Orbán Viktor bebizonyította, hogy még nem ment el teljesen a józan esze, amikor a december 21-ei kormányinfón bejelentette Novák Katalin családokért felelős tárca nélüli miniszter államfőjelölését. Ez az egyébként logikus és racionális döntés nem kis meglepetést okozhat a kormány eddigi nő- és családpolitikáját tekintve. Hiszen nem is olyan rég még határozottan a konyhába szánta a nőket a miniszterelnök – természetesen csak azután, hogy az összes többi gondoskodási munkát is elvégezték a felelős állami szektorok helyett –, és maga Novák Katalin is inkább képviselte a karácsony előtt papírzsebkendővel önfeledt áhítatban ablakot pucoló magyar női eszményt.

A korral azonban haladni kell, egyébként is előre megyünk, és nem hátra, a választások közeledtével pedig rétegenként kell megvenni a választópolgárokat. Ebben a konkrét esetben ezúttal a társadalom aktuális igényeinek megfelelő girlboss-narratíva lett előhúzva a kalapból, mint a kormány legújabb identitáspolitikai trükkje. Orbán ezzel a gesztussal végleg le tudja rombolni a róla kialakult hímsoviniszta képet, illetve előtérbe tudja helyezni a 2022-es választási kampány egyik kulcselemét, az identitás- és családvédelmet, hiszen ennek az arca Novák.

A „girlboss” azaz „csajfőnök” vagy „női vezető” koncepciója mindenkinek ismerős lehet, ha máshonnan nem, akkor olyan népszerű, nőknek írt sikerkönyvekből, mint dr. Várkonyi Andrea bestsellere.

A girlboss olyan magabiztos, ambíciózus, önálló nő, aki a férfiak által uralt üzleti életben is sikeres tud lenni. A girlbossok jellemzően felső-középosztálybeliek, akik alapvetően jó körülményekből és adottságokkal indulnak az életben.

Egy ilyen helyzetből könnyű lustának vagy akaratgyengének bélyegezni azokat, akik nem érték el ugyanazokat a sikereket az élet minden területén – tehát nem többdiplomás, többgyerekes, vezető pozícióban dolgozó nők, akiknek mindemellett boldog párkapcsolatuk van, és persze tökéletesen is néznek ki.

Míg a jelenség az 1980-as évekből eredeztethető (amikor például Margaret Thatcher lett az első női brit miniszterelnök, ám pozíciójából semmit nem tett az elnyomott helyzetben lévő nőkért), magát a fogalmat az amerikai Sophia Amoruso tette felkapottá a közbeszédben, aki a 2010-es évek elején alapított (és azóta már csődbe ment) divatcége, a Nasty Gal, illetve erről írt könyve által lett híres, annyira, hogy a Netflix is készített a történetéből egy kérészéletű sorozatot. A fogalom használatával, ahogy arra számos írás rámutatott, az a probléma, hogy szexista, rasszista és osztályelitista, erősíti a patriarchátus hatalmi struktúráit és infantilizálja a nők vezetői pozícióját. A „girlboss-feminizmus” vagy „choice feminism” (a választás feminizmusa) ahelyett, hogy a férfi dominanciát lehetővé tevő struktúrákat bontaná le és minden nő felszabadítására irányulna, lehetővé teszi a nők számára (is), hogy kapitalista törekvéseiket a nemek közti egyenlőségi aktivizmusként legitimálják. Ezzel kiszolgálja a kapitalizmust, amely egyesek individuális sikerét támogatja a tömegek elnyomásán keresztül, és csak a munkásosztály (beleértve a nőket is) kizsákmányolásával létezhet.

Önmagában annak, hogy egy nőnemű személy ér el sikereket, nincs köze a feminizmushoz. Attól, hogy egy nő tesz valamit, az nem lesz feltétlenül felszabadító más nők számára.

A feminizmus ideológiáját nem használhatja az egyén a saját jólétének biztosítására, ha közben másokon ezzel átgázol. A feminizmus célja nem lehet a struktúrán belüli, csakis a teljes strukturális változás

– a nők felszabadítása csakis egy szolidáris társadalom megvalósulásával érhető el, amely nem összeegyeztethető az individualista, karrierista törekvésekkel.

„A feminista mozgalom „egykor a társadalmi szolidaritást helyezte előtérbe, most a női vállalkozókat ünnepli. Az a szemlélet, amely egykor a »gondoskodást« és az egymásra utaltságot értékelte, most az egyéni előrehaladást és a meritokráciát bátorítja.” – írta Nancy Fraser a jelenségről.

A kritikák ellenére a mai napig elterjedt jelenség ez a fajta kommunikáció – az üzleti életben prosperáló nők női mivoltának hangsúlyozása, annak az illúziónak a propagálása, hogy vállalkozz, légy sikeres, és ha ezt eléred, le is győzted a patriarchátust. A neoliberális vagy „leszivárgó feminizmus” (trickle down feminism) azt feltételezi, hogy ha egyes nőknek sikerül vezető pozíciókat szerezni az üzleti életben, az idővel az alattuk dolgozó „tömegekre” is felszabadítóan hat majd, a valóságban azonban a feminizmus álcája mögé bújva tovább mélyítik a kapitalista patriarchátus osztályellentéteit.

Az üzleti élet helyett vagy mellett a politikában érvényesülő női vezetők szerepe sem különbözik ettől. A női politikusok mellett olyan érvek szoktak szólni, amik például a nők alapvető természetére apellálva azt feltételezik, hogy pusztán a női jelenléttől békésebb és konszenzusosabb lenne a politikai élet, vagy arra, hogy ha számszerűsítve több nő van jelen, akkor erősebben lehet érvényesíteni olyan ügyeket, amiket egy homogén férfiakból álló csoport könnyebben ignorálna. Attól, mert nőnemű egy politikus, még nem lesz feminista a politika, amit folytat. Attól, hogy valamilyen elnyomott kisebbséghez tartozik, még nem lesz automatikusan a rendszer ellensége – vegyük csak példának Kamala Harrist. Az egyenlő képviselet nem garantálja a nemek közti egyenlőséget. A nők és férfiak közötti jogegyenlőség nem jelenti azt, hogy kizárólag a nők döntése, hogy politikai pályára lépnek – ehhez szükség van például arra, hogy legyen olyan alacsonyabb osztályhelyzetű nő, bejárónő, babysitter, akinek ki lehet szervezni a gondoskodási munkát, esetleg álljon rendelkezésére családi segítség.

A keresztény-antikommunista, jogász-orvos családból származó, háromgyerekes, több nyelvet beszélő és többdiplomás Novák, aki mindeközben elvégzi a reproduktív munkát és lefutja a maratont, a tökéletes manifesztációja a magyar nemzeti női vezetőnek. Már az előző választási kampány alatt „a kampány minden lehetséges statisztikai adattal felvértezett eredménykommunikációs arca” (sic!), ahogy Orbán Viktor nyilatkozott róla: „Van egy másik lány, illetve egy másik hölgy, mert van három vagy négy gyereke is, aki szintén ott dolgozik, családpolitikával foglalkozik, beszél három nyelvet, nagyon jó képességei vannak és jól viszi a családpolitikát. Szerintem ott is van erő meg kurázsi.” Novák már tavaly decemberben kommunikálta a sikeres nők receptjét, amikor az Axiómán megjelent videójában arról beszélt, hogy a nők szabadon dönthetnek arról, hogy a gyereknevelés mellett jó pozícióba kerüljenek a karrierjükben. Természetesen itt is csak olyan nőkről beszél, akik „gondolkodó, alkotó nőként hivatásunkban” teljesednek ki – többes szám első személyben beszél, hogy érezhessük, ő is hozzánk hasonlatos, így előttünk is nyitva van az a bizonyos ajtó, felettünk sincsen áttörhetetlen üvegplafon.

Tehát, aki éhbérért a gyárba kényszerül, vagy napi 12 órát dolgozik a szociális szférában, az vagy ezen körülményei közt örüljön az alkotásnak, vagy egyszerűen neki nem szól Novák üzenete.

Ugyanebben a videóban orákulumként közvetíti azt az üzenetet, amit egyes szerzők egyenesen a feminizmus ötödik hullámának fő céljaként határoznak meg, miszerint a nők az elmúlt évek halmozott válságjelenségeinek következményeit olyan sikeresen viselték, hogy ez megmutatta, gyakorlatilag a teljes bolygó és jövő megmentését rájuk bízhatjuk, hiszen képesek mindenkinél erősebbnek lenni. Ahogy Novák fogalmaz: „Annyi erőt kaptunk, hogy a vállunkra tett terheket elhordozhassuk, sőt meggyőződésem, hogy nekünk, nőknek annyi erő adatott, hogy még mások terheit is képesek vagyunk átvenni.”

Mostani nyilatkozatában is megerősítette a „choice feminism”-narratívát, amikor jelöléséről azt mondta: „Ez egy üzenet a magyar nőknek és a magyar férfiaknak is, ami arról szól, hogy a nők számára is minden lehetőség adott.” Ennek a narratívának a kritizálása közben könnyű átcsúszni (főleg az iróniával és szarkazmussal operáló baloldalon) szexista és nőgyűlölő megnyilvánulásokba, ami az alapvetően is fragmentált ellenzéket belülről gyengíti tovább – ezzel pedig megint csak a kormány nyer. Novák köztársasági elnöki jelölésének bejelentését követően a közösségi médiában véleményt nyilvánító feminista hangok kritikája arra vonatkozott, hogy ezzel a gesztussal nem valósul meg az igény a női kvóta növelésére, mert egy eleve hatalmi pozícióban lévő személy kerül egy más hatalmi pozícióba, ráadásul nem a nők jogait előtérbe helyező, hanem biológiailag női személy pozícióba kerüléséről van szó. A már említett, hamis lehetőségek látszatát keltő, áttörhető üvegplafon is érv lett. Az ellenzéki reakciók nagyrészt azt bírálták, hogy Orbán Viktor személyesen hozta ezt fel, sőt Facebook-oldalán maga ajánlotta a pozícióra Novák Katalint, és ebben a gesztusban azt az üzenetet vélték felfedezni, hogy továbbra sem a nép, hanem Orbán akarata lesz a döntő, bármilyen kérdésről is legyen szó, illetve, hogy államfőnek egy nemzeti egységet kifejező, köztiszteletnek örvendő személyt illene jelölni, nem pedig a regnáló párt volt alelnökét. A köztársasági elnök biológiai nemét nem találták fontosnak, inkább azt hangsúlyozták, hogy nemtől függetlenül ugyanazoknak a szabályoknak kell érvényesülniük mindenkire, aki ezt a pozíciót betölti. A Fidesznek ez már bőven elég volt ahhoz, hogy bármiféle vitát rövidre zárva a reakciókat nőgyűlölőnek bélyegezhesse – ahogy maga Novák fogalmazott: „a baloldali politikusok nem tisztelik a nőket. Ennyi!”

A kormánynak már bevált taktikája – az amerikai republikánusokhoz hasonlóan –, hogy a társadalmat és a baloldalt is megosztó identitáspolitikát használja fel arra, hogy elvonja a köz figyelmét a háttérben zajló más manővereiről. A politikai vitákat így identitáspolitikai térbe tereli, gondoljunk csak a transzellenes törvényre a koronavírus-járvány okozta gazdasági válság kellős közepén. Novák kinevezése szimbolikus, hiszen köztársasági elnökként nem lenne több, mint egy „Bólogató Jánosné”, akinek mozgástere szűk és politikai súlya gyakorlatilag nulla. Viszont valós probléma, ahogy Márki-Zay Péter fogalmazott, hogy egy „olyan jelölt, aki egyenesen OV-s fülbevalót visel, ez megint azt sugallja, hogy az esetleges kormányváltás után nem az ország érdekében él majd a rábízott jogokkal, hanem Orbán igényeit fogja kiszolgálni”.

Ha vetünk egy pillantást Novák Katalin önéletrajzára, azonnal feltűnhet, hogy erős a francia kötődése és korábban több ízben dolgozott francia területen. 1995-ben a párizsi Pont Neuf Alapítvány alapítványi ösztöndíjasa, ugyanebben az évben szerez felsőfokú, „C” típusú, általános nyelvvizsgát francia nyelvből, 1999-től 2002-ig az Université Paris X Közösségi és francia jogi képzésén tanul Nanterre-ben. 2000-től 2001-ig a párizsi Institut d’Etudes Politiques tanulmányi ösztöndíjasaként tanul Nemzetközi kapcsolatok szakon, 2002-től 2003-ig az Ecole Nationale d’Administration Európai Uniós képzésén tanul a francia Államigazgatási Egyetem és a Külügyminisztérium szervezésében. 2013-tól 2014-ig a Külügyminisztérium Frankofón ügyekért felelős miniszteri biztosa, 2016-ban a Szegedi Tudományegyetem Frankofón Egyetemi Központjának tanácsadó testületi tagja, 2018-ban a Magyar Országgyűlés Magyar – Francia Baráti Csoportjának elnöke. 2019-ben megkapja a Francia Becsületrend lovagkeresztjét.

Tekinthetjük-e azt, hogy Orbán kinevez egy francia területen komfortosan mozgó nőt államfőnek, inkább az Európai Unió Tanácsának elnökségét átvevő Emmanuel Macronnak szóló gesztusnak, aki, bár ellentétes értékeket vall, de olyan kérdésekben, melyekben saját érdeke úgy kívánja, mint például a beruházások, az atomenergia és az európai védelem, szemrebbenés nélkül hajlandó összefogni Orbánnal?