Többen úgy vélték (itt és itt), nem szép, hogy a legújabb parlamenti botrányról hallgat az ellenzéki publicisztika meg értelmiség meg mindenki. Nem érdekes, hogy kik szóltak.

Igazuk van.

Amúgy nem hallgat mindenki. Mellőzve fontosabb politikai témákat és csekély megmaradt időmet fecsérelve, keményen bíráltam az ellenzéket a rasszista jobbikos jelöltek miatt a Mércén és a kormányoldal börtönnel fenyegetése miatt a Népszavában, de hát korábban is sok hasonlót írtam, pl. megvédtem (még 2018-ban) Kövér Lászlót a 24.hu-n a rágalmakkal szemben, és így tovább. Végig elleneztem a balközép ellenzéki pártok összefogását a Jobbikkal. (Bár ez nemcsak Jobbik-probléma.) Mások is megtettek hasonlókat.

Mire ez a szöveg napvilágot lát, bizonyára együtt jelenik meg más liberális és baloldali cikkekkel, amelyek elvtelen engedmények nélkül elítélik ezt a hallatlan gazemberséget.

Jakab Péter, a Jobbik elnöke és országgyűlési képviselőcsoportjának vezetője amúgy is eszetlen beszédében – amint köztudomású – helyeslőleg és kárörvendőleg hozta szóba azt az eshetőséget, hogy az ellenzék választási győzelme után börtönbe vetett Orbán Viktort cellájában megerőszakolják a fegyencek. Szörnyű mondatát lehetne elemezni, de túlságosan undorító hozzá.

Azt mondhatná az ember, hogy ameddig ez a személy az ellenzék jelöltjei között szerepel, tisztességes magyar választó nem szavaz az őt indító pártszövetségre. Ez a legkevesebb persze, de a Jobbik elnökének – hogy is mondjam csak – verbális gesztusa, habár példátlanul visszataszító, nem áll egyedül. (És itt most nem a kormányzó szélsőjobboldal sajtóembereinek olynemű csúcsteljesítményére gondolok, mint liberális férfi közszereplők női keresztnevekkel való emlegetése – Roberta stb. – , ahonnan Jakab Péter képviselő úr a ragyogó ötletét merítette.)

Hanem arra a bestialitásra, amelyre már utaltam korábban, s amely a politikai ellenfél (urambocsá, vitapartner) fizikai büntetésének, megveretésének, megerőszakolásának, kivégzésének képzelmében kéjeleg, s amelyet a kifejezetten neonáci kommentelők és posztolók gondolat- és szókincséből vett át a magyarhoni „kultúra” és „politika”, amelyhez (ráadásul) hozzájuhászította a közönség fantáziáját a 2010 óta szakadatlanul tomboló, uszító hazugságáradat, amelyet közvetlenül a kormányzat finanszíroz és szervez. (Meg annak a magyar sajtónak az erkölcsi és stílusbravúrjai, amely ahelyett, hogy „elbocsátották”, „fölmentették tisztségéből”, „leváltották”, „nyugállományba helyezték”, „megváltak tőle”, „nem hosszabbították meg a szerződését”, „fölkérték, hogy mondjon le”, „alacsonyabb beosztásba helyezték” stb., minden egyes esetben azt írja, hogy „kirúgták”, hadd alázzák meg a vesztest még egyszer és no még egyszer.)

Miután az „elszámoltatás” gondolata a közjogi reform terepéről átcsúszott a szadisztikus bosszúvágy területére, a mainstream ellenzék jelentős része (amely eddig is páratlanul elfogult volt, akárcsak ellenfele) ebben a patologikus élvezetben elfelejtette az igazság és hamisság, a jó és a rossz különbségét, amennyiben önmagát igaznak és jónak, az ellenfelet hamisnak és rossznak tekinti, bármiről legyen szó.

Ez a kritikai képesség és az emberi autonómia, továbbá a realitásérzék halálához vezet. (Mint ahogy oda vezet a jobboldalon is, ahol állami vezetők mondják el századszor, hogy a CEU nem költözött Bécsbe, ahelyett, hogy szemügyre vennék az üres budapesti épületet és a zsongó, zsúfolt bécsi ideiglenes székházat, Quellenstraße 51. A valóság, a tények már egyáltalán nem számítanak – amint azt Orbán Viktor miniszterelnök hangsúlyozta országgyűlési beszédében, ahol ezt mind az ellenzék, mind a saját maga vonatkozásában meggyőzően fejtette ki.)

Nem kétséges előttem – az érveket fölhoztam korábban – , hogy Magyarország nemzeti érdeke: megszabadulni Orbán úr számtalan tekintetben kárhozatos rendszerétől. Attól a rendszertől, amelyben a hatalmi mámor, a rágalomfejlesztés és az álideológiai frenézis kereteként a kultúra giccses dekorációvá és fölvonulási területté alakul át, ahol dilettáns módon áttatatarozott kastélyok és paloták üres kultuszhelyekké – vagy a központi főnökség luxuskispolgári víkendházaivá – butulnak, s ahol polgármesternek maszkírozott ámokfutók meséskönyveket emelnek le kisvárosi közkönyvtárak polcáról, miközben a délibábos-paranoid történelemhamisítás szolgálatában futóbolondokat állítanak a kutatás élére, s miközben a milliókkal kistafírozott és igazgatói címekkel kidekorált, tehetségtelen segédszínészek üres nézőterek előtt üvöltik a számukra ismeretlen nemzeti múlt poros kötetekben szendergő, olvasatlan dicsőségét. Micsoda bagázs!

No de milyen áron szabaduljunk meg tőlük? Kikkel?

Olyan emberekkel, akik szerint

„a cigányoknál »a vándorlás, az improvizáció, a tánc, a zene, a család erősebb értékekként jelennek meg«, mint a magyaroknál. Azt is felhozta példának, hogy amíg ő az életét próbálja a lehető legkiszámíthatóbbá tenni, igyekszik akár öt évvel előre tervezni, addig az általa megismert roma családok sokkal inkább napról napra élnek, terveznek, túlélnek.”

Ezt a Momentum elnöke mondta egy vitában.

A Momentum elnöke, úgy látszik, a korábban földművelő életformát folytató magyar nép improvizatív szóbeli kultúrájáról (népdal, néptánc, népköltészet) nem tud, neki Kriza János, Erdélyi János meg Bartók és Kodály hiába beszélt; úgy tudja, csak a romák énekelnek, hegedülnek, táncolnak. (Egyébként a romák őrzik a maguk szegénységében a magyar népszokásokat és tájszólásokat.) Azt képzelni, hogy a szegény nép gondatlan, felelőtlen, könnyelmű – a tücsök és a hangya régi, hazug meséjének megfelelően – , igen régi klisé, a gazdagok közismert fecsegése arról, hogy ők miért gazdagok. Nem a rasszizmus és a falu válsága okozza a romák szegénységét a Momentum elnöke szerint, hanem a dínomdánom kivilágos kivirradtig. Ezt mondták a saját népzenéjüket (jazz, blues) játszó feketékről is amerikai fajgyűlölő körökben. Régen. Egykor.

Mit kezdjünk ezekkel a fószerokkal? Akik az egyesült ellenzék máris feledésbe merült alapító dokumentumában – ezt a fejezetet pont szegény Schmuck Erzsébet képviselőnek (LMP) kellett ismertetnie… – ünnepélyesen kinyilvánítják, hogy azonosulnak Orbán miniszterelnök úrnak és közeli barátainak a „menekültpolitikájával” és hogy már helyeslik a fajvédő határkerítést. (Az Orbán-rezsim kénytelen letagadni legnagyobb diadalát: a magyarországi ellenzéktől és a „határon túli” magyar nemzetiségi pártoktól kezdve az ÖSSZES európai állam és maga az Európai Unió is – árnyalatnyi eltérésekkel – magáévá tette Orbán úr faji biztonságpolitikáját. De ha Orbán miniszterelnök úr győzött, akkor hol az ellenség, amelynek a veszedelme az ürügye rá, hogy saját polgár- és honfitársaitól megvonja mindazt, amit helyesnek talál elsinkófálni.)

A „börtönbe velük!” jelszót harsogó politikusok (Gyurcsány képviselő úr és sokan mások) nemcsak a Jobbikban lelhetők föl, hanem a többi ellenzéki pártban is. Ez nem pusztán rossz modor kérdése (ebben még mindig Orbán képviselő úr hívei vezetnek, de már csak alig, amikor az egyik miniszterelnök-jelölt, a hódmezővásárhelyi polgármester úr buzizással gyűjt híveket) – amint már jeleztem többször. A büntetés egyszerűen nem tartozik a törvényhozási többség révén végrehajtó hatalomra törő, a közvélemény zömét maguknak beszerző pártokra.

Több milliós „közösségekben” ezért volt bölcs dolog a bírói ítélkezést kivenni a nép kezéből, mert az olykor lincselésekre és pogromokra is hajlamos nép (egyik nép se!) nem alkalmas elfogulatlan, jogszerű, higgadt igazságszolgáltatásra. A „népítélet” nem éppen dicsérő kifejezés.

S hogy mi van a büntető szenvedély mögött, azt most föltárta Jakab pártelnök úr ocsmány mondata. A szadisztikus álmodozás élvezetes lehet a kínzónak és bántalmazónak, de nem az a tervezett áldozatnak és nem az annak se, akit a fogvicsorító, vadállati rosszakarat megijeszt. A szabadságnak éppen az ellenkezője.

Ezt nem lehet támogatni a „kisebbik rossz” föltevése jegyében, az alkotmányos jogállam nem lehet pogrom- és lincsállam. (S csak mellékesen pendítsük meg: a parlament arra való lenne elvben, hogy mérsékelje a pártszenvedélyeket, „civilizált” környezetbe terelje a vitákat, amelyek formai szabályai méltányos teret engednek a kisebbségi véleménynek is. Ezt mindenütt sújtja a hanyatlás, de a bolgár, macedón, magyar, montenegrói, albán parlament – néma bürokratikus törvényregisztrálás melletti – ordítozása, krákogása, dulakodása, sikítása bizony az emberiség szégyene. Innen már csak egy lépés az össznépi pofozkodás.)

Még csak azt se mondhatjuk, hogy nem tudni, voltaképpen mi az ellenzék szándéka. A bosszútervet bejelentették. Az ellenzék vezetői között van ugyan ember – mindenki tudja, kire gondolok; de rajta kívül is vannak – , aki láthatólag vonakodik a bosszúkampánytól és a brutalitástól, de számosan biztatják, hogy engedjen a közhangulatnak, amely vért kíván.

Nem szabad engedni semmiféle közhangulatnak, mindenki a saját fejével, racionálisan, önállóan gondolkodjék – írták a fölvilágosodás szellemóriásai. „Ne tegyél olyat másnak, amit nem kívánsz magadnak”, a nyájas olvasó talán még emlékszik erre a szólásra, és sírni való, hogy ezt kell emlegetnem mint holmi eredeti gondolatot.

Másik ellenzékre van szükség, ami a választásokig természetesen nem jöhet létre. De ha ez a mai ellenzék mégis nyerne jövőre, akkor ellenzékben leszünk vele szemben.