A fiatal svéd sztárökológus, Andreas Malm legújabb könyvében felteszi a kérdést: miért nem igazán sikeresek a zöldmozgalmak? Válasza egyértelmű: azért, mert kizárólag békés eszközökkel küzdenek céljaikért. Szerinte a klímaválság viszont csak akkor lesz elkerülhető, ha e mozgalmak felvállalják a magántulajdon elleni erőszakot.

Andreas Malm (2021): How to Blow Up a Pipeline: Learning to Fight in a World on Fire. London – New York: Verso.

Az elmúlt száz év legmelegebb nyarával küzdöttünk meg az utóbbi hónapokban – ki klímával, ki ventilátorral; aki pedig szabit tudott kivenni, az nem habozott leugrani a Balatonra. „Lehet, hogy ez volt az eddigi évtizedek legmelegebb nyara, de ez lesz hátralévő életünk leghidegebb nyara” – olvashattuk a hírportálok hasábjain, mialatt majszoltuk a 900 forintos tejfölös lángost. Miközben barátainkkal szörnyülködünk a tényen, hálásak vagyunk, hogy a klímaváltozás nálunk legalább nem ivóvízhiányt okoz, mint Indiában; nem 180 életet követelő áradásokat, mint Németországban; és nem pusztító erdőtüzeket, mint Görögországban.

A görög példa (mint általában) különösen szemléletes: az évek előrehaladtával egyre forróbb és szárazabb nyarakat megtapasztaló Görögországban idén már több mint két hónapig tomboltak az erdőtüzek. A hatóságok kompokkal mentették az embereket az eget vörösre festő lángok elől, a tűzoltók pedig emberfeletti erővel próbálták csillapítani az apokaliptikus helyzetet.

Az emberfeletti erőre sajnos szükség volt: a tűzoltóságot, a katasztrófavédelmet és az egészségügyet kis túlzással kivéreztették az elmúlt évtized megszorításai, amelyeket az EU erőltetett Görögországra.

Ezek a megszorítások azonban nemcsak a társadalmi egyenlőtlenségeket növelték, hanem a napelemek fejlesztését is visszanyesték a fosszilis energiaipar javára.

A nyugati hitelintézetek nyereségét előnyben részesítő EU-s válságkezelés kettős csapást mért a görög társadalomra: nagyobb anyagi kiszolgáltatottság és több gázvezeték – ez aztán az apokaliptikus jövő garanciája a 2020-as évekre. Ha érdemben akarunk tenni a klímaválság ellen, akkor ilyen vezetékeket nem építeni kellene, hanem felrobbantani. Ez az állítása legalábbis Andreas Malm legújabb könyvének, a How to Blow Up a Pipeline-nak (Hogyan robbantsunk fel egy csővezetéket?), amelyben amellett érvel, hogy

a jelenleg békés klímamozgalmak csak akkor lesznek hatásosak, ha felvállalják a magántulajdon elleni erőszakot.

A kortárs ökológia fenegyereke

Andreas Malm a svéd Lundi Egyetem humánökológia tanszékének docense, korunk egyik legfelkapottabb ökológiai gondolkodója. Sikere abban rejlik, hogy egyedi módon szintetizálja a zöld és a marxista nézetrendszereket, majd pedig munkáiban területről-területre közérthetően vázolja fel, hogyan melegíti a fosszilis tőke a Földet. Malm doktori disszertációját a brit textilipar politikai gazdaságtanából írta, kutatásának a fő állítása pedig az, hogy a klímaváltozást hajtó széntüzelésre való 19. századi áttérés nem a technológiai fejlődés egyik szükségszerű lépcsőfoka, hanem gazdag brit férfiak egy csoportjának önkényes döntése volt.

A 2016-ban könyv formában is kiadott doktorija után Malm évente jelentkezik több rövidebb, pamflet-szerű könyvvel és folyóiratcikkel, a klímaválság legkülönbözőbb aspektusait vizsgálva. Ezekben többek között azt is bebizonyítja, hogy a koronavírus csak az egyik eleme annak a trendnek, hogy az ipari mezőgazdaság terjeszkedése által egyre inkább érintett természetes ökoszisztémák egyensúlya felborul.

Arra is előszeretettel hívja fel a figyelmet, hogy csak akkor fogjuk tudni megállítani a klímaváltozást, ha erős állami beavatkozással drasztikus módon alakítjuk át a gazdaság működését és azonnal visszavágjuk a széndioxid-kibocsátást. Malm előszeretettel vitatkozik azokkal, akik a túlnépesedést tartják a klímaváltozás okának, és kimutatja, hogy az elmúlt kétszáz évben nemcsak az összkibocsátás növekedett, hanem az egy főre eső kibocsátások is százszorosukra nőttek, vagyis elsősorban nem az igényeink mértéke, hanem az azt kielégítő fosszilis gazdaság működése a probléma.

Ez utóbbi érv központi elem a szerzőnél: rendre harciasan érvel azon állítás ellen, hogy az emberi faj felelőtlensége és esendősége miatt melegedne a bolygó.

Munkásságának legfőbb üzenete, hogy a tőkefelhalmozásra épülő globális gazdasági rendszer okozza a klímaváltozást – amely rendszernek nem mellesleg az emberiség döntő többsége pont a kárvallottja.

Malm erőssége nem csupán az, hogy új megvilágításba helyezi a klímaváltozás fő kérdéseit (bár ez kétségtelen), vagy hogy állításait rendkívül alapos történeti kutatómunkával támasztja alá (bár ez is kétségtelen). A könyveit azért is érdemes olvasni, mert harciasan, néhol már-már politikusi szerepből érvel az igaza mellett, és viszi be a jól irányzott ütéseket elvi ellenfeleinek – ráadásul jó kutatóként számos esetben a túlzott leegyszerűsítést vagy a dogmatizmust is sikerül elkerülnie.

Az olyan olvasóknak, akik aggódnak a klímaválság miatt, és fel vannak háborodva azon, hogy szinte semmi érdemi cselekvés nem történik zöld ügyben, magával ragadó lehet ez a hangnem és a kirobbanó tenni akarás. Jó politikai érzékkel rendelkező szerzőként Malm idei, gyújtó hangú könyvében négyzetre emelte a cselekvésre buzdítást – nézzük hát meg, miért is kellene felrobbantani azokat az csővezetékeket.

Az elmaradt zöld fordulat

Az elmúlt évtizedek klímakutatásai másfél fokos melegedést határoztak meg az iparosodás előtti korszakhoz képest – ha a hőmérsékletnövekedés e mértékén belül tudunk maradni, akkor jó eséllyel még nem omlik össze a civilizáció. Ekkor „csak” a mostani szélsőséges időjárási kilengésekkel, sokasodó természeti katasztrófákkal és az elsivatagosodás jelenlegi valamivel magasabb szintjeivel kell számolnunk.

Na, hát úgy néz ki, hogy ez a cél, a másfél fok alatt tartás nem fog sikerülni. Malm kutatások hadát szemlézi, amik egyértelműen kimondják: már a jelenleg működő fosszilis erőművek által légkörbe juttatott széndioxid-mennyiség is túl fog lőni a másfél fokos határértéken. És akkor a szállítmányozás, illetve az erdőirtás okozta jelenlegi melegedést, vagy a jövőben tervezetten megépülő fosszilis infrastruktúra hatását nem is számoltuk hozzá – azokkal együtt már a két fokos, utolsó utáni elfogadható szintet is túllépjük.

Ennél borúlátóbb kutatások azt mutatták ki, hogy a jelenlegi fosszilis erőművek csak önmagukban több mint két fokos melegedést okoznak, a tervezettek pedig további kettőt hevítenek a bolygón. Ez az apokalipszis szcenárió, a lakhatatlan Föld jövője – festi fel a képet a szerző.

El kell tehát kerülni ezt a borzalmas rémálmot, gondoljuk sokan, és néha egészen úgy tűnhet, hogy „most már azért a világ országai – ha nem is elégséges mértékben, de – próbálnak tenni az érdemi széndioxid-csökkentésért”. Hiszen 2015-ben megszületett a Párizsi klímaegyezmény, idén pedig a European Green Deal is be lett terjesztve az uniós parlament elé.

Ezeket az eredményeket tekinthetjük fordulópontnak a klímaválsággal folytatott harcban, ám ez az optimista nézet jól illeszkedik abba az alapvetően hamis elképzelésbe, miszerint kisebb elmaradásokkal ugyan, de tisztességesen haladunk a zöld átállás felé: „a megújulók részaránya amúgy is nő, de a piac állami ösztönzésével pedig felgyorsíthatjuk a folyamatot és elkerülhetjük a klímaválságot”.

Érdemes kicsit kijózanodni: sajnos olyannyira nem ez a helyzet, hogy az már fáj. Szembe kell néznünk azzal, hogy a szabadpiac láthatatlan keze nem hozta el a zöldenergia-forradalmat: bár szépen lassan (itt elsősorban a lassanon van a hangsúly) növekszik a megújulók aránya az összes energiaforrás között, ettől még az évente elégetett szén, a gáz és a kőolaj mennyisége is növekszik, nem is kevéssel. Nem volt igazuk azoknak, akik azt jósolták, hogy a széndioxid-kibocsátások 2020 környékén tetőznek, majd maguktól csökkenni kezdenek. Egyre több széndioxid kerül a légkörbe, egyre gyorsabban.

Az eddig kiküzdött klímaegyezmények pedig nem elégségesek ahhoz, hogy másfél, vagy akár két fok alatt tartsák a globális felmelegedést. Az Oxfam nevű, globális szegénységet vizsgáló szervezet kimutatta, hogy ha a 2015-ös Párizsi Klímaegyezmény minden pontja maradéktalanul be lesz tartva, akkor is három fokos felmelegedésre számíthatunk. Arról szót sem ejtve, hogy az aláíró országok még e mérsékelt klímacélokhoz sem tartják magukat.

A EU-s Green Deal pedig reálisan értékelve csak egy zöld PR-s fogás, de még nagyon udvariasan is egy olyan javaslatcsomag, amely magának sem vallja be, hogy a környezetvédelem és a gazdasági növekedés profitlogikája között feloldhatatlan ellentét van. E kettő közül szépen csendben az utóbbi oldalára áll.

Ha valaki zöld növekedésként adja el a klímaprogramját, és egy szót sem szól arról, hogy a fosszilis szektor óriási hatalmának megregulázására és letörésére készülne, akkor gyanakodjunk, hogy ez a valóságban sem lesz így.

Mit (ne) tegyenek a zöldmozgalmak?

Ha biztosan másfél fok alatt akarjuk tartani a felmelegedést, évente nagyjából 10 százalékponttal kéne csökkenteni a globális széndioxid-kibocsátást, hogy a 2030-as évek elejére teljesen klímasemleges lehessen a világ. Ez a folyamat a szén-, földgáz- és olajcégek erős érdeksérelmével járna, de nincs mese: ahogy eddig is láttuk, az energiatermelésünket és -fogyasztásunkat uraló fosszilis tőke nem fogja feladni a profitját felebaráti szeretetből.

Ahogy Malm korábbi könyvében (Corona, Climate and Chronic Emergency) is megírta, a fosszilis cégeket államosítani kell, méghozzá bármiféle ellentételezés nélkül; emellett fel kell bontani a környezetszennyező hosszú ellátási láncokat; vissza kell állítani az ipari mezőgazdaság következtében a globális délen kiirtott erdőket; napelemfarmokat és szélerőműparkokat kell létesíteni tömegesen, és be kell tiltani a luxusfogyasztást. Ehhez olyan szintű mobilizáció kell, amire a második világháború óta nem volt példa – Malm ezt a mozgósítást hadikommunizmusnak nevezi. Ez lenne a minimum, ez lenne az a szintű klímacselekvés, amire szükségünk lenne, hogy elkerüljük a „lakhatatlan Föld” szcenáriót.

Zöldszervezetek évtizedek óta küzdenek ilyen (vagy kevésbé radikális) követelésekért békés demonstrációkkal. Elképzelhető, hogy ennek az írásnak az olvasói közül is sokan voltak már a Kossuth téren klímatüntetésen, vagy osztottak meg zöld ügyekért indított petíciót a Facebookon.

Világszinten rengeteg mozgalom, civil szervezet, környezetvédő hálózat küzd azért, hogy a politika végre foglalkozzon a légkör rémisztő sebességű felmelegedésével. Madridtól Budapestig egymást érik az utcai tömegtüntetések, Washingtontól Párizsig pedig a nemzetközi klímakonferenciák idejére szervezett polgári engedetlenségi akciók és az ülősztrájkok.

A közös ezekben az erőszakmentes akciókban leginkább az, hogy nem nagyon értek el semmit – állítja Malm.

A kutató, aki maga is számos hasonló demonstrációban részt vett a 2000-es években, emlékeztet arra, hogy már az ENSZ első, 1995-ös berlini klímakonferenciája ellen is rendeztek békés tömegdemonstrációkat zöld aktivisták – a széndioxid-kibocsátások azóta pedig 60%-kal növekedtek.

Malm arra kéri az olvasót, hogy végezzen el egy gondolatkísérletet: képzelje el, hogyan jöhetne el akkor a zöld jövő? Tegyük fel, hogy a békés demonstrációk gyümölcse hirtelen beérik: a következő években Európa legkülönbözőbb országai zöldpártokat szavaznak hatalomba, akik betiltanak mindenfajta fosszilis erőmű-építést. Sőt, nemcsak az újak létesítéséről nem lehet szó, hanem a létezőket is leépítik: a németek a még működő szénbányákat állítják le, a hollandok így tesznek a gázkitermeléssel, a norvégok pedig az olajjal, a lengyelek pedig megteszik, amit eddig megtagadtak: bezárják a szénbányáikat. Az Egyesült Államok és az európai államok szigorú törvényeken keresztül drasztikus kibocsátáscsökkentésre kötelezik a fosszilis cégeket, aminek eredményeképp az évtized végére stabilizálódik a felmelegedés a másfél fokos határ alatt, és sikerül elkerülni a legnagyobb katasztrófát.

Rendben, most képzeljünk el egy másik jövőképet, írja Malm: tegyük fel, hogy az erőszakmentes tömegtüntetések, a figyelemfelkeltő molinók, a kétségbeesett skandálások és a polgári engedetlenségi akciók ellenére a fosszilis gazdaság a nyakunkon marad. A működő bányák és fúrótornyok leállítása helyett újak létesülnek, az államok nem kötelezik el magukat a fosszilis szektor érdemi megrendszabályozására. A jelenlegi trendeket követve a széndioxid-kibocsátás növekszik tovább, emiatt pedig a hőmérséklet is töretlenül emelkedik tovább. A felmelegedés túljut a másfél fokon, a klímaváltozás pedig kontrollálhatatlanná és megállíthatatlanná válik.

A költői kérdésre, vagyis, hogy melyik jövőkép a reálisabb, Malm gyors választ ad: a második, nem meglepő módon. A szerző szerint ideje szembenézni azzal, hogy az erőszakmentes klímaaktivizmus jelenleg nem sok vizet zavar a szénalapú gazdaság olajfoltokkal tarkított tengerében.

Ha a zöldmozgalom nem harmatgyenge környezetvédelmi megállapodásokat akar kicsikarni a jövőben, hanem tényező akar lenni a fosszilis tőke hatalmának lebontásában, akkor el kell vetnie az erőszakmentesség dogmáját, és aktívan szabotálnia kell a fosszilis gazdaság működését.

Ha nincs más út, akkor – Malm szerint – erőszakkal kell leállítani a szénbányákat és igenis fel kell robbantani az épülő olajvezetékeket.

Akadályozni kell új fosszilis létesítmények építését és használhatatlanná kell tenni a most üzemelőket. Az ökológiai szabotázs egyrészt eltántorítaná a befektetőket attól, hogy újabb bányák és fúrótornyok építésébe ruházzanak be, másrészt az államot is rákényszerítené arra, hogy végre érdemi lépéseket tegyen a megújuló energiaforrásokra való átállás felé.

Az erőszakmentesség dogmája ellen

Malm széles körképet nyújt arról, hogy az elmúlt évtizedek zöldaktivizmusa kitartóan kizárólag erőszakmentes cselekvésben gondolkodik. Ez igaz a múltbéli klímamozgalmakra, például az 1990-es évektől tartó, klímakonferenciák elleni tüntetéssorozatokra, és a Bill McKibben neve által fémjelzett, 2000-es években aktív amerikai központú demonstrációkra; de igaz az olyan kortás szerveződésekre is, mint amilyen a 2018-19-ben hatalmasra duzzadó Extinction Rebellion (XR) és Fridays for Future (FFF) is.

A szerző megállapítja, hogy a makacs erőszakmentességet nem a véletlen szüli, hanem tudatos tervezés eredménye: a zöld szervezetek eltökélten érvelnek amellett, hogy a magántulajdon elleni erőszak (pl. egy szénbánya gépeinek megrongálása) egyrészt erkölcsileg is vállalhatatlan, másrészt „történeti tapasztalatokra” hivatkozva kimutatják, hogy csak az erőszakmentesség lehet nyerő mozgalmi stratégia. Malm ezen a ponton sem hazudtolja meg saját magát: harcba száll az iménti érvelésekkel, alapos mozgalomtörténeti kutatással felvértezve.

Persze érthető az idegenkedés az erőszaktól: szeretjük azt gondolni, hogy az békés ellenállás az erkölcsileg helyes álláspont. Az emberi élet és a tulajdon sérthetetlenségének tisztelete stabil morális pontoknak tűnnek az európai felvilágosodás óta. Az erőszakra pedig nincs mentség, maximum önvédelem esetén.

Malm szerint viszont a klíma esetében pontosan erről van szó: ha le szabad teperni egy fegyveres merénylőt, akkor a Föld éghajlatát az élhetetlenségig melegítő fosszilis infrastruktúra működését is szabad korlátozni – adott esetben durva eszközökkel is.

Ha az önvédelem az emberi élet tiszteletén alapszik, akkor vegyük komolyan ezt az elvet, és a társadalom hadd védje meg magát és polgárainak az életét a Föld élhetetlenné perzselésétől: el szabad pusztítani azt, ami elpusztít bennünket.

Malm e morális pacifizmus ellenében az angliai szüfrazsettek példáját hozza fel: a huszadik század elején a nők szavazati jogáért küzdő nőszövetségek tagjai több ízben követtek el magántulajdon elleni erőszakot küzdelmük során. Sokévnyi, eredményt nem hozó békés tüntetés után a szüfrazsettek 1908-tól kezdve erőszakhoz folyamodtak: először csak a brit miniszterelnök irodájának ablakát dobták be kövekkel, de 1912-ben már a teljes londoni belvárost megbénító helyzetet okoztak a betört ablakú üzletsorok, illetve a felgyújtott járművek és templomok.

„Szüfrazsettként vigyáztunk, hogy elkerüljünk bármilyen személyi sérülést (…), de egy nő élete nem lehet kevésbé fontos, mint egy ablaküveg épsége”

– idézi a szerző Emmeline Pankhrustot, a Women’s Political and Social Union alapítóját. Az ellenállás hatására a pár évvel ezelőttig megkérdőjelezhetetlen hatalommal bíró brit férfiak és az őket védő államapparátus megadta magát: a nők még az évtizedben megkapták a szavazójogot.

De a pacifizmus mellett nem csak erkölcsi érvek szoktak elhangozni. Az erőszakmentességet alátámasztó másik érv, hogy a békés tiltakozás a leghatékonyabb út a társadalmi változás eléréséhez. Ez szép és elsőre logikus gondolat a zöldmozgalmak részéről, a probléma csak az, hogy a történelmi tapasztalat egyáltalán nem ezt igazolja.

Malm amellett érvel, hogy ha társadalmi változás egészen egyszerűen nem úgy történik, hogy az erősebb félnek a racionális érvek hatására meglágyul a szíve, hanem úgy, hogy a társadalmi egyenlőtlenségekből profitáló emberek rá vannak kényszerítve, hogy feladjanak a hatalmukból.

A különböző mozgalmak magántulajdon elleni erőszakot alkalmazó frakciói pedig nem a többségében békés küzdelmek vadhajtásai, hanem létfontosságú elemei a nyomásgyakorlásnak.

Malm e stratégiai pacifizmus ellen a dél-afrikai felszabadítás példáját idézi: a Dél-Afrikai köztársaság apartheid rendszere alatt élő fekete lakosok ellenállásának szerves részét képezte a magántulajdon elleni erőszak. A Nelson Mandela vezette African National Congress mozgalom számos polgári elégedetlenségi taktikát alkalmazott az országot irányító rezsimmel és a folyamatos, feketék elleni erőszak ellen szemben: buszbojkottok, sztrájkok, a szegregáció elutasítása a nyilvános terekben – ám csalódniuk kellett.

„Erőszakmentesen próbáltuk elérni, hogy létrejöjjön egy apartheid-mentes ország, de ez a próbálkozásunk semmit nem ért el (…) egészen addig érdemes erőszakmentesnek lenni, amíg az működik” – mutatja be Mandela érvelését Malm. A mozgalom az 1960-as években taktikát váltott, és gerillaakciókba kezdett: villanypóznákat rongáltak meg és erőművek működését szabotálták – a szimbolikus tettek után valódi, anyagi károkozással helyeztek nyomást a rezsimre. A mozgalom évtizedes, szívós partizánakciójának döntő szerepe volt az apartheid-rendszer megszűnésében.

A szabotázs védelmében

Malm nem csak a szüfrazsettek küzdelmét és a dél-afrikai apartheid-ellenes mozgalmat mutatja be, amikor amellett érvel, hogy erkölcsi és stratégiai szempontból is lehet helye a magántulajdon elleni erőszaknak a társadalmi mozgalmakban. Aprólékosan áttekinti az elmúlt évszázadok nagy emancipációs küzdelmeit, rabszolgalázadásoktól a gyarmati felszabadításon keresztül polgárjogi mozgalomig, és megállapítja, hogy mindegyikben fajsúlyos tényező volt, hogy alárendelt csoportok valódi, anyagi kárt okoztak annak a rendszernek, ami elnyomja őket.

Ha pedig mindig így volt, akkor miért a klímamozgalom lenne a világtörténelem első társadalmi mozgalma, amely békésen ellenálláson keresztül megváltoztatná azt a gazdasági-hatalmi rendszert, amely a lakhatatlanságig hevíti a bolygót? A szerző szerint, ha a zöldmozgalmak e történelmi tapasztalatok után azt vonják le tanulságként, hogy csak a teljes erőszakmentesség védhető, akkor szelektív emlékezetük megcsalja őket, hamis logikára építik küldetésüket, és nem fognak érdemi változást elérni.

A tulajdon elleni erőszak persze a szó szoros értelmében kárt okoz – de ez valójában a fosszilis tőke számára jelent veszteségét: a klasszikus jogi kereteket áthágó szabotázs a társadalom túlnyomó többsége számára fenntarthatóbb és kiszámíthatóbb jövőt alapoz meg. A közösen előállított tulajdonnak, javainknak, infrastruktúránknak a közös érdekeinket kellene szolgálnia.

Ha valami valóban erőszak, akkor az e közösen megtermelt javak összpontosítása kevesek kezében és javak társadalomellenes működtetése. A magántulajdon szentségének foggal-körömmel való védelmezése – ahogy a könyv hátsó borítója is hirdeti öles betűkkel – a bolygónkba fog kerülni.

Malm alapvetően két példát hoz a hatékony öko-szabotázsra, az egyik az Ende Gelände („Eddig és ne tovább”) nevű, fosszilis energiatermelés akadályozására specializálódott német szerveződés. A szervezet előszeretettel tör be szénbányákba, kapcsolja le a kitermelést végző gépek áramellátását, és torlaszolja el a síneket, amelyen a kibányászott szenet szállítják el. Az Ende Gelände eddigi legnagyszabásúbb akciója 2019-ben zajlott le (azóta a koronaválság és a lezárások kissé közbeszóltak), amikor kb. hatezer ember szállta meg az ország legnagyobb szénkitermelő egységét Észak-Rajna Vesztfáliában. A bánya leállítása masszív hatást gyakorolt a politikára és gazdaságra: a német kormány előre hozta 2038-ra a barnakőszén kivezetésének céldátumát.

A szerző másik „jó példája” saját élményekből táplálkozik. Malm 2007-ben társaival együtt Stockholm újgazdag negyedében több éjszakán keresztül eresztette le városi terepjárók kerekeit – mondván, e gépjárművek kiemelten szennyezőek, kizárólag fényűzésre jók, és tulajdonosaikon kívül mindenki megveti őket. Az akció tehát indokolhatónak tűnt magasabb rendű elvekkel. A szabotázssorozatot a kutató sikernek könyveli el: az akciót követő fél évben a VOLVO városi terepjárók eladása 27%-kal csökkent, és a többi márka modellje is hasonló esést könyvelhetett el. Bár ez elsőre nem hangzik rosszul, azért jobban belegondolva egy országban, egy negyedévben egy autótípus eladásának a negyedével való csökkenése nem biztos, hogy akkora eredmény, mint amennyire a szerző láttatja a saját könyvében. Persze mondhatjuk azt, hogy Malm szívesen nagyítja fel saját jelentőségét.

Ez csak egy aránytévesztés a kötetben, de ha elindulunk ezen az úton, akkor számos további logikai hibába bukkanunk a könyv gondolatmenetében.

Andreas Malm vakfoltjai

A svéd fenegyereknek abban valószínűleg igaza van, hogy a kortárs klímamozgalmak görcsös ragaszkodása az erőszakmentességhez sokkal inkább bénító hatású, mintsem produktív taktika. Ez fontos üzenet. Az azonban nem világos, hogy még ha el is fogadjuk, hogy a svéd SUV-k gumijának leeresztése a jó irány, akkor az mit üzen a könyv, vagy akár e könyvismertető olvasói számára?

A Rózsadombon kicsit nehezebb leereszteni a városi terepjárók kerekeit, mert általában garázsban állnak. De nem is ez az igazi kérdés: szóval a radikális klímaaktivizmus azt jelenti, hogy magyar középosztálybeli aktivisták törjenek be a Mátrai Erőműbe?

Persze hatalmas szükség van a szénerőművek hazai kivezetésére is, de az erőmű leállásának másnapján áram nélkül maradna az ország jelentős része, és a helyben dolgozó munkások megélhetése kerülne veszélybe.

Mire számíthat az az elkeseredett aktivista, akinek vállalnia kell a magántulajdon elleni erőszak jogi következményeit? Ez lenne a Kossuth téri békés molinózás forradalmi alternatívája?

Egyáltalán, hogyan alkalmazható a szabotázs a globális világgazdaság perifériáján, ahol a klímaválság okozta károk a legsúlyosabbak, de – tekintve, hogy a kibocsátások döntő része nem ott képződik – nincs nagyon mit megrongálni?

Jó, akkor összpontosítsunk a viszonylagos jólétben élő, politikailag aktív, klímaválságtól félő centrum- és félperifériás középosztályra?

Andreas Malmnak igaza van abban, hogy ez a réteg például gyakorolhatna nyomást az államokra és a fosszilis cégekre (ahelyett, hogy a műanyag szívószálak használatával nyomasztja saját magát és fitogtatja tudatosságát). De azért az a javaslat, hogy „nagyon sokat és radikálisan kell tenni”, közel sem kész recept a zöldmozgalmak számára. Agitációnak jó, de nem mutatja be igazán, hogyan fogjuk a fosszilis tőke érdekeit védő államot úgy átalakítani, hogy az immár a társadalom és a természet érdekeit védje. Hovatovább, hogyan használnánk ezt az államot? Kétségtelen, hogy fel kell bontani a bolygót behálózó, fenntarthatatlanul hosszú ellátási láncokat, de akkor készen kell állnia egy kiépült szolidáris gazdasági háttérnek, amely kiépíti és fenntartja a rövid ellátási láncokat. És hogyan lesz egyáltalán hadikommunizmus, ha nincs megszervezve a (globális) munkásosztály?

A How to Blow Up a Pipeline-nal nem az a probléma, hogy sok kérdést hagy megválaszolatlanul – ez valószínűleg sok jó könyv sajátossága. A könyvvel az a probléma, hogy a szerző úgy tesz, mintha ezek a kérdések nem léteznének. Malm magabiztos érvelése és néhol már-már messianisztikus útmutatása elfedi azt, hogy a „Mi a teendő?”-kérdésre egyáltalán nem tud kielégítő választ adni.

A könyvet mindezek ellenére érdemes elolvasni – ki tudja, hátha a könyv hazai olvasói válaszolják meg jól azokat a kérdéseket, amelyeket Malm e műve nyitva hagyott.