Márki-Zay Péter győzelme az ellenzéki előválasztáson nem csupán azért volt meglepő, mert teljesen szembement azzal, amit a közvélemény-kutatások előzetesen jósoltak, hanem mert a hódmezővásárhelyi polgármester azt a „technopopulista” irányzatot testesíti meg, ami eddig még nem tudott valóban komoly sikert elérni Magyarországon.

Nem kell azonban messzire mennünk, hogy találjunk nemzetközi példákat a Márki Zay-jelenségre. Itt van például Szlovénia, ahol 2011 óta rendre komoly sikereket érnek el azok a pártok, melyek civil világból érkezett vezetőikkel korrupciómentességet, a bal-jobb törésvonal meghaladását, a Nyugathoz való régóta várt felzárkózást és „jó kormányzást” ígérnek.

Ám délnyugati szomszédunk példája azt is megmutatja, hogy ez a politika miért nem jelent megoldást az ország előtt álló legfontosabb kihívásokra.

A posztszovjet csodagyerek?

A közvélekedés szerint Szlovénia a közép-európai rendszerváltás egyik legnagyobb nyertese. A piaci átmenetet a posztszovjet országok mindegyikében komoly privatizációs hullám követte, ám ez itt kevesebb társadalmi kárt okozott, mivel az állami vagyon magánosítása sokkal lassabban és kevésbé spontán módon ment végbe, mint például Magyarországon.

Ez nagyrészt a szakszervezetek erős érdekérvényesítő képességének köszönhető – amely számos kutató szerint a jugoszláv időszak titoista „dolgozói önigazgatás” elképzelésében gyökerezik. A szakszervezetek által szervezett sztrájkok még a függetlenség utáni első, gyorsütemű privatizációt tervező, jobboldali kormánykoalíció 1992-es bukásához is hozzájárultak. Ezt követően egészen 2004-ig a Liberális Demokrácia nevű baloldali-liberális párt vezette Szlovéniát, mígnem elveszítette a választást a neoliberális gazdaságpolitikáját szélsőjobboldali populizmussal vegyítő Janez Janša pártjával, a Szlovén Demokrata Párttal szemben.

Janšáékat négy évvel később a baloldaliságot neoliberalizmusra cserélő Szociáldemokrata Párt váltotta. Őket a 2008-ban kezdődő gazdasági világválság és különböző korrupciós vádak sodorták el: a szociáldemokrata Borut Pahor (Szlovénia jelenlegi elnöke) 2011-ben lemondani kényszerült, miután megszűnt  kormánytöbbsége, és az állampolgárok több népszavazáson is nagy többséggel utasították el a Pahor-kormány számos megszorító intézkedését. Pahor bukása után új választást írtak ki 2011 decemberére.

Így alig hat év leforgása alatt a szlovén társadalom a liberálisoktól a jobboldalon át egészen a balközépig az ideológiai spektrum minden szereplőjének bizalmat szavazott az országot érintő legfőbb problémák kezeléséhez, ám minden próbálkozás kudarcba fulladt.

Ez pedig 2011-re igencsak erősen éreztette a hatását, mivel a néhány évvel korábban a posztszovjet átalakulás és az európai integráció mintadiákjának számító, 2007-ben már az eurót is bevezető Szlovénia európai összehasonlításban is súlyosan megszenvedte a gazdasági világválságot. A szlovén GDP 2009-ben az EU-s átlagot jelentősen meghaladva, 7,9 százalékkal csökkent, és sokáig úgy nézett ki, hogy délnyugati szomszédunk is csatlakozik azon uniós országokhoz, ahol csak a nemzetközi szervezetek által nyújtott pénzügyi mentőövvel lehet elkerülni a gazdasági összeomlást.

Az egymást váltó kormányok egyaránt elkötelezték magukat a megszorítások mellett, ami érthető módon kiváltotta az állampolgárok nagyfokú elégedetlenségét. Ebből az elégedetlenségből azok a politikai formációk profitáltak, akik a Magyarországon is annyira népszerű, a baloldalt és a jobboldalt egyaránt elutasító, a rendszerváltás utáni berendezkedés egészének meghaladását ígérő narratívát képviselték.

Csak pozitívan!

Ezen pártok közül is kiemelkedik a Ljubljana polgármestere, Zoran Janković által alapított Pozitív Szlovénia.

Jankovićot 2006-ban választották meg a szlovén főváros élére, akkor még mint pártonkívüli jelöltet. Politikai pályára lépése előtt az ország legnagyobb élelmiszer-üzletláncának, a Mercatornak volt az igazgatója 2005-ig, amikor egyes vélekedések szerint az akkori kormányfő, Janez Janša nyomására leváltották. Polgármesterként Janković egy csapásra nagy ismertségre és népszerűségre tett szert, de többször kijelentette, hogy nem tervez belépni az országos politikába.

Ennek ellenére az előrehozott választások előtt kevesebb mint két hónappal bejelentette, hogy Pozitív Szlovénia néven pártot alapít. A korábban a baloldali, liberális pártokhoz közel álló Janković azt hangoztatta, hogy a balközép és a jobbközép már egyaránt megmutatta, hogy nem képes választ adni a Szlovéniát érintő súlyos problémákra. Kampányában nem győzte hangsúlyozni vállalatvezetői tapasztalatait, azt ígérve, hogy úgy fogja vezetni az országot, mint egy hatékony vállalkozást.

A változás ígérete meggyőzte a szlovén választókat: a Pozitív Szlovénia minden előzetes felmérése rácáfolva megnyerte a választásokat. A párt 28,5 százalékot és 28 mandátumot szerzett a kilencven fős Nemzetgyűlésben, megelőzve ezzel a sokáig biztos befutónak tűnő Szlovén Demokrata Pártot (26,2 százalék, 26 mandátum) és a háromévnyi kormányzás után összeomló szociáldemokratákat (10,5 százalék, 10 mandátum), akik 20 százalékkal kevesebb szavazatot kaptak, mint 2008-ban.

A választási siker ellenére azonban Zoran Janković nem tudott kormányt alakítani, a pártok machinációnak hála a parlament végül Janez Janšának szavazott többséget, aki 2012 januárjában másodszor is kormányt alakíthatott. A megszorításpárti, az őt kritizálókat gyakran durva lejárató kampányokkal támadó Janša azonban alig egy évig vezethette Szlovéniát, mivel elsöpörték őt a 2012 novemberében kezdődő és egészen 2013 februárjáig kitartó tüntetések, amelyek a szlovén politikai elit, a rendszerszintű korrupció és a rossz életkörülmények ellen szerveződtek.

Janša lemondása után végül mégiscsak kormányt alakíthatott a Pozitív Szlovénia, ám az ország első női miniszterelnöke, Alenka Bratušek alig több mint másfél évig maradhatott a helyén,  mielőtt lemondani kényszerült volna a pártalapító Zoran Jankovićcsal való összekülönbözése miatt. A 2014-es választásokon ráadásul a Pozitív Szlovénia teljesen összeomlott: a párt támogatottsága kevesebb mint három százalékra zuhant vissza, ezzel kiestek a parlamentből (ahova bejutott viszont a Pozitív Szlovéniából kilépő Bratušek saját magáról elnevezett pártja).

A Pozitív Szlovénia rövid életű tündöklése megdöbbentőnek is tűnhet, hiszen a párt három év alatt eljutott a választások megnyerésétől a parlamentből való kizuhanásig. Azonban mindez kevésbé meglepő, ha figyelembe vesszük a párt elnökének, Zoran Jankovićnak a pályáját.

A ljubljanai polgármester már csak azért sem tudta hitelesen képviselni a korrupt politikai elittel szakítani kívánó antiestablishment jelölt karakterét, mert maga is korrupciós botrányok egész sorában volt érintett. Városvezetői karrierje során sokan vádolták azzal Jankovićot, hogy befolyását kihasználva előnyhöz juttatta a gyerekeit és a korrupcióellenes hatóságok vizsgálata szerint nem tudott elszámolni a polgármesteri működése idején realizált két és félmilliós vagyongyarapodásával. A Mladina nevű baloldali szlovén hetilap főszerkesztője, Grega Repovz úgy nyilatkozott, hogy Janković nem több, „mint egy oligarcha, aki azért adta politizálásra a fejét, hogy védje a saját gazdasági érdekeit”.

Az egyetemi katedráról a kormány élére vezető út

A nem túl „pozitív” tapasztalat azonban nem tántorította el a szlovénokat attól, hogy újból bizalmat szavazzanak olyan formációknak, akik a hagyományos bal-jobb törésvonalon átlépve, „felfele” ígérték a kiutat az országot sújtó nehézségekből. Így lett miniszterelnök Miro Cerarból, a választások előtt néhány hónappal gründolt Miro Cerar Párt (SMC) alapítójából 2014-ben.

A díjnyertes sportolók gyermekeként született Cerar a jogi pálya felé vette az irányt, ahol hamar komoly sikereket ért el. Az alkotmányjog szakértőjeként részt vett a rendszerváltás utáni szlovén alkotmány kidolgozásában, és a Ljubljanai Egyetem professzoraként gyakran szerepelt a nyilvánosságban, kvázi sztárértelmiségi státuszban. A 2013-as kormányválság idején a parlamenti többség őt akarta megbízni a miniszterelnöki feladatok ellátásával, ám ő ezt akkor visszautasította, arra hivatkozva, hogy parlamenti párt hiányában nem látja biztosítottnak az elképzeléseinek megvalósíthatóságát.

Egy évvel később azonban már létrehozott egy saját maga után elnevezett pártot, amely a jogállamiságot, a bürokráciacsökkentést, a gazdaság liberalizációját, a munkaügyi szabályozások visszavágását és egy új politikai kultúra megteremtését tűzte zászlajára. Cerar nem siette el a pártalapítást – amire csak a választások előtt 40 nappal került sor –, de így is hatalmas sikert ért el, a voksok 34,6 százalékát megszerezve. Hamar koalícióra is lépett a jelentősen meggyengült szociáldemokratákkal, és a DeSus nevű, nyugdíjasok érdekeit védő párttal.

Bár Miro Cerar kormányzása alatt Szlovénia maga mögött hagyta az évekig húzódó súlyos  válságot, és a gazdaság gyors léptékben növekedett, a kormányfő pártjának, az SMC-nek a népszerűsége mégis hamar elillant.

A Cerar-kormány jelentős privatizációkat hajtott végre a szlovén bankszektorban, ahol az állam szerepe a rendszerváltás után sokkal jelentősebb maradt a környező posztszovjet országokhoz képest. Valamint a gazdasági növekedés ellenére sem volt hajlandó valódi béremelést végrehajtani a közszférában, amelynek érdekvédelmi szervezetei számos sztrájkot szerveztek. Miközben a Cerar-kormányra a nemzetközi sajtó „a régió utolsó liberális, progresszív kormányaként” hivatkozott, arról valahogy ritkán esett szó, hogy Miro Cerar kormányzása idején Szlovénia a magyar példát követve egy határkerítés felhúzásával válaszolt a 2015-2016-os menekültválságra.

Hasonlóan elődeihez, Miro Cerar sem tölthette ki a hivatali idejét. 2018-ban a  szlovén alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy meg kell ismételni az Olaszországgal határos Divača és a legnagyobb szlovén kikötőváros, Koper között tervezett vasútvonal megépítéséről szóló 2017-es népszavazást, mivel  a kormány állami források felhasználásával rettentő egyoldalú kampányt folytatott. Erre válaszul Cerar 2018. március 14-én bejelentette a lemondását és az egyébként is esedékes választások előrehozását. A lemondásban egyébként, a népszavazás elkaszálása mellett, a magasabb béreket követelő pedagógusok sztrájkja is szerepet játszott.

Ha Miro Cerar abban reménykedett, hogy a választáson újabb lendületet kaphat a reformprogramja, csalódnia kellett. Pártja elveszítette a támogatói többségét, és 26 képviselőhelyet vesztve a negyedik helyre csúszott vissza. A választás legnagyobb nyertese azonban a Cerarhoz hasonló politikai karriert befutó Marjan Šarec lett, aki szintén a nagypolitika világán kívülről érkezve ígérte Szlovénia teljes megreformálását.

Mondok egy viccet: meg tudom reformálni Szlovéniát

A még mindig csak 43 éves Marjan Šarec karrierjét humoristaként kezdte a szlovén köztévénél, pályája azonban 2010-ben Dömsödi Gábor-i fordulatot vett. Ahogy a műsorkészítést előbb a Nógrád megyei Bokor község, majd Pásztó városáért hátrahagyó magyar tévés, úgy a szlovén humorista is a helyi politika felé fordult, és elindult szülővárosa, a hegyvidéki Kamnik polgármesteri címéért, amit sikeresen el is hódított. Ebben az időben még a Pozitív Szlovéniával ápolt közeli kapcsolatot, ám a párt összeomlása után nekikezdett a saját mozgalma, a Marjan Šarec Listája (Lista Marjana Šarca, LMS) építésének.

Šarec 2017-ben úgy döntött, kihívja a hivatalban lévő köztársasági elnököt, Borut Pahort az elnökválasztáson. A humoristából lett kisvárosi politikus elsősorban az elitellenességét hangsúlyozta a kampányban, ami igencsak hatékonynak bizonyult a három évnyi sikertelen kormányzás után felfelé bukó Pahor ellen.

Šarec szorosan ugyan, de elvesztette a választást, ám az egyébként csak szimbolikus elnöki tisztségért való indulása előrevetítette nagypolitikai ambícióit. Šarec 2018-ban bejelentette, hogy a Marjan Šarec Listájával elindul az az évi országgyűlési választásokon. Az LMS a választási rendszer reformját, bürokráciacsökkentést, az egészségügy és az oktatás fejlesztését és a nyugdíjrendszer magántőke bevonásával történő megreformálását ígérte. Šarec szívesen von párhuzamot saját elképzelései és Emmanuel Macron francia politikája között.

Az előzetes közvélemény-kutatások még az LMS stabil első helyét prognosztizálták, ám a választás napjára ez a többség elolvadt, és a humoristából lett polgármester pártja 12,6 százalékkal csak a második helyre futott be a szélsőjobboldali Szlovén Demokrata Párt mögött. Azonban kormányt mégsem az Orbán Viktor egyik legfőbb régiós szövetségének számító Janša alakíthatott (aki propagandamédiát is NER-közeli oligarchák pénzén gründolt magának), hanem a baloldali, liberális pártok összefogásának hála, Marjan Šarec.

Marjan Šarec kormányra kerülését sokan úgy értékelték, hogy lyukra futott az Orbánt másoló szélsőjobboldali politika, amit Janez Janša képviselt. Azonban másfél éven belül kiderült, hogy korai volt az öröm: a sokpárti koalíciót folyamatos belső feszültségek terhelték, amelyek annyira lehetetlenné tették a kormányzást, hogy Šarec 2020 januárjában bejelentette a lemondását, és új választás kiírását sürgette.

Erre végül nem került sor: Janez Janša megállapodott a DeSus „nyugdíjas” párttal és és a Miro Cerartól megszabadulva, magát Modern Centrum Párttá átkeresztelő SMC-vel a koalícióra lépésről, így harmadjára is a szélsőjobboldali politikus alakíthatott kormányt.

Ezzel bezárult a kör, és Szlovénia a szélsőjobboldali populizmustól indulva hét évnyi se jobbra, sem balra, hanem felfelé tartó utazás után visszatért a szélsőjobboldali populizmushoz.

Ne felfelé menjünk, hanem kifelé a félperifériás létből

Talán a fentiekből is kiderül, hogy miért érdemes Szlovénia példáján keresztül gondolkodni a  Márki-Zay Péter-jelenségről.

Akárcsak Zoran Janković, Miro Cerar és Marjan Šarec, Márki-Zay is nagymértékben építi arra a politikai imidzsét, hogy korábban már saját szakmájában is komoly sikereket ért el. Saját legitimációja megalapozásaként a konzervatív politikus gyakran hivatkozik a hódmezővásárhelyi polgármesterségre – akárcsak Janković és Šarec, akik sosem felejtették el kiemelni, hogy pragmatikus városvezetőként mennyivel több konkrét eredményt tudnak felmutatni, mint az egymással marakodó politikai elitek.

A leginkább figyelemre méltó hasonlóság azonban az, hogy akárcsak szlovén társai, kampányában Márki-Zay sem a fennálló politikai-gazdasági rendszerre kínál alternatívát, csupán arra vállalkozik, hogy a meglévő kereteken belül maradva hatékonyabb, magasabb minőségű kormányzást folytasson, mint Orbán Viktor.

Erről tanúskodik a politikai döntéshozatalból az ideológiai vitákat szinte eltörlő „szakértői kormány” ígérete, valamint a jobb- és baloldal szembenállása helyett a „fent és lent” dichotómiáját hirdető narratíva.

Ennek a gyakran csak „technopopulistának” nevezett irányvonalnak kelet-közép európai népszerűsége jelentős részben a posztszovjet országok mindegyikében régóta jelen lévő felzárkózásmítosznak köszönhető.

Miután a kilencvenes években sorra dőltek meg a magukat szocialistának hirdető autoriter rezsimek a vasfüggöny innenső oldalán, és a régió országai kiépítették a parlamentáris demokrácia intézményrendszerét és a kapitalista berendezkedést – közkedveltté vált az vélekedés, hogy az európai félperiféria országainak már minden eszköz a rendelkezésére áll ahhoz, hogy életszínvonalban és a jogállamiság tekintetében végre felzárkózzanak a sokáig irigykedéssel szemlélt Nyugathoz.

Mint láthatjuk, erre sehol sem került sor, ám a kudarcért a legtöbben nem rendszerszintű gazdasági és politikai struktúrákat, hanem pusztán a „rossz menedzsmentet”, a korrupciót és a nepotizmust okolták. Erre a vélekedésre a technopopulista erők még rátesznek egy lapáttal.

Ezek a pártok az európai tér politikai-gazdasági folyamatait egy olyan Forma 1 futamnak képzelik el, ahol minden csapat ugyanazzal a típusú járművel, azonos technikai feltételek mellett áll rajthoz – csak míg mondjuk a holland vagy német csapat minden tagja közösen dolgozik a sikerért, addig a szlovén vagy magyar istállóban a pilóták a verseny napján ittasan ülnek a volánhoz, a szerelők munka helyett szívesebben tartanak állandó cigiszüneteket, a team vezetője a csapat pénzéből újíttatja fel a fürdőszobáját, a kompetensebb mérnökök pedig már rég átigazoltak a németekhez.

Erre a létállapotra ezek a pártok ideológiai elképzelések helyett a „szakemberek” hozzáértése által diktált döntéshozatalt, az államaparátus hatékonyabbá tételét és az európai integráció fokmérőjévé bármiféle kritika nélkül tett intézmények (Európai Ügyészség, közös valuta) meghonosítását és a korrupciómentes kormányzást kínálják válaszul.

Azonban általában nem kell sok időnek eltelnie ahhoz, hogy kiderüljön, ezek az ígéretek még megvalósulásuk esetén sem hoznak érdemi változást az állampolgárok mindennapjaiban.

Ennek pedig nem az az oka, hogy az „új menedzsment” sem képes felnőni a feladathoz, hanem az, hogy az európai centrum és félperiféria közötti viszonyrendszer valójában egy olyan autóversenyhez hasonlít, ahol a szabályokat író centrumországok eleve pole-pozícióból indulnak, a félperiféria versenyzői pedig az előre fixen meghatározott követési távolságot betartva kullognak mögöttük.

Ha pedig egyes hátul lévő versenyzők ennek a követési távolságnak a megszegésével mégis megpróbálnának az élre törni, akkor jobb esetben csak diszkvalifikálják magukat a versenyből, rosszabb esetben azonban a centrumországok pilótái bármiféle retorzió nélkül rájuk ránthatják a kormányt, falba állítva ezzel a számukra kedvezőtlen szabályokkal dacolókat.

Vagyis nem arról van szó, hogy a posztszovjet országok ne élnének megfelelően a Nyugat által számukra felkínált szereppel: éppen ellenkezőleg. A problémát az jelenti, hogy

ebben a szereposztásban ezeknek az országoknak nem a nyugati életszínvonal és a felzárkózás jut, hanem a nyugati termékek felvevőpiacának és a centrumgazdaságokat olcsó munkaerővel ellátó statisztának a szerepe.

Ahogy Szlovénia példája is megmutatja, a választópolgárok ezekben a félperifériás országokban egy idő után ráunnak a gyorsütemű felzárkózást, nyugatos orientációt, jogállamiságot, korrupciómentességet, „valódi piaci versenyt” ígérő pártok által írt  „Hogyan nem lettünk mi az új Skandinávia?” című tragikomédia nagyon sok felvonására. És inkább megpróbálnak alternatívát keresni, jobb híján pedig sokszor  a szélsőjobbra esik a választásuk, amely,  ha felzárkózást nem is, de eposzi küzdelmekhez méltó kultúrharcot ígér.

A Márki-Zay Péter által képviselt „ideológia- és korrupciómentes szakértői kormányzás”, az euró bevezetésének és a „piacpárti” gazdaságpolitikának ígérete kísértetiesen hasonlít arra, amivel az egymást követő szlovén reform mozgalmak próbálkoztak sikertelenül. Félő, hogy ez végsősoron itt is csak a populista szélsőjobb újbóli kormányra kerülésének ágyazna meg.

Ugyanis hiába a feltehetőleg valóban őszinte elkötelezettség a korrupciómentesség és a demokratikus értékek mellett, ha egyszerűen az Édentől keletre található országok lakóinak a nagy nemzeti közös élménye nem a jogállami normák és a hatékony intézmények garantálta egyéni szabadság, hanem a hónap vége felé az üzletben a polcra visszatett árucikkek, a gyomorgörccsel felbontott számlák és a tehetetlenség okozta fruszráció rögvalósága. Ennek az állapotnak a megváltoztatásához pedig az erős jóléti államon, a progresszív adórendszeren, az állam gazdaságban betöltött szerepének radikális megnövelésén és a globális gazdasági berendezkedés igazságtalanságai elleni szakadatlan harcon át  – nem pedig „felfelé” vezet az út.