Három önkéntes mesélte el tapasztalatait a záhonyi helyzetről, a menekültekkel és az állami szervekkel való munkáról. Hogyan nehezíti meg az önkéntesek munkáját, a menekültek fogadását az állami szerepvállalás szinte teljes hiánya? Meddig tartható ez a helyzet, és hogyan fogadjuk a kárpátaljai menekültek legkiszolgáltatottabb csoportját, a roma családokat?

Záhonynál, a magyar-ukrán határon szinte a háború első percétől kezdve jelen voltak az önkéntesek és a civil szervezetek, szemben az állami intézményekkel, melyek csak jóval később érkeztek meg a településre. Az átlagos magyar embereknek kellett megszervezniük menekültügyi rendszer hiányában a szomszédból érkező száműzöttek tízezreinek fogadását és ellátását.

A záhonyi helyzetről és annak alakulásáról három önkéntessel beszélgettünk, Rézműves Benjáminnal, az 1Magyarország Kezdeményezés aktivistájával, és két, budapesti, nem-roma női civil önkéntessel – egyikük Kárpátalján született –, akik ragaszkodtak anonimitásukhoz. Interjúalanyaink február 24 és március 13 között önkénteskedtek Záhonynál.

Nyelvi akadályok

Helyi roma önkéntesek már szinte a háború első percétől kezdve jelen voltak Záhonyban, Rézműves Benjamin pár nappal később érkezett a határra, több önkéntes társával együtt.

„Az első hetekben káosz volt, a magyar állam szervezetei, az erőszakszervezeteken kívül nem nagyon voltak jelen. Rendőrökkel képviseltette magát az állam. Elsősorban egyházi szervezetek és civilek képviseltették magukat, de azok nem az államnak az erőforrásaival dolgoznak. Így elég kaotikus volt az első pár nap, az első héten a rendszer”

– mesélte a Mércének az aktivista, akivel még március 10-én beszélgettünk.

A kezdeti gondokról beszámolt a két másik önkéntes is: „Az elsődleges probléma az volt, hogy egyetlen egy darab orosz tolmács volt csak, és egy angol tolmács, és így nem tudták elmondani a menekülteknek, hogy mi történik, illetve mi lenne a teendő.”

„Volt több indiai és afrikai diák, akikkel nem beszéltek az önkéntesek, mert nem tudtak a segítők angolul, és ezért nem mentek oda hozzájuk. Én mondtam el nekik végül, hogy nem kell itt aludniuk, és hogy milyen lehetőségeik vannak. Majd odaküldtem őket a segítőkhöz, akik utána már gond nélkül intézkedtek. Nagyon jelentős a nyelvi akadály” – részletezte egyikük.

„Az egy dolog, hogy egy magánszemély vagy egy civil szervezet tagja nem tud más nyelveken beszélni, de az, hogy a hivatalos szervek képviselői sem, az már sokkal nagyobb probléma. Volt olyan eset, hogy mi járkáltunk rendőrségi kitűzővel, hogy hozzánk forduljanak a menekültek, mert mi tudtunk velük beszélni.”

Ahogy kiszálltak az emberek a vagonokból, a katonák ellenőrizték a papírjaikat, és akiknek rendben voltak az iratai, azokat továbbkísérték a váróba. Akiknek viszont hiányosak voltak, azokat egy külön, kordonnal elkerített részre vitték.

Kommunikáció hiányában ez a procedúra meglehetősen nehézkes volt, arról nem is beszélve, hogy voltak családok, ahol nem mindenkinek voltak rendben a papírjai, így őket – ha csak ideiglenesen is – de szétválasztották, ami kommunikáció hiányában  traumatikus élmény volt az érintett családoknak.

„Nem tudták, hogy mi történik velük. Volt egy öt nőből álló csoport, ahol csak a 75 éves mamának nem voltak meg az iratai, és mindenki meg volt ijedve, mert nem tudták, hogy mi fog velük történni, mert senki sem magyarázta el nekik a folyamatot.”

De olyan esetről is beszámoltak az önkéntesek, amikor a rendőrség inkább nem foglalkozott az állomásra érkező menekültekkel:

„Az egyik nap a rendőrök az adatok felvétele és regisztráció nélkül engedtek le a vonatról több mint 100 menekültet. Mi odamentünk a helyi rendőrparancsnokhoz, hogy mit fognak kezdeni most ezek az emberek, regisztráció nélkül. Csak annyi választ kaptunk, hogy mi ne szóljunk bele a munkájukba. Elhajtottak minket.”

Logisztikai hiányosságok

Az első napokban a menekültek szálláshelyzete sem volt túl jó. Egy helyen, a záhonyi állomás egyik termében voltak ideiglenesen elszállásolva, felnőttek és gyerekek együtt, a földön, a táskáikon aludtak, miközben vártak a buszra. Később megengedték az önkénteseknek, hogy bevigyenek padokat a váróból a menekülteknek, de ahhoz is idő kellett, míg erre rábólintottak az erőszakszervezetek.

A záhonyi állomásra folyamatosan jöttek buszok, amik vitték tovább a menekülteket Cigándra (eleinte még csak ott volt adminisztráció), viszont akiknek a legnagyobb szüksége lett volna arra, hogy minél előbb biztonságosabb körülmények közé kerülhessenek (pl. a kisgyerekes édesanyák), nem álltak kint a téli hidegben az állomás előtt a buszra várva, így nem őket vitték el elsőként ezek a járatok.

„Megpróbáltuk azt, hogy csinálunk egy névsort, hogy a következő buszra szálljanak fel a névsor szerint, az anyukákkal az élen. Viszont amint megjött a busz, mindenki odatódult, és ott már nem számított, hogy van nálad baba vagy nincs.”

Az önkénteseknek lényegében saját maguknak kellett megszervezniük azt, hogy hogyan is nézzen ki ezeknek a menekülteknek az ellátása, hogy mi legyen a procedúra. Az állam nem nyújtott semmilyen szupervíziót, így az összes felelősség is az önkéntesek nyakában volt.

„Belső szervezés nem volt. A rendőrök nem szerveztek semmit. Különösen éjszaka”, részletezte az egyik önkéntes, aki azon kevesek közé tartozott, akik tudnak ukránul, így sokaknak nyújtott segítséget.

Később Záhonyban is létrehoztak egy „bázist”, ahol a menekültek adminisztrációját végezték, így nem kellett Cigándra szállítani az embereket. Külön sátrakat és melegedőket hoztak létre, ahova az önkénteseknek szabad bejárásuk volt. „Négy konténerben folyt ez az eljárás, ami abból állt, hogy lefotózzák őket, leírják az adataikat, és kapnak egy ideiglenes, harminc napra szóló tartózkodási engedélyt” azok, akiknek nincsen biometrikus útlevele.

Ideiglenesen, egy éjszakára a záhonyi önkormányzat el tud szállásolni véges számú menekültet egy erre a célra átalakított középiskolában, viszont ezek a helyek elég gyorsan betelnek, ilyenkor nincs más választás, mint Budapestre továbbküldeni a menekülteket. Volt azonban olyan alkalom is, amikor az önkénteseknek azt mondták, hogy ne küldjenek senkit a fővárosba:

„Március 13-án, vasárnap reggel azzal fogadtak minket a rendőrök, hogy ne küldjünk tovább Budapestre olyan embereket, akiknek nincsen szállásuk, mert beteltek a katasztrófavédelmi szállások. Volt egy idős nő, aki két nap múlva indult volna tovább, de itt nem maradhatott a szálláson, mert az csak egy napos, Budapesten meg nem volt már szállás. Vidéki szállásra el tudták volna vinni, viszont vissza nem hozták volna őt. Órákig futkorásztunk azért, hogy ennek az egy nőnek még egy napra kibővítsék a záhonyi szállást”.

Az önkéntesek azt is elmesélték, hogy nem mindenki adta tovább azt az információt, hogy nincs szállás Budapesten, köztük interjúalanyaink sem, mert abban bíztak, hogy a fővárosi önkéntesek csak találnak majd szállást. „A rendőrök viszont osztogatták a papírokat, amin rajta volt három nyelven, hogy nincs szállás, de az nem volt rajta, hogy ez a civil szállásokra nem igaz.”

De akadtak más esetek is, amikor a rendőrök nem feltétlenül álltak a helyzet magaslatán:

„Éjszaka nagyon rosszul lett egy hölgy, akinek orvosi segítségre lett volna szüksége, és este nincsen orvosi ügyelet Záhonyban, csak napközben. Odamentünk a rendőrökhöz, hogy hívjanak mentőt, de elküldtek minket, hogy hívjuk mi az operatív törzset, mert ez nem az ő feladatuk”.

Mire lenne még szükség?

„A szervezetek nagyon sokat tudnának segíteni abban, ha legalább az önkénteseiknek adnának egy minimális képzést, például egy gyakori kérdések listát, hogy ezekre a kérdésekre hogyan és mit kell válaszolni. Legalább legyen egy ilyen koordináció, de azt is tudom, hogy ez hatalmas terhelés” lenne, vélekedett egyik interjúalanyunk. A MÁV-nak is vannak hiányosságai, például a jegypénztárnál nem volt lehetőség a nemzetközi járatok megnézésére, és szinte minden csak magyarul volt kiírva az állomáson.

A rendőrnőket is hiányolták a segítők, hiszen többségben női menekültek érkeznek. Sok olyan helyzet van, ahol egy nő segítségére lenne szükség, mert nem szívesen bízzák magukat férfi rendőrökre az érintettek, de jelenleg nincs más választásuk. Hasonlóképp, szociális munkásokkal sem találkoztak az interjúalanyaink Záhonyban, pedig rájuk szintén nagy szükség lenne.

Az is komoly dilemmát okozott az önkénteseknek, hogy odaengedjék-e a menekülteket a különböző fuvart vagy egyéb lehetőségeket ajánló emberekhez, akik Záhonynál „portyáztak”. Végül arra jutottak, hogy nem engedik el őket senkivel, vagy csak akkor, ha az adott „szállító” adatait rögzíthetik. De ebben a döntésben sem segítettek a rendőrök vagy a katonák, nem foglalkoztak ezzel: „csak azon múlott, hogy mi, az önkéntesek hogyan döntöttünk”.

Szerencsére az önkormányzat és a Záhonyban dolgozó önkéntesek végül  ki tudtak alakítani egy rendszert, amely Rézműves Benjámin szerint alkalmas rá, hogy „ha érkezne, mondjuk 500 ember, akkor azokat már tudnák kezelni, segíteni”. De az önkéntesek ideje, lelkesedése és pénze sem fog örökké tartani.

„Nálam most ez a probléma, hogy időben meg tudnám engedni magamnak, az elmúlt két hétvégémet ott töltöttem, de pénzügyileg nem. Saját pénzből oldottam meg mindent, a szállásomat is, utazást is. De ezt még egyszer nem engedhetem meg magamnak”

– részletezte nehézségeit az egyik budapesti önkéntes.

Egyébként a pénzváltók hiánya Záhonynál is állandó probléma, de Budapesten is hasonló a helyzet. Ez is olyasmi, ami felveti az állami szervezőmunka hiányát, a legnagyobb szükség voltaképp arra lenne, hogy az állam nagyobb felelősséget vállaljon:

„Szerintem nem elvárható ezektől a civil szervezetektől, hogy az egészet átvegyék. Ahogy látom, például Romániában vagy akár Lengyelországban, volt egy előzetes terv, hogy ilyen helyzetben minek kell történnie, és az alapján megkezdődött az állami segítségnyújtás, amibe bevonják a civileket, de nem a civilek viszik az egészet. A magyar állam hárítása, az, hogy gyakorlatilag átadta az egészet a civileknek, még akkor is, ha pénzt ad nekik, ez nem megoldás.”

„Parancsláncolat” továbbra sincs Záhonyban, és a segítőszervezetek is gyakorlatilag egymással párhuzamosan tevékenykednek, „mindenki csak a saját munkakörét elvégezve” .

Az 1Magyarország Kezdeményezés aktivistája szerint a jelenlegi helyzet mutatja a legjobban, hogy a szociális védőháló milyen mértékben épült le itthon az elmúlt 12 évben.

A roma menekültek „problémája”

Rézműves Benjámin többek között Sztojka Attilának a munkáját és jelenlétét is hiányolja, „aki azon kívül, hogy Langerné óvónővel posztolt egy fotót, nem igazán csinált semmit. Nem nagyon látom, hogy mozogna a megyében. Nem látom, hogy ellenőrizné a szállásokat, ahol roma menekültek vannak, hogy megfelelő bánásmódban részesülnek-e… Nem látom azt, hogy a kormánynak az első számú roma politikusa, roma megbízottja értené egyáltalán, hogy mi történik itt most Szabolcsban vagy Kárpátalján. Sokkal erősebb jelenlétre lenne szükség.”

Azért is lenne nagy szükség roma érdekképviseletre a határon, mert az elmúlt hetekben „kiderült”, hogy van különbség menekült és menekült között, és itt nem csupán a kormány 2015-óta tartó „migránsozós” retorikájának pálfordulására gondolunk, amit az ukrajnai menekültválság váltott ki. A Mérce is beszámolt olyan esetekről, amikor a kárpátaljai roma menekülteket rosszabb vagy más bánásmódban részesítették, mint fehér honfitársaikat.

„A roma önkéntesek jelenléte ezért is fontos”, hangsúlyozza Rézműves, „mert sok roma jön át Ukrajnából mint menekült, de ezeket az embereket a külsejük alapján nem menekültekként, hanem cigányokként kezelik, ennek minden egyes negatív többletjelentésével együtt”.

A magyar társadalmat átitató általános cigányellenes rasszizmus jelen helyzetben is markánsan megjelenik, sajnálatos módon olykor a segítőknél is megnyilvánul. Azok a sztereotípiák és negatív képek a cigány menekültek kapcsán is érvényesülhetnek, mert a sok gyerekes, szegény, segítségre szoruló emberek  megerősítik azokat a negatív előítéleteket, amik a cigánysággal kapcsolatban folyamatosan jelen vannak a közbeszédben.

„Fiatal nők érkeznek, kisbabákkal, valamint nagymamák, gyakran akár 8-10 gyerekkel… ezek a romák, akik átjönnek Ukrajnából, most hagyják el életükben először a cigánytábort, ahol élnek. Ezek az emberek otthagyták a pici kis életüket és egzisztenciájukat, amit ott kialakítottak. Beszéltem olyan anyákkal, akik nem Kárpátaljáról jöttek, hanem a belső területekről. Ezek a családok eladták bizonyos vagyontárgyaikat, mert a vonat már Ukrajnában is ingyenes, azonban a városon belüli közlekedés nem az”

– részletezi Rézműves.

Úgy tűnik, a cigány menekültek és a fehér menekültek közötti különbség elsősorban osztálybeli különbség, ami a háború kitörésével nemhogy eltörlődött volna, hanem sokkal inkább felerősödött. A középosztálybeli menekülteknek sokkal több lehetőségük van még menekültként is, mint alsóosztálybeli társaiknak: „A legszegényebbek, a legelesettebbek nem számíthatnak arra, hogy saját erejükből meg tudják oldani a mobilitásukat, hogy a-ból b-be eljussanak”.

A Kárpátaljáról érkező cigányok tehát jóval nagyobb mértékben vannak kiszolgáltatva a magyar állam szerveinek és a segítőknek. Rézműves megfogalmazásában a cigányok „még háborús menekültekként is csak másodrendű emberekként” vannak kezelve. Ehhez hozzájárult az is, hogy jelentős kommunikációs szakadék van a menekültek és a segítők között, és itt nem elsősorban a nyelvi nehézségekről van szó, ugyanis a kárpátaljai romák jelentős része tud magyarul.

A legtöbb roma menekült most hagyja el először lakókörnyezetét, aminek „a leképeződése az, hogy sokkal bátortalanabbak abban, hogy például segítséget kérjenek. Meg hát az ottani nem roma önkéntesek is távolsággal fogadják ezeket az embereket. Azért fontos, hogy mi romák ott legyünk a menekültekkel, mert ha nem látják az erőszakszervezetek, hogy vannak roma civilek is kint, akkor kikívánkoznak belőlük az előítéleteik, és elkezdik őket mindenféle iratok bemutatásával és ehhez hasonlókkal” vegzálni.

Rézműves szerint ugyan ez a megkülönböztetés nemcsak az állami szervekre jellemző, hanem számos nem roma önkéntesre is, , de az „elvitathatatlan”, hogy ezekben az emberekben ott van a segítő szándék. Viszont, ha a segítők nem mennek oda a roma menekültekhez, „akkor ezek az emberek nem fognak maguktól odajönni és segítséget kérni”.

A fentiekből adódóan számos esetben ezek a roma családok nem jutnak hozzá alapvető dolgokhoz,  Rézműves Benjámin több ilyen esetről is mesélt nekünk. Így például előfordult, hogy nem kaptak a kismamák meleg vizet ahhoz, hogy tápszert készíthessenek gyerekeiknek, vagy egy esetben elzárták egy édesanya és beteg gyerekei elől a gyógyszereket:

„Egyik nap éjfélkor hívott fel egy anyuka, akit Tolna megyében szállásolt el a katasztrófavédelem. A telefonbeszélgetés lényege az volt, hogy ott van egy négy hónapos és egy két éves kisgyerekkel, akiknek magas lázuk van, viszont a szálláshelyen elzárták előlük a gyógyszereket. Nekünk kellett oda mentőket hívni, akik először nem értették, hogy mi Szabolcs megyéből miért hívunk mentőt Tolnába. De végül megérkezett a segítség, és elvitték a gyerekeket orvoshoz.”

Másnap az 1Magyarország aktivistája felhívta a szállást, ahol az ottani illetékes azt mondta, hogy „ezek az emberek nem fürödnek, veszekedni kell velük, hogy tisztálkodjanak, pedig megkapnak mindent”. Ezzel szemben az édesanya, aki értesítette Rézművest, arról számolt be, hogy még egy cipőt sem kapott a segítőktől, egy szál papucsban volt, kabátot sem kapott. Az aktivista szerint „tele vannak a raktárak, de ha romákról van szó, akkor a beidegződött előítéletek mindig előjönnek, és felülírnak mindent”.

A problémát az is súlyosbítja, hogy nem feltétlen állnak rendelkezésre azok az eszközök, amelyekkel  az olykor speciális segítségre szoruló roma menekülteket támogatását lehetővé teszik. A sok gyerekes családok elszállásolása, az egészségügyi problémák vagy a hosszú távú tervek hiánya objektíven is nehezebbé teheti az ő ellátásukat. Maguk a menekültek sem tudják feltétlen, hogy hogyan kell kezelni azt a helyzetet, amibe belekerültek, nem tudják, hogy hogyan és kitől kellene segítséget kérniük. Így még a menekültek körében is kialakul a szegregáció: ahogy arról korábban írtunk, előfordul, hogy külön vonatkocsikban érkeztek a roma menekültek, külön szálláson helyezik el őket, és más – negatív – bánásmódban részesülnek.

Viszont Rézműves szerint a társadalom többségének helyén van a morális iránytűje, és ott segítenek, ahol tudnak, és ez különösen igaz a helyi roma közösségekre is, ugyanis ott most hatalmas az összetartás:

„Iszonyatosan büszke vagyok arra, hogy ebben a megyében, ahol születtem, az ország egyik legszegényebb és legelmaradottabb térségében, a protestáns és a nem protestáns roma gyülekezetek, ahogy kitört a háború, egyből megértették ennek a súlyát, és rengeteg roma menekültet fogadtak be az imaházakba. Emberfeletti erőt mutatnak, ahogy élelmet, ruhát és szállást igyekeznek szerezni a menekülteknek, roma társaiknak. Iszonyatosan nagy összefogás van most a Szabolcs megyei romák között. Én azt látom, hogy ez a háború az itteni roma közösséggel megértette, hogy ha 50 kilométerrel arrébb születtek volna, a határ másik oldalán, akkor most ők lennének ugyanebben a helyzetben.”

„Problémás” roma menekültek

Mindhárom interjúalanyunk említést tett azokról a kárpátaljai cigányokról, akik „csak” átutaznak Záhonyra, összeszedik az adományokat, majd visszautaznak otthonaikba, és ezt akár napi szinten többször is megteszik. Mi ezzel a probléma? Interjúalanyaink egy része szerint az, hogy ők nem „igazi” menekültek, ugyanis Kárpátalján még nincsen háború:

„Kárpátalján nincs veszély. Nagyapám több mint hatvan éves, ott lakik Kárpátalján, mi itt vagyunk Budapesten, de eszébe sem jutott átjönni. A romák táborokban élnek, rossz körülmények között, iszonyatos körülmények között, és ki sem tudnak törni. Ebből adódóan opportunizmust látok bennük. Nem akarok általánosítani, de sokan csak azért jönnek át naponta többször a vonattal, hogy a segélyeket összegyűjtsék, majd pedig visszamennek” – fejtette ki álláspontját az egyik önkéntes. Társa azzal folytatta, hogy „azok a romák, akik négy órával később visszaszálltak a Csapra menő vonatra, vissza Ukrajnába, az én értelmezésemben ők nem számítanak menekültnek. De nem volt olyan, hogy ne adtunk volna nekik azt, amit kértek… a menekült onnantól menekült, hogy nincs otthon, és ha Magyarországon marad, onnantól menekült”.

A két nem-roma önkéntes álláspontját a kérdéssel kapcsolatban talán úgy lehetne a legjobban összefoglalni, hogy „most a menekülteken segítünk, nem a romákon”. Ezzel az ítélettel kapcsolatban két dolgot érdemes tisztázni. Az egyik, hogy jogi szempontból ki számít háborús menekültnek? A másik, hogy miért járnak át egyes cigány családok a határon segélyekért?

Az első kérdésre a válasz egyszerű: jelenleg minden Ukrajnából érkező, nem kettős állampolgár háborús menekült, teljesen mindegy, hogy most lőnek-e a városában vagy még nem. Az ország háborúban áll, így minden települése is, Kárpátalja is. Ami a kettős állampolgárságot illeti, a Fidesz-KDNP ugyan a kettős állampolgársággal szavazati jogot is biztosított a kárpátaljaiaknak, köztük a romáknak is, az utóbbiak viszont a jelenlegi háborús helyzetben még kevésbé számíthatnak a magyar államra, mint az állampolgársággal nem rendelkező sorstársaik:

„Nagyon sokan vannak roma kettős állampolgárok, akik úgy kapták meg ezt a státuszt, hogy a Fidesz ezzel az állampolgársággal vett megának szavazóbázist, viszont ők nem minősülhetnek menekültnek, mert magyar állampolgárok, ők most egy vákuumban vannak. Mert ha valaki nemcsak ukrán állampolgár, hanem magyar is, az nem menekült. Egyetlen pozitív hatása van ennek, hogy így a férfiakat is átengedik a határon. Csak a civilek segítségére számíthatnak, a hivatalos szervekére nem. A szavazatvásárlásnak ez egy igen komoly következménye, amit senki sem látott előre, viszont most nem kezeli senki sem. Csak a jóindulat miatt kapnak szállást most, de a jóindulat is el fog fogyni, és akkor hajléktalanok lesznek. Jogkorrigálásra lenne szükség, de a jogalkotók nem látják, mi van a határokon, ha meg látják, akkor inkább nem beszélnek róla, struccpolitikát folytatnak” – fejtette ki a helyzetet Rézműves Benjamin.

Időközben meg is történt ez a jogkorrekció. Március 8-án született egy kormányrendelet, ami kimondja, hogy a kettős állampolgárságú – magyar és ukrán – rászorulókat is ugyanolyan juttatások illetik meg, mint a csak ukrán állampolgárokat.

Ami pedig a segélyekért utazók „opportunizmusát” illeti, fontos észben tartani, hogy azok a cigányok, akik most segítségért átutaznak, rá vannak szorulva ezekre az adományokra. Ahogy azt interjúalanyaink is mondták, borzasztó körülmények között, a létminimumon élnek ezek az emberek, és a kezdetekben kettős állampolgárságuk miatt nem kaptak segítséget az államtól. A háborús helyzetben a boltok kínálata beszűkült, a számukra sokszor megfizethetetlen árak pedig még magasabbra szöktek. Nincs más választásuk.

„Ukrajnában most minden eszméletlenül drága. A boltokban nagyon felmentek az árak, és alapvetően is már nyomorban éltek. Vitatkoztam ezzel kapcsolatban nem romákkal, és azt mondtam, hogy én is átjönnék, és ugyanezt csinálnám, ha lenne 4 gyerekem, akiknek nincs mit enniük, és nincs elég pénzem ahhoz, hogy el tudjak menni a boltba. Akkor én is átjönnék, és benyelném, hogy lenézzenek, azért cserébe, hogy a gyerekeimnek legyen mit enni” – mondta el álláspontját Rézműves.

Az 1Magyarország aktivistája szerint „a romák sosem háborúztak. Ez egyfajta kulturális beidegződés, az európai romák sosem háborúztak egyetlen nép ellen sem. Ezért vállalják inkább az erdőben,hidegben bujkálást, a házakban villany nélküli rejtőzést, és várják, hogy véget érjen a háború”.

Az megkérdőjelezhetetlen tény, hogy Kárpátaljáról nagyrészt cigány menekültek jönnek és fognak majd Magyarországra jönni, az is feltételezhető, hogy nagy részük itt is fog maradni. Így az a megkülönböztetés, hogy most a „cigányokon vagy a menekülteken” segítünk-e, tulajdonképpen lényegtelen. Ugyanis ha elhúzódik ez a háború, akkor nem lesz más választása a kormánynak, minthogy ezeken a magyar ajkú, magyar állampolgárságú, háború elől menekülő családokon segítsen. Áldozathibáztatás helyett tényleges segítségnyújtásra van szükség:

„Vannak olyan hangok, akik azt hangoztatják, hogy minek ide ennyi cigányt behozni? Nem tudják lenyelni, hogy azok, akik átjönnek Magyarországra, azoknak a többsége magyar ajkú roma. Többségük nem is beszél cigányul, csak magyarul és ukránul. A kérdés az, hogy a magyarok mennyire hiszik el, képesek elfogadni ezt, hogy ezek az emberek amúgy magyarok.”