Az elmúlt hat évben hazánkban nemzetközi védelemben részesült, menedékkérőből frissen elismert befogadottá, oltalmazottá vagy menekültté váló emberek országunkba sokszor rendkívül kalandos úton, súlyos viszontagságok után érkeztek. Lássuk most, hogyan is telnek a legelső percek.

ANOMÁLIÁK

A megérkezés soha nem egyszerű. Nem találkoztunk még olyan, harmadik országbeli pártfogolttal, akinek az új közegben, ismeretlen nyelven és bürokratikus rendszerben csont nélkül ment volna az adminisztratív ügyintézés – személyi igazolvány, lakcímkártya, TAJ-kártya, adókártya, jogosítvány, bankszámla nyitás és bankkártya igénylés, Ügyfélkapu regisztráció, gyerekek oltási rendje, vagy hogy kiváltsa a konyhai munkákhoz szükséges egészségügyi kiskönyvét. Ennek segítése is (jogszabályilag talán nem, vagy csak részben, de etikai érzékünk alapján teljes egészében) az állami ellátórendszer feladata lenne.

Mivel az integrációs szerződések lezárásával egyidejűleg meghozott új rendelkezések bevezetése óta a rögös út egyengetésébe az állami szereplők vajmi kevés energiát tesznek, színre léphetnek – újfent – a független civilek és az egyházi vagy világi, civil szervezetek. Azonban ez sem mindig egyszerű.

A különböző egyesületek, alapítványok sokszor pályázati rendszerben dolgoznak. Ilyenkor csak az adott projekt mozgásterében nyújtózkodhatnak. Amire telik az egyik évben vagy egyik ügyfelük esetében, arra a létszám- vagy időbeli korlát miatt a másiknál már nem.

Ha szűkös az adott évben a keret, gyakori, hogy forrás- vagy kapacitáshiánnyal küzdenek. Ha viszont az állam, bármely keveset is, de ad (avagy egészen véletlenül bevett egyháznak számítanak), előfordulhat, hogy a takaró hosszát ‘fentről’ határozzák meg. Ők csak addig nyújtózhatnak, ameddig az elér – vagy amerről éppen akkor fúj az aktuális politikai passzátszél. Országos, nagyobb szervezet esetén a menekültek segítése lehet csupán apró részfeladat, sokadlagos teendő, ami hátrébb is kerülhet a rangsorban, ha a vezetőség úgy dönt, eljött rá az idő.

Végül, de nem utolsósorban, a Covid-helyzet szülte döntően online kapcsolattartás nemigen segíti az alapvetően személyes találkozókon alapuló, bizalmi hátteret igénylő, a beilleszkedést hosszú távon is segíteni tudó szociális munkát.

A nem állami szervezetek mind kitűnő munkát végeznek. A hozzájuk forduló ügyfelek esetenként mégis komoly kihívásokkal küzdenek. A komplett integrációs program, lakhatást is beleértve, nagyon kevés, így aztán általános, hogy sokszoros a túljelentkezés. Azt írtam: kevés – Budapesten mindössze egy volt, az elmúlt években-hónapokban, de a Covid-krízis, úgy tűnik, azt az egyet is elnyelte, mára csak röpke emlék lett a múltból.

Néha, ha a menedékkérelem elfogadás versus pályázatkiírás és elszámolás mátrixa úgy alakul, előállhat az a helyzet, hogy a munkából alkalmilag több, akár túl sok szervezet kér részt. Ezek mindegyike aztán döntéseivel, véleményével befolyásolja egy-egy ember vagy család első otthonteremtő próbálkozásait, későbbi jövőbeli kilátásait, újraépítendő életét. Kevés a fóka, az eszkimó meg sok, aki saját tudása és szervezete beállítottsága alapján adhat egy adott embernek sokszor eltérő, sőt, akár merőben ellentétes tanácsot.

Természetes, hogy ha egy-egy szervezetnek, hivatalos vagy civil mentornak jó kapcsolata van egy, pláne speciálisabb profilú vagy lehetőségekkel bíró munkahellyel, tanintézettel, akkor afelé próbálja meg terelni a – helyi információval igen szűkösen bíró – jelölteket. Ők pedig az egymástól, illetve pártfogó szervezeteiktől kapott információk között csapongva, ezektől befolyásolva, nem egy világosan kitűzött, az összes szereplővel átbeszélt és kijelölt cél felé haladnak.

Hanem a döntési pillanat előtt az őket utolsó benyomásként érő legfrissebb információk birtokában, aktuális érzelmi állapotuktól befolyásolva, sokszor teljesen esetlegesen döntenek. Áthúzva és felülírva ezzel alkalmasint a másik vagy többi mentorral, szervezettel korábban már jól átbeszélt és elfogadott, egymásra épülő elemekből álló, világosan felépített életút-tervet.

A gyerekekhez pedig, hiába tanulhatnánk ilyenkor rendesen, rákészülve, módszeresen, hosszan – nem úgy, mint egy sietős hétköznap este, kutyafuttában a konyhasarokban –, hétvégén már nem tudunk tépni sorszámot. Miközben a sok előre leszervezett, csábítónak tűnő, de talán kevésbé fontos, egy kaptafára készült szabadidős programnak hála – lassan előre köszönnek nekik a margitszigeti fák és az állatkerti oroszlánok.

A nehezebb eseteket a különböző résztvevő szervezetek sokszor egymás között passzolgatják. Igaz, így legalább – egy ideig – le sem pottyantgatják.

Vannak tehát e területen finanszírozási, működési és szervezeti működésbeli visszásságok, de most ne ezeket nézzük, hanem hogy ki, milyen helyzetben és területeken kell, hogy adjon pártfogoltjainak, ügyfeleinek, védenceinek minél jobb tanácsot.

Baqarral

korábban már találkoztunk. Nézzük meg, mi is történt vele, mióta az óvodában hagytuk. Először is, megtanult magyarul. Olyannyira, hogy később vele gyakorolhatott a nála később óvodába íratott kínai kislány, akinek nehezen ment – egy forró júliusi délután, az intézmény poros betonudvarán – a ‘Mikulás, Mikulás’ kezdetű mondóka tanulás.

Azután beírattuk az általános iskolába. Ehhez az őt támogató szervezettől édesanyja sok segítséget kapott. Amire szüksége is volt, hiszen az első hullámos járványhelyzet miatt elektronikusan kellett kitöltenie a magyar nyelvű, legördülő menükkel rendelkező, írásban minden részletre alaposan rákérdező jelentkezési űrlapot.

Aztán eljött a szeptember, és két hete is járt iskolába tán, amikor egy szép nap csöngött a telefon, az iskolából értesítették anyukát ebéd után. Ő pedig engem, mert akkor kezdett épp, hosszas Covid-szünet után az új munkahelyén. Talán harmadik napja, ha tölthette próbaidejét.

Azonnal feltűnt megismerkedésünk kezdetén egy jelenség, ami náluk kicsit más, legyen ez akár nemzeti sajátosság, akár személyes vagy családi vonás. Észrevettem, hogy Baqar mennyire önálló mindenben. Öltözködésben, kisebb feladatok elvégzésében, vagy akár a közlekedésben. Egyetlen dologban nem, az evésben.

Én ezt akkor nem tartottam furcsának, inkább kedvesnek, hogy ezen a területen náluk mennyire össze van még nőve anya, s gyermek. Amikor például mekibe mentünk (hova máshova… megjegyzem, azóta gyorsétterem kategóriában a pho nála az új csoda), két lehetőségünk volt. Vagy hagytuk, hogy játsszon az étellel, és tíz perc múlva újra éhes lett, vagy falatonként belediktáltuk, és akkor rendesen evett. Pont mint a török filmekben: együtt a nagycsalád, a közös asztalnál a gyerek, de négy-ötévesen az ételt még valamelyik felnőtt lapátolja bele. Nem is volt ezzel gond, egészen odáig, míg azon a bizonyos szeptember közepi napon rám nem csörögtek telefonon.

Az iskolából jött az infó, amit anyuka továbbadott: Baqar kicsit rosszul lett, menjek érte, ha tudok. Nosza, fogtam magam, orvos önkéntest is telefonvégre kaptam, de mire odaértem, kiderült, már megoldották. ‘Semmi baj’, ahogy legelső magyar szavaival ő maga mondaná. Megetették, megitatták, mély kútba szerencsére nem dobták, friss levegőn kicsit átmozgatták, és máris nem környékezte az ájulás.

Hogy hogy jön ide az étkezési szokás? Azt hiszem, sejthető, és kicsit belegondolva talán könnyen meg is érthető. Amikor hétvégente együtt programoztunk, anyuka táskájában valami édesség mindig lapult. Az oviban is volt elöl, ha más nem, szelet alma vagy banán, innivaló, gyümölcs. Élte a maga kis pasa-életét, akkor és azt evett, szigorúan falatonként, amikor és amit kért.

Az iskolában azonban erre már nincs idő. Szigorúan kötött és szűkre szabott az ebédidő. Amit amúgy is bonyolít a Covid: egyik héten meleg étel jut az osztálynak és ebédlő, a másikon a tanteremben fogyasztandó, előre csomagolt étel bekebelezése a teendő. A tanárnak félórája van felügyelni huszonöt nebulót. Persze, hogy nem szúrja ki az ebédelés helyett gondolataiba merülve bambulót. Erre oda kell figyelnünk, nincs mese: meg kell tanulnia önállóan enni-inni a nap folyamán, nem kérdés, kellemes-e. Az egészsége múlik rajta és a tanulás, ebben most szigorúak leszünk, nem vitás.

És hogy mi a csavar a történetben? Mint utóbb kiderült, két hétig egyáltalán nem ebédelt e drága gyermek. Mert ‘Bélus’, az okostojás, korábbi ovis pajtás, aki akkor ugyanúgy két hete járta már az iskolát, elhitette vele, hogy a ceruzával firkantott ‘sertésmentes’ papírcetli, ami ott lapult a mini doboz sajtkrém és két szikkadt zsemle mellett, pont az ellenkezőjét jelenti. Vagyis azt, hogy ő ezt nem eheti. Nem eheti, nem is ette, egészen addig, amíg át nem küldte édesanyja a fotót aznap este. Megkérdezte, ez most mi? Lefordítottam neki.

Javasolhatnám az étkeztetést ellátó cégnek a piktogramot, például áthúzott malacos matricát. Ezen a környéken, ahol sok ételrendelés kóser és halal, gyerek és felnőtt is megérti. Jobban járna szerintem mindenki.

A ‘Gráciák’

„Különös éjszaka volt
Csak miénk volt a sziget”

Az ide kerülő, menekült hátterű gyerekek nem ismerik a magyar nyelvet. Se a kultúránkat. Így egy sor dologra meg kell tanítani őket. Például, hogy augusztus 20-án nem a Szent Jobb gitározik, a miniszter nem ministrál, a búza sem trikolór pántlikával nyakbakötve kalászosodik. A délibáb nemcsak délben, nem is csak délen keletkezik – és biztosan nem bábozik. Hogy van körhinta, körgyűrű, körmenet meg körte. A harcsa bajuszos, és nem mindig törpe. Van keresztes pók meg keresztes imahadjárat, és egyiktől sem kell félni. A békekölcsönnek lejárt már a kora, a békehadtestnek nincs testképzavara. Vagy mégis. A „Mi van-Mi van-Mi van?” jellegű kérdésekre pedig sosem kell válaszolni, inkább ki kell előle térni.

Történt egyszer, hogy a Gráciák (három kishúg, mind talpraesett, életrevaló, menő, DE kapuccsínó vagy sötétebb bőr, afrofrizura, kendő…) egy szép tavaszi nap a fejüket összedugták. Hármójuk együttes életkora akkor egy jó harmincas lehetett.

A harmincas életkor, tapasztalat nem rossz egy embernek, de három kislánykobakra leosztva itt most kevés lett. Elmentek otthonról – a valóságban és képletesen. A szülők felé kommunikálva bevásárolni, a valóságban a Margitszigeten egy jó nagyot csatangolni. Nincs is ezzel semmi baj, amíg… amíg az átlagosnál nem sötétebb a bőrük, amíg nem viselnek kendőt, amíg a három kislány nem szemtelenkedik. És amíg nem jön szembe a tömeg. Amíg nem a tömeggel szembe mennek. A nagy tömeggel. A nagy, nagy tömeggel.

Akik ‘nézték őket’. Mire ők mutogatni kezdtek. Aztán futólépésben távozni, amikor a helyzet kezdett komolyodni. Le akartak a hídról a szigetre kanyarodni. Igen ám, csakhogy a tömeg oda is követte őket. Egy-egy kis csoport levált, utánuk mentek. Hívhatjuk ezt a tömeget nyugodtan Békemenetnek.

Ugyanis 2018. március idusát választották kislányaink, útvonalnak a Margitsziget felé pedig a Blaha-Jászait. Hogy egy kis fejet szellőztessenek. Követőik a szigeten is utánuk mentek. Ők ott is fityiszt mutattak, majd csúfolódva, nevetve elfutottak. A kis lökött kölkök…

Ahogy ezt elmesélték mentortársamnak és nekem, egymásra néztünk, és pont azt éreztük, mint hasonló szituációban – oly sokszor életében – bármelyik szülő vagy nevelő. Egyrészt a könnyünket nyelve nevettünk befele, olyan filmszerűen adták elő. Másrészt hálát adtunk az égnek, hogy megmenekültek. Harmadrészt pedig nagyon szigorú arcot vágtunk, és elkezdtük megfogalmazni az aktuális hegyibeszédet… Hogy ezt így nem, mert nem szabad, nem lehet. Nem-nem, soha, többet ilyet ne, legyetek szívesek…

A cikksorozat első részének megjelenése után kaptam egy levelet. Egy iskolától, ahova nemrég szintén külföldi diákok érkeztek. És velük egy kicsit ‘megrekedtek’.

Hihetetlenül hálás vagyok a Mércének, az olvasótáborának, a szerkesztőségének, mert ha a náluk megjelenő írások nyomán hús-vér emberek élete lesz egy picit is könnyebb, boldogabb, akkor a leütött karakterek betöltötték a feladatukat.

És hogy milyen kihívásokkal, nehézségekkel küzd, aki az intézményébe csöppent nagyobb gyermekeket oktat, arról szóljon majd a sorozat következő része.