Frissítés 12:50: A hivatalosan beérkezett eredmények alapján a demokraták elveszítették Virginiát. Jelöltjük, Terry McAauliffe, csupán 48,6 százalékot szerzett, ami jelentősen rosszabb eredmény, mint amit Joe Biden elért az államban az egyébként hasonló részvétel mellett megtartott tavalyi elnökválasztáson (54,1 %). Republikánus kihívója, Glenn Youngkin 50,7%-ot szerzett, ezzel úgy néz ki, hogy 8 év után újra a jobboldal adhatja a kormányzót George Washington és Thomas Jefferson államában. New Jersey-ben a választók rácáfoltak a közvélemény-kutatásokra, az eredetileg sétagaloppnak tűnő demokrata győzelem helyett iszonyú szoros küzdelem alakult ki az állam demokrata kormányzója, Phil Murphy és a republikánus Jack Ciattarelli között.
Amikor 2017 és 2021 között Donald Trump volt az Amerikai Egyesült Államok első embere, az elnök politikáját és megnyilvánulásait követő általános felháborodást, megannyi tüntetést, vagy a belőle gúnyt űző műalkotásokat látván könnyen gondolhattuk azt, hogy sosem volt még ilyen népszerűtlen vezetője az USA-nak.
Tény, hogy sokan a mai napig az amerikai történelem sötét foltjaként gondolnak a büszkén szexista, neonáci terroristák tevékenységét relativizáló, évekig hadifogságban sínylődő pártbeli kritikusai katonai teljesítményével vicceskedő, híveit kvázi puccsra felbujtó szélsőjobboldali politikus négyéves elnöki mandátumára. Mégis úgy tűnik, hogy a Trump előtti világ itt-ott finomhangolt változatának ígéretével tavaly novemberben választást nyerő demokrata Joe Biden 10 hónap kormányzás után nem sokkal népszerűbb, mint a hanyatló birodalmak dekadenciájának barnítókrémes ikonjaként is értelmezhető republikánus elődje.
A több közvélemény-kutatást összesítő FiveThirtyEight szerint Biden munkájáról a választók közel 51 százaléka negatívan nyilatkozik, és csupán 43 százalék azok aránya, akik elégedettek az elnök eddigi teljesítményével. A Gallup felmérése szerint hivatali idejének ezen pontján Donald Trumpon kívül 1977 óta minden elnök népszerűbb volt, mint Biden. Aki ráadásul az elmúlt hónapokban azon társadalmi csoportok – fiatalok, nagyvárosiak, etnikai kisebbségek – körében is jelentős népszerűségvesztést könyvelt el, amelyek a Demokrata Párt hagyományos szavazóbázisának derékhadát képezik.
Az elnök népszerűség-vesztésének pedig már kellemetlen politikai következményei is lehetnek a demokraták számára. November másodikán ugyanis kormányzóválasztást tartanak két, demokraták által irányított államban, New Jersey-ben és Virginiában. Miközben a New York és Philadelphia közé beékelődött államban a felmérések alapján valószínűsíthető, hogy újrázhat a hivatalban lévő kormányzó, korántsem ilyen biztos a demokrata siker Virginiában, ahol az állam alkotmánya nem teszi lehetővé, hogy egy kormányzó (aki jelenleg a 2019-es rasszista botránya miatt ismertté vált Ralph Northam) két egymást követő ciklusban is betöltse a hivatalt.
A közvélemény-kutatások iszonyú kiélezett versenyt mutattak a két főbb aspiráns, a demokrata Terry McAuliffe és a republikánus Glenn Youngkin között. Ez egyrészt betudható a Virginiát 2014 és 2018 között már egyszer kormányzóként vezető, korábban Bill és Hillary Clinton kampányfőnökeként tevékenykedő McAuliffe népszerűtlenségének, de Biden nem túl rózsás mutatói is rontják a demokraták esélyeit. Ezért a kampányban McAuliffe inkább arra fókuszál, hogy Donald Trumphoz kösse az üzleti világból érkezett republikánus ellenfelét.
Kampányeseményein ritkán ejtett szót Biden elnöki tevékenységéről – mint nemrég kiderült, szándékosan, és maga is bevallotta, hogy Fehér házbeli párttársa népszerűtlensége az ő választási esélyeit is rontja.
Virginia elvesztése már csak azért is óriási pofon lenne a demokratáknak, mivel a déli és északi térségek határmezsgyéjén elhelyezkedő államban 2008 óta elért demokrata sikerek az élő bizonyítékai annak, hogy a vagyonos külvárosiak, etnikai kisebbségek és fiatalok koalíciójával visszahódíthatóak a jobboldaltól azok a déli államok, ahol a demokraták évtizedekre visszaszorultak, miután a hatvanas években felhagytak azzal, hogy a Ku Klux Klán politikai szárnyaként viselkedjenek.
Biden népszerűségi mutatóinak romlását az elemzők számos, egymástól független tényező együttállásával magyarázzák.
Például kétségtelen, hogy az amerikai csapatok katasztrofálisan kivitelezett kivonulása Afganisztánból semmiképp sem tette népszerűbbé az elnököt. Biden az elődeitől örökölte meg az afgán konfliktust, amely ugyan már régóta népszerűtlen volt az amerikaiak körében, de húsz év alatt a közvélemény már hozzászokott, majdhogynem megbékélt az afganisztáni katonai jelenléttel. Ám azzal, hogy végül ő volt az, aki véghezvitte a teljes körű amerikai csapatkivonást (amit rekordsebességű tálib visszarendeződés kísért), egyszersmind emlékeztette hazáját – és tulajdonképpen az egész világot – az intervencionalista amerikai külpolitika kudarcára. Így míg a háborút kezdeményező George W. Bushnak rövidtávon óriási, közel 90 százalékos népszerűséget, addig a konfliktus végére pontot tevő Bidennek romló támogatottsági mutatókat hozott Afganisztán.
A demokrata politikus megítélésének a gazdasági helyzet sem kedvez. A fogyasztói bizalmi index romokban van az USA-ban, és a január és október között 1,7 százalékról 5,4 százalékra emelkedő inflációval társult. Az árnövekedést az amerikai választók a felmérésekben a koronavírus mellett a hazájukra néző legnagyobb kihívásként jelölték meg. És míg többségük pozitívan értékeli Biden lépéseit a vírus megfékezésével kapcsolatban, addig a legtöbben úgy vélik, hogy az elnök nem tesz eleget az infláció megfékezése érdekében. Ennek növekedési üteme valóban jelentős, ám nem árt észben tartani, hogy a 2010-es években a fejlett gazdaságok mindegyikében rettenő alacsony volt az infláció, valamint a mostani magas szint jelentős részben a lezárások feloldása utáni gazdasági visszarendeződésnek a mellékterméke.
Biden népszerűség-vesztésében az is szerepet játszik, hogy pártja centrista és baloldali szárnyának követelései között egyensúlyozva elszabotálja azt a viszonylag ambiciózus programot, amelynek megvalósítására felhatalmazást kapott a választópolgároktól tavaly novemberben.
Az elnökválasztáson Biden a leadott szavazatok 51,3 százalékával győzte le a 46,9 százalékot begyűjtő Donald Trumpot. Ez igen jelentős különbségnek tűnik, ám ezt Biden elsősorban néhány népesebb demokrata bástyában elért jó eredményének köszönheti. Ez, figyelembe véve az USA elektori kollégiumra épülő, közvetett választási rendszerét, nem akkora siker, hiszen azokban az államokban, amelyeknek elnyerésével Biden megugorhatta az elnökké váláshoz szükséges 270 elektori szavazatot, alig néhány tízezer szavazattal szerzett többet, mint Trump (aki emlékezetes módon 2016-ban eleve úgy nyert választást, hogy összességében kevesebb szavazatot kapott mint Hillary Clinton).
Az ország megosztottságát mutatja az a tény is, hogy mindkét jelölt 25-25 államban végzett az élen. Ha Biden esetleg elfelejtkezne erről, akkor elég csak a Kongresszus két házának pártösszetételére pillantania, hogy eszébe jusson, mennyire ingatag lábakon is áll a többsége.
Ugyan 2010 óta először fordul elő, hogy a Demokrata Párt a törvényhozás alsóházában (Képviselőház) és felsőházában (Szenátus) is egyszerre rendelkezik többséggel, azonban ez egyik testületben sem nevezhető túlságosan stabilnak. A 435 fős Képviselőházban jelenleg 220 demokrata és 212 republikánus ül (három képviselői hely halálesetek és lemondások miatt jelenleg betöltetlen), vagyis a demokraták csak három képviselőt veszíthetnek a törvények megszavazásánál. A Szenátusban még kiélezettebb a helyzet, itt 50 republikánus néz farkasszemet 50 demokratával, akiknek a többséget egyedül a felsőházi elnöki pozícióját hivatalból ellátó alelnök, Kamala Harris biztosítja, aki szavazategyenlőség esetén maga is leadhat egy voksot. A két párt közötti hatalmas ideológiai szakadék miatt Bidenék általában nem számíthatnak a republikánusokra elképzeléseik véghezvitelében.
Ráadásul a filibuster rendszerének köszönhetően valójában nem is 51, hanem 60 szenátor támogatása kell ahhoz, hogy egy törvény átmenjen a Kongreszus felsőházán. Ennek megkerülésére pedig teljes pártfegyelemre lenne szükség, amit megakadályoznak a mély világnézeti különbségek, amelyek a demokraták baloldalibb, magát progresszívaknak hívók, és a centrista, jobboldali gondolatok felé nyitottabbak között húzódnak.
Joe Biden a demokrata előválasztáson még rendre azzal érvelt, hogy ő az egyetlen jelölt, aki képes összefogni a párt két szárnyát, ám hatalomra kerülve ez láthatóan több gondot okoz Obama egykori alelnökének, mint ahogy arra előzetesen számított. A problémát nem is annyira a Bernie Sanders, Elizabeth Warren vagy éppen az Alexandria Ocasio-Cortez fémjelezte progresszívok jelentik, mivel ők látván, hogy nincs más alternatíva, elég könnyedén kiegyeztek a fél évszázados politikai karrierje alatt saját nézeteit a közvélemény alakulása szerint mindig jó érzékkel finomhangoló Bidennel, aki számos kérdésben baloldalibb álláspontot képvisel a korábbi demokrata elnököknél.
Bidennek több fejfájásra adhatnak okot azok a demokraták, akik magukra mérsékeltként hivatkoznak, és rendre keresztbe tesznek az elnök politikai célkitűzéseinek. Közülük is kiemelkedik az ország egyik legkonzervatívabb államát, Nyugat-Virginiát képviselő szenátor, Joe Manchin. Biden januári hivatalba lépése óta Manchin sportot űz abból, hogy bejelenti, csak abban az esetben szavazza meg a Biden-kormányzat legfontosabb prioritásaihoz kapcsolódó, a republikánus szenátorok által egyhangúan ellenzett törvénytervezeteket, ha azokból kikerülnek az általa nem támogatott elemek.
Amikor a Biden-kormányzat beiktatása után nekikezdett a koronavírus-járvány okozta gazdasági válságot kezelni hivatott mentőcsomag kidolgozásának, Manchin javaslatára kénytelen volt visszavágni a közvetlen anyagi támogatásból részesülők körét és munkanélküli juttatásokat összegét. Manchin hét másik demokrata szenátortársával azt is megakadályozta, hogy a gazdasági mentőcsomag részévé válhasson a szövetségi minimál órabér 15 dollárra emelkedése, amiért a Bernie Sanders-féle balszárny már hosszú ideje aktív kampányt folytat.
A Demokrata Pártnak már régóta vesszőparipája a választójog kérdése, ugyanis a republikánusok (és egyes államok demokratái) a választókerületek számukra kedvező átrajzolásával, a regisztrációs folyamat megnehezítésével és a szavazókörök számának csökkentésével bebetonozzák magukat a hatalomba. A demokraták idei hatalomra kerülése óta a republikánus államok törvényhozásai korábban nem látott ütemben hozzák a választáson való részvételt megnehezítő törvényeket, melyre válaszul a Biden-kormányzat kidolgozott egy törvénycsomagot, amelyet nemrég elhunyt párttársukról, a hatvanas évek polgárjogi mozgalmának és az afroamerikaiakat kiemelten sújtó választójog-korlátozások elleni küzdelmének emblematikus figurájáról, John Lewis-ról neveztek el.
Manchin nyomására azonban a törvényből kikerültek a kampányfinanszírozást és a választókerületek megalkotását pártfüggetlen bizottságokra bízó kitételek. De még így sincs sok esély a választójogi törvény elfogadására, mivel ahhoz előbb meg kéne szüntetni a republikánusok által gyakran obstrukcióra is használt filibuster intézményt, ezt azonban sem Manchin, sem pedig az egykori progresszív-aktivistából jobboldali demokratává avanzsáló arizonai szenátor, Kyrsten Sinema nem támogatja.
Arról már mi is több cikkünkben beszámoltunk, hogy az egyébként korábban maga is egy kőszén-értékesítéssel foglalkozó vállalatot igazgató Manchin a Szenátus környezetvédelmi bizottságának elnökeként eredményesen lobbizott azért, hogy kikerüljenek az általános infrastruktúra-fejlesztést megcélzó törvénycsomagból (melynek értéke eredetileg 3,5 billió dollárra rúgott volna, ám a centrista demokraták nyomására ezt jelentősen lecsökkentették, jelenleg azon megy a vita, hogy 1,5 vagy 1,75 billió dollár legyen a törvénycsomag végleges költsége) a tiszta energiatermelést biztosítani hivatott nap-, szél- és nukleáris erőművekre fordítandó tételek, melyekkel a szén- és gáztüzelésű erőműveket váltották volna le mihamarább.
A törvénytervezet a nemzetközi összehasonlításban is igen rossz minőségűnek számító amerikai közúthálózat és a tömegközlekedés fejlesztését és egy relatíve ambiciózus klímapolitikát céloz meg. Biden emellett jelentősen kibővítené az amerikai szociális védőhálót a bölcsődék ingyenessé tételével, támogatást biztosítana az időskorúak fogászati eszközeinek és hallókészülékeinek megvásárlásához, megpróbálná csökkenteni a fejlett világ nagy részéhez képest összehasonlíthatatlanul magas gyógyszerárakat és megfizethető lakást biztosítana amerikaiak millióinak.
A tervezett vaskos kiadásait a Biden-kormányzat a magánszemélyek legfelsőbb adókulcsokának és tőkejövedelem után fizetendő adó megemelésével a jelenleg egységesen 21 százalékos társasági adó 26,5 százalékra növelésével, valamint egy három százalékos vagyonadóval (amely azokat az amerikaiakat érintené, akiknek éves jövedelme meghaladja az ötmillió dolláros értéket) finanszírozná. Azonban társasági adó megemelése elfogadhatatlan volt a törvénycsomag eredeti méretét már egyszer lejjebb tornászó Joe Manchinnek és Kyrsten Sinemának, így jelen állás szerint nem valószínű, hogy ez része lesz az infrastruktúra-csomagnak.
Valamint az is kérdéses, hogy végül mikor kerül elfogadásra törvénytervezet, amelyet a szenátusi változtatások után vissza kell küldeni a Képviselőházba, ahol pedig a progresszívebb demokraták lehetnek azok, akik nem lesznek hajlandóak rábólintani az eredeti elképzelésekhez képest igencsak felvizezett törvénycsomagra.
Mindezek ellenére Joe Biden rendre elfogadja pártja jobboldali kisebbségének követeléseit, még akkor is, ha ezzel az amerikaiak többsége által támogatott elképzelései megvalósítását szabotálja.
Ezzel azonban – egyre inkább úgy tűnik –, hogy veszélybe sodorja pártja választási esélyeit a 2022-es félidős kongresszusi választásokon, ahol a demokratáknak már így is kemény küzdelmet kell majd vívniuk a törékeny többségük megőrzéséhez. Arról nem is beszélve, hogy ezeknek az ambíciózus programoknak a felvizezett változatai nem alkalmasak arra, hogy orvosolják azt a súlyos társadalmi és környezetvédelmi válságot, amelybe az USA az elmúlt évtizedek során belekormányozta magát.
