Politikai pályafutása során először tartott országértékelőt – amelyre korábban több helyütt évértékelőként hivatkoztak a sajtóban – Márki-Zay Péter, az ellenzék miniszterelnök-jelöltje. Az esemény eredeti megnevezése annál fontosabb, mert a szónoklat a kormányfőjelölt „előzenekaraival”, vagyis a hat szövetséges ellenzéki párt vezetőinek beszédeivel együtt még kevésbé szólt kizárólagosan a 2021-es naptári évről, mint Orbán Viktor szombati „state of the unionja”, sokkal inkább a Nemzeti Együttműködés Rendszerének egészéről, annak tizenkét évéről.

Azzal pedig, hogy a Fidesz kormányzásának „bűneit” évtizedes távlatba helyezte, Márki-Zay és vele az Egységben Magyarországért szövetség is némi tartalommal töltötte meg az eddig a levegőben lógó, mondvacsinált „Csak felfelé!” szlogent, illetve saját magát is képes volt valamelyest definiálni a csütörtök délutáni országértékelőn.

Eddig gyakori – és jogosnak tűnő – kritika volt az ellenzéki kommunikációval szemben, hogy széttartó, nem egységes; s hogy sokszor sikerül egymásnak ellentmondó állításokat tenniük rövid időn belül.

Gyakran hangzott el még, hogy nincsen egy olyan egységes narratívájuk, mint a Fidesz-szavazóknak mindig valamilyen stabil mitológiát előadó Orbán Viktornak, akinek a szónoklataiban Magyarország az örök, védelemre szoruló áldozat, amelyet egyszerre támad a „baloldal”, „Brüsszel”, Soros és a többiek.

Ha túl nagyot nem is vállalt a hatpárti szövetség az országértékelő alkalomra, ezt a lécet sikerült megugrania mind Márki-Zaynak, mind a hat párt elnökeinek és társelnökeinek. Azt a történetet viszonylag fegyelmezetten és konzisztensen mondta fel minden felszólaló, hogy Orbán Viktor és a Fidesz 2010-ben az első kétharmados felhatalmazással és az országba özönlő európai uniós támogatások milliárdjaival történelmi lehetőség előtt állt. Ám ezt lehetőséget nem az ország boldogulásának rendelte alá, hanem saját hatalmának konzerválására és a fideszes „kiváltságosok” „osztályának” létrehozására használta ki. Ezzel a Fidesz züllésbe taszította, „lefelé” kormányozta Magyarországot, Márki-Zay és az ellenzéki szövetség pedig „csak felfelé” fogja, úgy, hogy azzal ne csak egy szűk kör, hanem „mindenki” jól járjon.

Ez nem egy bonyolult történet, és persze rengeteg kérdést is nyitva hagy, de egyrészt semmivel sem egyszerűbb narratíva, mint a Fideszé, másrészt Orbán meséje sem hagy kevesebb választ balladai homályban. És ami a legfontosabb: közös nyilvános szerepléseik alkalmával a csütörtöki alkalmat megelőzően nemigen jutott el az ellenzéki szövetség arra a pontra sem, hogy ezt faék egyszerűségű alapállást érthetően el tudja magyarázni a választóinak.

A homályban hagyott válaszok egyike nem meglepő módon az esetleges kormányzás mikéntje volt, még akkor is, ha a tekintetben nem érheti szó a ház elejét, hogy Márki-Zay Péter beszéde végén percekig sorolta a hatalomra kerülés esetén beváltandó, jobbára egészen konkrét ígéreteket. (Ezeknek az ígéreteknek a számonkérhetősége és megvalósíthatósága is fontos kérdés, de ezekről talán adekvátabb lesz az ellenzék jövő péntekre tervezett programbemutatója után beszélni.)

Ha viszont kizárólag a csütörtöki országértékelő beszédek alapján szeretnénk megfejteni, hogy hogyan fog hatalomra kerülése esetén országot vezetni a mostani ellenzék, a legpontosabb és legkielégítőbb válasz valószínűleg az lenne, hogy leginkább együtt.

S ha azt kérdezné valaki, hogy mondjuk a következő ciklus felénél mit tartanának az egyik legnagyobb politikai eredményüknek, csak a mai beszédekből kiindulva az lenne rá a legpontosabb válasz, hogy együtt maradtak.

Azt meg kell hagyni, hogy ebben a kérdésben is katonás fegyelmet tanúsítottak a pártvezetők és Márki-Zay: bámulatos mennyiségben és változatossággal írták körül, a legkülönbözőbb szószerkezetekkel, hogy az ellenzék mennyire egységes, összetartó, és hogy Magyarország mennyire a miénk, azaz mindenkié lesz a kormányváltás után.

Ez arra is rámutat, hogy az Egységben Magyarországért vélhetően fontosnak tartotta, hogy a választóinak saját magát mint szövetséget is újra elmagyarázza. E tekintetben azt tudtuk meg a hatpárti konglomerátumról, hogy egy olyan valami, ami 12 év után – tanulva a sorozatos választási vereségekből – már önmagában azzal komoly politikai teljesítményt hajtott végre, hogy összeállt, és lehetővé teszi azt, hogy ne a Fidesz legyen többé hatalmon, valamint elindítsa Magyarországot „felfelé”.

Ebben az öndefinícióban az egyes pártok attribútumai, karakterei teljesen feloldódtak: ugyan Simon András a konferanszié szerepében igyekezett azzal alakot rajzolni minden résztvevő pártnak, hogy a Nolimpia-kampány, „a nép hangja” eposzi jelző, illetve a zöld meg piros színek felemlegetésével hívta fel vezetőiket színpadra, de mikor azok megszólaltak, ember meg nem mondta volna, hogy más-más politikai közösségből érkeztek meg a történelmi pillanat előtt álló szövetségbe. Arra pedig Kunhalmi Ágnestől Márki-Zay Péterig szinte mindannyian világos utalásokat tettek, hogy mennyire fontos a választási szövetség „átmentése” kormányzó pozícióba is.

Az ellenzék közös történetének lábra állítása mellett látványos volt, hogy Márki-Zay és a pártelnökök is gyakorlatilag minden téren a Fideszhez képest határozták meg az ellenzéki összefogást: kezdve onnan, hogy a miniszterelnök-jelölt régen Fidesz szavazó volt; túl azon, hogy a hómdezővásárhelyi polgármester a bizonytalan szavazókat már nem is emlegetve, legalább ötször győzködte valamilyen formában a fideszes szavazókat arról, hogy nekik is jobb lesz, ha nem a Fideszre szavaznak; egészen addig, hogy „kormányváltó nagygyűlést” hirdettek március 15-ére Budapestre, azaz arra a napra és helyszínre, amikor és ahol a Fidesz Békemenetet tart majd.

Ezzel együtt is voltak elvitathatatlan erényei az ellenzéki országértékelésnek: azt a ziccert például magabiztosan használta ki Márki-Zay Péter, hogy tudván, mit, illetve mit nem mondott Orbán Viktor szombati beszédében, némi erkölcsi fórt is felszedve megemlékezett a koronavírus-járvány eddig több mint 40 ezer hazai áldozatáról. Az is láthatóan tudatos volt az ellenzéki szónokok részéről, hogy hangsúlyosan nemcsak a szimbolikus alapon elkötelezett ellenzéki szavazókhoz szóltak, hanem rengeteget emlegették a megélhetési problémákkal küzdőket, az egyenlőtlenségek növekedését, a lefelé igen, de felfelé nem működő társadalmi mobilitást, az elnyomott csoportok között pedig különösen sokszor szólították meg a sztrájkjoguktól a közelmúltban gyakorlatilag megfosztott pedagógusokat.

Az országértékelés leglátványosabb retorikai teljesítménye talán az volt, hogy Márki-Zay Péter végre életképes ellenzéki reakciót adott a Fidesz választás előtti, sikerpropagandával kísért jóléti intézkedéseire.

A miniszterelnök-jelölt szerint ugyanis Orbán Viktor csak azért osztott most vissza valamennyi pénzt (de így sem eleget) 12 év után az embereknek, mert az ellenzék az egységbe tömörüléssel megteremtette  a kormányváltás valós esélyét. Márki-Zay ezzel egyszerre mutatta cselekvőképesnek a szövetség pártjait, és demonstrálta azt is, hogy mit köszönhet az egyszerű választó pusztán annak, ha politikai elit hat szervezete adott esetben nem külön, hanem együtt indul a választáson.