Amikor a koronavírus-járvány következtében kialakuló anyagi nehézségek érintette társadalmi csoportokra gondolunk, a legtöbben elsőre talán a lezárások miatt a munkájukat elvesztő pincérekre, mozikból kirúgott jegypénztárosokra, elbocsátott kamionsofőrökre és légiutaskísérőkre asszociálnak, hiszen valóban ők a legegyértelműbb vesztesei a pandémiának, akiknek a munkahelyei állami utasításra határozatlan idejű hibernációba vonultak.
Azonban van egy olyan csoport, amelyről sokan azt gondolják, hogy összehasonlíthatatlanul kényelmesebb pozícióból vészeli át a pandémiát mint a munka nélkül maradt százezrek és milliók, ám valójában az elmúlt két év rájuk is súlyos terhet rótt, sokukat a nélkülözésbe taszítva:
ez a csoport pedig nem más, mint az egyetemisták.
A Mércén számos cikkben foglalkoztunk a magyarországi felsőoktatásban tanulókat sújtó szociális válsággal, amire az állam válaszul csak a megfizethető lakhatást elősegítő kezdeményezések – mint amilyen a Diákváros – ellehetetlenítését, a bérlakásprogramok alulfinanszírozását, és a kollégisták egyik napról a másikra történő hazazavarását hajlandó kínálni.
Látható viszont, hogy a világjárvány által érintett diákok problémáinak mellőzése nem egy újabb hungarikum, hanem annak az uralkodó neoliberális államképnek a következménye, amely a jóléti államra nem fontos társadalmi vívmányként tekint, hanem a lehető legolcsóbban megúszandó kötelező kiadást látja benne.
Szabadság, egyenlőség, diákszegénység
Ez a politika még olyan, papíron nagyon vagyonos országokban is húsbavágó erővel érezteti a hatását, mint Franciaország, ahol a pandémia kezdete óta megsokszorozódott a nélkülözésben élő diákok száma. Ráadásul a diákszegénység problémája nem a járvány kezdetével ütötte fel a fejét az országban.
A francia statisztikai hivatal (INSEE) egy 2014-es felmérésben arra jutott, hogy a francia diákok felének havonta kevesebb mint 939 euróból kellett fenntartania magát. Ez csupán 80 euróval volt magasabb az akkori szegénységi küszöbnél. A diákokat sújtó nélkülözés problémája azután kapott nagyobb sajtóvisszhangot Franciaországban, hogy
egy mélyszegénységben élő lyoni egyetemista 2019-ben felgyújtotta magát egy egyetemi menza előtt, így tiltakozván az őt és társait érintő anyagi nehézségek és az arra adott állami válaszok elégtelensége miatt.
A diákszegénység elleni küzdelem első vonalában ugyanis nem a francia állam, hanem a különböző civil segélyszervezetek állnak. Ahogy a témáról hosszabb riportot közlő Le Monde-nak a hetvenes-nyolcvanas évek népszerű humoristája, Coluche által alapított, ételosztásra specializálódott segélyszervezet,a Les Restos du coeur egyik aktivistája elmondta, amióta a járvány első hulláma alatt megjelentek a Párizs melletti Essonne megye legnagyobb városában, Évry-ben található egyetemen, megötszöröződött azoknak a diákoknak a száma, akik igénybe veszik a szolgáltatásaikat. Jelenleg 540-nél is több egyetemistának bizosítanak alapvető élelmiszereket (rizs, joghurt, gyümölcsök) és higiéniai termékeket hetente egyszer. A megyében a társadalmi egyenlőtlenségeket jól mutatja, hogy ugyanúgy találhatunk olyan felső-középosztálybeliek által lakott településeket, mint a vagyonos amerikai külvárosokat idéző Gif-sur-Yvette és a mélyszegénység sújtotta lakótelepektől hemzsegő Grigny, melynek népszerű kommunista polgármesteréről korábban mi is cikkeztünk már.
Az ételért sorban álló egyetemisták látványa pedig nem csak Évry-ben, de Nizzától Bordeaux-n át egészen Lille-ig adja szomorú látleletét a diákokat Franciaország-szerte nagy számban sújtó nélkülözésnek. Ez a szociális válság pedig kiemelten érinti azokat a külföldi hallgatókat, akik közül sokan a több évtizednyi francia gyarmati jelenlét által megnyomorított szülőhazájukat hagyják hátra, hogy Franciaországban folytassák a tanulmányaikat – ezek a fiatalok legtöbb esetben még annyira sem számíthatnak családjuk anyagi támogatására, mint francia társaik.
Az anyagi gondokkal küzdő tanulóknak nemcsak az olyan segélyszervezetek, mint a Les Restos du Coeur, a Vöröskereszt, vagy a Secours Populaire (Állampolgári segítségnyújtás), de az egyetemek is igyekeznek segíteni. Számos intézmény szervez gyűjtéseket azoknak az alacsony jövedelmű tanulóknak, akiknek gondot okoz a ruházkodásuk és a tanulmányaikhoz szükséges digitális eszközök beszerzése. Az elmúlt évek kormányzati emelései ellenére az egyetemek (amelyek többsége a magyarországinál is alacsonyabb tandíjak miatt nem igazán támaszkodhat gazdaságilag hallgatóira) továbbra is komoly forráshiánnyal küzdenek, így igencsak limitáltak a lehetőségeik a legszegényebb diákjaik támogatását illetően.
Ha nem akarnak csótányokkal társbérletben élni, akkor csak a dzsentrifikálódó munkáskerületek maradnak a diákok számára
Számos francia egyetemista számára jelent komoly nehézséget a lakhatási költségek finanszírozása. Ez jelentős részben annak tudható be, hogy a viszonylag megfizethető lakhatást biztosító állami intézményhálózat, a CROUS (Centre régional des œuvres universitaires et scolaires) férőhelyei igen szűkösek, 2018-ban például csak 175 ezer ággyal rendelkeztek országos szinten, miközben abban az évben 2,7 millió diák tanult a francia felsőoktatásban. Ráadásul nem egy esetben borzasztó lakhatási körülmények várnak azokra, akik a hosszú várólisták ellenére kapnak egy szobát vagy egy ágyat valamelyik CROUS-intézményben. Az országos média figyelmét is felkeltették azok a videók amelyen az látható, hogy a Franciaország északkeleti csücskében, Lille mellett található diákváros, Villeneuve-d’Ascq (amelyet a hetvenes években öt kisebb település összevonásával és nagyívű panelháziépítési programokkal hoztak létre azzal a kimondott céllal, hogy egy országos jelentőségű egyetemi-kutatási központot alakítsanak ki) egyik, nagyrészt külföldi diákok lakta kollégiuma
hemzseg a csótányoktól, az ágyi poloskától. Az intézmény fürdőhelyiségei szinte a használhatatlanságig lepusztultak, és a kollégium vezetése semmit sem tesz azért, hogy javítsa a körülményeket, miközben az ott élő diákok nem engedhetik meg maguknak, hogy máshová költözzenek.
Ha pedig nem akarnak csótányokkal osztozkodni az amúgy sem túl tágas szobáikon, akkor a francia egyetemisták kénytelenek a magán-ingatlanpiacra hagyatkozni. Mivel azonban a legnagyobb egyetemi városok éppen azok a térségek, ahol az elmúlt évtizedekben elszálltak a lakbérek, a legtöbb fiatal csak a hagyományos munkáskerületekben tud elérhető lakhatást találni. Ennek viszont lett egy olyan hozadéka, hogy ezek a negyedek egyre megfizethetetlenebbé válnak a régóta ott élő kiskeresetű lakók számára.
Ennek a dzsentrifikációnak iskolapéldája a világszintű textilipara összeomlása után magát a felsőoktatás, és az úgynevezett „knowledge economy” (tudásgazdaság) zászlóshajójaként újrapozícionálni kívánó Lille Wazemmes névre hallgató városrésze.
A Wazemmes lakosságának már a 19. század második fele óta jelentős részét adják azok a bevándorló hátterű munkások, akik kezdetben a szomszédos Belgium akkoriban szegény, főként a mezőgazdaságra támaszkodó flamand tartományaiból, majd a második világháború után a maghrebi és a nyugat-afrikai térségekből érkeztek Lille-be (és a környező ipari központokba, mint amilyen Roubaix vagy Tourcoing). Az elmúlt évtizedeken azonban a városrész igen népszerű, sőt egyenesen trendi lett az egyetemisták körében.
Ahogy azt a nevét az Internacionálé zenéjét szerző belga származású lille-i munkástól, Pierre Degeyter-től kölcsönző Degeyter Kollektíva Lille-ről szóló városszociológiai művéből (Sociologie de Lille) is kiderül, a diákok beözönlését látva számos ingatlanbefektető épített magánkollégiumokat a Wazemmes-ben. Ráadásul sok lakástulajdonos hozott létre ingatlanjait felosztva diákok által kedvelt kis alapterületű stúdiólakásokat, ezzel tornászfa fel az egekbe a lakhatási költségeket a városrészben, ahol
szó szerint egy-két utca választja el egymástól az abszolút nyomort a hipszter kézműves sörözőktől és a modern diákszállásoktól.
Macronék a diákszegénység felszámolása helyett az eliteknek építenek egyetemeket
A fentebb vázolt súlyos szociális válság elharapódzásában súlyos szerepe van annak, hogy a neoliberális politikák nevében évtizedek óta egyre inkább leépített francia jóléti állam alig, vagy egyáltalán nem kínál védelmet a szegénység sújtotta egyetemistáknak. Miközben tavaly ősszel 2,95 millió hallgató tanult a felsőoktatásban, csupán 750 ezren kapták meg a szociális alapon járó ösztöndíját (bourse sur critères sociaux) melynek éves összege a tanuló anyagi helyzetétől függően 1042 és 5736 euró között mozog. Ez a tíz hónapra leosztott kifizetést tekintve azt jelenti, hogy még a legszegényebb hallgatók sem kapnak többet havonta 573 eurónál, ami édeskevésnek számít akkor, ha figyelembe vesszük, hogy ennyi pénzből számos népszerű egyetemvárosban még a lakbér sem jön ki, nemhogy az egyéb megélhetési költségek.
Ennek ellenére a felsőoktatásért felelős miniszter, Frédérique Vidal (aki tavaly azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy vizsgálatot akart kezdeményezni a francia egyetemeken tevékenykedő „iszlamo-baloldali” oktatók és hallgatók feltérképezése érdekében) nemrég azt mondta, hogy az ösztöndíjrendszer átalakítása és a kezdeményezettek körének kiszélesítése „túl komplex feladat” ahhoz, hogy arra 2022-es elnökválasztás előtt sor kerüljön.
Ennek a hozzáállásnak a fényében nem meglepő, hogy az Emmanuel Macron által kinevezett miniszterelnök, Jean Castex kormányának a világjárvány diákokra gyakorolt hatásait érdemben enyhítő intézkedései kimerülnek a második-harmadik hullám lezárásai közepette is nyitva tartó egyetemi könyvtárak és a jelenléti oktatás fenntartásában, egy egyszeri 200 eurós támogatásban a legszegényebb diákok esetében, valamint a már említett CROUS-hoz tartozó menzákon való étkezés 3 euró 30 centes árának egy euróra csökkentésében (néhány hónap erejéig).
Mindezekkel a kormány a nagy tömegeket megmozgató diáktüntetéseket akarta csillapítani. Emellett még az a tény szolgálhat vigaszdíjul a nélkülöző egyetemistáknak, hogy tavaly Macron is elismerte a maga leereszkedő stílusában, hogy „elég kemény dolog volt 20-nak lenni 2020-ban”.
Amennyire nem fűlik a foga Macronéknak a nélkülöző diákok megsegítéshez, annyira nagy örümüket lelik a francia felsőoktatási rendszert átszövő elitizmus fenntartásában és erősítésében. Jól példázzák ezt az olyan szelektív elitintézmények, mint a régóta tervezett, 2019-ben átadott Paris-Saclay Egyetem, amellyel az állam kimondott célja az volt, hogy létrehozzon egy olyan intézményt, ahol a jövő tudományos-technológiai elitjét képzik.
