A vélelmezett Ukrajna elleni orosz támadást övező médiapánik hetei után talán mégis nyílik lehetőség a konfliktus tárgyalásos rendezésére. (A december végén megjelent cikk fordítása még a szakadár köztársaságok függetlenségének elismerése előtt készült. – a szerk.) Az Ukrajna körüli orosz-nyugati konfliktus eszkalálódásáról szóló közbeszéd ugyanakkor kissé ironikus. A lényege – legalábbis a felszínen – annak garanciája, hogy Ukrajna nem fog belépni a NATO-ba, miközben a katonai szövetség messze van attól, hogy Ukrajnát meghívja, és az ukránok többsége sem akar csatlakozni.

Ukrajna alig másodvonalas szerepbe szorult a saját sorsát érintő fenyegetőzések és tárgyalások sűrűjében. Ráadásul, tipikus gyarmatosító hangvétellel, a kommentátorok egylényegűvé teszik az ukránokat, és nem ismerik fel azt a politikai sokféleséget, ami a 40 milliós országra jellemző. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök nemrég tweetelt a „Semmit Ukrajnáról Ukrajna nélkül” elvéről, szemben Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, aki hajlamos Ukrajna NATO-tagságát a nagyhatalmak egy szűk köre ügyének tekinteni.

Ugyanakkor a probléma nem csupán az Ukrajna nélkül tétele, hanem a döntés meghozatala a nagyon is sokszínű ukránok számára – mintha ugyanazon véleményen lennének a lényegi kérdésekben.

A közvélekedés az Euromajdan forradalmáról éppen ehhez a stratégiai ködösítéshez járul hozzá. A sztori szerint 2014-ben a különböző régiókból származó, a második világháború után egyazon modern államot megalkotó ukránok végre igazán egyesültek a polgárait tömörítő, forradalom során született nemzetben. Az ukránok meghozták „civilizatorikus döntésüket” a nyugati geopolitikai orientáció javára, és meg is védelmezik azt az orosz agresszió ellenében, amely agresszió Ukrajna visszatérítésével próbálkozik az orosz befolyási övezetbe. A 2014-et követő Donbaszban dúló háború államok közti háborúnak van beállítva, és nem az Euromajdan utolsó napjait követő erőszakos polgár-polgár elleni konfliktus egyenes folytatásának, ami ráadásul minden fajta katonai beavatkozást megelőzött Oroszország részéről.

A valóságban viszont az Euromajdan egy elégtelen forradalom volt. Semmiféle nemzeti egységet nem teremtett meg, de a vele jól járó elitek csoportjainak (az ideológiai véleményvezérekkel egyetemben) érdeke, hogy fenntartsák a belső és külső legitimáció ilyetén illúzióját, elhallgattatással és elnyomással. Így hát az áll érdekükben, hogy úgy fessenek le minden alternatívan értelmezett ukrán múltat, jelent és jövőt mint nem ukrán, vagy egyenesen ukránellenes, még akkor is, ha ezeket az értelmezéseket sok ukrán osztja (ha nem maga a többség). Ennek eredményeképp ezektől az ukránoktól egyre inkább elveszik a megszólalási lehetőséget a belpolitikai és nemzetközi nyilvánosságban.

Ukrajna nem csupán a nagyhatalmak játékszerévé silányult. Ami igazán megalázó, az az, hogy Ukrajnát kihasználják nemes vállalkozásnak álcázott imperialista érdekek mentén. Az Ukrajna szuverenitásáról szóló patetikus megszólalásokkal terelik el a figyelmet az állam valós állapotáról, amely állam sokkal jobban függ külső hatalmaktól politikai, gazdasági és katonai értelemben, mint a Szovjetunió összeomlása óta bármikor. Ukrajna sokféleségének felismerése, és a közbeszéd ukránok érdekei felé terelése különösen sürgető nemcsak a konfliktus azonnali enyhítése, de bármilyen fenntartható helyi megoldás, illetve Európa békéjének szempontjából is.

Az ukránok tényleg csatlakozni kívánnak a NATO-hoz?

Oroszország gránitszilárd garanciákat követel arra, hogy Ukrajna (egyéb ex-szovjet tagköztársaságokkel egyetemben) nem fog csatlakozni a NATO-hoz, és a NATO nem használja területüket katonai terjeszkedésre. A nyugati hivatalosságok és megfigyelők tipikus válasza erre eddig az, hogy ez a NATO és Ukrajna dolga, nem Oroszországé. Sok nyugati véleményalkotó megszállottan próbálja kifürkészni Putyin gondolatait: Hogyan fog reagálni, ha nem lesz elégedett az ultimátumaira adott válaszokkal? Ezek tükröződnek az ellentétes oldal elterjedt párhuzamos spekulációiban, hogy vajon Biden készen áll-e egy Oroszországgal kötendő megállapodásra. Nem igazán izgat sokakat az, hogy az ukránok mindeközben ezekről mit gondolnak. Az ukránok tényleg csatlakozni akarnának a NATO-hoz?

Ukrajna semleges státuszát, amely kizárja, hogy az ország bármelyik katonai tömbhöz csatlakozzék, beleírták a modern ukrán államalapító okirataiba: a Függetlenségi Deklarációba (elfogadva: 1990. július 16.) és Ukrajna alkotmányába (1996. június 28.). 2007 decemberében, a hírhedt Bukaresti Csúcstalálkozó előestéjén – amely csúcs eldöntötte, hogy Ukrajna és Grúzia „NATO-tagokká válnak” – az ukrán lakosság kevesebb mint 20 százaléka támogatta a NATO-csatlakozást. Az Oroszországgal kötendő katonai szövetség vagy a tömbökön kívüli semleges állapot megőrzésének kérdése megosztotta az ukránokat.

Az ukránok messze vannak egy egységes, NATO-tagságot támogató állásponttól

A NATO-tagság megmaradt egy, az ukrajnai társadalmon belüli kisebbség ügyének egészen a 2014-es viharos eseményekig. A Krím Oroszország általi bekebelezésének és a Donbasz-háború megkezdődésének eredményeképp a NATO-tagság támogatottsága 40 százalék körülre ugrott. Ennek ellenére továbbra se tette magáévá az elképzelést az ukránok többsége.

Két körülmény járult hozzá a közvélemény megváltozásához. A korábban szkeptikus ukránok egy része elkezdett a NATO-tagságra mint az Oroszország részéről elkövetendő további ellenséges műveletek elleni védelemre tekinteni. De ennél nem kisebb jelentőségű körülmény, hogy a közvélemény-kutatások által megkérdezettek körébe már nem tartoztak bele többé a leginkább Oroszország-párti ukrán lakosok az ukrán kormányzat által nem ellenőrzött területeken – a Krímben és Donbaszban.

Ukránok milliói gyakorlatilag kiszorultak az ukrán közügyekből.

Az Oroszországgal kötendő katonai szövetség támogatottsága 2014 óta meredeken bezuhant Ukrajna maradék részében. Azonban a legtöbb korábbi Oroszország-támogató nem csatlakozott a NATO-t támogatók táborához, inkább a semleges státusz támogatására váltott, egyfajta „Dögvész mind a két családra!” megfontolásból. Ha a hétéves katonai konfliktusra gondolunk, amit széleskörben Oroszországgal vívott háborúként értelmeznek (félre), a NATO-tagság elutasítottsága ukránok egy nagyon nagy csoportjától egészen elképesztő.

A 2019-es választások előtt a korábbi ukrán elnök, Petro Porosenko megpróbálta elérni, hogy az ország az Európai Unióhoz és a NATO-hoz való csatlakozás felé induljon Ukrajna alkotmányába bevezetett változtatások eszközlésével. Ez sem segített rajta, nem kerülte el a megsemmisítő vereséget, amit Zelenszkij mért rá.

A NATO támogatottsága régiónként változik. Stabil és kikezdhetetlen NATO-párti többség csak a nyugati területeken létezik. Talán Közép-Ukrajnában van még jelentősebb támogatottsága a NATO-nak. Mindazonáltal a keleti és déli régiókban a semlegesség népszerűbb a NATO-tagságnál, annak ellenére, hogy Ukrajnának épp ezt a részét foglalnák el bármilyen valódi orosz invázió során.

A NATO támogatottsága és a különböző ukrán nemzeti elképzelések közötti összefüggés különösen megosztóvá teszi a kérdést.

Sok ukrán a NATO-ra mint Oroszország elleni védelem tekint. Sok más ukrán úgy érzi, hogy a NATO-tagság Ukrajna szuverenitásának további feladását jelentené a Nyugat felé, amit már így is éreznek 2014 óta, valamint tovább növelné a feszültségeket Oroszországgal, felerősítené az ukránok közti belső feszültségeket, és belerángatná az országot az Egyesült Államok egy újabb „örökháborújába”, amelyek közül egy épp nemrég ért véget megalázó vereséggel.

Valamennyi bizonyíték van rá, hogy a 2021. tavaszi orosz katonai csapatösszevonások megnövelhetik a NATO támogatottságát. Az is elég valószínű, hogy a NATO támogatói nyernének egy népszavazáson. A népszavazásra vonatkozó ilyen előrejelzések azonban kevéssé alkalmasak arra, hogy felmérjék az ukrán biztonsági stratégiával kapcsolatos preferenciákat, mivel puszta „igen” vagy „nem” választásra szorítkoznak, és nem terjednek ki a Donbaszban és a Krímben élő több millió ukrán állampolgárra, akik nem szavazhatnának a népszavazáson, de attól még határozott véleményük van a kérdésről.

Emellett az is bizonytalan, hogy hogyan reagálna az ukrán közvélemény azokra az egyértelmű jelzésekre, amelyek arra vonatkoznak, hogy az Egyesült Államok kizárja a harcoló csapatok bevetését Oroszország ellen, ha az Ukrajna megtámadása mellett dönt; vagy bármely lehetséges kompromisszumra, ami az Oroszországgal folytatott tárgyalások során születhet.

Miközben kritizáljuk Putyin követeléseit, amelyek Ukrajna nagyhatalmi hovatartozását óhajtják eldönteni, fontos, hogy ne essünk ugyanabba a hibába, és ne döntsük el kétes módon az ukránok helyett, hogy a NATO-hoz akarnak csatlakozni.

Az ukránok igen messze vannak az egységességtől a NATO-tagság kapcsán. Ez egy olyan vitás kérdés, amelyet csak egy olyan politikai folyamatban lehet megfelelően megoldani, amelyben a másként gondolkodó ukránok nagy részének véleményét nem söprik le, vagy bélyegzik meg őket alapból „árulónak”, illetve az orosz propaganda „strómanjainak”, amiért jó okkal szkeptikusak a NATO-val szemben.

Kiút és meghaladás

Az ellenzék a civil társadalom nacionalista és neoliberális részéhez képest kevéssé szervezett és mozgósított, hiába képviselik az ukrán állampolgárok jelentős kisebbségét, sőt néha többségét. Az utóbbi még fokozta is a nyomást a meggyengült ukrán államon népszerűtlen céljai elérése érdekében. A Porosenko alatti radikalizálódó nacionalista politikai vonalat 2021-ben Zelenszkij szankciói és fenyegetőzései követték, melyek az ellenzék egyik vezetőjét, a nagyhatalmú oligarchákat és a nagyobb súlyú ellenzéki médiát célozták.

Az emberi jogi kritikák ellenére mindez nem provokált semmilyen jelentős reakciót a nyugati közvéleményben, nem úgy, mint az oroszországi vagy a belarusz ellenzék elnyomása. Sok megfigyelő megelégedett egy egyfajta lusta, biztonsági magyarázattal, mondván, az állítólagosan „oroszpárti” erőkkel szembeni elnyomás elkerülhetetlen, sőt, talán legitim is lehet a külső fenyegetés alatt álló országban.

Ugyanakkor az, hogy tovább korlátozzák az ukrán társadalom jelentős részének politikai és nyilvános képviseletét, nem teszi naggyá Ukrajnát – csakis gyengébbé és megosztottabbá.

A Minszki Egyezmények, amelyek alapfeltételként tűzték ki a Donbasz szakadár területeinek különleges státuszának megállapítását, fontos rész lehetne Ukrajna problémájának lehetséges megoldásában. Ezeket az egyezményeket az ukrán hadsereg 2014-2015-ös vereségsorozata után írták alá, bár azóta igen kevés részüket valósították meg. Említésre érdemes, hogy még a támogatói közül is sokan „Oroszország által katonai agresszió segítségével diktált, gyomorforgató kompromisszumnak” tartják.

Ugyanakkor fontos a Minszki Egyezményt nem olyasminek értelmezni, amit Putyin akar, hanem inkább egy lehetséges iránynak, ami egy demokratikusabb, plurálisabb Ukrajnához vezet, ami elismeri és elfogadja saját politikai sokféleségét. Az Egyezmény egyszerre eszköze és célja ennek a folyamatnak. A Minszki Egyezmény előfeltételezi, hogy Donbasz lakossága visszatér majd az ukrán nemzet legitim részeként.

Többnyire egészen más véleményük van a történelemről és a közelmúlt eseményeiről, a nyelvpolitikáról és a nemzetközi szövetségekről, mint a nacionalista politikai és civil köröknek, akik az ukrán társadalom nevében beszélnek, de csak felületesen képviselik annak sokszínűségét. Ehhez radikális változásra lenne szükség az ukrajnai közbeszédben uralkodó poszt-Euromajdan diskurzus lecserélésével, és törekedni kellene egy befogadóbb nemzeti identitásfogalom felé.

Másfelől a donbaszi ukrán polgárok millióinak visszatérésével, a Minszki Egyezmény visszaállít némi felborult egyensúlyt (ami most intézményes védelem alatt áll) az ukrajnai politikába, ami elszakadt a nép véleményétől és elvárásaitól. A Minszki Egyezmények egyszerre feltételeznek és tesznek lehetővé érdemi párbeszédet Ukrajna jövőjéről.

Vannak kockázatok, ez nem kérdés. Az ukrán társadalom erősen kívánja a békét, de a Donbasz speciális jogállásának egyes kitételei (mint például a harcolók számára garantált amnesztia, vagy a szeparatista fegyveres csoportok „népi milíciákként” való intézményesítése) mindeközben nem népszerűek. Ezzel együtt, a Minszki Egyezmény gyakorlati átültetésének akadálya az ukrán kormány részéről sohasem a többségi támogatás hiánya volt, mint ahogy a NATO-tagságért folytatott kampányban, vagy az annál is népszerűtlenebb nacionalista és neoliberális politikai vonalak erőltetésénél sem voltak ilyen megfontolásaik.

Fontos továbbá, hogy annak ellenére, hogy a Minszki Egyezmény katonai vereség következménye volt, a legtöbb ukrán támogatta azt annak 2015-ös aláírása után. Ha most sok ukrán csalódott, az elsősorban azért van, mert a békefolyamat igen lassú és nem hatékony, nem azért, mert az Egyezmény eleve elfogadhatatlan lenne.

Még fontosabb volt az a nyilvánvaló fenyegetés, amit a civil társadalom nacionalista része jelentett, amely az úgynevezett „kapituláció-ellenes” demonstrációkat vezette. Ezek kisebb tüntetések voltak, és az ukrán társadalomnak csak a 26 százaléka fejezte ki támogatását feléjük, miközben 41 százalék egyértelműen ellenük volt. Ennek ellenére sikerült hátráltatniuk a Minszki Egyezmény további becikkelyezését a Zelenszkij 2019-es földindulásszerű győzelme utáni kezdeti sikereikkel.

Közben viszont nem Ukrajna „kapitulációja” forog kockán, hanem egy nagyon specifikus nemzetépítő projekt az országban, amelyben Oroszország játssza a „Másik” főszereplőt, amely ellen a projekt nagy játékosai a nemzeti identitásukat hangsúlyozzák. A probléma ezzel a projekttel, hogy az ukrajnai belső kulturális és politikai sokszínűség asszimilációját célzó törekvések (megismételve a modern nyugati államok igen problémás 19. századi kiépülésének útját) összeegyeztethetetlenek sokak mai demokráciafelfogásával. Még az is lehet, hogy annyira nem összeegyeztethető, mint az imperializmus „aranykorának” nagyhatalmi politikájának újrajátszása.

Ezzel együtt ez a nemzetépítési projekt nehezen is kivitelezhető a jelen körülmények között, mivel nem támogatják a párhuzamosan futó modernizációs folyamatok. Nem lehet manapság megismételni a „neveljünk tisztes franciákat a parasztokból” módszerét, hiszen a Kommunista Párt ezt a feladatot már elvégezte évtizedekkel ezelőtt. Nem is meglepő tehát, hogy az alapjaiban antikommunista ukrán társadalmi projekt sorozatosan csődött mondott a nemzet egyesítésében, annak ellenére, hogy egy generáció életében három forradalom is lezajlott, és hiába az állítólag mozgósító külső fenyegetés is.

Mindezidáig ennek a nemzetépítési projektnek az erőltetésére tett kísérletek nemhogy nem oldották meg, de inkább még intenzívebbé tették a politikai képviselet posztszovjet válságát.

Bizonyára lehetséges egy másik, pluralisztikus Ukrajna, amely kölcsönösebb és inkább párbeszéden alapuló módon fejlődik, Európa és Oroszország közötti saját jogú hídként. Hogy ide eljussunk, létfontosságú lenne felismerni Ukrajna politikai sokszínűségét, és megteremteni a különböző álláspontú ukránok között folyó, intézményi védettség alatt álló nemzeti párbeszéd lehetőségét. Hogy erre az ukránokon kívül másnak is szüksége van-e: ez már más kérdés.

Volodimir Iscsenko a berlini Freie Universität Kelet-európai Tanulmányok Intézetének kutatója. Kutatásait a tüntetések és társadalmi mozgalmak, forradalmak, radikális jobboldali és baloldali politikák, nacionalizmus és civil társadalom területein végzi. Szerzője több, független szakmailag lektorált cikknek, és több interjút adott a kortárs ukrajnai politikáról, az Euromajdan felkelésről és az azt követő 2013-2014-es háborúról, publikált a Post-Soviet Affairs, Globalizations and New Left Review-ban, illetve más folyóiratokban. Külsős munkatársként jelentős mennyiségű munkája jelenik meg a Guardianben és a Jacobinon 2014 óta. Jelenleg egy közös kötet kéziratán dolgozik, melynek címe: A Majdan-felkelés: Mozgósítás, radikalizáció és forradalom Ukrajnában 2013-2014-ben.