik, hogy a megoldandó feladatok listáján a harmadik pont nyilván előbb van, mint az első. De ebből nem az következik sajnos, hogy ne az első lenne a legfontosabb ok.

Mennyire van ez összhangban azzal, amiket az elmúlt években írtam?

Először is, az ellenzék választási esélyeivel kapcsolatban teljesen el voltam tévedve. Április elsején mondta egy barátom, hogy én vagyok az egyetlen optimista ismerőse, amin nagyon meglepődtem. Alapvetően realisztikusnak éreztem a helyzetértékelésem: a Fidesz nyilván sokkal esélyesebb, írtam le többször is, de legalább az ellenzék elvégezte a kötelező házi feladatát, és reális esélyei vannak.

Vasárnap éjjel értettem meg, hogy a barátomnak volt igaza és valóban túlságosan optimisták voltak a várakozásaim. Ez onnan derült ki, hogy milyen elemi erejű érzelmi megrázkódtatást okozott számomra az, hogy az első részeredmények megérkeztével világossá vált, hogy a rezsim a helyén marad. A végeredmény ehhez képest, bár a legsötétebb rémálmaim szerinti forgatókönyvet jelenti, már nem tudott sokkal jobban elkeseríteni. Irigylem azokat, akik előre tudták. Nemcsak a Fidesz esélyességét, de azt is, hogy ez lefutott meccs.

Másodszor, egy régi vitám Unger Annával eldőlt számomra. Abban régebben is egyetértettünk, hogy az Orbán-rezsim valamilyen választási autoriter rezsim, nem egy demokrácia. Ebből sok szomorú következtetés adódik, de én, több más politológussal együtt, ragaszkodtam hozzá, hogy a magyar eset az ilyen politikai berendezkedések azon altípusába tartozik, amelyekben valódi politikai versengés is van, ami akár a hatalmi párt választási vereségéhez is vezethet. Unger Anna viszont azt gondolta, hogy ilyen versengő elem valójában nincs a magyar politikában, a Fidesz ahhoz túl erősen beágyazódott a magyar társadalomba. Be kell látnom, hogy nem nekem volt igazam.

Anna Andreas Schedler elemzéseire szeret hivatkozni és hát mi tagadás, igaza van. Ha egy párt rendre kétharmadot szerez, akár mélyponton van a támogatottsága, akár csúcson, akár bejut több ellenzéki párt a parlamentbe, akár nem, akár összefognak ellene, akár nem, ott valami olyan mély torzítás van beépítve a választásokba, ami kapcsán valódi versenyről beszélni nem nagyon lehet. Átlapozva régebbi jegyzeteimet, elsápadva láttam, hogy az április 3-án megszerzett új tudásom alapján Beatriz Magaloni 2006-os könyve (Voting for autocracy) a mexikói Intézményes Forradalmi Párt több évtizedes hegemóniájáról milyen zavarbaejtően ismerős mechanizmusokat mutat be egy olyan rendszerről, ahol a hegemón párt leválthatatlan, ahol a hegemón párt rendre alkotmányozó többséget szerez, az egész társadalmat behálózó patronázsrendszert alakít ki és így tovább.

És persze innen nézve alapvetően igazat kell adnom mindazoknak, akik korábban hülyének nézték azokat, akik  hozzám hasonlóan az ellenzéki választási koalíciót a rezsim elleni fontos fegyvernek tartották. Egy ilyen rezsimből is  vezethet út kifele elvileg választások útján, de sajnos aligha egy lépésben, ahhoz előbb a hegemón párt pozícióinak erodálódniuk kellene. Márpedig, mai eszemmel már tudom, a Fidesszel az elmúlt években nem ez volt a helyzet, bármennyi politikai válságot is hoztak az elmúlt évek. Ezekből az országnak sok kára lett, s alighanem sok fejtörést is okozott a rezsim vezetésének, de hegemóniájuk nemhogy gyengült volna, de a választási eredmények alapján még meg is erősödött. Magyarán, ezt is nagyon benéztem.

Harmadszor, továbbra sem gondolom, hogy az elmúlt években zajló ellenzéki politikai folyamatok rossz irányba mutattak volna. Az ellenzéki pártok közötti konvergencia, az előválasztással és a több tízezer aktivista mozgósításával a választási kampányban, a baloldalon és a politikai centrumban megjelenő ígéretes megújítási kísérletek mind-mind tiszteletreméltóak voltak, akkor is, ha a választási vereség megmutatta, hogy semmiképpen sem voltak elégséges feltételei a sikernek, nem is feltétlenül ebben a formában lettek volna szükségesek, és persze veszélyben van a jövőjük.

Az együttműködést a választási rendszer torz logikája kényszeríti ki, ezért nem volt alapvetően hibás az összefogás, még ha ezernyi más formában is meg lehetett volna valósítani, és biztosan sok hibát követtek el a kialakításakor.

Az előválasztás például jól láthatóan nem egy  nyerni képes miniszterelnök-jelölt kiválasztásához vezetett, és ebben a jelölt kvalitásai mellett annak is volt szerepe, hogy a politikai innováció láthatóan nem illeszkedett bele egy  kidolgozott politikai intézményi logikába: a választás vége utáni teendők előzetes nem voltak végiggondolva, ezért fordulhatott elő, hogy a második forduló végétől két hónapig lényegében lebénult az ellenzéki politika, miközben maga az esemény roppant látványos volt, és önmagában fontos demokratikus értéket képviselt.

Ami pedig a pozitív példákat illeti, ezek legfőbb baja, hogy nemcsak nagyon szűk körben érvényesültek, egy-egy jó helyi kampányban mint Jámbor Andráséban vagy Orosz Annáéban és még néhány helyen, hanem ráadásul az is világos volt, hogy a tapasztalataik korlátozottan általánosíthatók. Nem tűnik igaznak, hogy ha az ellenzék mindenütt ilyen kampányokat folytatott volna, akkor nyerhetett volna (főleg, mert igen tisztességes kampányok mellett is buktak el tisztességes ellenzéki jelöltek), hanem hogy az ellenzék erőforrásai nem is tették lehetővé, hogy az ország nagy részében ilyen intenzitású kampányokat folytathasson.

Nem is beszélve arról, hogy ezek az ellenzék legszűkebb világában, olyan helyeken működtek jól, ahol a rezsim a legkevésbé autoriter arcát mutatja: Budapesten annyi mozgástere van az ellenzéknek, mint egy választási demokráciában, néhány nagyvárosban annyi, mint egy egy kompetitív autoriter rezsimben, másutt meg semennyi. Mindent tiszteletem a Szikráé, de az azért nem véletlen, hogy Józsefváros és nem Borsod-Abaúj-Zemplén volt a fő működési területük, és a Momentum is Budán és nem Hajdú-Biharban tudott áttörni (holott utóbbiak ott is lelkesen kampányoltak, teljes erőbedobással). Ennyire szűkek az ellenzéki erőforrások, legalábbis egy, az egész országot lefedő, korlátlan anyagi erőforrások fölött diszponáló hatalmi párttal szemben.

Mindezzel ezeket az erőfeszítéseket nem lebecsülni akarom, csak jelezni, hogy mindaz a hősies erőfeszítés és az ezzel járó eredményesség rámutat arra, hogy milyen elképesztően nehéz feladat áll bárki előtt, aki javítani akarna a politikai helyzeten.

Nem is kérdés, hogy a rezsim leváltása nem csak és nem is elsősorban technikai kérdés, amennyiben arra számítunk, hogy ezt egyszer az ellenzékieknek önerőből kell megpróbálniuk elérni. De persze pont a két példa mutatja meg azt is, hogy a politika technikai és tartalmi kérdései szorosan összefonódnak.

A Szikra kampánya se működött volna az évek óta a kerületben kiépülő közösségi intézmények, a lelkes aktivisták, egy vonzó platform vagy a rokonszenves jelölt nélkül, ahogy, ne legyenek illúzióink, az előválasztás jelentette legitimáció is kellett hozzá, hogy végül olyanok is Jámbor András mellett voksoljanak, akiket a Szikra politikai víziójától esetleg kiráz a hideg. Az általa létrehozott helyi szavazói koalíció minden bizonnyal meglehetősen heterogén volt politikailag, akkor is, ha az eredmény megmutatta azt is, hogy nem kell a baloldalnak gyáván és defetistán letagadnia a sajátos baloldali karakterét és értékeit csak azért, hogy másfajta szavazók kegyét elnyerje. Ez tehát egy pozitív példa arra, hogy lehetséges egyesíteni az antiorbánista politika eszköztárát markánsan baloldali üzenetekkel.

A sikeres momentumos jelöltek pedig egy olyan centrista politikai megújulás ígéretét hordozzák, amelyik vonzó lehet olyan szavazók számára is, akik szemében a politikai közepet lejáratta vagy kiüresítette a Fidesz szélsőjobboldali fordulata vagy a 2002 és 2010 közötti baloldali kormányok működése.

Mindebben ott a remény,

hogy egy Orbán-rezsim utáni világban lehetne Magyarországon egy nagyon másfajta politikai pluralizmus is, új politikai generációkkal és újfajta vitákkal, amik valóban rólam, rólunk, ennek az országnak a valódi problémáiról szólnak, és ahol nem lenne bennem szégyenérzet a politikai viták láttán.

Befejezés

Eljutunk-e valaha oda, hogy az ellenzéknek ezek az egymástól ideológiailag távol álló, de az én szememben egyaránt tiszteletreméltó irányzatai valóban szót kapjanak az ország jövőjének alakításában? Őszintén remélem. Kicsit nehéz persze ebben hinni most, ahogy ránk borul a kétharmados többséget szerzett hatalmi párt és a szélsőjobboldali lojális ellenzékének árnyéka. Attól félek, az elkövetkező idők inkább az önvizsgálatról, keserű belvitákról, kiútkeresésről fognak szólni, miközben körülöttünk a világ még rosszabb hely lesz egy ideig. De talán nem lesz igazam ebben sem. Bár úgy lenne.