2019-ben a dán Szociáldemokrata Párt csodával határos módon nyert választást Dániában, a szélsőjobboldalra tolódott szavazók visszahódításával. Ez a siker azonban nem szolgálhat pozitív példaként az európai baloldal számára: Mette Frederiksen a bevándorlás- és menekültellenességet olyan fokozatra emelte, amelyhez Orbán Viktor is tapsolhat. A gond az, hogy a kormánypárt ezzel nemcsak a baloldal értékeit tagadja meg, de egyben azokat is, amelyek a világ egyik legjobban működő országává tették Dániát.

Az elmúlt egy évtizedben igencsak ritkán fordult elő Európában, hogy egy baloldali párt jobboldali ellenfeleit kiütve választást nyerjen és kormányra kerüljön. Az pedig végképp ritkán fordult elő, hogy a baloldal az elmúlt években szinte mindenhol folyamatosan erősödő szélsőjobboldal támogatóit elhódítva végezzen az élen egy választás alkalmával.

Dániában azonban pont ez történt 2019-ben, amikor az ellenzékben töltött négy év után a Mette Frederiksen vezette Szociáldemokrata Párt (Socialdemokratiet) és zöld-baloldali szövetségeik szereztek többséget. A választás legnagyobb vesztese nem is a furcsamód Baloldalnak (Venstre) hívott jobboldali-liberális párt volt, amely Lars Løkke Rasmussen személyében 2015 óta kormányfőt adott a skandináv országnak, hanem a Dán Néppárt (Dansk Folkeparti, DF), amely szélsőjobboldali, keményen bevándorlás- és EU-ellenes üzeneteivel négy évvel korábban a második helyen végzett a választásokon.

Alig négy év alatt azonban a DF több mint 21 százalékos támogatottsága 9 százalék alá süllyedt, a ‘19-es választások után 21 mandátumot vesztve 16 főre zsugorodott a párt frakciója a 179 fős dán törvényhozásban, a Folketingben.

A Szociáldemokraták ezzel szemben a 2015-ös eredményükhöz képest egy plusz mandátumot szerezve az élen végeztek, az elmúlt két évben pedig nem kis részben a koronavírus-járvány megfelelő kezelésének hála (amit még a nemzetközi sajtó figyelmét is kiérdemlő „nyérce-gate” sem ásott alá) tovább tudták növelni a támogatottságukat.

A YouGov által június elején végzett közvéleménykutatás szerint, ha most tartanák a választásokat, akkor a Szociáldemokraták a szavazatok 33 százalékára is számíthatnának, amely az 1998-as választáson elért 35 százalékuk óta a legjobb eredménynek számítana.

Mégsem lehet azonban azt mondani, hogy a magyar – illetve tágabb értelemben véve az európai baloldalnak – vigyázó szemét Koppenhágára kéne vetnie. Ugyanis a dán szociáldemokraták jelenlegi sikerének kulcsa elsősorban nem az egyre inkább jobboldali témák által dominált közbeszéd baloldali, újratematizálása, éppen ellenkezőleg.

Mette Frederiksen nem kis részben annak köszönheti, hogy beköltözhetett a Christiansborg Palotában található miniszterelnöki hivatalba, hogy vezetésével a Szociáldemokraták minden gátlás nélkül vették át és csavarták magasabb fokozatra a jobboldal kedvenc üzenetét: a bevándorlásellenességet.

Veszélyben a híres dán tolerancia?

Skandináviáról a legtöbbeknek a fejlett jóléti ellátórendszer és a magas életszínvonal mellett a progresszív társadalmi nézetek, a nagyfokú tolerancia és a nemek közötti egyenlőség jut eszébe, és ezek az országok sosem voltak restek felhasználni ezeket a hízelgő percepciókat a valóban sikeres országimázs-építésükhöz. Emellett Svédország, Norvégia, Dánia évtizedeken át azt is fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy mint a világ legfejlettebb, legvagyonosabb országai, erkölcsi kötelességük, hogy befogadják azokat, akik szülőhazájukat szegénység, háborúk, politikai és egyéb üldöztetés miatt elhagyni kényszerültek.

Ennek eredményeképp bevándorlók százezrei telepedtek le ezekben az országokban az elmúlt évtizedekben. A legtöbb bevándorló hátterű lakosa Svédországnak van, ahol ezek az emberek körülbelül a tízmilliós lakosság negyedét teszik ki, ám Dániában is 820 ezer körülire tehető azok száma, akik rendelkeznek bevándorlói háttérrel-ez az 5,8 milliós lakosság körülbelül 14 százalékát jelenti.

A legtöbben olyan jelenlegi és egykori krízisövezetekből érkeztek, mint Szíria, Szomália, Irak, Libanon vagy a volt jugoszláv tagköztársaságok (elsősorban Bosznia-Hercegovina). De szép számban képviseltetik magukat a kelet-közép-európai régióból érkező bevándorlók is, ahogy arról a több tízezres lengyel és román diaszpóra is tanúskodik

Egyébként egyes becslések 2 500 fő körülre teszik a Magyarországról érkező bevándorlókat is, akiknek nem elhanyagolható része az ingyenes angol nyelvű képzések egész sorát biztosító felsőoktatás miatt érkezik Dániába (mint például jelen sorok írója, aki egyetemi tanulmányait a dél-dániai Sønderborgban végezte).

Azonban hiába a világszinten irigyelt jóléti állam és az elvben toleráns, befogadó társadalom, a Skandináviában élő bevándorlók közül sokak életét ugyanazok, a vágyott integrációt megnehezítő negatív körülmények határozzák meg, mint francia, német vagy angol társaikét: lakhatási szegregáció, munkanélküliség, szegénység és a kirekesztő, megbélyegző politikai narratívák.

E narratívák megerősödése Dániában nagyban köszönhető az 1995-ben alapított Dán Néppártnak. 1998-as parlamentbe kerülése óta a DF egyre növekvő befolyással bír a dán politikában, annak ellenére, hogy hivatalosan sosem volt kormányon. Ezt elsősorban a töredezett pártstruktúrának köszönheti: a tucatnál is több párt két nagy tömbbe, a konzervatív, jobboldali-liberális formációkat tömörítő Kék Blokkba és a baloldali, zöld, balliberális pártok alkotta Vörös Blokkba tömörül (hasonló, ám kevésbé merev felosztással találkozhatunk a többi skandináv országban is).

A Kék Blokk hagyományos pártjainak, mint az Európai Parlamentben a Momentumot is magába foglaló Renew Europe frakciókban politizáló jobboldali-liberális Venstre-nek, az Európai Néppártban ülő Konzervatív Néppártnak és kisebb partnereiknek (a mára már felszívódott Kereszténydemokratáknak vagy a skandináv mércével mérve piaci fundamentalistának számító Liberal Alliance-nek) a 2001-es választás óta sosincs meg önmagában a többsége a kormányalakításhoz. Így minden alkalommal kénytelenek a Dán Néppárt külső támogatására támaszkodni, ha kormányozni akarnak.

A DF pedig mindig megkérte ennek a külső támogatásnak az árát, azaz a bevándorláspolitika szigorítását. Ez a már 2001 és 2011 közötti is jelenlévő tendencia (ekkor folyamatosan jobboldali kormánya volt Dániának) 2015-ben magasabb fokozatra kapcsolt, köszönhetően annak, hogy a DF annyira megerősödött, hogy a 37 megszerzett mandátumával még meg is előzte a a 34 képviselőhelyet szerző Venstre-t.

Az egyenlőtlenségek csökkentése helyett a dán jobboldal a megbélyegzést és a „fuxelkobzást” választotta

Lars Løkke Rasmussen 2015 és 2019 közötti kormánya számos alkalommal került a nemzetközi hírekbe kemény, a párt által hangoztatott liberális elvekkel teljesen szembemenő bevándorláspoltikájával. A DF által támogatott Rasmussen-kormány nagy elánnal teljesítette az európai szélsőjobb kívánságlistájának olyan elemeit, mint a burka és a nikáb viselésének megtiltása, a határellenőrzés bevezetése a menekültválság során (ami azóta is érvényben van); valamint az országba befogadott menekültek számának drasztikus csökkentése.

Olyan nemzetközi felháborodást keltő törvények is elfogadásra kerültek, mint a hírhedt „ékszer-törvény”. Ennek értelmében a dán rendőrségnek jogában áll elkobozni az országba érkező menekültektől a 10 ezer korona (körülbelül 480 ezer forint) értéket meghaladó vagyontárgyakat, hogy „ezzel fedezzék a menekültkérelmi eljárás lebonyolításának költségeit”.

Nehezen elképzelhető, hogy a világ egyik leggazdagabb országának a zaciba kéne beadnia karórákat, hogy ki tudja fizetni ezen kérelmek elbírálását, és egyes források szerint a törvény 2016-es elfogadása és 2019 között alig 186 ezer korona (körülbelül 90 millió forint) értékben sikerült lefoglalnia vagyontárgyakat a dán rendőrségnek. De a törvény arra mindenképpen jó volt, hogy tovább erősítse azt a hamis képet, hogy a Közel-Kelet háborúi elől menekülők holmi vagyonos, ingyenélő kalandorok lennének, akik csak azért jönnének Dániába, hogy „élősködjenek” a jóléti államon.

A Rasmussen-kormány azonban többet is tett, mint a láthatóan csak szimbolikus erővel bíró „fuxelkobzás” bevezetése. A 2018-ban nyilvánosságra hozott úgynevezett „gettóterv” túlzás nélkül összehasonlítható azzal a fajta faji szegregációval, ami az Egyesült Államokban volt jellemző az 1960-as évekig. A dán kormány évek óta vezet listát a hivatalos dokumentumokban is „gettóknak” nevezett (bár mostanában felmerült, hogy a jövőben mellőzzék ezt a kifejezést) problémásabb városrészekről és szociális lakhatást biztosító lakótelepekről. Ahhoz, hogy egy lakótelep kiérdemelje a „gettó” elnevezést, az alábbi öt kritériumból kell teljesítenie legalább hármat:

• a 18-64 éves kor közötti lakosság legalább negyven százaléka munkanélküli;
• a csak alapfokú oktatásban részesült 30-59 éves kor közötti lakók aránya meghaladja az 50 százalékot (csak a Dániában elfogadott diplomák számítanak);
• a lakók átlagos bruttó jövedelme alacsonyabb a régiós átlag 55 százalékánál;
• a felnőttkorú lakosság körében az elítélt bűnelkövetők száma meghaladja az országos átlag háromszorosát;
• a lakók legalább fele „nem-nyugati” bevándorló vagy ilyen emberek leszármazottja.

Ezeknek az adatoknak az értelmezéséhez nem árt észben tartani a kontextust. Az, hogy az egy városrészben az elítélt bűnelkövetők száma meghaladja az országos átlag háromszorosát, elég fenyegetően hangzana mondjuk El Salvadorban, de talán kevésbé Dániában, az EU egyik legbiztonságosabb országában.

Az, hogy a harmadik világból jött bevándorlók jelentős számban koncentrálódnak a nagyobb városok perifériáin található lakótelepeken, egyenes következménye annak a lakhatási politikának, amely szinte mindenhol jelen volt Nyugat-Európában az 1960-as-70-es években. Ennek lényege az volt, hogy a gazdasági növekedés fenntartásához nélkülözhetetlen, nagy számban érkező vendégmunkásokat a városmagoktól távol eső negyedekben szállásolja el, ezzel is csökkentve a lakosság ellenérzését a gyakran alulfizetett, nehéz fizikai munkát végző bevándorlókkal szemben. Ahogy azt a francia rapper, Orelsan tűpontosan összefoglalta:

Depuis la bonne idée d’l’État d’s’enrichir sur les immigrés / Leur refourguer les quartiers où la classe moyenne se suicidait. ^[1]

Ahelyett hogy a probléma forrását, azaz a szegénységet, társadalmi egyenlőtlenségeket próbálták volna meg orvosolni, a Rasmussen-kormány úgy döntött, hogy olyan rendpárti eszközökhöz nyúl, amelyek legfeljebb a problémák elfedésére jók, miközben súlyosan stigmatizálták az úgynevezett gettóknak a lakosait. A „Párhuzamos társadalmak és gettók nélküli Dánia 2030-ig” nevű kormányzati törvénycsomag értelmében azon egy évnél idősebb gyermekeknek, akik a hivatalosan számontartott gettók valamelyikében élnek, heti legalább 25 órát a családjuktól távol kell kell eltölteniük, hogy részt vehessenek olyan programokon, ahol „dán értékekre” tanítják őket. Azoknak, akik nem a gettókban élnek, természetesen semmiféle hasonló képzésen nem kell részt venniük.

Ha a „gettószülők” nem hagyják, hogy gyermekeik részt vegyenek ezeken a programokon, a szociális juttatásokhoz való hozzáférésüket kockáztatják.

A „gettóterv” része a problémás városrészek lerombolása is, valamint az, hogy 2030-ra a „legkeményebb gettókban” (hårde ghettoer) a szociális bérlakások aránya nem haladhatja meg a teljes lakásállomány negyven százalékát.

A legsúlyosabb jogsértést azonban vitán felül az jelenti, hogy a gettóterv értelmében, a helyi rendőrség dönthet arról, hogy egyes területeken kétszer súlyosabb büntetést szab ki bizonyos bűncselekményekre.

A jogegyenlőséggel kapcsolatos kritikákra a dán kormány tagjai határozottan tagadták, hogy kettős mércét alkalmaznának a leghátrányosabb helyzetű városrészek lakóival szemben. És az elmúlt években egyre keményebb hangvételt megütő bevándorlásellenes retorikát látva nem csoda, hogy nem kelt nagy felháborodást a dán közvéleményben, ha vezető politikusok úgy beszélnek gettókról, hogy meg sem fordul a fejükben, milyen konnotációt kapott ez a szó a második világháború tragédiának következtében Európa nagy részében.

A dán szélsőjobb saját sikerének áldozatává vált

A Dán Néppárt azonban hiába tudott tulajdonképpen ellenzékből végigvinni olyan törvénymódosításokat, amelyeket másutt a szélsőjobboldali pártok még a szórólapjaikra sem raknának fel – nem volt képes egybentartani a szavazótáborát. A DF kérészéletű tündöklésére több lehetséges magyarázat is létezik. Egyrészt ezeket a kemény bevándorlásellenes törvényeket mégiscsak a kormányfőt adó Venstre vitte véghez, amely még egy jól eladható reklámarcot is talált a rendpárti intézkedéseikhez Inger Støjberg bevándorlási, integrációs és lakhatásügyi miniszter személyében. Støjberg nagy médianyilvánosságot kapó megmozdulásai (mint amikor egy tortával ünnepelte a bevándorlásügyi törvények ötvenedik szigorítását) párhuzamba állíthatóak olyan szélsőjobboldali politikusok marketingjével, mint az élelmiszerüzletekben található halal szekciókon háborgó francia belügyminiszter, Gérald Darmanin vagy a menekülteket mentő NGO-kkal hadakozó Matteo Salvini.

Ráadásul a Néppárt hegemóniáját a szélsőjobboldalon több formáció is megkérdőjelezte az elmúlt években. Egyrészt ott van a muszlim bevándorlók deportációját és az iszlám betiltását sürgető Keményvonal (Stram Kurs), amelynek a nemrég rasszizmusért letöltendő szabadságvesztésre ítélt vezetője, Rasmus Paludan általában azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy az államilag biztosított fegyveres rendőri védelemmel, kamerák kereszttüzében látogat el muszlimok lakta városrészekbe, és dobálja vagy felgyújtja a Koránt. Paludan pártja 2019-ben 1,8%-ot szerzett a választásokon, és ezzel éppen lemaradtak a 2%-os bejutatási küszöbről, ám így is elhódítottak valamivel több mint 63 ezer olyan szavazót, aki feltehetően a DF-re voksolt volna.

Komolyabb kihívást jelentett a Konzervatív Néppártból és a Dán Néppártból kilépő tagok által alapított Új Jobboldal ( Nye Borgerlige), amely a DF-nél szélsőségesebb bevándorláspolitikáját keményvonalas neoliberális gazdaságpolitikai elképzelésekkel vegyíti. A korábban a konzervatívoknál politizáló Pernille Vermund pártja 2019-ben csupán 2,4%-al került be a Folketingbe, ám azóta támogatottságuk már hat százalék fölött van, ezzel a választási kudarca óta tovább gyengülő DF-et is megelőzik.

A végső döfést azonban azok a Szociáldemokraták adták meg a Dán Néppártnak, akik a négy ellenzékben eltöltött év során számos tanulságot levontak. Egyrészt szakítottak azzal a megszorításpárti, neoliberális gazdaságpolitikával, amely a Helle Thorning-Schmidt és Margrethe Vestager (jelenleg az Európai Bizottság versenyügyi biztosa) tandem vezette kormányukat 2011-2015 között jellemezte, és amely miatt a munkásosztálybeli szavazóik jelentős része a gazdaságpolitikai kérdésekben alapvetően baloldali üzenetekkel operáló, a jóléti állam további erősítését követelő Dán Néppárthoz vándorolt.

A szocdem pártot 2015 óta vezető Mette Frederiksen elődeinél jóval kritikusabb hangvételt ütött meg a globalizációnak a munkásosztályra mért negatív következményeivel kapcsolatban. Valamint kiállt a jóléti állam mellett olyan javaslatokkal, mint a jelenleg 67 éves nyugdíjkorhatár csökkentése a legalább 42 évet ledolgozó munkavállalók számára.

Ez kiváltképpen szimpatikussá tette a szociáldemokratákat azoknak a DF-hez átvándorolt szavazóknak körében, akiket csalódással töltött el, hogy az elvben a kiskerestűeket képviselő párt asszisztált a Rasmussen-kormány által véghezvitt privatizációkhoz és megszorításokhoz.

A valódi áttörést mégsem a harmadikutas, centrista gazdaságpolitikával való szakítást hozta el, hanem az, hogy a dán szociáldemokraták nemcsak átvették jobboldali riválisaik bevándorlásellenes szólamait, hanem még magasabb szintre is emelték azt.

Az elesettek megsegítését felváltotta az opportunista idegengyűlölet a baloldalon

Hasonlóan más baloldali társaikhoz, korábban a szociáldemokraták is kiálltak a háború elől menekülők befogadása mellett (a kilencvenes években például, Poul Nyrup Rasmussen szociáldemokrata kormányzása idején Dánia több ezer szomáliai menekülteket fogadott be, akik a váltakozó intenzitással 1991 óta zajló polgárháború elől menekültek); és a multikulturális, nyitott társadalomra támogatandó értékként tekintettek. Ez 2015-ben kezdett el igazán megváltozni, amikor Mette Frederiksen vette át a párt vezetését.

Az északi iparvárosban, Aalborgban felnőtt Frederiksent fiatalon környezetvédelmi ügyek érdekelték, valamint a dél-afrikai apartheid elleni tüntetéseken vett részt. Rövid szakszervezeti kitérő után, 2001-ben, alig 24 évesen a parlament tagjává választották, ahol sokáig pártja balszárnyát képviselte, és elsősorban olyan kérdésekkel foglalkozott, mint a prostitúció elleni küzdelem.

Idővel azonban, ahogy feljebb kapaszkodott a pártbeli ranglétrán, úgy kezdett el középre húzni, Helle Thorning-Schmidt nem éppen keménybalos kormányában előbb munkaügyi, majd igazságügyi miniszterként vett részt.

A Frederiksen-éra bevándorlással kapcsolatos narratívájának legfőbb eleme, hogy egy feloldhatatlannak tűnő ellentét húzódik a skandináv társadalmi berendezkedés alapját képező jóléti állam és a tömeges migráció között. Más szavakkal a bevándorlással kapcsolatos integrációs problémák, megnövekedő munkanélküliség veszélyezteti a jóléti állam fenntarthatóságát, ennek a legfőbb kárvallottja pedig a hagyományos munkásosztály (hasonló álláspontot az európai baloldalon még például Sahra Wagenknecht, a német Die Linke korábbi frakcióvezetője képvisel).

Ugyanakkor a szociáldemokraták nem álltak meg ennél az alapvetően osztályellentéteket kihangsúlyozó bevándorláskritikus retorikánál, hanem több alkalommal is átvették a jobboldal rendpárti, mindenütt eltúlzott kulturális ellentéteket vizionáló megközelítési módját.

A 2019-es választási kampányuk bevándorlással kapcsolatos dokumentumában („Igazságos és realisztikus – A bevándorláspolitika, amely egyesíti Dániát (Retfærdig og Realistisk – En udlændingepolitik der samler Danmark) már arról írtak, hogy szigorítani kell a határellenőrzést, valamint korlátozni a Dániába befogadott „nem-nyugati hátterű bevándorlók számát”.

A párt azonban nem csak szavak szintjén közeledett a jobboldalhoz a bevándorlást illetően: a fent említett, nagyrészt a Dán Néppárt által kezdeményezett törvények, mint a burka betiltása, az ékszerelkobzás vagy a gettóterv mind szociáldemokrata szavazatokkal mentek át a parlamenten.

Emellett a párt támogatta a jobboldali kormányzat által kissé drámaian „paradigmaváltásnak” hívott törvénycsomagot, amely radikális változásokat eszközölt a dán állam általános bevándorláspolitikájában, melynek innentől kezdve nem az érkezők integrálása, hanem az időszakos védelem nyújtása az elsődleges célja. Vagyis a bevándorlók csak addig részesülnek védelemben, amíg az országukban zajló konfliktusok nem csillapodnak le, és nem válik biztonságossá a hazatérésük.

Mette Frederiksenék még csak titkolni sem akarták, hogy ezzel a pálfordulással a Dán Néppárt szavazóbázisának azt az 5-10 százalékát akarták visszahódítani, akik a 2011-2015 közötti kormányzásukat jellemző neoliberális gazdaságpolitika és kevésbé keményvonalas bevándorláspolitika vonzott a szélsőjobbra. Ezen tervük láthatóan jól is működött, hiszen a DF 2015-ös szavazótáborának 10 százaléka 2019-re átpártolt a szociáldemokratákhoz.

A DF visszaesése különösen figyelemreméltó volt a Koppenhágát is magába foglaló Sjaelland szigetén, valamint az Als-szigeten fekvő Sønderborgban és környékén – ezekben a régiókban ugyanis 2015-ben magasan a DF volt a befutó.

Fontos hozzátenni, hogy ez a jobboldali fordulat csupán egyetlen pluszmandátumot hozott a szociáldemokratáknak (miközben 0,4%-ot vesztettek a 2015-ös támogatottságukból), míg a jobboldali kormánypárt, a Venstre a Dán Néppárt szavazóinak 23%-át felszívva kilenc fővel növelte frakciójának létszámát, és átvette a vezetést azokban, a Jütland-félsziget déli részén található választókerületekben, ahol négy évvel korábban a szélsőjobb diadalmaskodott.

Emellett a választás legnagyobb nyertesei olyan pártok voltak, mint a balliberális Radikale Venstre vagy az ökoszocialista Socialistisk Folkeparti (SF, Szocialista Néppárt), amelyek mereven elutasították a szocdemek bevándorlásellenes retorikáját.

Az azóta előző vezetőjük, Morten Østergaard szexuális zaklatási ügyei miatt komoly népszerűségcsökkenést elkönyvelő Radikale Venstre, valamint a legfrissebb közvéleménykutatások szerint egyre erősödő SF a 2015-os szocdem szavazók 4 és 7 százalékát szerezték meg a 2019-es választáson. És a radikális baloldali Enhedslisten is csupán egy mandátumot vesztett, miközben számos, nagyszámú bevándorlóközösséggel rendelkező koppenhágai kerületben az élen végzett.

Ezt látva kezdetben könnyen lehetett azt gondolni, hogy a szociáldelmokraták jobboldali retorikai fordulatát kevés konkrét tett fogja követni, hiszen a kormánytöbbség megszerzéséhez muszáj együttműködniük azokkal a szövetségeseikkel, amelyek náluk baloldalibb bevándorláspolitikát képviselnek.

De nem így történt. Mette Frederiksen kormánya ugyan mellőzi azt a keménykedő pózerkedést, ami a tortasütögető Inger Støjberget jellemezte, ám sorra hozza az olyan döntéseket, amelyek valóban megkérdőjelezik, hogy a dániai baloldal legnagyobb pártja továbbra is kiáll-e a szolidaritás és a befogadás értékei mellett.

A már említett bevándorláspolitikai „paradigmaváltás” mellett a szociáldemokraták nemcsak ellenzékben, hanem kormányon is kiálltak. Ennek volt az egyik legmegkérdőjelezhetőbb megnyilvánulása, hogy idén márciusban a kormány úgy ítélte meg, hogy a szíriai polgárháború relatív lecsillapodásának hála a közel-keleti ország egyes régióba való visszatérés újból „biztonságos”, ezt követően pedig úgy döntött, hogy visszavonja több mint 200 szíriai menekült tartózkodási engedélyét, és arra kötelezi őket, hogy elhagyják Dániát.

A koppenhágai kormány döntése azonban nem vonatkozik azokra a 18 és 42 év közötti férfi menekültekre, akikre a Szíriába való visszatoloncolás esetén kötelező katonai szolgálat várna. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy családok szakadhatnak szét, hiszen elképzelhető, hogy a 42 évesnél idősebb menekülteknek vissza kell térniük Szíriába, míg gyermekeik továbbra is a skandináv országban maradhatnak.

Ez a sors várhat a fővárostól nem messze található Ringstedben élő Omar és Asmaa Al Natorra, akik két fiúgyermekkükkel 2011-ben menekültek Dániába: a sikeres vegyesboltot működtető házaspárnak nemrég visszavonták a tartózkodási engedélyét, és harminc napot kaptak arra, hogy elhagyják Dániát, miközben nagykorú gyermekeik továbbra is maradhatnak.

Sok esetben évekig tartó jogi hadakozás követi az ilyen döntéseket, ilyenkor a kitoloncolásukra váró menekülteket gyakran az országban működő valamelyik menekülttáborban helyezik el, amelyek közül néhányban olyan embertelen, nem-skandináv országok börtöneiben tapasztalható körülmények uralkodnak, hogy az Európa Tanács Kínzásellenes Bizottsága (CPT) 2020-ban megdöbbenésének és felháborodásának adott hangot, valamint három hónapot adott a dán kormánynak, hogy végrehajtsa a szervezet ajánlásait, ha el akarja kerülni az Európai Emberi Jogok Bíróságánál indított jogi eljárást.

Egyes értelmezések szerint ezekben a táborokban szándékosan teremtenek olyan körülményeket a hatóságok, hogy a menekültek inkább Dánia elhagyását válasszák a menekültkérelmük elutasításai elleni fellebbezés helyett. A kormány egyik terve alapján emellett inkább fizetne 20 ezer koronát (körülbelül 970 ezer forintot) a fellebbezéstől önként elálló menekülteknek, mintsem befogadja őket.

Vagy ahogy az egyébként etiópiai felmenőkkel is rendelkező bevándorlásügyi miniszter, Mattias Tesfaye fogalmazott, a dán állam „egy nagy zsáknyi útipénzzel áll készen, hogy segítse azokat, akiknek Szíriába visszatérve kell újjáépíteniük az életüket”.

Miközben a Dániában benyújtott menekültkérelmek száma a 21 ezer főt jelentő 2015-ös csúcs töredéke, alig 1547 volt 2020-ban,

Mette Frederiksen és Mattias Tesfaye úgy fogalmaztak, hogy a kormány hosszútávú terve az, Dánia „nulla menedékkérőt fogadjon be” (ez alól kivételt képeznek az ENSZ menekültügyi szervezete, az UNHCR által kialakított kvóták szerint a programban résztvevő biztonságos országokba letelepített menekültek, akik száma világszinten alig 22 ezer).

Megmutatván, hogy ez nem csupán hangzatos kampányszlogen a szélsőjobboldali szavazóknak, a szociáldemokraták július 3-án a jobboldali pártok támogatásával (és a baloldali pártok ellenszavazatával) elfogadtak egy törvényt, melynek értelmében Dánia kiszervezné a menekültkérelmeik lefolytatásához kapcsolódó procedúrát egy harmadik országba.

Ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy ha valaki a dán határt átlépve menekültkérelemhez folyamodik, akkor a hatóságok átszállítják őt egy másik, a tervek szerint valamelyik afrikai országban felállított, a dán állam által részben finanszírozott menekülttáborba, hogy ott várja meg dániai kérelme elbírálását, vagy menedékjogot kapjon az adott országban. A tervezetről Rasmus Stoklund, a kormánypárt bevándorlásügyi szóvivője úgy nyilatkozott, hogy „azt reméljük, hogy ha az emberek tudják, hogy ha Dániában folyamodnak menekültkérelemhez, akkor visszaküldik őket egy Európán kívüli országba, és így majd nem fognak menekültkérelmet benyújtani hozzánk”.

Az még kérdéses, hogy melyik országra esik a dán kormány választása, ám egyelőre Ruandával tűnnek a legelőrehaladottabbak a tárgyalások. Mattias Tesfaye áprilisban egy sokáig titkolni próbált látogatást is tett az 1994-es népírtás tragédiája óta gazdaságilag ugyan fejlődésnek indult, de egy antidemokratikus rezsim által irányított közép-afrikai országba. A találkozón sor került egy megállapodás aláírására, melynek értelmében a két ország a jövőben szorosabban fog együttműködni a migráció és a menekültügy kapcsán. Ruanda mellett még Etiópiával, Tunéziával és Egyiptommal is folynak hasonló tárgyalások.

Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a többi kisebb baloldali pártnak igencsak korlátozottak a lehetőségei, hogy ellentartsanak az egyébként kisebbségből kormányzó balközép kormánynak, amely hiába rendelkezik ugyan csak a parlamenti mandátumok valamivel több mint 27 százalékával, de programja megvalósításához tulajdonképpen a teljes dán politikai palettára számíthat: keményvonalas bevándorláspolitikai elképzeléseit a jobboldali, míg a jóléti állam erősítésére irányuló terveit a baloldali pártok támogatásával viheti át a Folketingen.

Emellett látván a másik oldal elképzeléseit, a Radikale Venstre, a Socialistisk Folkeparti és az Enhedslisten választási lehetőségei leszűkültek egy bevándorlásellenes és megszorításpárti vagy pedig egy bevándorlásellenes és jóléti államot támogató kormány támogatására.

A szélsőjobboldali bevándorláspolitikai narratívák azt sodorják veszélybe, ami igazán jó országgá teszi Dániát

Mivel a vezetéknevem Czékmán és nem mondjuk Belkacem vagy Abdulahi, valamint európai uniós állampolgár vagyok, így a dán politikában beállt bevándorlásellenes fordulatot sokáig le tudtam rendezni annyival, hogy egyes dánok jó dolgukban annyira nem tudnak mit csinálni, hogy inkább bemesélik maguknak, hogy a békés, vagyonos kis országuk valójában egy összeomlás szélén álló, permanens faji-vallási háború által sújtott krízisövezet.

Vagy azzal, hogy ha annyira nem szeretik a bevándorlókat, akkor álljanak be ők a konyhába azokban az éttermekben, ahol én és a görög, horvát, litván, olasz, pakisztáni, bolgár kollégáim dolgoztunk mosogatófiúként.

Ám sajnos a helyzet súlyosabb annál, hogy el lehessen intézni néhány epés megjegyzéssel. Azzal ugyanis, hogy jéghideg politikai számítástól vezetve a szociáldemokraták is beálltak a jóléti önzést hirdető, bevándorlásellenes pártok sorába, valóban veszélybe kerülni látszik az a befogadásra és szolidaritásra épülő politikai közgondolkodás, amely Dániát a világ legharmonikusabb, legboldogabb országai közé emelte.

Félreértés ne essék, ez az írás nem tagadni akarja, hogy vannak problémák a bevándorló hátterű polgárok kapcsán, akik felülreprezentáltak bizonyos bűncselekmények elkövetői között, valamint egyes esetekben olyan patriarchális nézeteket vallanak, ami tényleg nehezen egyeztethető össze a dán társadalomban hagyományosan fontos szerepet kapó nemi egyenlőséggel. (Más kérdés, hogy ennek ellenére rengeteg dániai muszlim nő fut be sikeres karriert hála a magas szintű dániai oktatásnak.)

Ám az olyan politikák, amelyek emberek tízezreit kiáltják ki kollektíven bűnösnek egy szűk kisebbség tettei miatt, hosszú távon visszafordíthatatlan károkat okozhatnak, olyan embereket is elidegenítve a dán társadalomtól, akik egyébként bármit megtennének, hogy teljes értékű tagjaiként fogadja el őket ez a közösség.

Ezek a politikák ráadásul mindazt szembeköpik, ami valóban különleges hellyé teszi Dániát más vagyonos nyugati országokhoz képest. Ezek a dolgok pedig nem csak a magas fizetésekben, a biciklivel munkába járó emberekben, a novemberben a kocsmákban ingyenesen osztogatott Carlsberg-sörben vagy az elegáns családiházas városrészekben keresendők. Hanem abban a nyitottságban és szolidaritásban, amely sokáig megkérdőjelezhetetlenül jellemezte a dán társadalmat, és amelynek hála létre tudtak hozni egy olyan országot, amely minden problémája ellenére élen jár abban, hogy egyenlő esélyeket és az életben való kiteljesedés lehetőségét teremtsen az állampolgárainak.

Ezt pedig kár lenne feladni a bevándorlástól való félelemből, vagy pusztán a szavazatszerzés reményében.