Minden család nagyon várja már a karácsonyt. Főleg a kisgyermekes családoknál fontos a szeretet ünnepe, amikor a gyermekek, a szülők és nagyszülők együtt ünnepelve örülnek egymásnak, még akkor is, ha a koronavírus-járvány sokak életét keserítette meg az elmúlt 2 évben. Az én életem viszont a már több éve tartó a munkanélküliség keserítette meg úgy, hogy családom sincsen. A szüleimet már régen eltemettem, testvérem és gyermekem sincs, így nemcsak a család hiánya fájdalmas számomra, hanem az a fajta nélkülözés, melyet munkanélküliként kell elviselnem úgy, hogy még 2 évet kellene valahogyan kibírnom az öregségi nyugdíjkorhatár betöltéséig, hogy ne kegyelem kenyéren kelljen tengődnöm, a szociális segélyen. A 22 800,-Ft/hó összegű aktív korúak ellátása, amit kapok – egy észak-magyarországi kis faluban – még a fűtés-számlára sem elég télen. Az utóbbi években rendkívüli módon növekvő élelmiszerárakról már ne is beszéljünk.
Így aztán elgondolkodtam azon is, hogy mennyire „választékos” az ünnepvárás, mert van, akiknek semmi gondja nincs, dúskál a javakban, de van, akiknek a nélkülözés jut nemcsak a hétköznapokra, de az ünnepnapokra is.
Számomra „választékos” az ünnepvárás, hiszen el kell döntenem, hogy élelmet vásároljak, vagy a fűtés számlát fizessem, ha nem akarok megfagyni.
Az én történetem már ismerhetik a Mérce olvasói, mivel hozzájuk fordultam már régebben is, segélykiáltással – itt, itt és itt olvashatók korábbi írásaim.
Sajnos, azóta sem változott semmi – amióta segélykiáltásokkal próbáltam felhívni a közvélemény figyelmét az idősebb munkanélküliek helyzetére – és én továbbra is nélkülözök.
Jelenleg 247 ezer Ft-os tartozásom áll fenn a gázszolgáltatónál, de részletekben próbálok fizetni. Ennek összege 18 000 Ft havonta. E mellett természetesen fizetem a havi gázszámát, az áram, a víz és a szemétszállítási díjat is. A befizetésre váró számláim egyre csak gyarapodnak. Rettegek attól, hogy a közüzemi tartozások miatt jelzáloggal terhelik majd az ingatlanomat. Azt az ingatlan – a szülői házat –, melyet a szüleim véres verejtékkel építettek fel.
Az elmúlt évek után már rengeteg álláskeresésen vagyok túl. Több száz helyre adtam be az önéletrajzomat, de sajnos mindhiába. A korom végett már nem rúghatok labdába a munkaerőpiacon. A problémámmal megkerestem már az EMMI-t, a TASZ-t, sőt pártok vezetőit, valamint a képviselőket is. Érdemi változásra már nem számíthatok, mert válaszra sem méltattak, vagy csak hitegetéseket kaptam eddig, illetve nagy ritkán egy-egy élelmiszer csomagot. „Hinni, csak a templomba szoktak, de attól én még nem fogok jól lakni és jóllakni”- ezt gondolom az évek óta fennálló, tarthatatlan helyzetemről.
Nekem ünnepi ebéd nem kerül az asztalomra. Marad a köménymagos leves, vagy a héjában főtt üres krumpli, de lehet, hogy már arra sem futja majd, hiszen az élelmiszerárak úgy elszálltak, mint a madár vagy a repülő. Korábban a segélyt kipótoltam úgy, hogy idős, beteg emberekhez eljártam takarítani, vagy segíteni a ház körüli vagy gondozási munkákban, de időközben már ezek az idős emberek elhunytak. Most a koronavírus-járvány miatt már egyre nehezebb a helyzet, mert mindenki fél a vírustól és bezárkózik.
Nincs igény már semmiféle segítő munkára sem. Fagyhalál vagy éhhalál vár rám. Hogyan bírom ki még azt a fránya 2 évet a nyugdíjig? A karácsonyi ünnep már évek óta csak hétköznap számomra. Nincs mit ünnepelnem. Csupán választás van éhhalál vagy a fagyhalál között. El sem tudom képzelni, hogy a döntéshozók, akik nem engedik a 65 év alatti idős munkanélküliek vagy a megrokkantak számára a korábbi nyugdíjazás lehetőségét, mit gondolnak minderről, ami például az én problémám? Gyanítom, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal, sok idős munkanélküli számára „túlélő show” ez a hétköznapi történet, mint amilyen az enyém.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket,
Tisztelettel:
Horváth Éva
Elérhetőségem a szerkesztőségben megadható azok számára, akik segíteni szeretnének, hogy túléljem a túlélhetetlent.
