Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Filmek és sorozatok, amelyekkel a Mérce újságírói átvészelték az idei évet 1.

Furcsa, fájdalmakkal és feszültségekkel teli év volt 2021, amelynek szinte minden napját meghatározta a járványhelyzet, a folyamatos bizonytalanság és a régi, megszokott életünk hiánya. Nekünk többek között ezek a filmek segítettek, hogy túléljük.

Gyere haza, fiatal! – Tunéziai terápia (Un divan à Tunis)

Czékmán Bendegúz

Vannak a világnak olyan térségei, amelyek politikai-társadalmi folyamataira rövid időre óriási globális médiafigyelem irányul, majd az idő múlásával újra a feledés homályába merülnek. Ezen országok közül is kiemelkedik Tunézia, amely egy időben azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy egyedül itt sikerült egy többé-kevésbé (mostanában inkább kevésbé) jól működő demokratikus berendezkedést kivívni a 2011-ben indult Arab Tavasz mozgalomnak. Azonban a közkeletű elképzeléssel szemben az országot évtizedeken át irányító korrupt diktátor, Zin el-Abidín Ben Ali bukása nem jelentette azt, hogy Tunézia egy csapásra leküzdötte volna a demokratikus átmenet nehézségeit. Erről szól a francia-tunéziai rendező, Manele Labidi 2019-es filmje, a Tunéziai terápia (Un divan à Tunis).

A történet főszereplője a Franciaországban felnőtt 35 éves Selma, aki azzal a céllal tér vissza Tunéziába, hogy az ország fővárosában, Tuniszban praktizáljon pszichoanalitikusként. Azonban hiába aggatja ki a nemrég elhunyt édesapja rokonainak házában kialakított rendelőjének falára példaképe, Sigmund Freud portréját, hamar rá kell döbbennie, hogy

kemény fába vágta a fejszéjét akkor, amikor egy sok évtizedes elnyomás után frissen felszabaduló, az érzelmek és lelki problémák megbeszélését minimum bizalmatlanul figyelő társadalomban próbál a szakmájában boldogulni.

Ráadásul ezen vállalkozásának hamar komoly kihívással kell szembenéznie, miután kiderül, hogy praxisa folytatásához muszáj hivatalos engedélyt szereznie, ami elnézve a működésképtelen állami bürokráciát és korrupt igazságszolgáltatást, közel lehetetlen feladatnak tűnik.

A Tunéziai terápia egy könnyed vígjáték, melynek igazi erősségét a jelenkori tunéziai társadalmat plasztikusan leképező szereplők adják. Selma unokahúgán, a konzervatív társadalmi normák ellen lázadó, a számára az ígéret földjét jelentő Franciaországba költözésért meghökkentőbbnél meghökkentőbb módon küzdő Olfa; a felesége által elhagyott, radikális társai által kiközösített imám, Fares; és a közeli fodrászat klienseiből verbuvált tengernyi problémával küzdő, de azokról nehezen beszélő páciensekből jól kirajzolódik annak a modernkori Tunéziának a képe, amelyben erősen él a sok évnyi elnyomás feldolgozásának és továbblépésének a vágya, azonban nem mindig találja a megfelelő utat ezeknek a céloknak az eléréshez.

Manele Labidi első filmje bátran ajánlható mindenkinek, akit a Freedom House jelentéseken és 10 évvel ezelőtti szalagcímeknél mélyebben érdekel Tunézia, vagy a külföldi évek után hazatérő fiatalok nehézségeinek témája.

A Facebook gonosz? – Konspirációs korporáció (Inside Job)

Lehoczki Noémi

Kedvelem a felnőtteknek szóló animációs filmsorozatokat, és az idén indult Inside Job című sorozat a korszellemet is jól megragadja. A sorozat a napjainkban egyre népszerűbb összeesküvés elméleteket figurázza ki, amiknek fő vonzerejük, hogy izgalmasak, és megmozgatják az emberek fantáziáját.

Az Inside Job ezzel szemben megmutatja, hogy ha az összeesküvés elméletekben lenne is igazság, a „háttérhatalom” nem lehetne másmilyen, mint egy bürokratikus, hétköznapi munkahely.

A történet szerint egy „Deep State”, azaz mélyállam nevű cég irányítja titokban az Amerikai Egyesült Államokat. Az Inside Job érdeme, hogy a mélyállamot nem úgy ábrázolja, mint amit tudatosan gonosz emberek működtetnek, hanem olyan helynek, ahol hétköznapi bürökraták hétköznapi munkahelyi problémákkal küzdenek. A sorozat arra a kérdésre, hogy a Deep State gonosz-e, csak ennyit válaszol: „Nem tudom… A Facebook gonosz?”

 

Sokat elárul az összeesküvés elméletekről, hogy Magyarországon a Fidesz alapítványosításai után a „mélyállam” nem az összeesküvéshívők, hanem az ellenzék szótárába tartozik. Hiszen ez maga a neoliberalizmus – az intézmények kivonása a demokratikus kontroll, azaz a kormány alól, azt feltételezve, hogy létezik független szakértelem és politikamentes politika, ezért bürokratikusan működő intézményekre kell bíznunk társadalmi ügyeink.

Ez történt először a központi bankokkal, ahogy azt Milton Friedman megálmodta, és ez történik azóta egyre több területen. Amikor pedig a társadalom rájön, hogy elvesztette uralmát a politika fölött, vagy feleszmél, vagy az összeesküvés elméletekhez fordul – sajnos ma inkább az utóbbi látszik megvalósulni.

A bürokratikus túlvilág problémája – A jó hely (The Good Place)

Bogdán Erik

Van-e élet a halál után? A jó hely nagyon gyorsan megválaszolja ezt a kérdést, mikor főszereplőnk, Eleanor – aki egy gyerekszív-sebész – a túlvilág várótermében tér magához, miután egy kínos balesetben életét vesztette. Hősnőnket gyorsan beavatja a túlvilág rejtelmeibe „őrangyala”, Michael, Eleanor személyre szabott paradicsomának építésze.

Szerencsére Eleanor a „jó helyre” került, így vár rá még egy meglepetés, mégpedig saját, igazi lelki társa, Chidi, aki életében morális filozófia professzor volt, és megígéri hősnőnknek, hogy minden titka biztonságban lesz nála, és sosem árulná el őt. Azonban miután Michael magára hagyja a lelki társakat, Eleanor bevallja Chidinek, hogy valami nagyon nem stimmel.

Valamiféle probléma történt a túlvilág bürokratikus rendszerében, ugyanis Eleanor nem egy gyerekszív-sebész, hanem egy öregeket kifosztó telemarketinges, és semmi keresnivalója nem lenne a jó helyen, és ezt a titkot már nemcsak neki, hanem Chidinek is titkolnia kell mindenki elől. Mindeközben Chidi megpróbálja beavatni hősnőnket a morális filozófia rejtelmeibe.

Azaz a sorozat központi kérdése nem az, hogy van-e élet a halál után, hanem az, hogy mitől lesz valaki jó ember, illetve meg lehet-e tanítani valakit arra, hogy jó ember legyen? És valóban lehet-e valakit önzetlennek nevezni akkor, ha minden tettét az örök kárhozatra jutás elkerülése motiválja?

Michael Schurnak köszönhetjük napjaink legjobb szituációs vígjátékait, mint például a Városfejlesztési osztályt, az Office-t és a Brooklyn 99-t. Schur mesterien bánik a sit com műfajával, amit korábbi munkái is bizonyítanak. A Jó hely esetében is tökéletesen használja ki a formula adta lehetőségeket, illetve játssza ki azokat a közönség „átverésének” érdekében.

A jó hely személyre szabott paradicsoma Eleanor megérkezésével kezd összeomlani, és a problémák hősnőnk rossz cselekedeteiből származnak, elvégre a „mennyországban” nincs rossz tett. Így minden részben meg kell tanulnia egy leckét, amit általában Chidi – sokszor szó szerint egy tanteremben – próbál vele megértetni. Ezt a cselekmény végére – általában – elsajátítja Eleanor, így a túlvilági paradicsom normalizálódik, főhősnőnk karaktere pedig fejlődik.

A sorozat erőssége, hogy valós filozófiai problémákat, elméleteket és paradigmákat dolgoz fel, és a humor is sokszor abból adódik, hogy az elméleti síkból a gyakorlatba kerülnek át ezek a morális okfejtések. A jó hely pedig nem nézi ostobának a közönségét, így nem is rág mindent a néző szájába, sőt, számít is arra, hogy előre gondolkodnak, ezt kihasználva tudtak a készítők nagyszerű csavarokat vinni a történetbe.

Nem egyszerű feladat a morális filozófiát és az emberi létezéssel járó egzisztenciális válságot viccessé tenné, de ezt A jó hely nagyszerű karaktereivel, fordulatos történetével és egyedi közegével kifogástalanul tudta kivitelezni.

Hygge-alkoholizmus – Még egy kört mindenkinek (Druk)

Czékmán Bendegúz

Dániai egyetemi éveim alatt a dán kulturális sajátosságok közül nem is a nemzeti lobogóhoz fűződő bensőséges viszony vagy a legtöbb ház ablakáról kvázi ideológiai megfontolásból hiányzó függöny volt számomra a leginkább meghökkentő, hanem az a tény, hogy a skandináv országban mennyire szerves részét képezi a mindennapoknak az alkoholfogyasztás. Legyen szó a születésnapokról (amelyből a tizennyolcadikat szokás tizennyolc feles ledöntésével emlékezetessé tenni, miközben szól a kvintesszenciálisan dán szülinapi dal, a Hip hurra, det’ min’ fødselsdag). Vagy a középiskolai ballagásról, amelyet a dán fiatalok hagyományosan úgy ünnepelnek meg, hogy a fejükbe csapják a sikeres érettségiért járó, a hajóskapitányok által hordott fejfedőre hajazó studenterhue-t, felpattannak egy kidíszett furgonra, és osztálytársaikkal végigrobognak a városon, miközben véresen komolyan vett teljesítményivászatot folytatnak. Vagy a karácsonyi szezonról, amelyre a Tuborg sörgyár mindig egy speciális sört dob piacra.

Szinte nincs olyan mozzanata az életnek Dániában, amelyet ne lehetne némi ivással megünnepelni. Az alkoholizálás ilyen fokú tabumentes kezelésének , melynek része egyébként a teljesen szabályos utcai ivás, és a 16,5%-nál gyengébb italok esetében fennálló 16 éves vásárlási korhatár, valamint az a tény, hogy a skandináv országok közül egyedülálló módon Dániában nem csak állami italboltokban lehet erősebb szeszt vásárolni, számos előnye van.

Például tényleg kevés dologhoz fogható élmény, amikor az ember ül egy kisebb kocsmában – ahol a mai napig a világ legtermészetesebb dolga a dohányzás –, a háttérben bömböl a nemzeti ikonként tisztelt, nemrég elhunyt énekes, Kim Larsen örökérvényű slágere, a Køb bananer („Vegyél banánt”), az embert pedig a híres ridegségüket néhány Carlsberg után sutba dobva a világ legbratyizósabb népévé váló dánok veszik körül.

Azonban nem kevés árnyoldala is van ennek az alkoholkultúrának. Az például nehezen összeegyeztethető a körülírhatatlan (és talán nem is létező) dán életérzéssel, a hygge-vel, hogy a péntek esti városképnek elengedhetetlen részét képezik a csatakrészegen ordítozó vagy éppen terpeszállásban hányó dán fiatalok és a lakosság ötödét érintő alkoholproblémák.

Thomas Vinterbeg legjobb nemzetközi játékfilmnek járó Oscar-díját is elnyerő 2020-as filmje, a Még egy kört mindenkinek (Druk) tulajdonképpen úgy is felfogható, mint egy egyszerre könyörtelenül őszinte és szeretetteljes vallomás erről a kulturális sajátosságról.

A történet középpontjában Martin (Mads Mikkelsen), egy koppenhágai gimnázium kiégett, házassági problémákkal küszködő történelemtanára áll, aki napról napra éli a szürke, örömtelen életét. Egy nap azonban három kollégájával úgy dönt, egy magukon végrehajtott emberkísérlet során teszik próbára egy norvég pszichiáter azon tézisét, mely szerint az ember természetes véralkoholszintje 0,05 százalékkal alacsonyabb a normálisnál, ezért ezt a hiányát érdemes folyamatos, mértékletes ivással pótolni.

A kísérlet egy darabig jól is működik, a konstans spicces Martin újra örömét leli a munkájában, a családi életében, és az állandó feszengésnek is búcsút mondd. A kísérlet elhúzódásával  azonban egyre nyilvánvalóbbá válik, mennyi árnyoldala is van annak, ha folyamatos ivással próbáljuk megoldani a mindennapok problémáit.

A történet folyamatosan halad az igencsak keserű végkifejlet felé, eközben azonban nem esik abba a hibába, hogy az alkoholfogyasztást olyan jelenségként ábrázolja, amelynek csak és kizárólag árnyoldalai vannak. Helyette inkább érzékletesen rámutat, hogy bizony mindannyiunk életében vannak olyan konfliktusok, melyeket egyénileg képtelenek vagyunk megoldani, és a legtöbb, amit tehetünk, az az, hogy megpróbálunk együtt élni velük. Erre pedig, szégyen nem szégyen, néha sajnos tényleg nincs jobb megoldás, mint egy kiadós italozás.

A koronavírus éveinek mementója – A segítség (Help)

Bogatin Bence

Hogy egy világméretű traumáról már gyakorlatilag egy naptári éven belül egészestés játékfilm készüljön, nem gyakori dolog. Az események feldolgozatlansága, konkrét sztorik esetén az érintettek érzékenysége, a félmúlt szövetéből kibogozhatatlan történetek általában azt igénylik, hogy legalább néhány év vagy nem ritkán emberöltő elteljen addig, amire egy generáció valamely vakuélményét filmre viszik.

Habár nem mozivászonra, „csak” televíziós és streamingplatformokra készült (az HBO Go kínálatában megtekinthető), mégis fontos kivételt képez a fenti mintázat alól a Marc Munden által rendezett, 2021-ben kiadott A segítség című alkotás, amely finomkodás nélkül vágja a közönség arcába egy fiktív liverpooli idősotthonban otthonban játszódó történeten keresztül, hogy a koronavírus-járvány hogyan találta el az Achilles-sarkánál a jóléti társadalmak szociális és egészségügyi rendszereit is.

Mindezt az otthonban frissen munkát vállaló fiatal ápolónő, Sarah (Jodie Comer) szemüvegén keresztül látjuk, aki a magányos, idős és/vagy mentális beteg emberek gondozásában találja meg mindennapjai értelmét, az intézmény falai között pedig sokkal inkább új otthonra lel, mint a zord külvilágban bárhol, kiváltképpen saját, zűrös családjánál. Ám mielőtt még túlságosan rózsaszínbe borulna az élete – már amennyire ez egy bentlakásos szociális otthonban lehetséges –, beköszönt 2020 tavasza és vele a koronavírus-járvány első hulláma.

Az éppen egyenesbe jövő Sarah-nak innentől két alapélménye lesz. Egyrészt a fertőzés megérkeztével a lassan a szívéhez növő lakók – akik nem ritkán alabetegségekkel küzdő, demens, vagy csak simán nagyon idős emberek – sorban halnak meg a szeme láttára. Másrészt pedig az, hogy saját emberfeletti erőfeszítései ellenére mindezt a karanténban magukra hagyatva, amit tehetetlenül kénytelen végignézni, mert segítség, az bizony nem jön. Vagy azért, mert egyáltalán nincs, aki jöjjön, vagy ha lenne is, a szociális intézményekbe érkezik meg utoljára, hiszen – és ezt már a film fogalmaztatja meg velünk – „nekik már úgyis mindegy”.

A filmnek nagyszerű alaphangot ad a főszereplő és a szívének különösen kedves, fiatal életkorban kezdődő Alzheimer-kórral küzdő, negyvenes éveiben járó lakó, Tony – utóbbit a nagyszerű Stephen Graham alakítja – szórakoztató duója. Talán ezért is fájó kicsit, hogy bár a cselekmény fókuszában végig kettejük története marad, a film úgy a játékidő felétől kezdve látványosan elengedi a két karakter addigi fejlődését, és szinte kizárólag a társadalmi-politikai értelemben aktuális üzenetre, azaz a szociális ágazat brutális veszteségeire és az elit ezzel szembeni közönyére fókuszál.

Olyannyira erre koncentrál csak, hogy a végén mindezt a főszereplővel szövegszerűen ki is mondatja, némileg didaktikussá téve az ennél sokkal frappánsabban és okosabban induló filmet. Az üzenet természetesen ezzel együtt is borzasztóan fontos, és éppen ez az, amitől 2021 legértékesebb filmjei közé tartozik A segítség.

Azt sajnálhatjuk mindössze egy picit, hogy a cselekménye gondosabb lezárásával valószínűleg évek, évtizedek múltán is emlékeznénk erre a filmre, így viszont inkább a koronavírus éveinek jelenében marad egy eleven mementó, ami elemi erejű képsoraival arra figyelmeztet: akármekkora a baj, nincs olyan embertársunk, aki nem érdemli meg a segítséget.

Kiemelt kép: Képkocka a Tunéziai terápia című filmből.