Magyarországon a Szegényeket Támogató Alap (SZETA) létrejötte kivételesen szerencsés egymásra találása volt a ’70-es, ’80-as évek fordulóján megéledő demokratikus ellenzéknek, az értelmiségi és művészeti ellenkultúráknak és a szociális gondokkal együtt növekvő társadalmi segítőkészségnek.
A független segélymozgalmat 1979 őszén Solt Ottilia indította útjára hét társával: Havas Gáborral, Iványi Gáborral, Lengyel Gabriellával, Matolay Magdával, Nagy Andrással, Nagy Bálinttal és Pik Katalinnal, akiknek többsége ekkor már jó egy évtizede intenzív terepkutatásokat végzett a magyar munkások, szegények és cigányok körében. Mint visszaemlékezésében az egykori SZETA-aktivista, Kardos László jogász írja:
„Közösségünknek karizmatikus vezetői voltak: Kemény István és Solt Ottilia. A SZETÁt Solt Ottilia találta ki, de a történet Kemény Istvánnal kezdődik. A Szeta-alapítók többsége a szociológus Kemény tanítványa volt, akik 1969-től részt vettek az általa irányított szegény- és cigányvizsgálatokban.”
A SZETA indulásakor azonban az iskolateremtő, kiváló terepkutató már nem vehetett részt, mert a sok éven át őt sújtó kutatási és közlési tilalom elől 1977-ben nyugati emigrációba kényszerült, ahol 1990-ig a párizsi École des Hautes Études en Sciences Socials munkatársa lett, s csak a rendszerváltás után tért haza.
Célja és önmeghatározása szerint a SZETA olyan önkéntes civil szerveződés volt, amely azoknak a rászoruló családoknak nyújtott közvetlen segítséget, melyek valamiért a szociális védőhálóból kiestek. Mivel a kommunista érában a szegénység, otthontalanság és a származási diszkrimináció eleve tabutéma volt, az alapítók úgy döntöttek, meg sem kísérlik a legális egyesületté alakulást, s a várható hatósági tilalmak és retorziók ellenében a minél szélesebb nyilvánossághoz fellebbeznek, amelybe a nyílt felhívások, jótékony célú lakásrendezvények és köztéri akciók éppúgy beletartoztak, mint a szamizdat és tamizdat (a magyar emigráns sajtó) cenzúramentes fórumai. Bár a mozgalom szándéka és működésmódja eleve rendszerkritikus volt, önkénteseinek főként értelmiségi körökből verbuvált, heterogén tábora csak részben vállalta a nyílt ellenzékiséget, s a konspiráció vagy a nyilvánosság, a hivatalos keretek vagy a független önszerveződés dilemmái – mint mindenfajta civil kezdeményezés a korszak egésze alatt – a SZETA tagságát is megosztotta.
Aktivistái ismerős és ismeretlen támogatóktól főként pénzt, ruhaneműt, játékot, könyvet és tanszereket gyűjtöttek, amit közvetlenül a rászoruló családoknak osztottak ki. A segélyezésen kívül a tagok önkéntes alapon szociális munkát is végeztek: kérvényeket írtak, jogsegélyhez juttatták gyakran félig írástudatlan ügyfeleiket. A pénzgyűjtést már az alapításkor megkezdték, az első segélyeket 1979 decemberében küldték el. A támogatottak körét a SZETA szervezői kezdetben főként a saját szociológiai terepmunkájuk során megismert nyomorgó – többnyire roma – családok közül választották ki.
Mint a mozgalom egyik alapítója, Havas Gábor szociológus kiemeli:
„Pontosan tudtuk, hogy egy ilyen félig illegális szervezet, mint a SZETA, nem képes megoldani a hazai szegénység gondját, mert ez annál jóval nagyobb és súlyosabb probléma. Az egészet inkább példamutatásnak szántuk, hogy lehet az alulról jövő kezdeményezéseknek tere Magyarországon, csak egy kis civil kurázsi kell hozzá.”
Beszédes adalék egy másik SZETA-alapító: Lengyel Gabriella 1981-ből fennmaradt kézirata is, mely részben az ellenpropaganda legfőbb vádját, részben sokak dilemmáját: a demokratikus ellenzék és a segélymozgalom viszonyát kívánta tisztázni: „A SZETÁ-nak elvileg semmi köze az ellenzékhez, akármilyen beállítottságúak legyenek is a képviselői, az független polgári kezdeményezés az állami szociálpolitika korrigálására. Ha a szociálpolitika megsértődik, ám csinálja jobban, és akkor nem lesz majd szükség ilyen kezdeményezésre. De sokkal könnyebb ránk sütni, hogy az „ellenzék fedőszerve” vagyunk, mint belátni, hogy mennyire hiányzik a társadalomból a szociális gondoskodás.”
A rendszeres segélyezés mellett a tagság más független kezdeményezésekben is szívesen részt vett, s a mozgalom egy sor saját akciót is indított. 1980 tavaszán és nyarán egy körlevélben adománygyűjtést hirdetett meg „Felhívás a szegények támogatására” címmel. 1980 őszén jótékonysági koncertet szervezett Kocsis Zoltán és Malina János fellépésével, de az est megtartását a hatóságok az utolsó pillanatban betiltották és rendőri intézkedéssel megakadályozták. Nagyobb sikerrel jártak a szervezők egy másik nyilvános rendezvény: a még az év karácsonya előtt a Hazafias Népfront IX kerületi székházában rendezett kortárs képzőművészeti kiállítással és jótékonysági árveréssel. A tárlatot 600 fős közönség előtt Mészöly Miklós író nyitotta meg és csaknem 3000-en látták. Az ezt követő aukción több mint száz műalkotás talált gazdára 170.000 Ft értékben, s a befolyt összegből egy nógrádi faluban házat vettek egy asszonynak, akitől a gyámhatóság, megfelelő otthon híján, a gyermekét elvette.
Később szűkebb körben, magánlakásokon ugyan, de sor kerülhetett Eörsi István, Dalos György, Konrád György és Petri György felolvasóestjeire, Jeney Zoltán, Vukán György és Muzsikás együttes házi koncertjeire, Jávor István, Háy Ágnes, Szabó Miklós és mások előadására is. Ezek alkalmanként 6-10 ezer forint értékű adományai szintén a SZETA segélykasszáját gyarapította.
A mozgalom aktívabb tagjait a belügyi szervek állandó megfigyelés alatt tartották (mint azt számos, az ÁBTL-ben fennmaradt jelentés tanúsítja), s az alapítókat rendőri figyelmeztetéssel és pénzbírsággal sújtották, amiért, úgymond, „illegális szervezetet működtetnek”. A fő szervezőket, akik kezdettől névvel és címmel nyíltan vállalták tevékenységüket, s havonta egyszer Lengyel Gabriella józsefvárosi lakásán minden érdeklődő számára nyitott megbeszélést tartottak, ismételt rágalomkampányokkal próbálták lejáratni, míg a jótékony akciókhoz megnyert írók, művészek körét – akik között tiltott, tűrt és támogatott alkotók egyaránt voltak – személyre szabott zsarolásokkal próbálták szűkíteni, állásvesztéssel, ösztöndíjmegvonással és publikációs tilalommal fenyegetve őket. Mindezek ellenére a SZETA segélymozgalma az első két évben – párhuzamosan a lengyel Szolidaritás lendületes térhódításával – látványosan kiszélesedett, rendszeres támogatóinak fennmaradt egykori név- és címlistája 1981-re már 560 önkéntest számlált.
1981 nyarán a SZETA a lengyel Szolidaritás Szabad Szakszervezettel közösen kéthetes magyarországi üdülést szervezett Varsó környéki szegény családok gyermekeinek. Ennek részeként 24 lengyel gyereket és 3 felnőtt kísérőt láttak két hétre vendégül Budapesten és a Balaton-felvidéken. A lengyel gyerektábort a KÖJÁL és a helyi hatóságok zaklatták, szervezőit: Lengyel Gabriellát, Demszky Gábort, Solt Ottiliát és Nagy Andrást megfigyelték, az egyik önkéntes kísérő tolmácsot: Wojciech Maziarskit, egy Budapesten tanuló lengyel diákot pedig kiutasították Magyarországról. Alig egy héttel az 1981. december 13-i lengyel hadiállapot kihirdetése s a Szolidaritás betiltása után egy stencilezett felhívás járt kézről-kézre, amely bár nem a SZETA nevében szólított fel „a lengyel testvéreink iránti együttérzés kifejezésére”, a tíz aláíró – Balczó András öttusázó olimpiai bajnok, ifjabb Bibó István, Bouquet Gábor, Demszky Gábor, Endreffy Zoltán, Iványi Gábor, Kerényi Grácia, Krassó György, Lengyel Gabriella és Nagy W. András – többsége a jó két éve alakult független segélyszervezet ismert szervezője volt.
A karácsony előtt közzétett felhívásra vagy félezer magyar család jelentkezett, és mintegy 150 lengyel gyerek családi vendéglátására és megajándékozására elegendő adomány gyűlt össze.
Két nappal a segélymozgalom felhívása után a Magyar Vöröskereszt is nekibátorodott, és akciót hirdetett a lengyel gyerekek és idősek megsegítésére. Az ajándékcsomagok továbbítása ezután átkerült a Vöröskereszthez, a SZETA pedig – külső támogatás nélkül – lázasan készült az újabb nyári balatoni táboroztatásra. Ezt azonban már a magyar és lengyel belügyi szervek együttes akciója a lengyel gyerekcsoport visszatartásával meghiúsította.
Az ismételt hatósági ellenakciók miatt hasonlóan csak fél sikert hozhatott a Kőszeg Ferenc által még 1981 nyarán kezdeményezett jótékony célú kortárs irodalmi és képzőművészeti antológia: a „Feketében” kiadása is. A tartalmas és eredeti, szamizdatként megjelent SZETA-kiadványt 1983 februárjában végül Kőszeg lakásán mutatták be 38 író és 21 képzőművész munkáival. A bemutató címe – egy Pilinszky-verset idézve – stílusosan „A mélypont ünnepélye” volt, nemcsak a mélyszegénységben élő támogatandók körére utalva, hanem egyúttal a könyv születésének baljós előzményeire is. A sok viszontagságot túlélt kiadvány mindössze 300 példányban készült, s egy nyomdai razzia során még ennek két-harmadát is lefoglalta a rendőrség, amely a résztvevők ismételt vegzálásával közel két éven át mindent elkövetett a karitatív akció meghiúsítására. (Utóbb mindössze négy szerző mondta vissza részvételét nyomós személyes indokkal.) Ezzel együtt a „Feketében” a társadalmi részvét és a kulturális ellenállás korszakos mementója lett, és máig a magyar szamizdat irodalom ritka és becses, jórészt csak aukciókon nagyritkán feltűnő bibliofil kiadványaként.
A mozgalom szervezett hálózatként a ’80-as évek közepére elhalt, bár önkéntesei közül sokan ezután sem engedték el a rászorulók kezét. (Miként e sorok írója sem, Solt Ottilia ajánlására több rászoruló mátészalkai családot évekig öntevékenyen támogatva s ebbe idővel másokat is bevonva.) Szerepét a rendszerváltás után az újonnan alakult civil szervezetek vették át, egykori aktivistái pedig kutatóként vagy politikusként továbbra is eltökélt hívei maradtak az esélyegyenlőségnek s egy igazságosabb hazai szociálpolitikának.
A segélymozgalom forrásai
A SZETA forrásai mára sajnos csak elszórtan és hiányosan maradtak fenn. Ennek oka egyrészt, hogy iratait és csekély példányszámú kiadványait már az egykori cenzori, rendőri ellenakciók is jócskán megtizedelték, másrészt, hogy az elmúlt jó 35-40 évben számos aktivistája elhunyt, és irathagyatékuk nem, vagy csak részben került nyilvános gyűjteményekbe. Érdemi forrásait: a Blinken-OSA Archívum releváns dossziéit, Lengyel Gabriella online gyűjteményét és az Állambiztonsági Levéltár (ÁBTL) belügyi titkos jelentéseit esetenként hasznos további adalékokkal egészíthetik ki Havas Gábor, Nagy Bálint, Kozák Gyula, Hermann Zsuzsa és más egykori aktivisták magángyűjteményei vagy az olyan másodlagos források, mint az egykori szamizdat (Napló, Beszélő, Hírmondó, stb) és tamizdat (SZER, Irodalmi Újság, stb) fórumok rendszeres híradásai. A SZETA történetének hasonlóan beavató és adatbő forrása még néhány részint mára elhunyt aktivista: így Kardos László, Solt Ottilia illetve Kőszeg Ferenc korábban közzétett memoárja is. Mindezek felhasználásával egy jó négy évtizede fennálló köztartozás is remélhetőleg előbb, mint utóbb törleszthető lesz, s a SZETA történetét egy kritikai igényű forrásgyűjtemény és egy önálló monográfia is segít majd megmenteni a méltatlan feledéstől.
