A fennálló energiarendszer és a zöldítés jelenlegi módja nem a bolygó és nem az emberek érdekeit szolgálja. De milyen útjai lehetnek akkor egy fenntartható, igazságos és demokratikus átállásnak az energiaszektorban? Cikkünkben bemutatjuk a legfontosabb kiindulópontokat és az aktorokat, akik egy ilyen fordulatban főszerepbe kerülhetnek.

Mostanában már kezd egyre több és több ember számára nyilvánvalóvá válni, hogy az energiatermelésünk megújulókra való átállítása elkerülhetetlen, ha csökkenteni akarjuk a klímaváltozás hatásait az életünkre és a bolygóra. Cikksorozatunk első részében bemutattuk a domináns, az EU által is képviselt és támogatott piaci alapú átállást és azt, hogy ez hogyan kedvez a nagyberuházásoknak, miközben háttérbe szorítja a kisebb, decentralizáltan működő megújulóenergia-kezdeményezéseket. A második részben pedig azt, hogy hogyan jelenik meg mindez itthon, a NER logikájához igazított változatban.

Ebben a cikkben felvázoljuk, hogyan lehetne egy olyan zöld átmenetet elősegíteni, amelynek fő célja nem a tőke minél nagyobb megtérülése, hanem az emberi szükségletként felfogott energiaigények zöld, demokratikus és szolidáris kielégítése. Négy lehetőséget fogunk bemutatni, az energiaközösségektől egészen az állami szerepvállalásig.

1. Energiaközösségek

Az energiaközösségek vagy energiaszövetkezetek olyan állampolgári együttműködésen alapuló, demokratikus kezdeményezések, amelyek nem elsősorban profitra irányulóan végeznek energiával kapcsolatos tevékenységet. Ez a tevékenység és a megvalósulás módja is nagyon sokféle lehet.

Számtalan nemzetközi példa van a közös tulajdonú nap- vagy szélerőmű-beruházásra a résztvevő háztartások áramigényének fedezésére. De energiaközösségek végezhetnek energetikai tanácsadást és szemléletformálást, vagy akár közös finanszírozású energiahatékonysági intézkedéseket is. Lehet például közös e-autó töltőjük, vagy megszervezhetik közösen a fűtésüket megújulókból.

Ezen a módon a megújulós termelés haszna helyben csapódik le, és a kisközösségek maguk tudnak dönteni arról, hogy mire használják fel. Nagyon gyakran ezt a megtermelődő hasznot az épület korszerűsítésére fordítják, energiahatékonysági fejlesztésekbe fektetik, amitől csökken az energiafelhasználásuk, nő a pluszban megtermelt energia mennyisége.

Első cikkünkben már említettük, hogy Nyugat-Európában a kezdeti fellendülést követően az energiaközösségek terjedése megtorpant, köszönhetően a támogatási rendszer átalakításának. Amint a fix átvételi áras rendszert elkezdték leépíteni, az energiaközösségek már kevésbé bizonyultak stabil és kiszámítható befektetésnek. Így nagyobb hozzájárulást igényeltek az állampolgároktól, illetve több kockázattal jártak a számukra, ráadásul jobban ki voltak téve a nagy energiacégekkel való versengésnek.

A megoldás az energiaközösségek számára egyfelől abban rejlik, ha igyekeznek átalakítani azt a feltételrendszert – a szabályozási és finanszírozási oldalt – amiben létezni kényszerülnek. Másfelől abban, ha nem elszigetelt, támogatásokból élő (és így az állam felé kiszolgáltatott) szövetkezeteket hoznak létre, hanem hálózatosodnak: ha az energiaközösségek láncolatot alkotnak, amelyben megosztják az erőforrásaikat egymással, jobb esélyekkel indulnak az érdekérvényesítésben, de a gazdasági túlélési lehetőségeik is megnőnek. És amint azt később látni fogjuk, az is hozzájárulhat a megerősödésükhöz, ha aktívan tesznek az állami energiaszektor demokratizálásáért.

Magyarországon valódi energiaközösség jelenleg nem létezik, de itthon is egyre inkább kezd valós lehetőséggé válni ez a modell köszönhetően az EU Megújuló Energia Irányelvének (REDII), amelyet Magyarországnak is át kellett ültetnie a hazai jogba. Az állam rövid időn belül már a második pályázatot írja ki energiaközösségek számára, habár megfigyelhető, hogy ezeken egyelőre főleg forprofit vállalatok nyernek, általában önkormányzatokkal együtt. Ezen felül a magyar állam adós azzal is, hogy az irányelvben előírt támogató keretrendszert létrehozza. A nyugati trendekhez hasonlóan várhatóan itthon is küzdelmes lesz elérni, hogy az energiaközösségek szövetkezeti alapon működjenek, demokratikusan és szolidárisan valósuljanak meg.

2. Szakszervezetek

A szakszervezetek szerepe a zöld átállásban egy rendkívül érdekes, és itthon egyelőre kevésbé feldolgozott kérdés – bár mutatkoznak már jelei annak, hogy elindult egy ilyen irányú gondolkodás. Nyilván adja magát, hogy mozgósítsuk a szakszervezeteket, amikor igazságos, alulról szerveződő zöld átmenetről beszélünk: bár jelentőségük rengeteget csökkent az elmúlt évtizedekben, továbbra is a legnagyobb, dolgozókat képviselő szervezetek, emellett egyes tömörüléseik Magyarországon is jelentős erőforrásokkal, vagyonnal bírnak.

A szakszervezetek szerepvállalását a zöld átmenetben többféleképpen meg lehet közelíteni. A klasszikusabb, munkahelyalapú irány szerint a szakszervezeteknek kell biztosítania, hogy a fosszilis iparban dolgozó munkások se veszítsék el a munkahelyüket, az egyes iparágak átalakulást kísérjék átképzési programok is (például a szénipar munkásai ne az utcára kerüljenek). Ez a megközelítés azonban abban bízik, hogy a zöld átállás meg fog történni piaci alapon, és ebben az új, zöld kapitalista rendszerben a szakszervezeteknek is csupán a régi, jól bevett érdekérvényesítő funkciójukat kell betölteniük.

Vannak azonban radikálisabb megközelítések is, amelyek már nemcsak a megélhetési kérdéseket helyezik előtérbe, hanem egy mélyebb társadalmi átalakulásra összpontosítanak. A Szakszervezetek az Energiademokráciáért (Trade Unions for Energy Democracy, TUED) nevű nemzetközi szakszervezeteket tömörítő szervezet egy ilyen szemléletet képvisel. Kutatásaik alapján a piaci alapú energiaátmenet egyszerűen nem elég gyors, az EU által is képviselt „mézesmadzag és furkósbot” –  jutalmazni a zöldülőket és bírságolni a magukat megmakacsolókat– nem működik, legalábbis nem fogja időben elhozni a zérókibocsátású gazdaságokat. Ezért a szakszervezeteknek (mindegyiknek, nem csupán az energiaszektorban működőknek) minden erejükkel azon kell dolgozniuk, hogy előremozdítsák a zöld átállást [lsd.: 4. Az állam]. Ehhez persze elkerülhetetlen az, hogy a szakszervezetek jobb pozíciót harcoljanak ki maguknak, tudatos szervezéssel, taglétszám-növeléssel és a tagság fiatalításával.

3. Önkormányzati lehetőségek, municipalizmus

Az önkormányzatok központi jelentőségűek az energiaátmenet, a helyi napelem-beruházások szempontjából.

A pénzügyi világválság után különösen erőre kapott az a megközelítés, amely a demokratikus önkormányzatiságon alapulva törekszik társadalmi változások elérésére, és kifejezetten célozza a helyi közösségek és környezet megerősítését.

Az önkormányzatok felléphetnek mint megújuló-termelőkapacitás tulajdonosai, mint szabályozók, vagy akár mint finanszírozók, de van mozgásterük abban is, hogy a helyi lakosokat bevonják a döntéshozatalba. Kérdés persze, hogy jelenlegi formájukban az önkormányzatok mennyire lehetnek alkalmasak egy ilyen szerep felvállalására: itthon a kormányzati forráselvonás és az autonómia folyamatos csökkentése megnehezíti, hogy akár csak el tudjunk képzelni egy ilyen szerepet, de még így is érdemes ebben a perspektívában gondolkodnunk.

Magyarországon jelenleg az önkormányzatok körében gyakori jelenség, hogy közintézményekre telepítenek napelemeket, jellemzően 100 százalékos támogatású EU-s pályázatokból. Ez kezdetnek nem rossz, hiszen az önkormányzatok általában jelentős ingatlanvagyonnal rendelkeznek, de fontos látnunk, hogy az önkormányzati tulajdon nem feltétlenül jelenti szolidáris gazdasági alternatívák létrejöttét.

Ha az emberek nincsenek bevonva a döntéshozatalba, illetve nem részesülnek valamilyen formában a megtermelt haszonból, akkor az óvodára szerelt napelemmel önmagában nem sokra megyünk.

Megjelenhetnének az önkormányzatok akár energiavállalatokként is, ami több európai országban működőképes irány, itthon azonban akadályokba ütközik a területi elosztók monopolhelyzete miatt. Ennek ellenére közösségi beruházásokat így is segíthetnének, például ún. public-common partnership (PCP) konstrukciókban, ahol önkormányzatok együttműködhetnek helyi szövetkezetekkel az energiatermelés és -fogyasztás területein.

Jelentős lehet még az önkormányzatok szabályozási mozgástere is: megfelelő helyi szintű jogalkotással előremozdíthatják például a zöldmezős napelemparkokkal szemben a barnamezős (korábbi ipari területek, felhagyott bányaterületek, hulladéklerakók, stb.), illetve a tetőre telepíthető napelemek számát, amelyek így nem természetes vagy mezőgazdasági célú területeket foglalhatnak el. Tehetik ezt például a helyi építési szabályzat vagy a műemlékvédelmi előírások módosításával – fontos kérdés lesz ez például Budapest belvárosában, ahol a jelenlegi műemlékvédelmi előírások miatt rengeteg épület nem alkalmas napelemek telepítésére.

4. Az állam

A hazai napelemboom felpörgése megmutatta, hogy az aktuális rezsim nagy befolyással bír a fenntartható és demokratikus energiaátmenetre.

A már említett TUED az „ellenállás, visszakövetelés és átalakítás” (Resist, Reclaim, Restructure) stratégiáját javasolja.

Első lépésként ellenállásra van szükség a fosszilis ipar befektetéseivel szemben a társadalom, elsősorban a szakszervezetek és mozgalmak részéről, különösen az állami kedvezmények, támogatások eltörlése irányába. Második lépésként vissza kell követelni a piacosított energiaszektort és közcélú energiacégeket kell létrehozni – gyakori érvelés az, hogy ha a piaci alapú energiaátmenet nem elég gyors és hatékony, akkor az államnak kell átvennie a főszerepet ezen a téren. Harmadik lépésként gyökeresen át kell alakítani az állami közműcégek működését a hatékony, de demokratikus vezetés irányába. Az ellenállás, visszakövetelés és átalakítás hármas stratégiája csak egységben működik, viszont itthon azt látjuk, hogy ez a hármasság egyelőre egyáltalán nincs meg.

A második R, a visszakövetelés tulajdonképpen végbement itthon az elmúlt években, ahogyan a kormány részben visszaállamosított jelentős energiapiaci szereplőket. (Az MVM rendesen felhízott az elmúlt években.) Ez nyilvánvalóan nem elég: az államosítás önmagában nem jelent demokratikus kontrollt, ez az államosítási stratégia nem is mozdította a megújulók irányában a hazai energiaszektort, sőt több esetben éppen a fosszilis infrastruktúra megszilárdítására irányult.

A fosszilisok elleni hathatós lobbi elengedhetetlenül fontos, és ameddig az embereknek nincs beleszólásuk abba, hogy az általuk használt energiát hogyan és miből termelik meg, addig nem reménykedhetünk abban, hogy az átmenet az emberek érdekében megy végbe.

Az állam azonban nem csak tulajdonosként léphet fel: vállalhatna aktívabb szerepet például erőforrások, szakértői segítség hatékony becsatornázásával, vagy akár külföldi mintára egy közösségienergia-ügynökség létrehozásával, ahol az állampolgárok segítséghez és információhoz juthatnának azzal kapcsolatban, hogyan válhatnak termelő-fogyasztóvá.

A magyar állam szabályozási eszközökkel is tolhatja a gazdasági rendszert  egy szolidáris gazdasági ökoszisztéma irányába, például úgy, hogy játékteret teremt az energiapiac új szereplőinek. A jelenlegi jogszabályi környezet a hagyományos energiarendszerre van szabva, erre „ültették rá” az EU liberalizációs elvárásait, jelentős részt a nagy energiacégek igényeinek megfelelően. Ebben a villamosenergia-szabályozásban legfeljebb érintőlegesen szerepelnek az energiaközösségek, az egyéni és kollektív termelő-fogyasztók, a helyi termelést és fogyasztást ösztönző hálózatüzemeltetés vagy a rugalmas mechanizmusok a megújulók változó termelésének kiegyensúlyozására.

A szabályozás új alapokra helyezése kulcsfontosságú ahhoz, hogy egy olyan decentralizált és rugalmas áramrendszer alakuljon ki, amely  lehetőséget teremt az energiapiac aktívvá váló szereplőinek, az állampolgároktól az energiaszövetkezeteken és önkormányzatokon át az közösségi célú energiacégekig.

Mindebből látszik, hogy egy olyan zöld és baloldali mozgalmon kell dolgoznunk, ami több szinten van jelen, a kisközösségeket, a szakszervezeteket, a települési önkormányzatokat, az állam mozgásterét is számba veszi és hasznosítja az emberek és a környezet érdekében.

Jelenleg versenyt futunk az idővel: ha nem többfrontos küzdelemben gondolkodunk, akkor nincs esélyünk arra, hogy még időben, jelentős társadalmi és környezeti károk nélkül végbemenjen a zöld átmenet.