Egyre többen látják világosan és beszélnek világszerte arról, hogy az egészségügyi ellátórendszer üzleti szemléletű szerkezete és működése, a kapitalista/profitorientált modell nem lesz képes kielégíteni az emberek nagy részének legalapvetőbb szociális és egészségügyi szükségleteit még azután sem, ha a Covid-19 terjedését sikerült kezelni vagy mérsékelni, s szeretnének kórházakat egészségügyi üzemek helyett.

Frank Ulrich Montgomery, aki 2019-től az Orvosok Világszövetségének elnöke, már 2017-ben világos szavakkal szólt a problémáról Németországban: „Az 1990-es évek eleje óta a politika árversenyt erőltet egészségügyi rendszerünkben. A következményeket az orvosok nap mint nap érzik, például amikor a kórházak és a költségviselők arra ösztönzik őket, hogy elsősorban gazdasági dimenziókban gondolkodjanak, és tisztán üzletviteli irányelvek szerint cselekedjenek” – mondta az Aerzteblatt.de-nek 2017. november 7-én. Kutatásaiban ugyanerre az eredményre jut a brémai SOCIUM – Forschungszentrum Ungleichheit und Sozialpolitik (Egyenlőtlenségi és Szociálpolitikai Kutatóközpont) is.

Verena Kreilinger, Winfried Wolf és Christian Zeller kutatók 2020. augusztus 28-án megjelent Corona, Krise, Kapital (Korona, krízis, tőke) című könyvükben amellett érvelnek, hogy

a kapitalista/profitorientált egészségügyi ellátórendszer az, ami globális válsággá változtatja a vírus terjedését.

A gazdasági érdekek ugyanis előbbrevalóak ebben a rendszerben az emberek védelménél. Szerintük a válságnak annak a nagyszabású és hosszútávú küzdelemnek a kezdetét kell jelentenie, amely az egészségügy minden lényeges területének – beleértve az egészségbiztosítást és végső soron a gyógyszer- és biotechnológiai ipart is – társadalmi kisajátításáért folyik. „Az emberek egészsége és a gondozás, a törődés és az egészségügy ingyenes, jó munkakörülményeket biztosító szociális infrastruktúrájának fejlesztése az emancipációs perspektíva kulcsfontosságú elemei” – mondják.

Vargha Dóra, Sarah Marks és Edna Suárez-Díaz történészek vezetésével Berlinben új kutatás indult Connecting3worlds címmel. A kutatás először foglalja magába az egészségügyi ellátórendszereket vizsgáló történeti munkák főáramú elbeszéléseiből eddig érthetetlen módon kimaradt hidegháború előtti és utáni szocialista világot. Rekonstruálja a szocializmus Afrikában, Amerikában, Àzsiában és Európában létrehozott sajátos egészségügyi kultúráit, föltárja a szocialista internacionalizmus hatását és örökségét, a kapcsolatokat az úgynevezett „fejlődő”, „második” és „harmadik” világ között.

Sokat elárul a társadalmi berendezkedésről az egészségügy szervezése és működése, a járványoknak pedig közös természete, hogy a fennálló gazdasági és társadalmi rendszereken futnak végig, s ott pusztítanak, ahol ezeknek a rendszereknek a hibái rejlenek, szemünk elé tárva azokat. Az egészségügy szervezése és működése a közérdek fogalmának fennálló politikai, társadalmi és gazdasági értelmezését mutatja.

Visszatekintés, összehasonlítás

Ha visszatekintünk Németországra, akkor azt látjuk, hogy már a weimari köztársaság kis tagszámú (a tagok az akkori orvostársadalom nagyjából 1,33%-át tették ki), világnézetileg nagyon különböző, de szociálisan érzékeny orvosai a (több néven is létezett) Szocialista Orvosok Egyesületébe tömörülve – Verein Sozialistischer Ärzte (1913-1933) – meg tudták fogalmazni a szociálisan igazságos és általánosan hozzáférhető egészségügyi ellátórendszer irányelveit és követelését, álljon itt a teljesség igénye nélkül Ignaz Zadek, Ernst Simmel, Martha Ruben-Wolf, vagy Karl Kollwitz neve.

Az „egészségügy társadalmasítása” a Verein Sozialistischer Ärzte poliklinikai [nyilvános orvosi rendelőintézet] elképzelései alapján indult el már 1945-46-ban, tehát az NDK ´49-es megalakulása előtt a szovjet zónában. A járóbeteg-ellátó intézmények sűrű hálózatát alakították ki, szorosan kapcsolódva a fekvőbeteg-ellátáshoz, figyelembe véve a megelőzés, a diagnosztika, a terápia és az utógondozás közötti kapcsolatot, ami lehetővé tette az ember „bioszociális egységének” szemléletét – a tulajdonjog kérdésén kívül ezt tekintették a járó- és fekvőbeteg-ellátás integrációja döntő előfeltételének.

Az alapok: állami, tervszerű, általánosan hozzáférhető, ingyenes, a magánszektor érdekeit kizáró, profilaktikus, tudományos. Ez azt mutatja, hogy a forradalmi/progresszív/humánus társadalmi változás elkezdődött már jóval az NDK megalapítása előtt.

A világégés után a nyugati zónákban, majd az NSZK-ban ilyen forradalmi/progresszív/humánus elképzeléseket nem ültettek át a gyakorlatba. Ehelyett az orvosi szakmapolitika egykori náci káderei tartották kezükben a kormányrudat. Az olyan emberek, mint Karl Haedenkamp (1945 előtt a „zsidó és szocialista orvosok felszámolásáért”, vagy „a fajtisztasági sterilizációkért” felelős biztos) a hagyományokhoz és önnön rangjukhoz illően alakították az ottani fejlődést. Haedenkamp 1954-ben, halála előtt egy évvel két komoly kitüntetést is kapott az NSZK-ban (Paracelsus-Medaille, Großes Bundesverdienstkreuz).

A NSZK-hoz képest aránytalanul rosszabb gazdasági kiindulási feltételek ellenére az NDK garantálta a mindenki számára ingyenes és átfogó ellátást, valamint a megelőző ellátás/szűrés sűrű hálózatát. Amikor 1960-ban a gyermekbénulás tombolt az NSZK-ban, az NDK lakosságát már két éve immunizáltnak tekintették. 1961 júniusában Kelet-Berlin hárommillió adag vakcinát ajánlott fel a gyermekbénulás sújtotta Ruhr-vidék számára, ahol már 42 halálesetet regisztráltak. Konrad Adenauer elutasította a keletről érkező „fejlesztési segélyt”. A vakcina szerinte nem volt biztonságos. Az NDK már akkor is ingyenesen biztosította a védőoltást a NSZK-ból érkezőknek.

A liberális párt, az FDP (Szabaddemokrata Párt) pártalapítványa, a Friedrich Naumann Stiftung által készített 2015-ös felmérés szerint a volt kelet-németek fele visszakívánja az NDK egészsegügyi rendszerét.

Míg a gazdasági csúcsragadozók vagyongyarapodása gyorsult a koronaválság allatt, s például Jeff Bezos alig több mint egy évvel azután, hogy a világ első százmilliárdosává vált, a tomboló világjárvány alatt már a földgolyó első kétszázmilliárd dolláros vagyonnal rendelkező lakosának mondhatja magát, addig becslések szerint a koronaválság okán az USÁ-ban 30-40 millió embert fenyegetett a kilakoltatás veszélye. 2019 őszén az amerikai népszámlálási hivatal (Census Bureau) adatai alapján 27,5 millió amerikainak semmiféle egészségbiztosítása nem volt és ki volt rekesztve az egészségügyi ellátásból. Ìgy érte az országot a koronaválság, a számaik ennek megfelelőek, a mai napig (2021. szemptember 27.) 681 502 halott.

A kétszeres Pulitzer-díjas Nicholas Kristof a New York Times hasábjain közölt cikket arról 2019. január 18-án, hogy Kuba „szegény ország, elnyomó rendszerrel és diszfunkcionális gazdasággal” (azt nem említi, hogy a blokád a nemzetközi joggal ellentétes),  de a szigetországban a csecsemőhalandóság 1000 élveszületésre 4,0 – míg az Egyesült Államokban 5,9, „más szóval a hivatalos statisztikák szerint egy amerikai csecsemő majdnem 50 százalékkal nagyobb valószínűséggel hal meg, mint egy kubai”. Bár a lap kétségbe vonja a hivatalos statisztikákat, idézi a „Partners in Health” segélyszervezet alapítóját, Paul Farmert: „A kubai családokat nem sodorja anyagi csődbe a betegség vagy a katasztrofális sérülés, ahogyan az a régióban máshol gyakran előfordul”. Ennek oka a sziget társadalmi rendszere.

Kubában nagyjából 11,5 millió ember él, a Covid-19-ben elhalálozottak száma szintén 2021. szeptember 27-i adat alapján 7227. Magyarország lakossága a legutóbbi adat szerint 9 730 772 fő, a járványban eddig 30 171-en haltak meg.

Visszatekintve a magyar egészségügy másodig világháborút követő alakulására azt látjuk, hogy a magánorvosi rendszer, illetve az egyházi fenntartás után az intézmények államosításával a társadalmasiasított egészségügy feltételei többé-kevésbé adottak voltak. A korábban magánpraxisból élő orvosok között sem volt már annyira megvetett az állásvállalás, mivel az általános elszegényedés miatt a magánpraxisok bizonytalanná váltak.

A szuezi válság és ´56 utáni roppant feszült hidegháborús helyzetben Hruscsov és a legfelsőbb szovjet vezetés utasítására a Béketáborban, Kubát is beleértve, tömegesen kezdték el tesztelni Sabin „cseppjét”, tekintettel a súlyos gyermekbénulási-járványra. A cseppet egyébként Herald Cox amerikai, valamint Hilary Koprowski és Albert Sabin lengyel migráncs kutatók fejlesztették ki az USÁ-ban, akik tovább migráncsoltak a Szovjetunióba, mert a washingtoni kormány nem volt hajlandó finanszírozni a teszteléseket.

Az eredményeket látva hamarosan csatlakozott Mexikó, Szingapúr és Hollandia is.

Az Országos Közegészségügyi Intézet Polio Laboratóriumában zajló vakcinagyártás, amelyet Koch Sándor vezetett és Sabin maga is felügyelt, teljes siker volt. Ahogyan Vargha Dóra fogalmaz:

„Az 1950-es évek végére Magyarország valószínűtlenül vezető szerepet töltött be abban, amit ma globális egészségügynek nevezünk.„

Sabin egyébként soha nem szabadalmaztatta az eljárását, úgy gondolta, mindenkinek joga van ingyen hozzáférni.

De sikertörténet volt a rendszeres tüdőszűrések rendszere és a TBC elleni küzdelem is. S akkor emellé odatehetjük azt, hogy ma Magyarországon egy Eger méretű városban egy állampolgár még ha fizet érte, akkor sem tudja magát Covid-19-re teszteltetni. Miskolcra a Dechatlon parkolóba kell saját költségén utaznia, ott egy konténerben egy szarul működő számítógép mellett jó sok pénzért megcsinálják neki (Berlinben minden sarkon ingyenesen lehet teszteltetni), de miután készen van, sem kapja meg ott az eredményt, a teszt fotóját érthetetlenül feleslegesen Szegedre egy magánklinikára küldik, s egy ottani kenyérpusztító adja ki a teszteredményt, jó sok pénzért, pedig a teszten bárki láthatja, hogy negatív, vagy pozitív.

Nehéz nem látni a NER járványkezelésében, hogy kizárólag csak a seftről szól.

Ez a seft pedig a minden tekintetben lesajnált és megvetett baloldali rezsimeket sem jellemezte.

Laura Spinney 1918. Lázban égő világ. Hogyan változtatta meg a spanyolnátha a társadalmat című könyvében megjegyzi, hogy 1920-ban Oroszország volt az első ország, amely „központosított, teljesen állami egészségügyi rendszert vezetett be”. Ennek ösztönzője Lenin volt. 1924-ben a szovjet kormány felszólította az egyetemeket, hogy az orvosokat többek között arra tanítsák, hogy „képesek legyenek felismerni a betegségek foglalkozási és társadalmi tényezőit, és ne csak gyógyítsák a betegségeket, hanem mutassák meg a megelőzésük módját is”. Lenin számára az orvostudomány nemcsak biológiai és kísérleti, hanem szociológiai tudományág is volt.

A himlő felszámolása, amelyet a WHO 1980. május 8-án jelentett be hivatalosan, és amely az 1960-as években még mindig évente mintegy kétmillió ember halálát okozta világszerte, a Szovjetunió által 1958-ban javasolt oltási és megfékezési stratégiára vezethető vissza.

S bármit is gondoljunk Kínáról – igazán nem vagyok az ország rajongója –, de az egészségügyi ágazatra fordított kormányzati kiadások 2003 óta 14-szeresére nőttek. A 2009 októberében elfogadott „Egészséges Kína 2020” program keretében az orvosképzés hatalmas lendületet kapott, aminek eredményeként az 1000 lakosra jutó orvosok száma 1,75-ről (2009) 2,59-re (2018) emelkedett. A regisztrált ápolók száma ugyanebben az időszakban több mint kétszeresére, 1000 lakosra vetítve 1,39-ről 2,94-re nőtt.

Miközben nyugaton a kórházakat leépítik, Hszi Csin-ping alatt példátlanul nagy fellendülés kezdődött a kórházépítésben. 2013-ban például 24 709 kórház volt, 2018-ban pedig, a legutóbbi évben, amelyről rendelkezésre állnak statisztikák, már 33 009 – ez öt év alatt mintegy 34 százalékos növekedést jelent! Aki nem hiszi, járjon utána…