Jellemző, hogy a rendszerkritikus baloldalnak az egész világon komoly nehézséget okoz az üzenetük célba juttatása. Ennek egyik oka, hogy a politikai közbeszéd a társadalmat érintő legsúlyosabb globális problémák helyett gyakran mesterségesen kreált vagy kisebb súlyú törésvonalak mentén szerveződik. Ezek pedig a fennálló gazdasági-társadalmi rend alapjait érintetlenül hagyják.
Azonban nincsen kőbe vésve, hogy a rendszerkritikus baloldal ne lenne képes tematizálni a közbeszédet és reagálásra kényszeríteni a hagyományos pártokat. A Belga Munkáspárt (Parti du Travail de Belgique/ Partij van de Arbeid van België– PTB/PVDA) sikere megmutatja, hogy még a hálátlan körülmények között is lehetséges olyan kapitalizmuskritikus politikát képviselni, amellyel választók valódi tömege szólítható meg.
Kormányok országa
A nagysága és a relatíve rövid történelme ellenére Belgiumban regionális, nyelvi, kulturális és gazdasági különbségek egész sora teszi nehézzé a hatékony kormányzást. A nyugat-európai országban a lakosság flamand/holland, francia és német anyanyelvűekből tevődik össze, és mivel a különböző nyelveket beszélő egymástól elszeparáltan, különálló, gyakran más történelmi fejlődésen végmenent régiókban élnek, így az államstruktúrának figyelembe kell vennie ezeket az eltéréseket.
Ennek következtében Belgiumban a szövetségi kormányon kívül a három régiónak (Flandria, Vallónia, Brüsszel) is van saját kormánya és törvényhozása akárcsak a három nyelvi közösségeknek (flamand, francia és német). A különböző kormányoknak eltérő feladatköreik vannak és gyakran előfordul, hogy egy általánosabb terület egyes részfeladatairól eltérő kormányzatok döntenek.
A koronavírus-járvány kezdete óta sok kritika érte a belga válaszreakciót, melynek lassúsága nem független attól, hogy 9 miniszter felelős az egészségügyért.
A komplikált államberendezkedéshez bonyolult választási rendszer társul. A 150 fős Képviselőházban 89 holland ajkú és 61 frankofón képviselő ül (ez a két csoport lakosságbeli arányát tükrözi, hiszen Belgiumban az emberek közel 60 százalékának a holland az anyanyelve). Ez a felosztás már eleve kizárja, hogy tisztán frankofón többségű kormány alakuljon de csak flandriai pártok sem vezethetik az országot, mivel bevett szokás, hogy a kormánynak mindkét nyelvi közösségben rendelkeznie kell a képviselői helyek többségével.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a hetvenes évek végén a korábbi nagy pártokat felosztották nyelvi alapon, és ezek a formációk csak a saját régiójukban indulnak a választásokon.
Politikai alkuk
Ráadásul hiába számítanak egymás szövetségeseinek országos szinten, ezek a pártok különálló entitásként működnek, vagyis gyakran előfordul, hogy nem egyezik az álláspontjuk meghatározó kérdésekben.
Ez a rendszer jelentősen megnehezíti a kormányalakítást szövetségi szinten. A legutóbbi választásra 2019. május 26-án került sor (az európai parlamenti választásokkal egy időben), ám kormányt csak 2020 októberének elején sikerült alakítani.
Ráadásul a hosszú kormányalakítási tárgyalások végén gyakran a politikai alkuk, semmint a széleskörű állampolgári felhatalmazás döntenek arról, hogy ki legyen az ország miniszterelnöke. Ez történt a mostani kormányfő, az Orbán Viktor egyik legkeményebb nemzetközi kritikusának, Guy Verhofstadtnak a pártájban, az Open VLD-ben politizáló Alexander De Croo esetében is.
A flamand liberális politikus annak ellenére került a jobbközép-liberális-szocialista-zöld kormánykoalíció (amelyre a belga sajtóban gyakran Négy évszak/ Vivaldi-kormányként hivatkoznak) élére, hogy pártjára országosan alig 570 ezer szavazatot kapott, ami Flandriában is csak a negyedik helyre volt elegendő. Azonban – ahogy azt a frankofón szocialisták elnöke, Paul Magnette is elmondta – a koalíciós tárgyalásokon elsődleges szempontot élvezett, hogy a kormányfő személye flamand legyen (mivel a két korábbi miniszterelnök frankofón volt), így számottevő támogatottság nélkül is miniszterelnök lehetett De Croo-ból.
Egy ilyen politikai környezetben kevés szó esik az országot érintő legfontosabb társadalmi problémákról, amelyek ráadásul szinte kizárólag a vallon-flamand nyelvi-kulturális szembenállás vonatkozásában jelennek meg.
Nem is ugyanaz az ország
Az egyik ilyen probléma az égbekiáltó régiós egyenlőtlenség. A sokáig visszamaradott, ám a hetvenes-nyolcvanas években nagy sebességre kapcsoló tercializálódás (a szolgáltatói szektor gazdasági súlyának növekedése) következtében jelentős gazdasági fejlődésen végbemenő Flandriát és az egykor Európa egyik legfontosabb nehézipari régiójának számító, a hatvanas évek óta azonban hanyatlásnak indult Vallóniát annyira eltérő gazdásági, szociális folyamatok jellemzik, hogy az embernek könnyen lehet az az érzése, hogy a két régió nem is ugyanabban az országban fekszik.
Ez kristálytisztán látszik a két régió lakóinak életszínvonalbeli különbségén. A vallóniai GDP/fő ( 30.123 euró) 29 százalékkal alacsonyabb a flandriai szintnél (42.195 euró). Ez európa összehasonlításban azt jelenti, hogy míg az ország északi részén a vásárlóerő-paritáson mért, egy főre jutó nemzeti bruttó össztermék a svéd és német szinten áll, addig délen az életszínvonal Csehországgal vagy a Nyugat-Dunántúllal hasonlítható össze.
Míg Flandriában a lakosság 10 százaléka tekinthető szegénynek, addig ez az arány a húsz százalékot is meghaladja Vallóniában. Ráadásul a hátrányos helyzetűek az ország déli részén nagy számban tömörülnek olyan városi régiókban, amelyek másfél évszázadig számítottak a bányászat és a nehézipar legfontosabb európai központjainak. Charleroi-ban, Mons-ban vagy éppen Liège-ben a munkanélküliség meghaladja a húsz százalékot és minden ötödik ember ki van téve a szegénység veszélyének. Emellett fontos hozzátenni, hogy a városi szegények között jelentősen felülreprezentáltak azok az észak-afrikai (elsősorban marokkói) és török bevándorlók és leszármazottaik, akik évtizedekkel ezelőtt ipari munkásként érkeztek Belgiumba.
Nem veheted el az egyenlőtlenségünket!
A helyzet még drámaibb Brüsszelben, amely egyszerre Európa egyik leggazdagabb és legegyenlőtlenebb városa. A belga főváros bár számos EU-s intézmény és multinacionális cég központja, a lakosság harmada a szegénységi küszöb alatt él, és a munkanélküliség meghaladja a 15 százalékot. Köszönhetően a város relatíve kis méretének, egymás szomszédságában fér meg az EU-s intézményeknek otthon adó patinens városrész, a Quartier européen és az ország legszegényebb térsége, Brüsszel Saint-Josse-ten-Noode névre hallgató kerülete.
Mivel a belga politika elsősorban saját magával van elfoglalva, ezért ezek a társadalmi problémák kiváló táptalajt biztosítanak a szélsőjobbnak, ami ugyan csupán Flandriában van jelen, ám ott hatalmas támogatást tudhat a magáénák. A 2019-es választásokon a két flamand szélsőjobboldali formáció, az NV-A és a Vlaams Belang együttes támogatottsága meghaladta a 44 százalékot, ezzel egyébként országos szinten is ők váltak a két legerősebb párttá.
A két párt a bevándorlásellenes, euroszkeptikus nézeteit sikeresen vegyíti szeparatista elképzelésekkel, azzal érvelve, hogy a flamand régió jobban járna, ha kiszakadna Belgiumból és önálló országgá válna, hiszen akkor az adófizetőknek nem kéne jelentős transzfereket biztosítaniuk a sokkal szegényebb Brüsszel és Vallónia számára, valamint legalább részben megszabadulnának a bevándorláshoz köthető negatív társadalmi jelenségektől, amelyek ebben a két régióban koncentrálódnak.
Az NV-A és a Vlaams Belang azonban nem nyújtanak valódi megoldásokat azoknak az állampolgárokat, akiket a nyelvi ellentétek és a regionális identitásnál prózaibb problémák aggasztanak, mint például a megélhetés, az egyre megfizethetetlenebbé váló lakhatás vagy a közszolgáltatások romló színvonala. Úgy tűnik azonban, hogy a Belga Munkáspárt (PTB/PVDA) egyre sikeresebben tölti be ezt az űrt.
Szocializmus a dogmákon túl
A Belga Munkáspárt már az 1970-es évek óta létezik, ám egészen a 2010-es évekig nem rendelkezett számottevő támogatással. Ez elsősorban annak tudható be, hogy a sokáig marxista-leninista ideológiájú formáció a szovjet irányvonal egyik legdogmatikusabb nyugat-európai védelmezőjének számított, a sztálinista, maoista és a Pol Pot-féle vörös khmer rezsimekről is támogatóan nyilatkozott.
A PTB azonban a kétezres évek elejére belátta, hogy az anachronisztikus ideológia és a szektaszerű működésmód a legfőbb gátja annak, hogy a párt valódi politikai hatalomra tegyen szert. Ezért a párt 2008-ban tartott 8. Kongresszusán döntés született a korábbi dogmatikus ideológiával való szakításról és egy olyan politikai irányvonal képviseletéről, amelyben a dolgozók mindennapi anyagi nehézségei és a társadalmi egyenlőségek kérdései prioritást élveznek az ideológiai-elméleti vitákhoz képest. Ennek ellenére a PTB továbbra is szocialistaként határozza meg magát, mivel a párt szerint a növekvő egyenlőtlenségek és az abból fakadó társadalmi konfliktusok, a klímaváltozás és a jóléti állam kiüresedése nemcsak szükségessé, de lehetségessé is teszik a szocialista gazdasági-társadalmi berendezkedés megvalósulását.
Ezt az új irányvonalat néhány éven belül siker koronázta. A párt a 2014-es választásokon 2 mandátumot szerezve történelme során először jutott be a szövetségi törvényhozásba, valamint képviselőhelyeket szereztek a brüsszeli és vallon parlamentben is. Ahogy arról annak idején mi is beszámoltunk, a 2018-as önkormányzati és tartományi választások nagy nyertese a zöldpártok mellett a PTB/PVDA volt, amely számos városi és tartományi testületbe delegálhatott képviselőket –a szocialisták legfőbb fellegvárában, a vallon nehézipar hanyatlásának városméretű szimbólumában, Charleroi-ban még a második helyet is megcsípték.
Az igazi áttörést azonban a 2019-es választás hozta meg.
A Belga Munkáspárt országosan több mint 584 ezer szavazatot kapott (megelőzve ezzel a jelenlegi kormányfőt adó Open VLD-t), komoly sikereket értek el a régiós parlamenti választásokon, most először európai parlamenti képviselőhelyet is szereztek. A párt a legjobb eredményét Vallóniában szerezte, itt a szavazók 13.8 százaléka választotta a radikális baloldali pártot.
Az elmúlt két évben a párt tovább tudta növelni a népszerűségét. A PTB támogatottsága már közel 19 százalék Vallóniában, miközben a térség hagyományos helytartója, a kiterjedt klienshálózattal rendelkező, korrupciós botrányok egész sorában érintett Parti Socialiste folyamatosan esik vissza.
Vallónia mellett Brüsszelben és Flandriában is képes volt erősödni a párt, szemben a 2019-es választás másik nagy nyertesével, a zöldekkel, akiknek az ország mindhárom régiójában csökkent a támogatottsága a legutóbbi választások óta.
A siker három pillére
A párt elmúlt években tapasztalt felemelkedésével kapcsolatban megkerestük a PTB/PVDA országos szóvivőjét, Raoul Hedebouw-t is. A kérdéseinkre Hedebouw munkatársai válaszoltak, akik szerint a PTB/PVDA sikere alapvetően három pilléren nyugszik.
Elsősorban ott van a már említett 2008-as irányváltás, ami lehetővé tette a nyitást a szavazók nagyobb rétege felé. A párt a politikai perifériából való kitörésre a fokozatos, néhány városra fókuszáló építkezés taktikáját választotta, mivel – ahogy ők fogalmaznak – ahhoz, hogy „áttörjünk egy gátat, először egyetlen helyen kell lyukat ütnünk, nem pedig megrohamoznunk az egész építményt”. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a Munkáspárt jelentős erőforrásokat összpontosított olyan városokra mint például a flandriai Antwerpen, ahol sokáig megkérdőjelezhetetlen volt a város polgármestere, Bart de Wevernek által vezetett szeparatista, jobboldali párt, az Új Flamand Szövetségnek (Nieuw-Vlaamse Alliantie-N-VA) dominanciája. Ez a recept bevált:a baloldali párt már a 2012-es önkormányzati választásokon is jó eredményt ért el Flandria legnagyobb városában, támogatottságukat pedig azóta is tovább tudták növelni.
A párt sikerének második pillérét a kiterjedt aktivistahálózat jelenti, amely jelen van számos településen valamint az üzemi tanácsokban és szakszervezetekben. Ezen kívül a párt különösen nagy figyelmet fordít arra, hogy a leghátrányosabb helyzetű városrészekben is megjelenjen.
A Belga Munkáspárt aktív közösségi médiás jelenléttel is igyekszik a választók minél szélesebb rétegét megszólítani. A párt rendszeresen osztja meg a képviselői nyilvános szerepléseit, parlamenti felszólalásait és legfőbb üzeneteiket Facebookon és Instagramon, valamint ezeken a csatornákon gyakran többi belga párt elképzeléseivel is szembeállítják a saját vízióikat.
Ami leginkább megkülönbözteti a Belga Munkáspártot a többi párttól az az, hogy a PTB az egyetlen politikai formáció, amely az ország minden régiójában jelen van.
A PTB/PVDA közös listát állít Flandriában és Vallóniában is, frankofón és holland ajkú képviselőik pedig egy frakcióban ülnek a szövetségi parlamentben. Ez a tény jól illeszkedik a párt erős központi kormányzatot, a régióknak kiadott döntéshozatali jogot újra szövetségi szintre emelő államszervezeti elképzeléseibe, amely szerintük alkalmasabb a Belgium előtt álló kihívásokkal való szembenézésre, mint a jelenlegi, bonyolult és túlbürokratizált szövetségi rendszer.
A PTB/PVDA az egyre előretörő nacionalizmussal a munkásmozgalom internacionalizmusát állítja szembe. Ahogy a párt szóvivőjének irodája kérdéseinkre írt válaszában emlékeztet rá, a belga munkásmozgalomban a vallon bányászok, a genti szakszervezeti tagok és a brüsszeli gyári munkások közösen harcoltak a jobb munkakörülményekért és az igazságosabb fizetésekért, nem törődvén a nyelvi-kulturális különbségekkel. A párt szerint ez a társadalmi igazságosságért folytatott küzdelem az, amely az képes egyesíteni a flamand és vallon közösséget, miközben a szélsőjobb nacionalizmusa csak még inkább megosztja az országot. Az NV-A és a Vlaams Belang által preferált flamand függetlenséget elsősorban az esetleges elszakadás dolgozókra mért negatív következményei miatt ellenzi a párt, hiszen szerintük egy kisebb Belgiumban vagy egy független Flandriában a mainál is nehezebbé válna a munkavállalók érdekeiért folytatott küzdelem.
Annak ellenére, hogy a PTB hisz egy közös belga nemzeti öntudatban, sok tekintetben egyedülálló módon nem tekint kritika nélkül a nyugat-európai ország történelmére. A párt ugyanúgy elhatárolódik a II. Lipót nevével fémjelzett, emberek millióinak halálát követelő belga gyarmatbirodalomtól, mint a a „Belgique à papa” időszakától, amikor a frankofón elit elnyomta az ország hollandul beszélő lakosságát, egyeduralkodóvá téve a francia nyelvet a közigazgatásban, az oktatásban és erőszakosan terjesztette a francia nyelvet Belgiumban (amelynek eredményeképpen az évszázadokig holland többségű Brüsszelt néhány évtized leforgása alatt egy szinte teljes egészében frankofón várossá formálták át).
A napi problémák kihívásai
A Belga Munkáspárt politikai kommunikációjában a kapitalista gazdasági rendszer strukturális kritikája jóval erősebben jelenik meg a baloldal többi pártjánál. Azonban a kapitalizmuskritikus erők esetében mindenhol jelenlévő kihívás a napi politikai működés összeegyeztetése azzal a rendszerkritikus baloldali attitűddel, amely tiszta formában szinte csak az akadémia értekezések, filozófiai munkák világában tud megjelenni.
A parlamentáris demokrácia intézményi keretrendszerét elfogadó, elsődleges céljukként a választók megszólítását és hatalmi pozíciók megszerzését kijelölő formációnak ugyanis a politikai közösséget érintő napi problémákról is rendszeresen állást kell foglalnia, és nem elég folyamatosan felhívni a figyelmet arra, hogy a közösséget érintő problémák döntő többsége más módokon és eltérő intenzitással jelenne meg akkor, ha meghaladásra kerülne a kapitalista gazdaság-és társadalomszervezési logika.
Ennek a gordiuszi csomónak az átvágása a nyugati világ számos rendszerkritikus pártjának okoz problémát, elég csak a kormányrakerülése után megtorpanó, nagyívű változásokat véghezvinni képtelen spanyol Podemosra, vagy az EU-s pénzügyi körök nyomására a megszorítás-ellenes politikájával szakító görög Szirizára gondolni.
E tekintetben a Belga Munkáspárt sem hozott valódi újítást a más országokban működő radikális baloldali pártokhoz képest, a párt elsősorban nagyon konkrét ügyek mentén tematizálja a kapitalista rendszerből fakadó társadalmi igazságtalanságokat. A párt úgy véli, hogy a kapitalizmus strukturális kritikáját olyan, a dolgozók mindennapjait érintő ügyeken keresztül kell megfogalmazni, amelyek rámutatnak a tőkés rendszer alapját képező osztálykonfliktusokra.
Az egyik ilyen téma a nyugdíjak ügye: a PTB a 2019-ben több mint százezer támogató aláírást gyűjtött a garantált 1500 eurós minimálnyugdíj bevezetése mellett. A párt kampánya kifejezetten sikeresnek bizonyult, köszönhetően annak, hogy Belgiumban magas azon nyugdíjasok száma, akik anyagi nehézségekkel küszködnek. A nyugdíjemelési kampányával a PTB reagálásra késztette a nagy pártokat is, a 2020 októberében felálló Vivaldi-kormány programjának része is lett a minimálnyugdíj 1500 euróra emelése – igaz, a kormány tervezete a nyugdíjasok egy szűkebb rétegét érinti, mint a Munkáspárt elképzelése.
A párt másik sikeres akciója a március 29-i általános sztrájk támogatása volt. A szakszervezetek felhívására egy napra leállt a gazdaság szinte teljes egésze, mivel a dolgozók így akarták kifejezni tiltakozásukat a fizetésemelések alacsony szintjével kapcsolatban. Belgiumban ugyanis 1996 óta törvényileg szabályozott a fizetések emelkedésének a szintje, annak érdekében, hogy a kisméretű, exportorientált belga gazdaság a növekvő bérek miatt ne szenvedjen hátrányt versenyképességében a legfőbb kereskedelmi partnereihez képest. Az emelés mértékéről a kormány az érdekvédelmi szervezetekkel való konzultáció után hoz döntést, azonban óriási felháborodást keltett, hogy miközben Belgiumban is dolgozók egész tömegének válik egyre nehezebbé a megélhetés, a 2021 és 2022-es évekre meghatározott maximális emelés csupán 0.4 százalék.
Raoul Hedebouw, a párt országosan egyik legismertebb tagja egy szocialista képviselővel közösen törvénymódosítást nyújtott be a fizetésemelési korlátozás fakultatívvá tételéről. Emellett a párt kommunikációjában jó érzékkel tapintott rá arra az ellentmondásra, hogy míg a dolgozói bérek csupán korlátozottan növekednek, addig semmiféle hasonló előírás nem vonatkozik a részvényeseknek kifizethető osztalékok mértékére. Emellett sikeresen tudták szembeállítani az emelés alacsony mértékről döntő, alsóhangon havi hatezer eurót kereső politikusokat azokkal a dolgozói rétegekkel, akiknek a fizetésemelésének a havi összege nem több két csésze kávé áránál.
A Munkáspárt emellett a mérsékeltebb baloldali formációknál erősebben tematizálja azt a tényt, hogy a koronavírus-járvány során az oltásokat előállító gyógyszeripari vállalatok, mint a BioNTech vagy a Moderna óriási profitot tesz zsebre a vakcinákból, miközben a legszegényebb országokban tovább tombol a járvány.
Ahogy a PTB rámutat, ez leginkább annak köszönhető, hogy az oltások kifejlesztésére hatalmas mértékű állami támogatásokban részesülő gyógyszeripari óriások olyan áron értékesítik a vakcinákat amelyet csak a legvagyonosabb országok engedhetnek meg maguknak. A párt ezért amellett kampányol, hogy a COVID elleni oltások szabadalmi jogai váljanak közvagyonná globális szinten.
A tőke dominanciájával szemben a baloldal csak az utca erejére számíthat
A fentiekből is látszik, hogy a Parti du travail de Belgique alapvetően nem politikafilozófiai és gazdaságelméleti tézisek, hanem konkrét ügyek felkarolása mentén kívánja megjeleníteni a saját szocialista világnézetét. Miközben a túlzott teóriamentességnek is megvannak a maga buktatói (például hatalmi pozícióba kerülve nehezebbé válhat a párt vágyott céljainak megvalósítása egy átfogó elméleti keretrendszer nélkül), kétségtelen hogy a PTB felívelése sok tekintetben például szolgálhat a magyar és tágabb értelemben az európai rendszerkritikus baloldal számára.
A belga párt ugyanis nem fél konfrontatívabb hangnemet megütni a baloldal többi szereplőjének neoliberális elképzeléseivel valamint az olyan, a baloldal nagy részén kritikátlanul támogatandó intézményekkel szemben, mint például az Európai Unió. Emellett a PTB felismerte, hogy a médiapolitizálás ugyan fontos, de nem válthatja ki a mozgalomépítést és az aktív utcai jelenlétet-ez pedig már önmagában olyasvalami, amire számos baloldali egyelőre nem volt képes belátni.
A PTB ugyan több akar lenni az olasz Öt Csillag Mozgalomhoz hasonló, hirtelen nagy népszerűségre szert tevő, elképzeléseit megvalósítani azonban képtelen protestpártoknál, ám mereven elutasítja a Belgiumban gyakori érdekkoalícókat. Kérdésünkre a párt megerősítette, hogy a jobboldali pártokkal nem lenne hajlandó közösen kormányozni és a baloldal többi pártjával való együttműködésre is azzal a neoliberális gazdaságpolitikával való szakítást szabja meg, ami a zöldek és a szocialisták kormányon rendszeresen gyakorolnak.
A PTB úgy ítéli meg, hogy az az a radikális társadalmi változáshoz, ami nélkül a kapitalista berendezkedés napról napra fenntarthatatlanabbá válik – elsősorban nem a parlamentáris demokrácia intézményein, hanem az alulról jövő kezdeményezésekben, mozgalmi tevékenységeken és aktív társadalmi mobilizáción át vezet az út. A Belga Munkáspárt szerint
